Kamélia 10.fejezet

 

Ellazulni.

Kényelmes fotelban, érdekes könyvvel, kézközelben a gőzölgő, illatát öntő fűszeres teával. Igen. Van, aki így csinálja. Vagy a természet karjai között piheni ki a túlságosan nyomasztó hétköznapok kötelezettségekkel és kötöttségekkel tornyozott monotóniáját. Lehet, hogy egy könyvtár falai között leli meg a pillanatot, lehet, hogy egy zsúfolt szórakozóhelyen, a táncparkett közepén, ezer másik pörgő idegennel lazít.

A huszas évei közepén lejtő fiatal férfi egy sportáruház-lánc egyik boltjában volt üzletvezető. Anno a női fitnesz részlegen kezdett. Napjait helyes súlyzók és sportdresszek között töltötte. Sokáig nyögte barátai cukkolását, hogy mennyire jól állnak neki a BabyPink egykilósok, a SejtelmesLila háromkilósokról már nem is beszélve. Akkor még haraggal gondolt minden neon aerobic dresszre és natúrszín cipellőre. Puffogva pakolt, és segítséget is csak ímmel-ámmal adott. Aztán egy nap a sors a kezére játszott egy tornász tüneményt, és hódítását nem köszönhette másnak, mint egy pár sport zokninak az apró mintás fajtából. Amikor évekre rá maga mögött hagyta azt a lépcsőfokot és feljebb araszolt a ranglétrán, kifejezetten sajnálta, hogy elvesztette birodalmát, ami - mint akkorra már kiderült -, csurig van lehetőségekkel.

A törékenynek ható hölgyről senki nem mondta volna meg, hogy született cápa. Milliók futottak össze abban a gondosan manikűrözött kézben. A férfiak világa nehezen fogadta be a harcos amazont, de ő állta a pofonokat és kitartása eredményt hozott. Harminckilenc éves korára tekintély és megbecsülés volt az övé. Barátja volt, akit akart, hogy legyen, és rettegett tőle az, aki nem birtokolta a kegyeit. Talán ezért volt az is, hogy bár talán három éve volt már ugyanúgy egy híján negyven, mégsem merte senki sem megkérdőjelezni a matematikai tudását.

A fiatal boltvezető és mind tapasztalataiban, mind pénztárcatartalmában sokkalta gazdagabb nő, már rég nem emlékezett arra, hol is találkoztak először. Azt viszont egyikük sem tudta, sem nem akarta feledni, mi az ok, amiért újra és újra összehozza őket az élet.

A két ennyire más világ képviselője valamiben mégis egyezett.

Mindketten egyazon ember lazítótevékenységének alapelemei voltak, immáron majdhogynem négy éve. Akár a békés erdőhöz a madárcsicsergés, a tömött betűsorokhoz a forró tea. Ki ezzel pihen, ki azzal.

Márpedig Numata Seiki vallotta, az édes hármasnál nincs jobb kikapcsolódás.

- Szerinted mit csinál odabent? – kérdezte a nő félig kacagva. Gyönyörűen koreografált mozdulattal készült hamutartóba nyomni a cigarettát, de a hosszú ujjak a végét járó szál felé kaptak és kilopták belőle az utolsó szippantást.

- Pazarló – nevetett a másik, majd saját kezűleg oltotta ki a pislákoló parazsat.

- Miért nem szóltál? Gyújtsak új szálat?

A nő felvont szemöldökkel fürkészte az ágyon fekvő férfit, amint az a tüdejéből távozó füstkortyból próbál játékos karikákat alakítani. A nyitott ablak keresztbe tett a tervének. Ajkai közül csak alaktalan felhő reppent elő, majd szétmállott a levegőben.

- Á, nem. Elég volt. Leszokóban vagyok – közölte, miközben ujjait a mellette ülő nő szög egyenes hajába mélyesztette.

- Már megint?

- Örökkön örökké.

- És? Mióta nem gyújtottál rá?

- Ezt most nem számolom bele, végül is ezt nem én gyújtottam, szóval… Pontosan éjfélkor lesz egy napja.

- Micsoda teljesítmény.

- Az, hogy tele van a tököm, kicsit megnehezíti a dolgot, így igenis szerintem nagyon szép idő.

- Fáradt vagy?

Seiki végignézett magán. Kellemesen lenszínű fürdőköpenyt viselt. Azt a fajtát, amit kifejezetten azért hordanak az emberek, hogy kényeztesse a bőrt, hogy emberi érintés híján is úgy simogassa a testet, hogy abba beleborzongjon az egésze. De a puha frottír nem rejtette a formáit, így gyönyörűen kiadta, ő bizony már akcióra kész. Partnere, aki szintén hiányos ruházatban pihent mellette, ezt elkönyvelte saját varázsának köszönhető reakciónak, és hiúságát ez felettébb táplálta.

- Nézz rajtam végig, aranyom, áll a farkam és esküszöm, nem élek egyik csodaszínes bogyóval sem, kizárólag saját önerőmből állítom és döntöm a dolgokat, szóval azok után, hogy egy anakondát bújtatok a zsebemben, te meg mered kérdezni, hogy fáradt vagyok-e? Hát úgy nézek ki?

- Te mondtad – villantott rá kacéran korom frufruja alól partnere pajkosan indexelő macskaszemekkel, melyeknek fókuszpontjában az említett terület állt.

- Nem. Nem fáradt. Kimerült. Lemerült. Agyilag zokni. Kész. K.O.

- Zsúfoltak a napok?

- Tudod te azt, hogy egy ember némi segítséggel elrohangál majdnem harminchat órát is, és hogy örökös őrangyalt játszani bár hálás, de kibaszottul terhelő szerep?

- Hogy van a Dokid?

- Hogy nem tudtok erről a faszságról leszokni, komolyan az agyamra megy. Micsoda fantáziadús becenév, a kiötlője IQ-járól árulkodik, az tuti. Ki nem állhattam azt a barmot, örültem, hogy elment romokat ásogatni a világ másik felére a rohadt beceneveivel együtt, de ti csak képesek voltatok megjegyezni ezt a szart. Még egyszer meghallok egy Dokizást és az illetőt elküldöm azután a nagypofájú rommániákus után.

- Harapsz. Jó. Rendben, tudod, csípem én, de halaszd picit későbbre, mert ha megint lemarad valamiről, vérig lesz sértve. – Mutatóujjával a fürdőszoba felé bocsátott finom jelzéseket.

- Ne haragudj – fektette tenyerét a hófehér combokra. – Utáltam azt a faszt.

- Olvastam róla múltkor a neten. H. Minoru újabb felfedezése… Valami majmos téma. Nem olyanok voltak, mint amilyenek és azt is másképpen? Ilyesmi. De a lényeg, hogy korszakalkotó, meg majmos.

- Úgy dobálózol a százezrekkel, mint a kisgyerek szórja a homokot, és nem tudsz pontosan megjegyezni egy címet?

- Ami nem érdekel, azt nem. Majmok és kész.

- Biztos írt egy újabb önéletrajzot.

- Olyan rosszindulatú vagy.

- Pff. A fazontól a bőröm alatt viszkettem. Komolyan mondom.

- Pedig… Pontosan olyan volt, mint te.

- Egyrészt kurvára kikérem magamnak…

- Másrészt lehet, hogy pont ezért nem bírtad elviselni a professzor urat. És ha együtt maradnak, mit csináltál volna?

- Na meg. Az kellett volna még nekem, hogy az az elvarázsolt herceg lehorgonyozzon egy ilyen figuránál. Indiana Jones Ázsia Kiadás. A borzasztó akcentus szelleme. Még a gondolattól is viszketek.

- Történhetett volna így is. Boldognak látszottak.

- Igen. Marhára boldognak, keményen fél évig. Együtt reggelizték a müzlit, meg facsargatták a grapefruitot, de hosszú távon nem hiszem, hogy ezzel „Ishigorou-san” megelégedett volna.

- Ne redukáld ennyire le, az a pasi igenis jó parti volt. Intelligens, okos, humorral is egészséges mértékben rendelkezett…

- Blablablablablablabla...

- Na, akkor én ezt engedelmeddel újrafogalmaznám, mielőtt itt keresztbe tépsz. Szóval. Hogy van Ishigorou-sensei maga?

- Szarul, de büszkén. Javul a gyerek, javul Ryu. Egyenesen arányosan. Végül is, ha úgy nézed, két betegem van.

- Még mindig nem fér a fejembe ez az egész bujkálósdi.

- Még mindig nem fér a fejembe, hogy életem első szerelméről társalgunk dugás előtt.

- Az időjárás már nem mozgat meg.

- Kezdd el nézni a sportösszefoglalókat, hátha valami felkelti az érdeklődésedet.

- Egyébként milyen? Mesélj már nekem róla egy kicsit.

- Meséljen róla az a jó édes…

- Kiről nem mesélünk?

Az ajtóban megjelenő fiú a duót egy csapásra trióvá formálta. Haja törölköző-száraz, bár most rövid frizurájának ez éppen elég volt. A szépen formált test úgy pózolt be az ajtónyílásba, mintha egy fotós kamerájába készülne mosolyogni, igazi sztárgázsiért. Szép volt, afféle átlagos szépség. Nem a különleges, megfogalmazhatatlan módon. Az ő varázsában nem volt semmi rendhagyó.

Jobb keze most is saját köldöke körül körözött. Teljesen tudtán kívüli beidegződés volt, hogy mutatóujja újra és újra megrajzolta az apró lyukacska köré festett narancs árnyalatú napkorongot.

- Seiki nem akar mesélni a mi Ishigorou-senseiünk új párjáról. - A saját fürtjeit rendezgető nő két karját nyújtva intett és a magas fiú engedelmesen feléjük indult.

- Tényleg! Milyen?

Kellemes, áttetsző, vörös gőz távozott Numata Seiki mindkét füléből.

- Menjetek a francba. Komolyan mondom. Idejöttök kefélni, erre helyette pletykálni akartok… Hát tudjátok mit? Kapjátok be – zördült fel, mégsem a várt reakciót váltotta ki. Az ágy szélére helyezkedő fiatal férfi arcára kérdő pillantást formált a túlzott hevesség.

- Seiki feszült – fogalmazta meg mintegy nyomatékosításként a hármas női tagja a tényállást.

- Látom. Én ráérek – közölte, mintha ezzel éppen megoldókulcsot kínált volna a helyzethez.

Sei fújtatott. Szótlan méltatlankodása inkább volt kétkedő, mintsem dühös hangzatú. Pusztán annak szólt, ugyan miért hiszi a jobbján trónoló hímegyed, hogy az ő formás popsija majd megfosztja minden gondjátólbajától. Bár minden kétséget kizáróan csinos darab volt, és ki tudja? Hátha.

Jobbjával határozottan nyúlt ki, egyetlen kemény mozdulattal derekánál fogva nyalábolta fel a karcsú nőt, majd jóval finomabb rántással magához húzta. Nem mintha különösebb erőkifejtésre lett volna szüksége. A hölgy suhant a mozdulattal, karcsúságát mintha mágnessel vezették volna, oldalához tapadt. Lábát keresztbe fonta a férfi combjain, formás, maroknyi melleit Seiki mellkasához préselte.

- Mi ez? – kacagott, ahogy a pisze orr füle tetejét kezdte birizgálni. – Nanae, neked új parfümöd van, és én nem is vettem észre. Máskor szólj rám, hogy azonnal bókoljalak le a lábadról. - Óvatosan fordult felé, kellemes féloldalas pozícióban látva neki a kívánatosan dudorodó kulcscsontnak.

Percekig kóstolgatta, ismerkedve az új illattal, amikor Seiki hirtelen rájött, hogy valami nem egészen olyan, mint lenni szokott. Magára hagyta a puha húst, bódítóan újszerű aromáját, és a még mindig ágyszélen üldögélő Dai felé fordult.

Szemérmetlen, végtelenségig vérforraló pillantással jutalmazta az őket bámuló fiút. Formás és kívánatos. Arányos felépítése, gondosan alakított izomzata pontosan az a fajta finomság volt, ami különösen vonzotta. Bár kit nem izgat fel egy esztétikus forma? Vaknak kell lennie annak, aki legalább egyetlen röpke sóhaj erejéig nem nézi meg magának Dait. Vagy ha nem is kötelező világtalanként élnie, de mindenképpen nagyfokú érzéketlenséggel kell viseltetnie a férfinem iránt.

Nézte a gesztenyebarna szemeket, a pattogó, babonázó szikrákat, amik szinte megperzselték. Előre nyúlt, mutató és középső ujja közé fogta az egyik bizarr módon meredező mellbimbót. Az apró, hegyes dudor elárulta. Az érzékeny kis pötty már pusztán az érintések látványától kemény csomóba ugrott. Hüvelykjével morzsolta meg, visszafogott, élvezhető fájdalommal, és az önkéntelenül beharapott alsó ajak megmutatta, Dai is így érezte.

- Mi a helyzet, gyönyörűm? – suttogott az érintéstől megborzongó fiatal férfinak. – Ma csak a csöndes szemlélődő szerepét választod? – Megnyalta az ajkait. Pimasz susmorgása közben lángnyelveket izzott a tér. – Szeretnél a mi kis kukkolónk lenni, Dai-chan? – Ujjai elengedték az eddig gyötört pontocskát, és lassan megindultak felfelé. - Ebben az esetben javaslom a kényelmesebbik fotelt – bökött a fejével a hatalmas, tényleg extrán párnázott ülőalkalmatosság felé. – Vagy maradnál inkább közel a tűzhöz?

Nevetésre kényszerítette a félig nyitott száj, ahogy a máris kábultnak látszó, szemlátomást agytájékon vérellátásban szűkölködő fiú vágyterhes sóhaját meghallotta. Ujjai először a hívogatóan fodros ajkak peremén lejtettek végig, majd bekúsztak a nedves barlangba. Abban a pillanatban bent fogta a halovány kapu. Dai ajkai körülzárták, és Seiki képtelen volt visszafogni a képzelete vetített kép csiholta szisszenést, ahogy a fiú szelíden szívogatni kezdte.

Numata Seiki a fülcimpáját ízlelgető nőhöz fordult, és egészen halkan elnézését kért, és ígérte, csak pár pillanatig hagyja magányosan.

Teljesen felült. Magasságuk, a még mindig várakozó Daijal így szinte megegyezett. Centikben sem volt talán mérhető az a hajszálnyi különbség, ami az ő javára billentette a mérleget. Ujjait lassan húzta ki a fiú szorgalmas ajkai közül, hogy nedves érintésével megfényezze a szikkadt húst.

- Fenéket akarsz te mozizni, nem igaz?

Haját elhajtották a tarkójáról, a pillanatokig hanyagolt Nanae nem várt tovább. Alig csókokkal hintette a pihés felületet. Szavai csiklandozták a nyakát.

- Nem akarok.

- Tudom – kacagott, bár inkább volt rekedtes mosoly, s ennek oka a nyelvét fültövén próbálgató Nanae. - Úgy ténykedik, hölgyem, mint egy kis kolibri – cirógatott hátra, de nem kezeivel, fejével bújt a másik fejéhez. – Dai-chan, ha még sokat gondolkozol, Nanae felfal vacsorára.

A mélybarna tincsek közé nyúlt. Erős mozdulat volt, a fiú mégsem fájdalmában nyögött. Torkából felszakadó diszkrét hörgés csupán a ténynek szólt, hogy Numata Seiki egyetlen irányított hajlítással az ölére rántotta.

- Micsoda kis akaratos – kacagtak lágy tónusban a vállgömbjére.

- Dai-chan ma szűkszavút játszik. Most azt szeretné, ha gondolatolvasnánk. Igaz? – Beletúrt az egyenes fürtökbe, belekócolt a szálai közé, masszírozva az érzékeny fejbőrt, megzsongatva az érzékeit. – Igaz, Dai? – suttogott. A fiú orrával hajtotta el az ölét takaró pihepuha köntöst. Remegő légvétjei feszülő ágyékát izgatták. Az egyenetlen sóhajok tucatjai, a reszkető levegőkortyok kétség kívül bebizonyították, Numata Seiki nagyszerű gondolatolvasó. – A farkam kell neked gyönyörűm, hát tessék. Szolgáld ki magad… és engem. Dupla haszon, nem igaz?

Utolsó szavát diszkrétre regulázott nyögés törte meg, abban a pillanatban, amikor egy feszesen puha ajak szorosra zárt éppen vágya tetején. – Ez az – erőltetett higgadtságot a hangjára, bár a forró börtön, ami nedves falaival még mindig szorosan tartotta, elintézte neki, hogy egyre nehezebb legyen hidegvérének megőrzése.

A hátához tapadó Nanae peckesen álló mellbimbói izgatóan csiklandozták. Parfümjének frissen citrusos illata áradt a hajából, bőréből, csókjából, testének minden egyes pórusán ontotta magából a forró, fülledt vágyat. Nyelve, ami langyos csíkot rajzolt az ádámcsutkájára, olyan fürgeséggel dolgozott, hogy felmerült a kényeztetett fejében, hogy ha most még egy hímtaggal rendelkezne, már belepusztult volna a gyönyörbe. Bár így sem látta esélytelennek, hogy a maga rosszfiús eleganciájával szépen kéjhalált haljon.

Kinyitotta a szemét. Az ölén ringó hajrengetegbe markolt. Az, hogy apró fájdalommal fürtjei közé rántottak, Dainak nem parancsolt megálljt. A mozdulatnak véletlenül sem a fékezés, mintsem inkább a gyorsabb vágta volt a kimondatlan üzenete. Míg egyik kezének kecses öt ujja a fiú hajában játszott, másik karjával hátra simított, a nő ruganyos combján haladva egészen addig, míg hajlékonysága engedte.

– Na? – sóhajtott fel, mikor enyhe fájdalmat fakasztva megcsípték a mellbimbóját. – Mi lesz ma a leosztás? Alsó, felső és a dáma hol kíván helyet foglalni?

Dai váratlan akciója a torkára fagyasztotta játékos monológját. A hirtelen szívó érzéssel szemben csak évei tapasztalatának köszönhetően volt képes felülkerekedni.

- Hé, Numata-san – suttogta a fülcimpáján tevékenykedő Nanae. - Cssss.

A csók, amit váltottak, gyors volt, heves és követelő, olyan impulzus, ami nem hordozott érzelmeket, ami nem viselte a kötődés köpönyegét, egy színtisztán ösztönérzés, hiszen nem vágytak semmi másra, csak a gyönyörre, amit a másik teste adni volt képes. És ő éppen feje búbjáig kívánt merülni az élvezetekben, amikor egy ismerős dallamot hallott.

- Ez? – a nő játékosan fújt a halántékára.

- Ez az én drága a telefonom. És ajánlom neki, hogy sürgősen hagyja abba. – Ujjait az ölén dolgozó fiú hajába süllyesztette. – Mert különben…

Meg sem fordult a fejében, hogy úgy folytassa a mondatot – …mert különben… beszállok a kocsimba, és megyek supermankedni. Alig negyed órával később mégis a kormány mögött ült, és éppen a megengedett sebességhatáron egyensúlyozott. Fel-felkáromkodott, ha eszébe jutott, hogy hagyta ott a pőrén doromboló fiút két puha női kar között, és akkor is elhagyta pár cifra szó a száját, mikor újra és újra tudatosult benne, miből is marad ki éppen.

Bár megmondta Asukának, hogy egy fedél alatt lesznek ugyan, de mindkettőjük éli majd a saját életét, már a második napon kiderült, ez annyira mégsem egyszerű. Amikor a fiú suttogva feltelefonálta, hogy nem mer kimenni az iskola kapuján, mert édesapja a kocsijával ott áll a másik oldalon, ő kissé dühösen puffogva bár, de gondolkodás nélkül indult el érte, búcsúzva kedvenc lazító időtöltésének lehetőségétől, hátrahagyva a két rá várakozó forró testet.

Amikor bekanyarodott az épület elé, már híre-hamva sem volt a furgonnak. Alig pár ember lézengett erre-arra, az iskola különösen csöndesnek és szomorkásan magányosnak festett. Asuka a kerítésnek támasztva ült, hátát a kovácsoltvas mintáknak döntve. Fekete egyenruháját megóvandó a táskáján foglalt helyet, térdére támasztott írótábla fölé görnyedve koncentrálni látszott, kezében tébolyult sebességgel járt a grafitceruza. Nem vette észrevette az érkező autót, pedig viszonylag nagy volt körülötte a csend. Numata Seiki elnézte pár pillanatig, fejcsóválva konstatálta a se hall, se lát állapot beálltát, majd hogy mégse hozza a frászt a fiúra, halkan elköhintette magát.

Két fokkal tekerte feljebb a hangerőt, mikor Asuka felébredt a maga gerjesztette kómából, és meglátva hős lovagját, kezét-lábát kis híján törve összekapkodta magát. Néma hazaútjuk volt. Seiki még mindig ingadozott a dühös vagyok, és nem vagyok dühös hangulat között, így bár látta, hogy utastársa csak extránjólneveltségből nem szólal meg, de mondanivalója valószínűleg, mint a tenger, mégsem kérdezett rá a mai nap eseményeire.

Hangtalan hazafuvarozta magukat, maga előtt engedte a házba a fiút, majd terelte előre a liftbe is, a lakás ajtaja előtt egy félpillantásnyira megállva kurta mondatban közölte, hogy a vendégeit hagyta magukra, szóval legyen tekintettel erre a tényre. A lakásba érve ő balra, Asuka jobbra vette az irányt. Egy ajtó halkan csukódott, egy másik meg ki se nyílt.

A konyhában dohányzó nő szemlátomást menetkész volt. Széken ülve, nyitott ablaknál szívta a már félig égett cigarettát.

- Dai? – Seiki az ajtóban állva tette fel a kérdést. A két kecses kéz válaszként reppenő madárkát színlelt. - Faszomba.

- Na, Numata-san.

- Legalább valami kibaszott fontos volt?

Nanae megrántotta a vállát.

- Nem mondta. Bár az ő telefonhívása szemlátomást boldogabbá tette, mint téged a tiéd.

- Ó, hogy az a…

- Megint valami csúnyát fogsz mondani?

- Nem – és valóban nem tette, ellenben megfosztotta a hölgyet lassan a végére érő cigarettájától.

- Add már fel. Komolyan, semmi bajom azzal, hogy le akarsz szokni, de akkor vagy tényleg tedd le, vagy ne is akard letenni, mert ez a „nem dohányzom, de adj egy slukkot” dolog már kezd nevetséges lenni.

Sei kifújta a füstöt és visszanyújtotta a maradék szálat a tulajdonosának.

- Ne haragudj, mit is mondtál? – nézett pislogva.

- Vedd úgy, hogy semmit – nevetett fel a gyerekes játékra. – Na, jó. A jövő héten felhívlak, rendben?

- Te is lelépsz?

- Le.

- Téged is nagyon fontos helyről hívtak?

- Miután te felszívódtál, és Dai-chan is volt kedves magamra hagyni, átszerveztem az estémet.

- Ember tervez. Bár néha…

Kezdődő eszmefuttatását megszakította egy tompa puffanás. Az érdekes hangot fura társa követte, majd apró koccanások sorozata, és végül egy alig hallható kilincskattanás. A hamarosan a szeme előtt termő Asuka jókora puklit viselt a homlokán. Mint utóbb elmesélte, szekrénye felső polcán elhelyezett dobozát kívánta megkaparintani, nem jó módszerrel, így az a fején landolt, ő az ágyon, és amit magához akart venni, az meg szanaszét.

A homlokát kezelő Numata Seiki éppen azon morfondírozott, hogy nem kell-e ennek a sebnek legalább egy öltés, miközben Asuka lelkesen válaszolt a kérdések sorozatát feltevő nőnek. Elmondta a nevét, a korát, a tanulmányi eredményeit, a kedvenc szabadidős tevékenységét, eközben a házi sebész lefertőtlenítette és gézlapot ragtapaszozott a homlokára a kórházig. Mert végül arra jutott, hogy ahhoz, hogy a fiú évekkel később se fessen úgy, mint valami sebgyűjtemény, ennek bizony tű kell.

Asuka mondta, mondta és mondta. Elmesélte, hogy indul egy rajzversenyen, és hogy ez mennyivel más lesz, mint a többi, amin eddig részt vett, vagyis annyiban lesz más, hogy erre most nem csak nevezik, de el is mehet, és most annyira izgatott.

A széken ülő Nanae figyelmesen hallgatta, hatalmas mosoly kíséretében bólogatott rá a picit esetlen mondatokra. A mellette álló férfiben önkéntelenül merült fel, hogy biztos ez volt a szájharapdálás tárgya a hazaút alatt. Ránézett a fiú homlokára. Az ideiglenes ragasztmányra annak közepén. Saját fejében rosszallóan fújtatott egyet, és leszögezte, hogy Asuka vonzza a bajt, de még hogy, és ezzel egy időben megszületett egy különös mosoly, mikor az jutott eszébe, szerencsepatkó kéne a fiú nyakába. Nem medál. Igazi, sőt méreten felüli patkó, négylevelű lóherékkel dekorálva. Dupla haszon, mert talán megvédené a folytonosan rátaláló baldolgoktól, és súlya révén pedig meg sem tudna mozdulni. Se előre, se hátra.

Előrenyúlva megsimította Asuka fejét, és mivel ezen tette megakasztotta a fiút az élménybeszámolóban, egyúttal azt is közölte, hogy menjen a papírjaiért, ellátogatnak a harmadik otthonába. Irány a legközelebbi egészségügyi intézmény.

A széken ülő Nanae vigyorgott. Először csak fű alatt, de mikor megtudakolta, mi a mosoly tárgya, fültől-fülig terebélyesedett a jókedve. A saját, ráncolt szemöldöke sem mérsékelte a légből kapott vidámságot, sőt. A nő mindentudóan fodrozta meg ajkait.

- Tudod, mi van, nagyfiú? - És miközben Asuka készülődött, ő maga nyakába kapta azt, amire igazán nem volt felkészülve. – Szerelmes vagy, Numata Seiki.