Seiki
elment, s távozása magával hozta a vihart. Egy kis ajándék
nekem. Imádom az esőt. Drága barátom és egyben csapodár exem
még búcsúzóul felkért, hogy legyek az esküvői tanúja. Hm. Nem
hiába, a szerelem az szerelem és néha még egy Seiki félével is
varázsos dolgokat művel ez a fura érzés.
Megnősül.
Soha nem gondoltam volna, de tiszta szívemből kívántam neki sok
boldogságot. Meg is kaptam, hogy esküszegő vagyok, de én
ahelyett, hogy ígéretemhez híven lecsaptam volna büszke fejét a
nyakáról, macsósan vállon veregettem, majd megöleltük egymást.
Baromi férfiasan. Bár együtt töltött éjszakánk után - amire
még mindig nem emlékszem, még igen halvány vonalakban sem - ez
igazán bizarrnak tűnhet. Ezt közöltem is vele, de őt nem
izgatta. Kikiáltotta tegnapi hancúrunkat „tudatalatti
legénybúcsúnak”, majd könnyekig hatódva távozott. S pár
pillanattal utána sírva fakadt az ég.
Szerintem
nem őt siratja, talán értem zokog. Jólesne arra gondolni, hogy
valaki megteszi.
Ejtettem
már szót nem egyszer az én kis szertartásaimról. Igen. Az ilyen
borongós, esőcsepp áztatta délutánokra is van egy bogaram.
Kezemben egy bögre forró teával, merengeni kifelé az ablaküvegen.
Figyelni a bánatos eget, a kinti hűvös levegőre gondolni innen, a
kellemes melegből. Szeretem nézni, ahogy az ég szórja könnyeit
ránk. Tisztul a világ. S a vihar elvonulta meghozza majd az új
kezdet születését. Az oszló sötét fellegek közül kibukkanó
első, reményteli fénysugár felcsillanásával valami véget ér
és el is kezdődik. Lehangoló? Nem nekem. Én imádom látni az
áttetsző cseppeket, hallani, ahogy tompán kopognak, érezni az üde
illatot. Mintha minden más színben ragyogna fel. Nem. Nem
sötétlő-szürkében és búbánatoslilában. Érzéseim palettáján
millió szín kavarog, mind más és… paletta? Daniell. Színek
mágusa. A kis piktor nem csak a vásznat varázsolta százszínűvé…
Szenvedélyesen esett neki lelkem csupasz részeinek. Meggondolatlan
tornádó módjára formálta, alakította, színezte át, töltötte
be, változtatta meg. Nem kérdezte, én akarom-e. Végül is már
mindegy, nem? A dolog megtörtént és életem eddigi
tapasztalataiból azt kell leszűrnöm, hogy a múlton felesleges
rágódni. Bár az egy, hogy mit kéne tenni, és egy másik, amit
általában meg is teszünk… Furcsa állat az ember. Tudjuk, hogy
mi a helyes, mégsem cselekedjük meg, szinte soha. Pontosan
tisztában voltam vele, hogy abban a pillanatban, mikor rádöbbentem,
hogy kezdek más érzéseket táplálni Daniell iránt, a célszerű
irány a hátraarc lett volna. Kilépni ott és akkor. És megtettem?
Na, erről van szó. De utólag ezért enni magam több mint
felesleges. Előrenézni. Egész életemben erre próbáltam
törekedni. Ha mindig hátra tekintgettem volna, valószínűleg
sosem lesz belőlem viszonylag egészséges felnőtt férfi.
Alighanem beleroppantam volna apám gyűlöletébe, anyám
közönyösségébe és az egyetlen öcsém megvetésébe. Nem
állítom, hogy nem fájt. De amit mostanra érzek, az inkább
sértettség és talán némi düh. De megtanultam elfogadni és
együtt élni vele. Nem volt más választásom.
Na,
tessék! Ezt teszi velem az eső, s még hogy nem hangol le! Mindjárt
szipogva belekezdek kedvenc játékkatonám elvesztésének
könnyfakasztó történetébe… Nem is volt olyanom. Még hazudozok
is. És még mindig szitál. Nem akar múlni, nem csitul, nem hagy
alább… esik.
Hullj
csak. Ránk fér egy tisztább holnap, egy zsenge, új kezdet, és
akkor talán minden szivárványszínben ragyog fel majd.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése