Daniell II/11. - Utózöng

Amikor felfrissülve, bárgyú, elvarázsolt mosollyal a fejemen, kezemben egy üveg ásványvízzel újra a szobába léptem, Daniell még mindig ott ült, ahol akkor, mikor zuhanyozni mentem. A tőlem kapott törölköző még mindig a derekán. A röhögőgörcs, amit a frottírban ékeskedő monogramom csiholt, már lecsengett.

Maga elé révedve bámult, lehet nem is hallotta talán, hogy visszajöttem.

- Tessék - tartottam az orra elé a pára cseppes üveget. - Ha esetleg...

- Köszi - kapta ki a kezemből és fedetlen mellkasára szorította. - Jujujuj.

- Hát arra lett volna hivatott, hogy lehűtsön, bár nem ilyen formában gondoltam. De végül is enyhülésküldetés teljesítve.

- Kösznöm - mosolygott, talán kissé bugyután-zavartan és még mindig mellkasán görgetve a palackot hűtötte magát. Haja szabadon simogatta a hátát és én az emlék hatására nyeldekeltem egyet. Pontosan tudom, mikor dúltam szét a borostyán fürtöket, és erre gondolva... Kényelmetlen ez a vékonyka fürdőlepedő. Azóta zabolátlanul kavarognak, rendszertelenül kalandoznak a vállán, hátán, amerre csak kedvük tartja. Haját nézve szemem megakadt...

- Én egy állat vagyok - nyúltam önkéntelenül is a lila folthoz a nyakán. Kicsit zavartan felkacagott.

- Igen. Nem! Nem úgy... Láttam a fürdőszoba tükörben. Csini kis maszat. Rajzolok majd neki szemet meg szájat.

- Ne haragudj.

- Áh, nem. Jó volt. Nem volt! De! Ó... ez nagyon... égősen hangzott. Úgyhogy most nehari, ha kicsit szénné kozmálódom, és úgy pislogok majd itt neked, mint béka a hamuban.

Diszkréten nevettem, majd helyet foglaltam mellette. Úgy látszott, nem akaródzik megmozdulni neki.

- Kérdezősködjünk nem egyértelmű dolgokat. Mit szólsz?

- Vagyis. Te kérdezősködsz engem. Igaz? ’Ké - bólogatott komolyan maga elé, mintha a szőnyegpadló állt volna elé a „namosttisztázzuk” kéréssel.

- Daniell...

- Jelen.

- Komolyan.

- Minden olyan komoly. Muszáj nekem is?

- Egy kicsit.

- Fogtam. Rendben.

- Nézd, én csak szeretném, ha megértenéd, hogy van pár dolog, amit tudni szeretnék.

- Tudom. Elhiszem. Megértem. És biztosítalak, abban a pillanatban, mikor tudni fogok bármit is, rögtön rohanok majd hozzád és a nyakadra, hátadra, mindenhova szórom majd a feleleteket. De most még...

- Rendben. Értem. Várok.

- Mennyit?

- Bármennyit.

- Heteket? Hosszú hónapokat?

- Igen.

- Akár éveket?

- Akár.

- Mert szeretsz.

- Hűha. Ez meglehetősen mellbe csapott. Nem mondták még neked, hogy néha túl nyílt vagy? - próbáltam poénnal el-csapni a dolgot, mert hirtelen megrémített ez a nem ismert, halálos komoly Daniell. De nem reagált. Hallgatott. - Igen - szóltam kicsit rekedten. Ami a tomboló szenvedély közepette pihekönnyen hagyta el az ajkaimat, annak a kimondása most kissé nehézkesebben ment. - Mert szeretlek, Daniell...

Kinyújtottam a kezem és közelebb húztam. Derekát kicsit magam felé mozdítva, finoman, csak annyira, hogy elérjem a feje búbját, és megcsókolhassam a mézséget. Jött egy futó csendhullám, betakart minket, majd tovasodródott.

- Kérdésparti lezárva - cuppantottam utolsót a buksijára és az ágyra feküdtem. Néztem a hátát. Pár percig még üldögélt, majd ő is elheveredett. Mellettem? Hát ez enyhén szólva sem fedi a valóságot. Az én Daniellem, aki hozzávetőleg harminc-negyven perccel ezelőtt még a vállamat csókolta, a hajamban matatott azokkal a csodás, tagadhatatlanul igazi művész ujjakkal... Aki a testében tartott, aki utána még percekig nem engedett, most a tőlem legtávolabb eső ponton fészkelte el magát. Ez van.

Villanyt oltottam, de aludni...

A sötétben éreztem, karnyújtásnyira van. Hallottam a légvételeit, szinte melengetett testének hője, bár nem vagyok benne biztos, hogy nem csak újból lobbanó vagy tán nem is csituló vágyam okozza.

Percek teltek el. Nem így akartam. Amikor visszajött a fürdőből, még úgy mosolygott, mint mikor legördülve róla, visszahajoltam egy csókra. És mire én végeztem, kihűlt? Elaludt a láng? Kihunyt? Az a pár perc elég volt neki hozzá, hogy lebeszélje magát rólam?

Átfutott az agyamon, hogy megkeresem a kezét. Érzelgős idióta vagyok? Meglehet. Nem cáfoltam soha. Kezem elindult a takaró alatt, végigsiklott a lepedő hidegén, de háttal feküdt. Nem bírtam elviselni annak még a gondolatatát sem, hogy reggel kilép az ajtómon, és talán soha nem jön vissza. Nem. Ezek után nem!

- Daniell...- suttogtam a sűrű feketeségbe. Ujjaimat végighúztam gerince vonalán, lefelé és vissza, óvatosan cirógatva...

- Őszintézzünk? - csendült a hangja.

- Szeretném.

- Nem esik jól nekem itt feküdni. Jobban szeretnék a közeledben, szorosan melletted, de... Nem tudom bájosan szuszogva a mellkasodra hajtani a fejem, mert... nem vagyok kislány. Csak kérlek, hogy értsd...

A vállánál fogva fordítottam magam felé, most egymással szemben feküdtünk. Nem láttam a sötétben, és mégis éreztem magamon a szürkeségeket. Lejjebb húzódtam, majd még közelebb helyezkedve, fejem befúrtam a nyaka és a válla közé. Én bújtam hozzá közel, mert így akartam tudni... Mert szükségem volt rá, hogy mellette legyek. Még annyira friss volt. Új és... Kellett, hogy érintsen. Kellett a lelkemnek, hogy az után a fantasztikus repülés után vele lehessek. Érezni vágytam, amit magában titkol, ha már hallani nem hallhatom.

- Tudom, hogy mit adtál magadból, hogy ide tudj jönni. Azt hiszem, ismerem az árat, amit követelt. Egy részét saját énednek, de Daniell...

- Hittem magam valakinek és már talán nem vagyok az. Ez összekavar. Feladtam magam, legalábbis egy eddig szilárdnak hitt darabom lett oda... - Karjai átfogták a hátam. - Időt. Tudod? Mint a meccseken. Taktikai megbeszélés agy és szív fronton. Én hiszem és próbálom, de ígérni nem tudom, hogy...

- Már ígértél - súgtam a bőrébe.

- Nem emlékszem, hogy bármit is mondtam vol...

- Nem csak szavakkal lehet beszélni - válaszoltam halkan. És néma csend. Nem fájó, nyilalló hallgatás. Kellemes szótlanságba burkolództunk. Karjai ölelnek, az enyémek őt szorítják.

- Ez nem lesz könnyű - suttogta a fejem búbjának, mintha titkot osztana meg velem.

- Semmi sem az - válaszoltam cinkosan, erre ő hajszálaimba nevetett.

- Bölcs Szamuráj-sama. Te Ryu, mi ez a kiálló bigyó?

- Azt hiszem, a mellbimbóm facsargatod.

- Sajnálom!

- Semmi gond, de... elengednéd? Tudod a fájdalomküszöböm toronymagas, de kezdesz a sokadik emeletnél járni.

- Bocs! Facsargatás beszüntetve.

- Hálám és köszönetem.

- Aluszunk?

- Álmos vagy?

- Te?

- Nem.

- Én se nem. Akarod, hogy elmeséljem, hogy megvették egy képemet?

- Megvették?

- Meg. Elmesézem, jó? Ha belealszol, akkor majd reggel meghallgathatod az ismétlést.

- Jó - suttogtam mosolyogva. Ridegkomolyból váltott édes-bolonddá. Szeretem. Nem tudtam, vajon sejti-e, hogy fülig ér a szám.

- Egy ember volt.

- Na ne. Tényleg? Egy ember?

- Bizony ám! Felhívtak telefonon, hogy a kiállított képem kell ennek a titkos embernek, mert meglátta és beleszerelmesedett állítólag annyira, hogy amíg nem hívtak fel engem a galériából, hogy eladó-e, mert ugye csak kiállítási tárgy, elvileg nem eladásra vittem oda, szóval a vásároló személy ott állt a kép alatt, hogy nehogy valaki rávesse a szemét...

Hallgattam a történetet. A bódító duruzsolást. Szemem lassan lecsukódott, de hangja még mindig ott zümmögött a fejemben. És meséje közben lassan én is összeraktam a sajátom.

Bár nem hallottam még olyanféle tündérkölteményről, ahol a hős lovag a vártoronyba zárt herceget mentette volna meg.

Olyan könyv se került a kezembe, ahol a király legkisebb fiát és fele királyságát ajánlotta volna fel egy délceg daliának.

Nem olvastam, hogy a szegénylegény szerencsepróbálás közben az ifjú császár karjai között kötött volna ki.

Ilyen esetekben nem ülnek hetedhét országra szóló lakodalmat és hiánycikk a „boldogan éltek, amíg meg nem haltak”...

És ha mi átírjuk a mesét?

Ha nekünk sikerül?

Miért ne lehetne?

Szerelemből született tündér rege?

Az elejét már tudom. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Daniell. De a vége...

~ folyt. köv. ~