Daniell III/11. - Megsebzett Csoda

Mintha megrekedt volna az idő. Mintha kortalan lábát kátrányba ragasztotta volna valami gonosz varázs. Ott fogta, s neki nem számít, hisz élhet végtelen, akár örökkön, fogságában a sötét ragacsnak, de én...

Még pislogott a nap, mikor mindennel készen lettem. Még narancs volt az ég s bíborlott búcsúja. Éppen hogy éledni kezdtek az utcai lámpások és most már? Már korom ül a városon. És én... várom. Várom, hogy hazajőve átlépje... Talán merész tőlem a szó, de hát ha annak érzem a helyet... otthonunk küszöbét és megünnepeljük magunkat.

Egy éves lett a szerelmünk. Hm. Milyen furcsa az élet. A hátam mögött hagyott évek során milliószor bizonyította már nekem a sors, hogy számítsak én bármire, ő képes megtalálni azt az utat, ami nekem eszembe se jutott volna.

Daniell is tán egy ilyen mellékúton jutott el az életembe. Vagy én az övébe? Mindegy. A lényeg, azt hiszem, ugyanaz. Mi. Mert most már így szép mondani. Mi.

Elindítottam a tarka ménes menetet és mosolyogva kísértem végig bohókás táncukat. Annyira szeretném már látni az arcát. Furcsa, de... úgy érzem, bármit is akarjon adni nekem, semmi nem ér majd fel azzal a vidám ragyogással, ami drága ajkain születik majd meg. Legalábbis nagyon remélem.

Sok mindent vett már el tőlem az élet. Vagy talán el sem vette, hisz ami nem az enyém, azt ugye ellopni nem igazán lehet. Inkább kaptam egy kis szemléltetőt elérhetetlenségeiből, mutatta, mi irigylésre méltó. Olyat, mit csak kezéből nézegethettem s érintenem se szabadott és nem is lehet majd soha, amíg élek. Dolgok, melyeket elvesztettem azzal, hogy a szívem által könyörgött ösvényre léptem. Hogy elhatároztam, úgy élem az életem, mit bár nem kértem, de mégis megadatott, hogy minden reggel bátran nézhessek tükörbe, s ne akarjam képen köpni hazugságaim torzult mását. Hogy ha nézem, valóban lássam is. Rettegve igyekeztem őszinte lenni mindenki előtt magammal szemben, hogy ne kelljen órákat azzal töltenem, hogy arcomra erőltetett maskara alatt kutatom a férfit, aki igazán vagyok. Mert ha bár a világ előtt játszanom is kell, habár az élet rákényszerít, hogy a legnagyobb színészeket meghazudtoló tehetséggel alakítsam az átlagétól cseppet sem eltérő mindennapjaimat, de próbáltam úgy megoldani, hogy meglegyen az a maréknyi ember, akiknek nem kell a színház, akiknek én kellek. S ebben a sorban ott legyek köztük magam is. Talán sikerült… Nem szégyellem azt, aki vagyok. Nem érzem szégyellnivalónak. Elfogadtam, felvállaltam, ez vagyok én. Aki szeret, az szeressen ilyennek.

Újabb körre kértem a körhinta csiri-biri lovacskáit, s ők ismét táncoltak... Egyedül nekem. Még.

Bár ott vannak azok a „soha” gondolatok. Nem mondhatnám, hogy éjjel-nappal ezek járnak a fejemben, sőt. Nem virrasztok éjszakákat rágva a lelkem és nem kapok síróingert, vagy lélekfacsarodást minden egyes gyermeket vezetgető fiatal pár láttán, de néha... Néha eszembe jut és talán érzéketlen lennék, ha olykor nem szorulna csöppet bele a szívem. Nem lehetek apa. A család... A családot a klasszikus értelemben soha nem kaphatom meg. Már jó ideje nem emésztem magam rajta. Tán már nem is fáj. Vagy csak néhanap... Nagyon kicsit.

Van egy lista. Alakja-nincs jegyzet azokról, miket csak mások életébe kukkantva, barátaim napjait látva tapasztalhatok meg. Saját esküvőm, ha csak valami csoda folytán hirtelen nem kezdik pártolni országunkban az egyneműek házasságát, feltehetőleg elmarad. De ott az élmény, hogy részt kaphattam, jelen lehettem pár könnyeztető frigyen. Osztozhattam az örömükben, s együtt ünnepelhettem azokkal, akiket szeretek. Általuk kapok valamit az életnek számomra elérhetetlen részéből, juttatnak nekem pillanatokat, melyeket elvett tőlem a kiszámíthatatlan, kegyetlen vagy épp áldást osztó kéz. Az a hatalmával, sorsok százaival könnyelműen zsonglőrködő kéz, ami megfoszt megannyi mindentől, s ad szürkét, feketét, porszínt... Meglehet, hogy felemel, puha tenyerében óva ölel és kincset ajándékoz neked. Csecsemőt egy olyan párnak, kiknek reménye sem volt rá, új esélyt a haldoklónak, hogy a fény kapujából visszataláljon...

S van, hogy egy borongós estén egy reményvesztett szerelmét búcsúztatni készülő férfinak adja meg szíve egyetlen vágyát.

Amikor az ember utazni készül, televásárolja a kis neszesszerét. Vesz mini sampont, apróka tusfürdőt, egy használatra elég kézkrémet, pici tubusos mentolt, hisz úgy gondolja, erre az útra ez pont elég. Nem cipel hatalmas flakonokat, balzsam hegyeket és literes fogkrémet... Mert hiszi, apróságai elegendők. Nem kaphatok feleséget, s majd nem lesz zsivajtól hangos öregkorom, unokák borzolta hétvégéim. Nem járok szülői értekezletre és nem leszek büszke apja egyetlen gyermeknek sem. És mégis... Azt hiszem, a boldogság, mit ajándékba kaptam azon a napon, több mint amit valaha is áhítottam. Több, élőbb, igazabb. S az én utamra... úgy érzem, ez elég.

Mélyen, szívemben, s lelkem teljes tisztaságában érzem, hogy soha többé nem fázom majd, míg élek, meleget ad. Egészével szeret és remélem, teszi majd utolsó lélegzetemig. Mikor életem alkonyán, egy langyos nyári estén majd rám mosolyog és én ezzel a mosollyal a szívemben alszom el örökre…

Tessék. Még a végén véreres szemekkel fogadom majd. Elment az eszem. Addig is táncoljanak újra a csodaparipák.

Sokszor látni a filmvásznon a klisének mondható jelenetet, mikor a főhős végre megkapja élete szerelmét s miután ledöntve a kedvest, hótiszta nyoszolyán végre elhálják nászuk, a férfi erős karjait a darázsderék köré fonja, majd elsuttogja a bűvös igét - ha most meghalnék, boldogan mennék a túlvilágra...

Ó, mily nagy szavak! Végtelen fennkölt és mérhetetlen ostoba. Lásd, megvolt a legjobb dolog az életében, most már jöhet a kaszás. Sosem értettem. Az első éjszakánk maszatos hajnalán éreztem a legerősebben a lüktető vágyat: élni akarok. Minden porcikám eleven tűzben égett, reszkettem a szenvedélytől. Ha néha, kósza percekre sikerült is álomországba ruccanom, visszarántott a gondolat. Vagy mert illatát beitta az ágyam, magába szívta testének valóját és érezve őt, képtelen voltam álomra hajtani a fejem. Simogatni akartam, beszélni hozzá, hogy válaszát hallhassam. Bepótolni minden érintést, elmondani minden nélküle töltött perc nyomorúságos magányát. Tudni, hogy gondolt-e rám, s ha tette, mennyit? Ritka gyümölcsként ajkait birtokolni, testét szeretni. Megkapni, újra és újra, mígnem elcsitul kicsit a kell.

Azóta tudom, hogy ez nem múlik el. Nem olyan szomj, mit kiolthat egy korty belőle és épp ezért... élni. Hogy lássak még száz mosolyt és kaphassak vele számolatlan élményt, hogy érezzek, ízleljek, adjak, s ajándékozzak még kimondhatatlanszám ismeretlent. Élni életem minden áldott pillanatát. Igazán élni. Mert most van okom rá. Most van okom itt lenni.

Vágytam ezt a kapcsolatot. Talán jobban, mint ahogy vágytam bármelyiket életem során. Voltak idők, hogy sokat tallóztam rajta, hogy talán ostoba vagyok, s nem látom, hogy áltatom magam, s hogy ideig-óráig vegetál majd csupán e kis románc. Életem férfijai, kiknek száma vajmi csekély, látszólag mind jobb esélyekkel indultak a „holtomiglan-holtodiglan” pályázaton, minek fődíja egy leélhető élet velem és mégis, a nagyszerű kilátások és ilyen olyan lelki és testi kompatibilitások ellenére, mind csúfosat bukott. Vagy én buktam? Ezt a kérdést inkább passzolom.

És itt megint belép a sors és az ő kusza tervfonál szövögetései. Három tökéletesnek tűnő viszonyomat megsárgította az idő, s ez a suta kis próbálkozás, mitől szinte nem is mertem folytatást remélni, ez a tagadhatatlanul furcsa kis szikra, mi ifjabb s mégis százszorta lángolóbb, mint a többi volt... most ünnepli első születésnapját.

Egy éve. Egy éve él, virágzik, s ragyog. Szárnyait próbálgatta, s hónapok gyakorlása, kisebb nagyobb kudarcai, orra bukásai ellenére most repül. Szárnyal odafent.

Voltak nehézkesebb hetek. Miért ne lettek volna? Bár Daniellem minden porcikájával akart, s ezen érzését első szeretkezésünk után nem ágyazta kőkemény burokba és kezdte el rejteni szíve legmélyére vagy padlásládikába, ettől még nem termett előttünk a „tökéletes kapcsolat láthatatlan szabálykönyve”.

Furcsamód nem a nemünk egyezése volt a konfliktusok csiholója, bár én ezt jelöltem volna egy képzeletbeli kvízjátékban, mint kapocsaltunk jövendőbeli megcsáklyázóját. Ah, tévedéseim már nem is érnek meglepetésként, lassan rá kell ébrednem, jóstehetségem egy zsebpiszoknyi sincs.

Meglepett, hogy kedvesemnek nem ezzel a számára újonnan előálló helyezettel kell megvívni kis csatáját. Sokszor rákérdeztem, hogy érez ezzel kapcsolatban, célozgattam tán nem egyszer morbid poénba csomagolva a valót, de válaszai rendre mellbe vagdostak. Ilyenkor vagy guvadt szemekkel rám meredt, levegőt tüdejében rekesztve kezdett vad sápogásba, hogy na ne mondjam már neki, hogy én nem vagyok nő... Vagy villantott egy keveset az érett Daniellből, kinek gondolatai a korához képes túl felnőtt jellemet mutatnak. Testén pihegve próbáltam magamat összekanalazni, s sóhajszerűen kértem elnézését, hogy egy nagydarab pasi alatt rekedt röpke ideig, majd felkászálódva, ágyszélre telepedve groteszk humormorzsaként elhintve megjegyeztem - ilyesmi nem esne meg egy törékeny nővel töltött kellemes órácska után. Mire hátamhoz simult, éreztem, hogy rám mosolygott, tarkómra tapadt hajamat lágyan simítgatta el, s puhán elsuttogta bőrömbe - ha rám nézel, mindig mintha a lelkedet látnám. Tiszta tükörkép. Az összes vonásod... Szívedből mosolyogsz, Ryu és még soha nem voltam senkivel, aki utána így nézett rám. Olyan utcán talált pénznek érzem magam, amit felszedett egy húsz éve nem evő ember. Úgyhogy tőlem lepényt is nyomorgathatsz belőlem, nem igazán érdekel. Az inkább, miért hiszed, hogy így kell rám mosolyogni, mikor belül nekem azt mondják, ez inkább jár neked.

Felejthetetlen játékköntösbe csavart vallomás volt, mit akkor hallottam.

Nem, ez nem volt soha ok. Sokkal inkább volt ütközőpont kettőnk életvitelének mélyben gyökeredző mássága. Élhet-e egy háztartásban a mániákus rendcsináló, akire ha rájön az ötperc, megfésüli a szőnyegrojtokat és az őrült nyergelésző, aki a festékes ibrikeket előszeretettel tartja a hűtőben. Én olyan zöldségeket vásárolok, amik még nem láttak vegyszert, Daniell kedvenc zöldje pedig az E435, az is gumibéka formájában. Én kivasalom a zoknimat, ő meg kék temperát hord az orrán. Egyezés?

Furcsa volt megélni napról napra, hogy lesz mind erősebb és szilárdabb a minket összekötő láthatatlan kötelék. Hogy lazulok hozzá s lesz ő kicsit fegyelmezettebb. És ha ma hazajön, s szemébe nézek, újra szorosabbra húzom majd a minket egymáshoz fogó láncainkat, s belül mégis leszek kicsit könnyedebb, s ő komolyabb talán.

Minden külső neszre felkapom a fejem. Órák óta játszom s mégis minden új zaj csendülése újabb remény ad, hogy végre ő az, aki... De nem. Most sem. A macska bezzeg tudja. Ismeri a léptei neszét. Ha Daniell kajtatna felfelé a lépcsőn, ez a kis dög már ott csücsülne az ajtóban, akárha képes lenne nyitni neki a zárat.

Az egy szál hófehér gyertyám csonkig égett, szánalmas viaszfolyam maradt csupán. A kanóc szép lassan belefulladt saját forró, seszín levébe és utolsó szikrájával rám pislogva elhalt a láng.

Akkor gyújtottam, mikor a vad léptek heves iramát hallottam a lépcsőházból zengni. Biztos voltam benne, hogy ő jött meg. Aztán valahogy, mikor ráébredtem, hogy tévedtem, elfeledkeztem elfújni.

Hol lehetsz, Daniell?

Elkészítettem a megálmodott vacsorát. Konyhaművészként bűvészkedtem össze a fogásokat, és most romjait bámulom. Magát gusztáltató kompozícióm elhűlt ételhalommá amortizálódott. Levegőtől fakó, már csöppet sem étvágygerjesztő falatok sorakoztak előttem, és mellettük üres tányér, kongó poharak... Keserű érzések kerengtek bennem, szívembe rúgva újra és újra, taposva, nyúzva, gúnyosan vihogva. Csalódott voltam és dühtől izzott a testem. Mostanra... a méreg elpárolgott. Helyébe értetlen kérdéshalom folyt, reszketeg félelem, furcsa érzés. Már nem érdekel, ha az indok ostoba lesz és koholt, már mindegy, mondjon bármit, csak jöjjön végre.

Kagylóra kaptam és újra tárcsáztam, de megint a géphang köszönt az enyhülést adó csöngés helyett.

- „A hívott szám pillanatnyilag... „

Lecsaptam a kagylót, dühösen, mint aki a műanyagot gyűlöli halálosan. S ahogy helyére vágtam, abban a pillanatban, hogy kattant, kétségbeesetten felvisongott. Úgy kaptam fel, mintha az életem múlna rajta.

- Daniell?!

- Nem. Ryu, én vagyok, figyelj...

- Sei, ne haragudj, de most nincs agyam...

Őszinte voltam s bár talán csöppet nyers, de nincs erőm jópofizni, bájcsevegni, társalogni... Daniellt akarom.

- Ryu. Szeretném, ha meghallgatnál.

- Holnap, jó? Holnap meghallgatlak. Megkövetlek. Bocsánatodért esedezem. Meggyónom minden hazugságom, de Seiki, most...

- Ryu. Figyelj. Figyelj, és hallgass végig.

- Ne haragudj. Szeretném, ha hívnak, fel tudnám...

- Ryu!

- Tegyük át...

- Figyelj már rám, az istenért! Nem fog hívni.

- Nem akarom foglalni a vonal... Mi?

- Daniell nem fog hívni, Ryu. Légy szíves. Próbálj...

- Mi az, hogy nem? Honnan tudod, hogy nem?

- ... Nálunk van.

- Miért lenne nálatok? Sei. Ne sértődj meg, de te vagy...

- Ryu...

- ... az utolsó ember, akihez Daniell menne. Ez az egész egy ősbaromság és igazából nekem most marhára nincs...

- Ryu! Fogd be a szádat és egyetlen kurva másodpercre figyelj már végre rám! - Dobhártyám halk pukkanással semmivé vált, de talán azért, hogy agyamhoz jobban eljusson a mondat. - Daniell itt van. Nem a lakásomon, Ryu. A kórházban, a balesetin.

Hangomat csontos, göbössé torzult szellemujjak rángatták ki a torkomon, helyükön nem hagyva mást, mint hörgő ürességet. Szavakat csiholva nyeldekeltem, s próbáltam szólni...

- ...A... h... ol?

Összekapcsolni képtelen voltam a betűket. Hallottam saját szánalmas makogásom, s minden erőmmel fájva akartam s mégsem voltam képes értelmes szavakba önteni kérdésem. Talán nem is tudom, milyen formát akarnának... Nem értem saját mondataimat... Hallottam, hogy Sei szuszog a vonal másik végén, hangja rekedtes. Megszólalt, majd szavait elnyelte saját krákogása.

- Ryu, nemrég hozták be, és...

- M... mi?

- Megtámadták.

Jég. Honnan jött, talány, de fagyos hűvöse szántott végig gerincem vonalán, lapockámba döfve fájó lándzsáját és hátulról szúrva fel szívemet a kíméletlen bökőre. Támadás. Daniell. Halál. Bent rekedt... Valaki segítsen, hogy kapjak levegőt.

- Él? - ziháltam hangomban félelem torzította sípolással. - Sei... Ugye... él?

- Él. - Két betű, s hallva őket, így egyben, ajkaimon néma imát csihol, s hálát ad valakinek, bárkinek. - De rossz állapotban van. Elég rosszban. Ryu. Figyelj rám, tudom, hogy most...

- Azonnal indulok!

- Ryu! Itt van a családja... Az egész családja. Én elhiszem, hogy most halálosan ideges vagy, és hogy félsz is...

- Seiki, félek? Rettegek...

- ... de lehet, hogy nem kéne bejönnöd.

Remegéssel telt testemet düh szikrája lobbantotta izzó haragkatlanná.

- Hogy... mondhatsz nekem ilyet?

- Ryu, én csak téged akarlak megkímélni. És őt is. Ryu, az egész családja az ágya mellett álldogál... Ők egy család. Nem állíthatsz most ide és mondhatod anyucinak, apucinak, hogy életük, kicsi fiuk, akiért lerágták idegükben a kézfejüket, a szeretőd, úgyhogy ha nem bánják, te is beszállsz a sorba. Ebben a helyzetben nem. Ryu, értsd meg a családja...

- Sei... Te valamit nem fogsz fel. Az én családom... Aki nekem a minden, nekem a fény, nekem az élet... Akiért... Akiért van értelme csinálni ezt az egészet... Ő most... egy kórházi ágyon fekszik és talán... talán engem akar látni és... És te azt kéred, hogy ne akarjak hozzá rohanni. Seiki, engem nem érdekelnek a következmények. Lehet ott nekem akárki. Akárki, érted? Mert nincs olyan ok... ami itt tarthatna... Szeretem, Sei. Soha senkit még így nem szerettem ebben az életben.

Fél perces néma csend állt be közöttünk. Talán fájt neki hallani, de képtelen voltam figyelni a számra. Most a szívem beszélt.

- Taxival gyere.

Lecsaptam a kagylót és rohanni kezdtem... volna. De a lábam nem engedett. Ültem a kanapén, azon a helyen, ahol több órája teszem. Figyeltem a kezem, ahogy ujjaim reszketnek a térdemen, mint egy százéves apónak tennék kora nyomán. A szoba néma. Gyászosan hallgatag. Lelkem a csendjébe zokog. És... és percek, míg ráébredek, mégsem. Hisz belül fakadt záporesőnek nyomán nem áztatnák könnycseppek a bőröm.

Úgy éreztem magam, mint egy felbőszült bölény csorda, aki nem nézve előre gázol le mindent, ami csak útjába kerül. Legyen az élő, vagy tipró lába nyomán holt.

Magam mögött hagytam a recepciót. Lifthez indultam, de rohammód váltottam irányt. Lassú. Most lassú. Gyorsabb a lábam, vagy csak hiszem, mert tétova perceket követelne tőlem egyhelyben. Erre képtelen vagyok. Most nem. Négyesével süvítettem felfelé, meg sem éreztem a hat vagy kitudja hány emeletet.

Lendületem durván fékezte le a tanácstalanságom. Merre? Tovább... Merre?!

Elindultam a folyosón, bár azt sem tudtam, jó szinten loholok-e. Megszállottan csikorogtak agyamban a kerekek. Ösztönöm, vagy tán rutinom az, ami hajtott, de célját nem árulta el, csak vitát nem tűrően közölte - rohannom kell.

Lábam vitt, arra, ahol Seiki szobáját véltem tudni, s mielőtt felrántottam volna a réztáblás, mogyorószín ajtót, jól ismert érintést éreztem a vállamon. Megpördülve, tébolyult tekintettel révedtem a fehér köpenyre és benne barátomra.

- Sei... Daniell.

- Jól van. Jól van - tette kezeit a vállamra. Szeméből sugárzó aggodalom lejjebb taszított a kétségek nyilalló vermeiben. Még lejjebb...

- Nincs jól! Semmi sincs! Daniellt!

- Kicsit nyugodj...

- Azonnal!

- Vegyél egy nagy levegőt, és...

- Azonnal mondd meg nekem, hol van Daniell! - üvöltöttem rá, majd kiáltottam el magam hangosabban, mint a tüdőmön kiszakadhatott. – Hol van Daniell?!

- Kérlek, Ryu!

- Ne kérj tőlem semmit, csak engedj már hozzá, a fene essen beléd! Ne nyugtass! Majd megnyugszom, ha láttam! Majd lecsillapodom! Csak a franc bele, Seiki! Vigyél...

Nem várta meg, hogy befejezzem, meglódult és rántott magával. Nem messzire. Csupán pár végtelenhosszú lépést. Én tétovázás nélkül téptem fel az ajtót, amire bökött és már bent is voltam.

A... látványt... ami a szemem elé tárult... biztos vagyok benne, hogy soha nem leszek képes kitörölni a fejemből.
Hófehér ágy a kórterem közepén, s a karcsú, száz kötés borította test szinte beleveszett.

- D... Daniell... – súgtam, éppen hogy lehelve a nevet és ő rám emelte kimerült tekintetét.

- Megjött a Ő - mosolygott. Hatalmas, furcsán bágyadt vigyorától apró, vörös vércsepp serkent szája szegletében. A puhán varos seb felnyílt és vörös csíkot festett ajkaira.

- Életem... - gördült le a szó fájdalmas látványától remegő ajkaimról. Nádszálkarcsú, haloványbőrű kedvesem úgy feküdt előttem, mint egy összetört porcelánbaba. Arcán lilás sebek, jódtól sárgás püffedések, s alóla mégis felsejlett bolondos mosolya.

- Ryury... - nevetett rám, vagy épp már vállam fölött el a semminek... Nem tudtam megmondani. Szeme szürkéje nem élt. Halovány volt és távoli. Könnycsepp indult el szemem sarkából, s mire számnak vonalára csúszott a sós nedvesség pötty, már ágya szélén ülve talált.

- Csücsök... - leheltem erőtlen foszlányával saját hangom csúfos másolatának. Meg akartam érinteni idegen kéz által gyalázott tiszta szépségét, de kezemben rekedt a mozdulat. Nem tudtam volna úgy érni arcához, hogy ne keltsek benne fájdalmat. Szája felszakadt, egyik szeme kristályát haloványan látom csak, rejti a duzzadás lilássága. Homlokán két öltés mutatja, már kezelték sebeit. Azt hittem, annál jobban már nem fájhatok, mikor felfedeztem megszaggatott húsát, cimpájából durván kihasított darabot, mit fülbevalója kiszaggatása okozhatott...

És akkor szívem felsírt. Meglátva magát a borzalmat, üvöltve zokogott.

A keze.

- Te... jó isten...

Jobb kézfeje. Pille kecsesség, soha nem látott lágy, s finom... Most lila torzulat. Bőrét feszítő dagadás püffesztette felismerhetetlenné a varázst idézni képes, tehetséggel megáldott kezet. Már nem is kéz, kéklő massza... Lüktető testének tán legfájóbb darabja.

- Ryu... - suttogta s emelte volna hozzám, hogy simítson, de félbe maradt a tett, ujjai éppen hogy rándultak, majd a kéklő húsmassza a takaróra esett.

- Mondd. Mondd, életem. Mondd nekem - suttogtam.

Hozzábújtam. Arcom a hajába temettem illatát keresve, s megadva neki az érzést, mit bőrömet érintve kívánt kapni. Könyörögtem, hogy ébredjek és lássam a festést, szobánkban a négyszögletű falakat. Ágyunkban heverve virradjon ránk a hajnal, s a rémálom, mit élünk e percben, pukkanjon szét, mint elöregedett lufi megfáradt gumija.

- Perecnek... - súgta bohókás hangon. - ...Adtál enni Perecnek?

- Adtam – nyugtattam, s csókot sírtam homlokára.

- Üres volt a vizes tálja - motyogta hadarva.

- Már nem az. Ne félj.

- Ryu... Nem tudom, hol vannak a gyűrűim... Fáj a helyük.

Nem Daniellel beszélgetek. A gyógyszerek ássák elő az értelmetlen mondatokat a fejéből.

- Semmi baj. Meglesznek. Ígérem.

- Nem szeretem ezt a zöld szagot... Itt maradsz?

- Maradok. Hallod, Csücsök? Maradok.

- Ryu, én sétáltam, amíg...

- Jól van - próbáltam hozzáérni, próbáltam simítani, de a kék és vörhenyes véraláfutás- és zúzódáshalom, mi csúful trónolt a márványfehér bőrön... Ütések nyomai, mik tarkították drága arcát, s így csak sután ráhajolva feküdtem.

- Sétáltam, amíg a festék... Hogy ne törjön meg...

- Tudom. Tudom, életem.

- El fogok késni talán...

- Nem, Daniell. Dehogy késel.

- Ha mégis...

- De nem.

- Megbocsátasz akkor, ha mégis elkésem?

Ilyen óvatossággal érinti talán anyja újszülöttje madárka-törékeny valóját. Így érnek ahhoz, kinek csontja porrá mállik, akármilyen finoman is illetik. Gyengéden vontam magamhoz összetört kis Csodám, testemre fektettem, s ringattam, mint rémálmai után, hátha felébredünk.

- Meg. Persze, hogy meg.

- Ryu...

- Daniell…? - emeltem ki vállának gödréből a fejem. Hangja már távolinak csengett. Nem volt itt. Már nem volt velem, s mégis a messzeségből utolsó szavával üzent nekem...

- ...megcsináltam...

- Mit, Csücsök?

- ... kész.

És éreztem, hogy karom már csupán, mi megtartja. Feje a vállamra hanyatlott, kábultan nekem dőlve mély álomba zuhant.

- Aludj, életem. Pihenj, Daniell - súgtam borostyán sűrűjébe. - Itt leszek, mikor kinyitod a szemed. Rendben, kincsem? Itt leszek. - Öleltem, s tartottam görcsösen a pilledt testet. - Meglátod, életem, itt leszek.

Makacs gyermekként fogtam s ringattam, ahogy mindig teszem. Hogy rémálmát elűzzem, új képét szépítsem, hogy békébe szeretgessem. S szívem fájva fogta fel, felhőföldre nem mehetek utána. De talán... karomban pihenve, testem melegével, illatával, mozdulataim minden szeretetével szép álmot adok. Talán szemhéja mögül most is lát engem. Már biztos nem fáj. S bár messze-messze jár, útravalónak tán elviheti utolsó szavaimat.

- Nem lesz baj. Hallod? Nem lesz baj. Nem... nem lesz baj… - leheltem hajának selymébe. És könyörögve kértem, segítsen valaki, hogy én is elhiggyem. - Minden rendben lesz. - Mert rendben kell, hogy legyen! – Szeretlek, Daniell. Kérlek, higgy nekem. Nem lesz semmi baj...