Daniell I/4. - A kiérdemelt barát

Egy átlagos nap. Újabb két tökéletes cicit adtam a világ férfitársadalmának értő kezei közé. És ahogy elnéztem a gazdájukat, sokaknak alkalma is lesz a valósan - vagy inkább műsen - a kezei között tartani. De ez már nem az én gondom. Tőlem aztán ujjlenyomatokat is gyűjthet rá, felület az lesz bőven… Mégis, engem valahogy nem dob fel, hogy még hetekig tapogathatom. Mi baj lehet velem? Na, vajon?

Villámgyorsan megszabadultam az összevérezett és gusztusos kis váladékokkal beterített ruháimtól, ami, hozzáteszem, nem egy egyszerű dolog, s közben végig az keringett a fejemben, hogy mit ebédeljek. Ez már az érzéketlenség felsőfoka. Vér és paca, és én azon agyalok, hogy sushit egyek-e vagy inkább valami tésztafélét. Mire lehántottam magamról az összemaszatolt zöldséget, elhatározásra jutottam. Angolnás sushit akarok, s gyomrom vad kuruttyolással rábólintott választásomra.

Az irodámba lépve furcsa kép tárult elém. Elegáns öltöny, rendezett, három gumival átfogott haj - itt csak úgy megjegyezném, hogy tipikus munkahaja ez az extrán kordában tartott tincstömeg - és a fickó éppen feltúrta az életem - akarom mondani a munkám. Ugyanaz? Mindegy.

Seiki kényelmesen ült az én bőrszékemben és nagy beleéléssel turkált az én, vagyis a pácienseim kartonjai között. Meg fogom mondani a titkárnőmnek, hogy ha még egyszer be meri engedni, amíg nem vagyok itt, akkor… még nem tudom, de rossz lesz. Nagyon. Mondjuk énekelek neki valamit. Igen. Ez határozottan fájdalmas lecke lenne. Hosszú lesz és zongorakíséretes, hogy még jobban érvényesüljön nem-létező hangom. Akkor majd többször is meggondolja, merjen-e ilyesmire vetemedni.

- Khm… - köszörültem meg a torkom. Mert ugyanott álltam már közel öt perce, de őt annyira lekötötte a „Ryu kartonjainak szétdúlása” fedőnevű egyszemélyes akciója, hogy észre sem vett. Eddig.

- Szia! - nézett fel egy másodpercre, csöppet sem zavartan a tettenérésért és tovább olvasgatott.

- A világért sem akarnálak megzavarni… - próbáltam finoman elővezetni a dolgot, bár könnyen meglehet, hogy még egy perc és kitépkedem a papírokat a kezéből.

- A kurva életbe! Ezeket is te csináltad? - nyomta a kezembe a fotókat.

- Az „ilyen lett” képeket nem szokás leszaggatni a…

- Jó, ígérem, máskor nem szokom. De a kérdésre koncentrálj, csesszelek meg. Te csináltad?

Kimérten tekintettem a kezemben lévő polaroidokra: duzzadt ajkak, pisze orrocska, finom ívű arccsont, kerek mellek. Egyszerű és népszerű recept és akár egy fejőlány is Pornóladyvé formálódik. Vegyünk el kicsit innen, tegyünk egy kicsit - inkább sokat - máshova, tetejébe szilikon, nagy adag kollagén és a végén hintsük meg egy kis botoxal és… pár hét múlva mutogatható is.

- Igen. Kétségkívül én. De ezekbe nem szabadna belenézned.

- Ígérem, hogy nem rohanok a sajtóhoz. Nem hiszem, hogy fizetnének a hírért. Nem titok, hogy Miss Júniuson semmi sem igazi.

- Kin? - kérdeztem vissza szenvtelenül, miközben kikapdostam a kezéből a dolgaimat és újra eredeti állapotukba hoztam őket… próbáltam.

- Te nem nézel… olvasol Playboyt?

Felnéztem a rendrakásból. Egyperces néma csend. Úgy méregettem, mint valami retardáltat. És arcát nézve fogalma sem volt, miért. Lehet, hogy a kórházban beleszippantott a kéjgázba? Vagy egy szerelemtől szédült nővér elmérte a távot és kiütötte a háromszázzal?

- Hát nem, nem nézek. Tudod, kb. fél éve lemondtam az előfizetésemet.

- Miért mondtad le?

Teljesen hülye.

- Mert váltottam. Egy ideje inkább a Férfiak egymásközt-öt járatom.

- Van olyan? - kérdezte bárgyún és én elvesztettem a fejem…

- Nincs! De ha lenne, inkább azt olvasgatnám, mint egy lapot, amiben meztelen nők biliárdasztalokon heverészve hosszú dákókkal fetrengenek!

- Mi bajod a biliárddal?

Megvilágosodtam. Faarc, kifejezéstelen tekintet… szórakozik velem. Ismertem a játékot. A címe: Hozd ki a sodrából Ryut. Játékosok száma egytől a végtelenig. Szabályok: bármit tehetsz, amitől a plafonra mászom. Cél: ki tudja hamarabb elérni, hogy tíz körmömmel lekaparjam az arcom, aztán vérben forgó szemekkel nekiugorjak az övének… de ez most nem jött be, még időben kapcsoltam.

- Számíts rá, hogy szabaddá teszem a holnapi napom, bemegyek az irodádba egy katanával és egyenletes kis hasábokra vagdalom a féltett, egyedi tervezésű berendezésedet, az asztaltól a szekrényekig, sőt, még a perzsaszőnyegedet is szálanként fogom visszabontani. Aztán rakok egy hangulatos kis tábortüzet és személyedben állatáldozatot mutatok be valamilyen felsőbb hatalomnak és az sem fog visszatartani, hogy nem igazán hiszek ilyesfélében.

Végig a szemébe nézve, nyugodt és higgadt őrült módjára meséltem neki a terveimről és a végén odatűztem bomlott mondanivalóm mellé egy bájos mosolyt. Esküszöm, láttam a rémületet átsuhanni az arcán.

- Jól van. Abbahagytam.

- Lekötelezel - dohogtam az orrom alatt. Visszavetettem magam a rendrakásba.

- De továbbra is az a véleményem, hogy neked, mint plasztikai sebésznek, böngészgetned kéne ilyesmiket, így legalább mindig tudnád, melyik a legnépszerűbb mell, orr, szemforma és hátha visszaköszön az oldalakról pár „alkotásod” is.

- Ne fárassz már! Látom őket eleget.

- Eleget? Csessze meg, ebből nem lehet elég! - lobogtatta meg a fényképet. Hogy került megint hozzá? Végre újra minden rendben, a kezéből kikapott fotóval együtt a fiókomba süllyeszthettem a halmot. Majd átnézem, ha elment. Különben is…

- Mondd, mit keresel te itt egyáltalán? Nem emlékszem, hogy bármit is megbeszéltünk volna.

- Ebédeltél már?

- A kérdésre válaszolj! - néztem rá összevont szemöldökkel.

- Nem, nincs randink és nem is kamatyolni jöttem. De ha már úgyis itt vagyok, meghívlak, együnk valamit.

- Mit akarsz tőlem?

- Én!?

- Te.

- Miért feltételezed, hogy akarok bármit is?

- Mert ismerlek. Mi kell?

- Semmi. Csak erre jártam és gondoltam meghívom a legjobb barátomat ebédelni. Mi ebben a rossz? Kurvára önzetlen és szeretettel teli fazon vagyok, nem kell hátsó szándékot keresni. - Semmi. Önmagában egy szép gesztusnak mondanám… de Seikiről van szó és akármennyire szeretem, tisztában vagyok vele, hogy nála önzőbb alakot nem hordott a hátán a Föld. Nincsenek ilyen spontán kedvességei. - Amúgy is beugrottam volna, hogy hívjalak vacsorázni.

- Tényleg? Kikkel? - kérdeztem, miközben visszazsákmányoltam a székem. Kellemesen besüppedtem a puha bőrbe, hátradőltem és vártam, mi sül ki ebből.

- Szokott társaság - felelte lazán. Helyet foglalt az asztal másik oldalán.

- Hova?

- A Bonsoirba.

Na! És így legyen igazam mindenben és itt most nem arra gondolok, hogy drága exem nyelvérzéke nulla és mínusz öt között mozog. Tudtam, hogy akar valamit! Felvont szemöldökkel, arcomon őszinte érdeklődéssel dobtam felé a kérdést.

- Úgy tudtam, oda nagyon előre kell foglalni. Minimum három hét a várakozási idő, persze hacsak nem vagy a V.I.P. Listán. Mondd, mikorra tudtál asztalt szerezni? - Elnyomtam egy csak úgy félvállról érdeklődöm mosolyt, miközben kezemre támasztottam az állam és ártatlanul felé pillogtam.

- Igen, hát… nem én. Egy igen kedves, nagyon jó barátom éppen e percekben fogja felajánlani, hogy bedobja szuper befolyását és szívdöglesztő mosolyát az ügy érdekében.

- Miért tenné?

- Mert kibaszott nagylelkű, imádja nívós, magas színvonalú helyeken, kellemes környezetben és jó társaságban eltölteni az estéit. És történetesen szerepel azon az emlegetett V.I.P. listán.

- Ó. Na ne mondd! És mégis ki az a barát? - néztem rá bambán.

- Basszalak meg, Ryu.

- Nincs hozzá hangulatom.

- Ne csináld már! Mennyiből tart neked? Egy telefon…

- Hogy lehet telefonon keresztül mosolyogni? - Nesze neked, szórakozni én is tudok.

- Ne szemétkedj! Meglátod, kurva jó lesz. Haverok, jó hangulat, iszunk, eszünk, röhögünk…

- Juj. Gyönyörű. Olyan idilli kis pillanatképet villantottál fel lelki szemeim előtt, hogy képtelen vagyok ellenállni. - Kedvtelenül meredtem rá.

- Ez igent jelent?

- Te egyetemet végeztél?

- Tehát igen?

Te jó ég… Ránéztem és lassan kiejtve, szépen artikuláltam neki.

- I-g-e-n.

- Kösz! Jövök neked eggyel!

- Há! Csak szeretnéd! Sokkal többel.

- Rendben. Kérhetsz tőlem sok apró, vagy egy óriási szívességet. Apropó „óriási szívesség.” Mit szólsz a farkamhoz?

- Inkább még tartalékolnám.

- Te tudod - gurgulázott még mindig öntelt vigyorával. - Hat személyre.

- Te, én…?

- A pasid…

- Ami továbbra sincs.

- Akit kefélsz?

- Mégúgyse.

- A menyasszonyom.

- Megkérted a kezét? - vontam fel a szemöldököm meglepetten, mert a hír több volt, mint golyómarkolászó. Mindig úgy gondoltam, hogy előbb leszek tízéves kislány, mint ő nős.

- Faszt - nevetett fel hangosan. - Csak szereti, ha mások előtt ezt mondom és ha ez kell a boldogságához… Te jó ég, már úgy megszoktam, hogy akkor is így hívom, ha nincs itt. Ez már kibaszott nagy gáz. Le kell koptatni. Mert a végén még… Juj, még a gondolattól is pánikrohamot kapok! Ne feledd, hogy mit ígértél!

-Hjaj.

„HavalahaazzalaképtelenötlettelállítanálbehozzámhogyképzeldRymegnősülökrádzáromazajtótszerzeknekednégyötfullextráscsipendélessrácotésaddigdöntömatorkodraazalkoholtamíglenemteszelerrőlabaromságróléshaahetekigtartóorgiaellenéremégmindigházasodnivágyszakkormegmentvetégedafájdalmasvégtőlsajátkezűlegcsapomleafejed”- daráltam monoton tempóban az életmentő eskümet - ezt a nevet adta neki -, amit elismételtetett velem, valahányszor a kényes téma szóba kerül.

- Erre a fejlevágásra visszatérve… azért előbb próbálkozz a srácokkal, jó?

- Jó.

- És ha mégis nyesned kell… ugye nem fog fájni? - röhögcsélt.

- De.

- Kedves tőled.

- Szóval eddig hárman. Ki még?

- Gondoltam, szólsz a társadnak két műtét között.

Megrántottam a vállam.

- Szólhatok.

- És még két valaki…

A szokott társaság mi?

- Valakik. Ja persze, őket ismerem.

- Valami pasas, meg valami nő.

Felvont szemöldökkel rásandítottam.

- Persze, világos. Valakiék.

- Jó lesz.

- Ezt már hallottam.

- Majd meglátod!

- Hát, köszönöm a küldetést és hogy ilyen jól elcsevegtünk az ebédidőmben. Ugyan, ne is rágd magad, hogy kis szócsatánk miatt az angolnás sushi helyett be kell érnem pár szál Pokey-val.

- Az finom. Jó étvágyat. Hívj, hogy mit intéztél!

- Hívlak.

Azzal lelépett. Én meg a maradék öt percemben elrágcsáltam négy epres Pokeyt. Egy órával később, kopogó szemekkel elhatároztam, délután telefonálok az asztal miatt, de öt személyre fogom kérni, plusz egyet lehetőleg a WC vagy a konyha mellett. És majd elegánsan iszogatva néha integetek a szemétládának… Meg is tettem volna, de két vizsgálattal később újra az irodámba lépve, az asztalon várt egy tál, édesvízi angolnás sushi.

Na jó. Legyen hatszemélyes asztal.