Daniell VII/7. - Mio

Vezettem. Nem száguldoztam, de azért rendesen odaléptem. Persze még a megengedett határokon belül. Törvénytisztelő pasas vagyok, vagy mifene és főleg nem vagyok egyedül. 

A visszapillantó tükörben hátralestem a kuporgó lányra. Ugyan megkérdeztem, hova ülne inkább, de szinte biztosra vettem, hogy hátul kívánja átvészelni ezt a fél órát, amíg hazafuvarozom, természetesen eközben árgus szemekkel figyelve engem, bár még az ő mércéjével mérve is veszélytelen darab vagyok. Állítólag! 

Ki fogom fejteni, ne rohanjunk előre. 

Kellemetlen, mondhatni kínos csend ült rajtunk. Még sosem voltam vele kettesben. Nincs miről beszélnünk és talán nem is feltétlenül kellene, de akkor miért feszengünk mindketten ennyire? Mert azt tesszük. Érezhetően. 

- Hallgassunk esetleg valami zenét? – kérdeztem és ha nem pillantok újra a tükörbe, nem látom, hogy megrázza a fejét. Talán neki is eszébe jutott, ezért is fűzte még oda a kurta mondatot. 

- Miattam ne. 

- Rendben. De szólj, ha mégis kedved lenne hozzá, jó? 

- Ühüm. 

Nem vagyunk valami szószátyár páros, pedig általában nincs problémám a nőkkel, na de ez más. Miért is lenne egyszerű? Naná, az nem passzolna az életembe. Vagy nem inkább Életemhez? 

Kicsoda Mio? Ezt a kérdést először hónapokkal ezelőtt tettem fel Daniellnek, mikor egy hajnali órán csicsergő telefonja okán kitépte a karjaim közül azt a formás és alvásmeleg kis tokját, kibukfencezett mellőlem, majd miközben a farmerját tornázta magára, begyógyult szemekkel a slusszkulcsomat kérte. Nem féltem tőle a kocsim, mert bármennyire is hittem a kezdet kezdetén, hogy szélvész királyfi az utak réme, utólag bebizonyította, nagyon jól és felelősségteljesen vezet. De ahogy akkor kinézett, nem mertem elengedni. Kevésbé a négykerekű, mint inkább szerelmem testi épségét féltettem és amikor a fürdőbe menet lekoccolta az ajtófélfát, félelmeimet tökéletesen megalapozottnak találtam. Így mire kimosta a szeméből az álmot, vagyis arcon öntötte magát két marék langyos vízzel, én felöltözve vártam. Sofőrjének szegődtem, bár fogalmam sem volt róla, hova is tartunk éjjel kettő tájékán. 

Szóval kicsoda is Mio? A majd fél órás úton fény derült a rejtélyre. 

Én könnyen ébredek. Persze nem azt mondom, hogy ha túl korán húzzák ki alólam az ágyam, délutánra nem merül le hamarabb az aksim, de ha már talpra álltam, éber vagyok. Nem az volt a problémám, hogy szívesebben aludtam volna, bár ez az állítás is tökéletesen helyes volt. Felkeltette a kíváncsiságom, mi okán is autózunk bele az éjszakába, az vesse rám az első követ, akit a helyemben nem érdekelt volna, hova rohanunk. Daniell a hűtőből magához ragadott dobozos kóláját szívogatta. Fogalmam sincs, honnan a csalánból kerített magának egy kacsaringós szalmaszálat, amíg én felhúztam a cipőmet, de ezen már nem akartam kötekedni. Inkább a lány érdekelt. Bár láttam, mekkora küzdelmébe kerül ébren maradni, arra mégis volt energiája, hogy belém kössön és színtiszta szeretetből piszkálni kezdjen, mióta is érdekelnek engem ennyire a nők. Miután álmatag mosolyával fűszerezve jelképesen fogpiszkálókat böködött a vádlimba, végre nekiállt elregélni ezt a titokzatos leányzót. 

Volt Daniellem raktárában egy fura szobor. Mikor néha-néha ott éjszakáztam, fenn a galérián, a matracán hasalva volt, hogy perceket töltöttem a bámulásával. Volt benne valami hátborzongató. Egy agyagelefánt hatalmas fodros fülekkel és ránézve az embert mégsem mosolyogtatta meg mókás, logó orra és cakkos fülei. Talán tökéletes példája annak, nem mindegy, kinek a keze húzza a vonalat. Daniell mesélt egy kislányról, akivel borzasztó dolgokat tett - vagyis égi közbenjárásra csak próbált, de azt erősen - egy beteg felnőtt és a lány, tehát Mio, ezen sosem tudott túllépni. Kezelések tucatjaival a háta mögött, a könnyed, beszélgetős terápiáktól kezdve a kemény gyógyszeres kúrákig, sok mindenen átment, sok mindent megtapasztalt. Ahogy Daniell fogalmazta, Mionak fáj az élet. Fél a férfiaktól. Nem a velük való kapcsolattól, a közelükben sem képes megmaradni, leginkább nem kettesben, és az én Életem szerelme fantasztikus karmája okán pont egy olyan valakivel ragadt be egy liftbe, akin pánikroham tör ki, ha egy hímnemű hosszabb ideig tartózkodik a közelében. És valahogy mégis barátok lettek. A Daniell féle varázspor? Nem fejtette ki. 

Fanyar, de eddig akárhányszor jöttek szóba a barátai, a gyengébbik nem képviselőiről rövid úton mindig kiderült, hogy túl közelről ismeri őket. Kedves exem, ha róla lenne szó egy ilyesfajta szituációban, biztos előállna valami roppant egyszerű és persze pofátlan módon helytálló magyarázattal, miért is van ez. Hivatkozna a vérmérsékletére, vagy hogy engedett a főnök követelésének, aki a nadrágjából küldte neki a morzejeleket. Amikor megkértem rá Daniellt, hogy fájó őszinteséggel hozza tudomásomra, ugyan minden közelebbi barátnőjét megmászta-e már, ő közömbös vállrántással szerintemigennel válaszolt, legalábbis azthisziigennel. Miért? Mert akkor elmúlik az a bizsergés és lehet barátkozni. Nem lettem volna saját magam, ha nem kérdezek rá, mi történt volna, ha bármely esetben marad az a bizonyos általa említett bizsergés még az akció után is. Kontrázott, minthogy már volt rá példa, én meg a szám pedig nem bírva magunkkal követeltük a részleteket. Mi van, ha tartós a bizsergés? „Hát Ryury, akkor lemondom az aznapra tervezett randim, felszállok egy vonatra, elmegyek lesz ami lesz alapon egy morcos szamurájhoz, sokat kecózunk, aztán összebútorozunk, hogy boldogan, néha paprikás bevonattal ápolgassuk egymás lelkét, meg túléljük ezt az elcseszett 21.századot, ja és persze gusztustalan módon turbékoljunk, mint azok a visszataszító galambok, amikor rajtuk van a…”. Na igen. Piruljunk. A művész úr szerelmes, tartsa meg jó szokását, belém. Szóval az örök barátokkal - feltéve, hogy nők - minden esetben meggyűrte kicsit a lepedőt, kivéve egyet. Az említett leányzó pedig most itt ül a kocsimban, mert ahogy ő mondotta volt, Mioért néha menni kell. A mellékelt ábra mutatja, Daniellhez tartozván rám is vonatkozik ez az örökzöld. Mioért néha menni kell. Főleg olyankor, ha elmegy az utolsó vonat, mert tegyük fel nem szállt fel, mert a vagonban egy szegény, hazafelé igyekvő hivatali dolgozónál többet nem talált és a kék zakós már pusztán a ténnyel, hogy férfi, kiérdemelte, hogy feketelistára kerüljön. Vagy. A taxis társaság nem hajlandó női sofőrrel kocsit küldeni. Vagy azt mondja, hogy küld és persze nem. Ó igen, amikor egy hasonló történetet hallgattam végig azon a bizonyos első úton, akaratlanul is felmerült bennem, mit fog szólni az ismeretlen lány hozzám, hiszen magam is a férfiak táborát erősítem. Mint akkor megtudtam, tévedtem, mert ahogy életem szerelme roppant tapintatosan volt szíves kifejteni, az ő Mio barátnőjének én voltaképpen nem is vagyok férfi. Hogy ez bók vagy sem, azt nem tudta megmondani, de megnyugtatott - hogy is fogalmazta meg? Szexuális beállítottságom okán Mio szemével nézve én nem vagyok veszélyes. És ekképpen, elmehetek érte akkor, amikor senki nem ér rá, és Dany, a hős is a világ másik végén tartózkodik. 

- D telefonál? – Hosszúnak találhatta a csöndet, ha rászánta magát, hogy megtörje. 

- Úgy érted, hogy ma hívott-e, vagy arra vagy kíváncsi, hogy általában beszélünk-e, most hogy elutazott? 

- Általában. 

- Igen, szokott hívni. Néha én is hívom, bár inkább ráhagyom, hogy ne alkalmatlankodjam. 

- Az jó. 

- Igen. Mondhatjuk, hogy az. 

- Hiányzik? 

- Hát… - Csak picit tétováztam a válasszal. Egy icurka-picurkát. - Persze. Hiányzik. 

- Túl személyes volt? 

- Mi? 

- A kérdésem. 

- Kicsit. 

- Elnézést kérek. Dany mondja, hogy néha túl nyers vagyok. 

- Ne, ne kérj bocsánatot. Igazán kedves tőled, hogy érdeklődsz – mosolyogtam, bár több munkámba telt, mint egy átlagos mosoly. Igen, ismerem, tudom, hogy Daniellem egy igazán jó barátja. Mégis számomra túl idegen a szituáció. Danynek egy barát, nekem viszont csak egy fiatal lány, most épp a kocsim hátsó ülésén. Az én barátaim a te barátaid. Igazán hangzatos kis mondás, de kimondani és valóban így is gondolni, hát ez nem megy ennyire könnyen. 

- Bocsánat – motyogta, én pedig sóhajtottam. A tükörben gyorsan rohanó másodpercre megszemléltem egyenes száját, sötétre kontúrozott szemeit, fura, szögegyenes és feltűnően kék haját. 

- Hiányzik. Nagyon hiányzik – mondtam végül, mint aki éppen beismeri bűnét. Miért túráztatom az agyam? Egy telefon, mondhatjuk a világ túlfeléről és én leteszem a könyvem, otthagyom az ágyam és felkerekedek érte. Belegondolva komikus kis láncolat volt ez, lényeg, hogy most itt vagyok, nem lennék, ha Dany nem volna a szívemben ott ahol, szóval miről is beszélünk akkor? 

- Nekem is. 

- Ezt elhiszem. Sőt. Megértem. 

- Köszönöm. 

- Mit is? 

- A fuvart. 

- Szívesen, örülök, hogy segíthettem, de még legalább húsz percünk van, mire célhoz érünk. 

- Az sok. 

- Eltelik majd ez is. 

- Felkeltettem? 

- Nem, még nem aludtam. 

- Akkor jó. 

- Azt hiszem, már tudom, miért rekedt mindig Daniell, miután veled találkozik – nevettem egy szerényet. Szűken méri a szavakat, én pedig nem tudom nem látni lelki szemeim előtt, hogy Daniell vele a szó legszorosabb értelmében elkoptatja a hangját. Értette, ő is megmosolyogta. 

- Igen. Ő beszél többet. 

- Valahogy nem is merült fel bennem az ellenkezője. - Vajon miért? 

- Megnyugtat a hangja. 

- Ezt megértem. 

- Olyan különleges. 

- Azt hiszem, tudom, mire célzol. 

- Szereti? 

- Daniell hangját? 

- Igen. 

- Persze, hogy szeretem. 

- Van egy dalom. Lejátsszam? 

- Mondtam, hogy szívesen kapcsolok valami zenét, ha van kedved hallgatni. Csak mondd, hova tekerjem. 

- Nem olyan dal. – Matatott. Hallottam a csipogást, ahogy a telefon menüjében kutat. Egyszer-kétszer félrenyúlt, elindult egy dallam, aztán félbeszakadt, majd kutakodott tovább. Örömkiáltás nem volt, mikor meglelte, amit keresett, de diadalmas szusszanásából rájöttem, hogy végre sikerült. – Ez D – tartotta előre a telefonját, felém fordítva a hangszórót. - De titok. Ha megtudja, letörölteti velem. Bárban voltunk. Két éve. Egy szülinapon. Ott énekelte. 

Én csak hallgattam. 

- Elvis – motyogta. – Anyukája szereti. Amolyan rajongó, csak finoman. Ezért ismeri D. 

- Nem tudtam. 

- Gondoltam. 

- Vajon mennyi mindent nem tudok még? – Költői kérdés, nem vártam rá választ. 

Szép hangja van. Hallottam már dudorászni pár kurta szólamot, de itt énekel. Kiengedi a hangját, hallani, hogy nyugodt és élvezi az estét, talán pár poháron is túl volt, de a dal jól szólt a torkából és ez még a kissé recsegő, háttérzajokkal tűzdelt felvételen is kijött. 

- Énekelte a Jailhouse Rockot is, de azt nem vettem fel. 

- Ezt most sajnálom egy kicsit – mosolyogtam az utat figyelve, ahogy a felvétel elhallgatott. 

- Együtt nem voltak? 

- Mármint Dany és én? Karaokézni? 

- Igen. 

- Nem. 

- Miért? 

- Nekem borzasztó hangom és botfülem van, éppen ezért kerülöm a karaoke bárokat. Nem sűrűn tervezek ilyenfajta programot. Eleinte sokszor lépre mentem, elfogadtam egy-két meghívást, mert olyan ígéretekkel áltattak, hogy nem kell dalra fakadnom, de ezt rendszerint megszegték és mikrofont kényszerítettek a kezembe, szóval felhagytam vele. 

- Kár. 

- Most hirtelen én is így érzem. 

- Jöjjön el egyszer. 

- Oh, köszönöm a meghívást. Élni fogok vele, de csak ha nekem nem kell énekelnem. 

- Nem kötelező. 

- Ezt megnyugtató hallani. 

- Megbeszéltük. 

Ezzel picit lezártuk amúgy sem bőre szabott beszélgetésünket. Ő nézte a tájat, én pedig maradtam az útnál, míg haladtunk az éjszakában. Ismét csend volt, de talán megtört a jég, a kellemetlen feszültség is enyhült valamicskét. 

- Beszélhetek? 

- Tessék? 

- Zavarja, ha beszélek? 

- Soha nem zavart vezetés közben a kommunikáció, de ha zavart is volna, a Daniellel együtt töltött idő mondjuk úgy edzett volna rajta. 

- D nekem mondta el először. 

- Mit? – Éppen akkor kanyarodtam be az utcába, szememmel a házakat kutatva, újra tükörbe lesve most láttam először mosolyt az ajkain. Bár csak halvány volt, de határozottan kirajzolódott egy kis vidámság. Felfogva a gondolatot, leírhatatlanul zavarba jöttem. – Oh… - Szerencse, hogy fékeznem kellett. 

- Nem mesélte? 

A motor leállt és én mégis az utat néztem. 

- Nem… 

- Tolakodó vagyok? 

- Nem tudom… Talán. 

- Vajon titkot mondtam el? 

- Azt azért nem hiszem. 

- Nem beszélgetnek erről? 

Nem tudtam, miért érzek kényszert válaszolni. 

- A múltnak Daniell-részéről nem sűrűn. Vázlatosan, csak nagy vonalakban. Nevek és arcok nélkül. 

- Miért? 

Hátradőltem, fejemet a támlának biccentettem és előengedtem a gondolatokat a maguk nyers őszinteségében. 

- Nem tudom. Fogalmam sincs. Őt kellene megkérdezi róla. 

- Miért nem kérdezi? 

- Én? 

- Hát ki? Én? Én mindent tudok. 

- Ismételni tudom önmagam. Tényleg nem… 

- Én előbb tudtam kettőjükről, mint ő maga. Nem vagyok látnok vagy ilyesmi, csak… rájöttem. Előbb, mint D. 

- Honnan? 

- Állandóan tömte a fejemet. 

- Mivel? 

- Hát kivel. 

- …rólam beszélt? 

- Aha. Tök hülyének kellett ahhoz lenni, hogy ne koppanjon le. 

Bár furcsálltam az invitálást, mégis elfogadtam. Miért tartottam vele, ezzel vállalva, hogy újra és újra olyan kérdésekre kelljen megfelelnem, amik talán kényelmetlen helyzetbe hoznak? Mert most először fordult elő, hogy olyan emberrel nyílik alkalmam Daniellről beszélni, akivel megosztva a gondolataimat nem csak véli vagy sejti, mi miért történt úgy ahogy, hanem pontosan tudja az okokat. Nem fejteget, ismer. 

A beszélgetésünk alatt egy édesen kesernyés, játékosan nosztalgikus érzés telepedett rám. Nekem ez kimaradt. Nem kaptam például szerelmes leveleket, már ha nem számolom Numata Seiki fennállásunk alatt elkövetett egyetlen tán ilyesmi üzenetét, amit egy csíkos papírlapra körmölt, majd a tenyerembe csúsztatott öt perccel az óra vége előtt. – Olyan jó ma a hajad! Hosszú szünet lesz, dugjunk! Szeretlek. – Tehát ha leszámítom életem egyetlen szerelmeslevélnek gúnyolható cetlijét, diákkoromra nem volt jellemző az ilyesmi. Sem cinkos pillantások, sem piruló randevúk, nem jöttek osztálytársnők, akik megbízásból elsuttogták, legjobb barátnőjük fejük búbjától lábujjuk hegyéig belém van zuhanva. Talán éppen ennek a hiánynak az okán kezdtek fura irányt venni a történések. Eltelt még tíz perc és én úgy éreztem magam, mint aki éveket utazott visszafelé. Öltönyömet szinte éreztem egyenruhává alakulni. Zavartan pislogtam, néha már-már kifejezetten feszélyezve érezvén magam, de zavarom mintha még jobban ösztökélt volna rá, hogy mindent, de mindent tudjak. Eltelt még negyed óra és én egy kerek piros párnácskán ülve ittam a kék hajú lány minden egyes kitekert szavát a teájával együtt. 

Bók vagy bántó gondolat az, hogy egy alig huszonöt négyzetméteres lakásába engedett? Bók a Danielltől nyert bizalom okán, némi fricska, mert ez tényleg bizonyítja, én a szemében nem vagyok férfi. Most talán nem annyira bánom. 

- Nem… különös ez? – Az első hosszabb szünet kényszerítette ki belőlem a kérdést. A szoba másik felében kuporgó lány csak vállat rántott. 

- Mi? 

- Itt ülünk és Daniellről beszélgetünk. 

- Nem ismerjük egymást. Miről beszélgessünk, ha nem az egyetlen dologról, ami közös bennünk? 

- Daniell nem sűrűn mesél nekem arról, amit akkor érzett. – Csészém után nyúltam. A törtfehér edényke kékes cirkalmaiba megkoccant még az én apró körmöm is. A benne várakozó zöldtea egészen elhűlt. Az én hibám volt, én voltam, aki olyannyira koncentrált a lényegre, hogy minden másról teljesen megfeledkezett. 

- Megkérdezte már őt? 

- Próbáltam rávezetni, hogy szeretném tudni, mi volt akkor, célozni rá, hogy meséljen, hogy érzett. Szerintem ez fontos lenne. 

- Fontos is. 

- De hárít. Talán a legtöbb, amit megosztott velem egy őszinteségi roham okán az, hogy ez az egész egy összetett és bonyolult dolog volt neki. 

- Mintha ez nem lenne egyértelmű… 

- … tudom, hogy ezek csak lebutított gondolatok. Nem érzem, hogy titkolni akarja, inkább picit olyan, mintha nem tudná, hogy mondja, vagy ő maga se tudja szavakba önteni. Sokszor éreztem úgy, hogy ha lenne naplója, legszívesebben az orrom alá tolná, hogy olvassam el, vagy csak a fejembe varázsolná a tudást, múltját adathordozóvá alakítva becsatlakoztatná a nyakamba épített portba, hogy ne kelljen a szavakat keresnie. 

- Ez nagyon D-s gondolat. 

- Hm… köszönöm? 

- De azt még soha nem mondta neki, hogy tudni akarja? Így. „Akarom, mondd meg”. 

- Kerek perec? 

- Igen. 

- Nem, azt nem. 

- Lehet, hogy kéne. 

- Nem akarom, hogy támadásnak vegye. Lehet, hogy csak nem tud róla beszélni. Nem tudja, hogy csinálja. 

- Azért ő már nem kamasz. Ha D tud valamit, akkor ez az. Beszélni azt nagyon tud. 

- De ez új neki. 

- Pasizni? 

- Igen. Mondjuk így. 

- Naná, de zsebre vágta, nem? 

- Így olyan… szimplának hat. 

- Hozzám jött reggel. 

- Melyik reggel? 

- Aznap reggel. A szex utáni reggel. 

- Ez… 

- Megint durva voltam. 

- Nyers, inkább. 

- Azon a reggelen – nyomta meg a hangot - Jött, csengetett, elfoglalta az ágyamat és fél délután benne aludt. Aztán este berúgtunk. Csúnyán. Ő csúnyábban. 

- Kérdezhetek…? 

- D nagyon őszinte. Szerintem néha túlzásba is viszi. Ezért lepett meg, hogy saját magának mennyire simán tud hazudni. Állandóan mondta. Mondta, mondta, mondta. Odáig volt. 

- Most… zavarban vagyok. 

- Maradjak inkább csöndben? 

- Nem! Dehogy. Kérlek… Most egy olyan ajtót nyitottál ki előttem, ami kulcsra volt zárva pedig, nagyon szeretném tudni, mi van mögötte. 

- Perecke volt az utolsó csepp. 

- Perec? 

- Igen. Akkor már hős is volt. 

- Én? 

- Igen. 

- Akkor pont olyan időszakomban voltam, hogy nagyon sok gyógyszert szedtem. Néha kicsit több… nyugtató kell, de ne beszéljünk rólam. Szóval akkor picit lassabb voltam, mégsem tudtam nem észrevenni, mit csinál. Fogadtam magammal. Piros post-itre írtam fel a dátumokat, mikor jön rá végre. 

- Volt nyerő tipp? 

- Nem. Vesztettem. Tovább volt hülye strucc, mint gondoltam, hogy tud lenni. 

- Értem – bólintottam. - Finom a tea – suttogtam. 

Leheletnyi csend következett. Óvatosan nézelődtem körbe. Végignéztem a zöld falakon halomba rakott fotókat. Mind különböző keretben. Volt köztük antik hatású és modern, bohókásan vidám és végtelenül egyszerű, gyerekesen pöttyös és számomra behatárolhatatlan formájú. A képek is mind más és más hangulatot adtak vissza, a fekete-fehér csendélettől kezdve a színes, barátos fotóig volt ott minden, igazi tarka paletta. Arra figyeltem fel, hogy Mio engem néz. Szájából ceruzája lógott, pedig rajzlap a közelben sem volt, ő pedig árgus szemekkel vizslatott engem. 

- Azt hiszem – hörpintettem ki az utolsó kortyot - most már illene hazamennem. – Úgy éreztem, zavarok, csak nem mer távozásra kérni és bár ő invitált, ki tudja. 

- Ishigorou-san! – A lány közelebb húzta az ülőpárnáját, bár az apró szobában így sem volt túlontúl messze. - Ez egy olyan éjszaka, hogyha D itthon lenne… megkérném, hogy maradjon itt. Nem tudok… aludni… Ma nem. Három napja nem megy. 

- Mennyire sűrűn fordul elő, hogy álmatlanság… 

- Ne sértődjön meg. Nem orvosi tanácsra vagy altatóra van szükségem, csak… arra, hogy valaki beszéljen velem, amíg el nem álmosodom. Ilyenkor… úgy érzem, ha magamban maradok, megtébolyodok. Ha csönd lesz… - a körmével a ceruza testére vésett mély rovátkákat – nem tudom megállítani a gondolataimat. 

Kézenfekvő volt, hogy felajánlom, bár szinte biztos voltam benne, hogy visszautasítja a gesztust. 

- Maradjak? – De ő elfogadta. 

- Csak amíg le akar csukódni a szemem. 

- Nem zavar… 

- Az Y kromoszómája? Nem. D sokat mesél és valahogy nem érzem, amit szoktam érezni. Nem. Nekem is érdekes, de nem. Nem zavar. 

- Csak maradjak, amíg el nem álmosodsz? 

- Cserébe én mesélek még. 

- Mit? 

- Valamit. D-ről. 

- Tényleg? 

- Ne értsen félre. A legjobb barátom. Nem adnám ki soha senkinek. De ezek nem titkok és a legjobban éppen önre tartoznának, ezek csak… pillanatok, amit ön nem látott, de… talán szeretne. 

- Nehezen veszem rá magam, hogy megbízzak az emberekben, éppen ezért nehéz ennyire… 

- Az életébe engedni egy idegent. Tudom. 

- Mennyire hangzik naivnak, ha megkérdezem, honnan is? 

- Ishigorou-san jó ideje része annak a valakinek, akiről én mindent, de mindent tudok, és aki mindent tud rólam… így ez talán nem különös vagy mégis? 

- Amikor egy ember… belekerül egy másik ember életébe, hirtelen a része lesz, mondjuk… romantikus apropóból – te jó ég, ennyire sutának már régen éreztem magam – akkor szeretne róla mindent tudni. Szeretne minél többet látni és megtapasztalni… olyat is magáévá tenni, amiből addig esetleg kimaradt. Daniellnek van egy olyan része, amit én nem ismerek, pedig nagyon szeretném. 

- Amikor másodikos voltam, a padtársam, akit akkor olyan örök barátnő félének hittem, minden héten elmesélte, hogy éppen kibe szerelmes, de nagyon és persze a világ végezetéig. Mindig a füzetébe írogatta a nevét apró szívecskékkel dekorálva. És annyira könnyen mondta. Szerelmes vagyok ebbe meg abba. Azután már nem igazán voltak ilyen hatalmasnak gondolt barátnőségeim, mégis egy szűkebb körben rengeteg ember szájából hallottam - „jaj, én olyan szerelmes vagyok”. – Saját teáját nézegette, bár inkább gondolnám, hogy a csészében maradt pár cseppet. – Rossz elképzelni, hogy van, akinek még ez is titok, olyan, amit nem szívesen mond ki, mert már ez az egyetlen gondolat lavinát indíthat el, jöhetnek a kérdések, amikre lehet, hogy nem tanácsos válaszolnia. Pedig ezt az emberek nagy része nem kezeli titoknak. Mert nem kell. 

- Én nem szoktam meg, hogy beszéljek róla. 

- De néha szeretne, nem igaz? 

Elnevettem magam. 

- Szóval nem is miattad, pusztán az én érdekemből maradjak a saját akasztásomra? – A kicsit csípősnek szánt mondaton jobban bepirult, mint gondoltam. Láttam rajta, hogy na, most tényleg sikerült megböknöm. 

- Sajnálom, ha zavarba hoztam. Elnézését kérem, Ishigorou-san, csak hát… 

- Ne haragudj, nem akartam nyers lenni… 

- Én ma este többször is voltam, ez lehetne afféle kölcsönkenyér. 

- Nem annak szántam. 

- De igazából nem is volt az. Dany nekem olyan, mint egy testvér. Egy nagyon jó testvér. Talán ezért érzem úgy, hogy önt is ismerem, és talán ezért merem… így kinyitni a szám. Sajnálom. Őszintén. 

- Tényleg zavarban vagyok, de azt hiszem… ez az én saját hibám. Honnan jutottunk idáig? – mosolyogtam. 

- „Romantikus apropóból” – viszonozta felszínes jókedvem. 

- Szeretem. 

- Igen, tudom. Fura így mondani egy idegennek? 

- Különös, igen. 

- Mondja megint. 

- Szeretem. 

- Tök jó. Megy ez! 

- Nem mondhatom, hogy abban a pillanatban villámcsapás ért, mikor megláttam, mert őszintén szólva, abban a másodpercben inkább az agyvérzés simogatott, de pár alkalom elég volt hozzá. Beleszerettem. Talán Daniell túl könnyedén tudja elcsavarni az emberek fejét. 

- Mert végletes. Ez sok mindenkit vonz. Teljesen beleteszi magát a dolgokba. Látta már D-t őrültnek? 

- Őrültnek? 

- Igen. Amikor rájön a zizi és rohangál fel-alá, folyik róla a festék és mindent összeken vele. Egyszer mentem hozzá délután és olyan volt a lakás, mint egy térkép. Végig lehetett követni a nyomát, merre járt. Hűtő, mosdó, korlát, mindenhol virítottak a színek. Minden csupa narancs volt a kezétől, de a legkevésbé sem érdekelte. Szerintem fogjuk még így látni. 

- Biztos. Daniell kitartó. Bízom benne és motivációja is van. Rendben lesz, én tudom. 

- A félbehagyott képei várják a kezét. 

- Igen. 

- A sajátjait látta? 

- Bevallom, ezt most nem teljesen értem. 

- Amiket önnek készített. A vak is látta, hogy a feje valami rózsaszín ködben úszott, csak a saját szemét kerülte el a felismerés. Egyszer… - Én tág pupillákkal várakoztam, de ő elharapta a mondatot. – Akkor ez most egy olyan szóbeli ígéret, hogy marad még kicsit? 

- Hogyne maradnék – bólintottam. – Ideje belekóstolni valami újba. Most megpróbálkozom azzal, hogy „a te barátaid”… 

- Jól hangzik. 

- Tehát? Egyszer? – Kukkoló lettem. Érzelmi szinten. 

- Egyszer felhívott teljesen részegen és azt mondta, hogy ön ott áll az utcán és szerinte arra vár, hogy ő beérjen az ajtón. Megkérdeztem, hogy ezt honnan tudja, mikor hallhatóan teljesen koki és nem hiszem, hogy ilyen állapotban felmászott az emeleti ablakba kémkedni. Nevetett. Fogalma nem volt róla. Azt mondta, érzi és kész. De ezek csak ilyen apróságok, amik ki tudja miért, de megmaradtak. „Vigyáz rám, Szamuráj-sama aggódik”. Talán csak mert… fura volt őt ilyennek látni. D-t mindig nagyon el tudták ragadni a… na jó, a nők. – Kacagott egy felet. – De azok sosem ilyenek voltak. Sosem láttam, hogy képekre így haragudott volna. Elkezdte, dühös lett, félbehagyta, sarokba állította, mint a rossz gyerekeket. Talán ezért is éreztem úgy, hogy meg kell mentenem őket. 

- Van nálad ilyen kép? 

- Igen. Nem mind. Kettő. 

- A nekem készült képekből? 

- Igen. 

- Mondd… 

- Meg szeretné nézni? 

- Mindennél jobban. 

Döbbenetes éjszakám volt, a legkülönlegesebb, amit valaha kettesben töltöttem egy nővel.