Kamélia 6.fejezet

- Három elmetszett ujjperc a kettesben, egy leforrázott lábszár a négyesben és sugárhányás az ötösben. Hm. Micsoda menü, mi?

A nővér csípőre tett ballal állt előtte, jobbjával pedig szinte arcát súrolva tálalta neki a szép köteg kórlapot.

- Az a negyedik, amivel készül orron csapni, az ugye a felmondólevelem? Drága, alátanúzza nekem, ha megkérem? Idegösszeomlásra fogok hivatkozni - igyekezett szemével követni a táncoló munkatornyot.

- Engem ma kétszer hánytak le, gondolja, vevő vagyok erre a kora délutáni nyavalygásra?

- Szépségem, ne csináljon ki. Mit lenget ilyen marha nagy lelkesedéssel?

- Csak egy kis felrepedt homlok. Lazulásnak szántam a béltartalom-hajigáló és a szökőkútban-vérző közé. Tudja, doki, csak mert maga a szívem csücske.

- Mi lenne, ha kevésbé kedvelne? - szambázott fel két, szépen alakított szemöldöke, egyenesen a homloka tetejére.

- Akkor magának adtam volna a fiút, aki földönkívülinek képzeli magát, és fejébe vette, hogy mostantól fénnyel táplálkozik.

- Még a végén könnyekig hatódom. Mit szólna, ha elrepülnénk valami mocskosul forró helyre hétvégézni?

- Kedd van. Mindamellett két gyerek, meg egy hím.

- Ez az én formám.

- Látom, mindjárt megszakad a szíve. Tudja, azt hiszem, így is vagyunk elegen, ne foglaljon el egy ágyat még maga is.

- Már elnézést - közölte színtelen hangon. - Fogja be a fülét, ha érzékeny az ilyesmire. - Majd finoman megköszörülte a torkát. - Kurvaélet - jelentette ki Seiki és beletörődötten indult délutáni műszakja kezdő helyszínére, és hála a gyors reflexekkel megáldott asszisztenciának, aki időben ugrott el előle, két percre rá már mehetett is tetőtől-talpig átöltözni.

- 104 elbaszott mese.

- Mi? - sandított rá a lépéseit követni igyekező nő, amint befordultak a földszinti folyosón.

- Ez lesz a címe a könyvemnek. Már egy ideje gondolkozom rajta, hogy megörökítésért üvöltenek a tapasztalatok, amivel nap, mint nap gazdagodom. Most képzelje el nyomtatásban, hogy apuci levágta három ujját, mert kétkedett kedves felesége ajándékának minőségében, és ezért úgy logikázott, hogy a csoportos guillotine - elcseszett egy forma lehetett, aki kitalálta, mit csináltak azzal? Baráti-parti hangulatú kivégzéseket? Szóval fix, hogy bestseller lenne a szivarvágót saját ujjcsoportján tesztelő apuka. Tudja, hogy hány ilyen történet van a...

- Tarsolyában?

- Ott.

- Sok?

- Tele van rendesen. És tudja, drágaságom, a javarészét magának köszönhetem.

- Doki, tehát ha itt hagyja ezt a fantasztikus helyet, mert sikeres, publikáló író lesz, akkor végül is kijelenthetjük, hogy miattam fognak megszakadni az ötödik emelet titkárnőgárdájának vadul zakatoló, apró, piros szívecskéi. - Aztán elkomolyodott. - Főnök - sandított hátra. - Engem meg fognak lincselni. - Majd a mozdulattal, mintha végszavazott volna a férfi nagymonológjára, hatalmasra tárta a vizsgáló könnyen lengő ajtaját.

Seiki a tőle szokott előzékenységgel maga elé engedte a rajta somolygó, pimaszmód hunyorító asszisztenciát, aki szeméből szikrázó gondolatait hegesztőszemüveggel sem rejthette volna el, és ahogy az évek alatt megismerte a sokszor mellette dolgozó nőt - nem is akarta.

- Üdvözlöm - lépett a tiszta illatú vizsgálóba. - Dr. Numata...

Előfordult már, hogy elakadt a szava egy-egy ágy szélén üldögélő év szépe vagy falu bikája láttán, és ebben az esetben nem ritkán fordult elő, hogy orvosolta saját szóapadását egy telefonszámcserével, de jelen esetben a kedves páciens nem hogy már a névjegykártyájának boldog tulajdonosa volt, de ma reggel a saját hűtőjéből adott neki tízórai joghurtot. Fél szemmel látta ő eddig is a kórlap tetején ékeskedő nevet, de valahogy túlságosan fojtogatta a nap már a legelején ahhoz, hogy összefüggéseket pároztasson, így elsiklott tény felett. Nem jutott el a tényleges tudatáig, hogy akinek az adatait hurcolja magával egész nap - Sakurai Asuka-san.

Hát igen. Ellátott egy piruló tinit, akit aznap reggel indított útjára, még eléggé álmatag állapotban. Úgy tervezte, pár napig most nem keresi fel, és a sors mégis az útjába hajította. Seiki megjegyezte magában, intézhette volna kíméletesebben is drága Fortuna, akkor nem kellett volna összeöltenie az átlátszóforma boltos fiút. Míg homlokán pepecselt, meghallgatott egy igen valószínűtlen történetet egy iskolai verekedésről, és annak bőrreccsenős kimeneteléről. Ha ő voksolhatott volna az ügyben, inkább arra szavazott volna, hogy a két lábon járó szerencsétlenség megbotlott a saját jobbjában, esetleg ha túl jóindulatúan pörgette, akkor cipőfűzőjében, és megkóstolta a suliberendezés valamely darabkáját. De az ő véleménye jelen esetben nem játszott, nem kettesben voltak, és kicsoda ő, hogy megkérdőjelezze egy ilyen született angyalpofi mesemesemátkáját.

Sajnos akkor sem élhetett személyes tapasztalataival, amikor az asszisztense alig valamivel azután, hogy elhagyta a vizsgálót, megtalálta pár dossziéval, ami szintén a fiatal emberpalánta baleseteit vette számba. Eleinte csak hümmögött, mint aki nem tud mit mondani, hiszen mégsem vághatta oda, hogy amikor a múlt héten az ágyában éjszakáztatta ezt a cérnából szőtt csetlés-botlást, akkor egyetlen egy tusfürdő miatt magára szórt egy egész piperés polcot és olyan dudor termett a feje búbján, hogy csak úgy repült vele a konyháig, hogy kikeressen egy megfelelően nagy kést a kezdeti duzzanat visszaszorítására. Annak apropójaként mesélte el neki a fiú azt a roppant kedves kis sztorit, hogy mikor először anyuja késpengével akarta orvosolni a pukliját, ő pánikban rohant el, mert meg volt róla győződve, hogy anyja le akarja vágni a dudort. A mezítlábas hurkapálcika jót kacagott a konyhakövön tapicskolva, ő meg... Azon nevetett, ahogy a kis kamasz kacarászik egymagában.

Utána volt egy félfanyalgós éjszakája, mikor is azt igyekezett eldönteni, meddig is kívánja folytatni az éjműszakos bébiszittelést, de aztán fáradtsága elintézte, hogy ne kívánja tovább gombolyítani a fonalat. Hogy engedje el a zavaró képsort, hogy az aznap esti kamaty helyett borogatással ápolgatta alkalmi partnerét, és a hirtelenjött baleset révén meghallgathatott még száz plusz egy „kacagtató” bakit.

Mindenesetre arra jó volt a történés, hogy bár a fiúnak fél szarva nőtt a baloldalán, ő megállapította, valószínűleg a família már törzsvásárlói kártyával jár kötszerért és fertőtlenítőért, mert tudják, hogy csemetéjüket szeretik betalálni a nemkell helyzetek. De ezt ugye mégsem kaphatta elő a farzsebéből, így csak bólogatott még párat, majd megígérte, utána jár a dolognak, méghozzá saját maga. És mivel a fiú, akit ma két öltéssel összevarrtak, történetesen a szembeboltocska szorgalmas eladója, aki nemegyszer hozzájárult ahhoz, hogy képes legyen tartani a cigaretta mellőzés fogadalmát - persze nem tette hozzá, hogy ezt rendre az említett cseperedő hím lepedőjén intézi -, így nem lesz feltűnő, ha most hálából elviszi ebédszünetben és megpapiztatja, és közben ígéri, azon fog munkálkodni, hogy kiszedjen belőle, amit csak lehet, az eddigi látogatásairól.

Asszisztense kicsit kétkedve figyelte, de bólintva asztalára helyezte a köteg kórlapot, és elindult kifelé. De az ajtóból visszanézve még nem mulasztotta el megjegyezi, hogy drága főnöke ürítsen hamutartót, mert botrányos az a leégett máglya abban az agyagedényben, amit a virágcserép mögött dugdos.

Seiki, miközben megszabadult a köpenyétől, eldalolt pár finom és lágyan csengő mondatot egyes túlzottan szemfüles nőszemélyekről.

Figyelte a fiút, amint harmadszor szalad el mellette az édes körteleves, amit kinézett magának. Mindig, mire érte nyúlt volna, a tál eltűnt a műanyag paraván mögött. Elhatározta, hogy még egy kört vár, és utána saját kezébe veszi a dolgokat, mert ha így haladnak, ő elhasználja még a jövő évi szabadságát is, az emberpalánta meg éhen hal...

Két tányér libbent el Asuka előtt, mert Sei úgy gondolta, ad egy utolsó esélyt a próbálkozásra, de mikor a fiú újfent nem elég gyorsan reagált, be kellett látnia, ez nem megy. Így ő nyúlt a futószalagon csücsülő tálkáért. A fiú elé helyezte. Szalvétát vett a tartóból, finom csuklómozdulattal rázta meg, hogy elváljanak egymáshoz simuló csücskei, majd az asztalra tette Asuka jobbjához. A vizet áttelepítette a bal oldalára, lelki szemei előtt megelevenedő vízió melléktermékeként. Szinte látta, ahogy a kanállal lendülő jobb kéz elsodorja a vízzel teli üveget, így jobbnak látta előre cselekedni. Áttelepítette a tárgyat. Elrakott még a keze ügyéből pár apróságot, mint a sótartó és az ostyapálca, majd visszahelyezkedve a saját székére nekilátott, hogy magának is megfelelő ebédet válasszon. De ahogy feltekintett, két hatalmas korom kavics mosolygott rá, a hófehér arc pírtengerbe foglalta az ábrándosan csillogó obszidiánt.

- Köszönöm szépen.

Mint egy szabadnapos napraforgó.

- Ne köszönd. Inkább azt mondd meg, te növendék, mi a faszomért nem tudsz vigyázni magadra? - vonta össze a szemöldökét, amíg neki tetsző ételt kerített maga elé. - Mit fejeltél le? De most komolyan, ne etess. Verekedtél, mi? - oszlatta el a savanykás mártást a finomra szeletelt csirkemellen. - Persze, én meg fenyőmag vagyok abban a salátában, ami ott sprintel. Minek mentél neki?

- A... - Tétova pillanat, ezer színben játszó nebuló. - A tűzoltókészüléknek.

Megállt a szájában a falat.

- Mondd azt, hogy legalább valami nagyon hősiesből kifolyólag csináltad. Megvédted a számtech szakkör fiatal hercegét, feltéve, hacsak... Ugye nem te vagy az?

- Nem...

- Szóval megóvtál egy másik roppant életrevaló fiút, és a nagy menekülésben bemutatkoztál a kedves porral oltónak.

- Igazából... Elbambultam.

- A saját és környezeted érdekében kérlek, ne is próbálkozz a jogsiszerzéssel, jó? - nevetett fel gonoszkásan Sei, miközben újabb falatot helyezett az ajkai közé.

- Nem gondoltam még...

- Hát ne is. A többi kocsi tulaj és én is roppant nagy veszélynek lennénk kitéve, ha Sakurai Asuka csak úgy „elgondolkodna” az utakon. Komolyan, te gyerek, hát átaludtad az éjszakát, nem értem, mitől volt a kóma?

- Én csak eltöprengtem picit. Véletlenül. Nem vettem észre...

- Min kellett ennyire mélázni?

A fiú gondterhelten meredt az élénk színű pürébe.

- Numata-san mindig orvos akart lenni?

- Faszt.

- Hát akkor?

- Boszorkány. Egy ideig megszállottan banya karrierre vágytam, de aztán valami marha az ebédnél azt mondta, hogy fiú boszorkák nincsenek. Egy világ tört össze bennem. Aznap délután nem is volt kedvem többet építőkockázni. Pár évvel később ugyan megtudtam, hogy férfiak is űzhetik az említett szakmát, de akkor már késő volt.

Asuka komolysága egyetlen pillanatra megtört. Felkuncogott, de jókedve átmenetinek bizonyult. Nem engedett a kérdéséből.

- De tényleg.

- Gazdag. Ez volt az életcélom. Gazdag akartam lenni és úgy döntöttem, marhára nem érdekel, milyen úton-módon. A pénz nem boldogít. Tény. De boldogabb lehetsz, ha van.

- De nem szereti, amit csinál?

Sei elemelte a szájától az aktuális falatot.

- Hm. Ez most valami beugratós kérdés? Pályaválasztási suskus?

- Szereti, vagy nem szereti?

- Jól van, jól van, be ne kapjál már. Nyilvános helyen vagyunk, és ha előbűvöljük a méteres kékerest, az már felér egy közszeméremsértésbe oltott liliomtiprással.

- Komolyan kérdeztem.

- Látom. De miért tőlem? Tény, hogy talán nem teljes önszántamból választottam a fehér köpenyt, de nekem szerencsém volt, szeretem, amit csinálok, de nem mindenki nyúl bele így. Beszéld meg anyuval, vagy mit tudom én. Van erre iskolai tanácsadó, nem?

- Azt mondta, nem kell mindenkinek egyetemre, vagy főiskolára mennie...

Seiki fejében felrémlett a saját élménye az említett üggyel kapcsolatban. Náluk rókaprém-gallérként csücsült a nyakán az osztályfőnökük annak, aki ki merte jelenteni, tanulmányait itt és most köszöni, befejezte.

- Ilyet mondott neked?

- Elmondtam neki, hogy nagyon szeretnék tanulni valamit. Megkérdezte, mit, én meg azt mondtam, hogy nem igazán van rajta időm sokat gondolkozni, vagy átolvasni pár iskola programját, hogy ki mit kínál, mert apa nem akarja. Ő inkább azt szeretné, ha otthon maradnék és segítenék, és azt is elmondtam, hogy nem vagyok benne biztos, hogy én így... Erre ő azt mondta, hogy sokan dolgoznak családi vállalkozásokban és hogy higgyem el, lehet, hogy pont ez a nekem való.

- Milyen kibaszott iskolába jársz te? Irányelv letörni a diákok lelkesedését?

- Mindegy igazából... Azt sem tudom, miért mentem be hozzá, mikor apa már megmondta, hogy hogy lesz a jövőben, én... csak kíváncsi voltam azokra a lehetőségekre. Nem tudom. Csupa ötös vagyok. Mondtam már?

- Gondoltam.

- Mindig kitűnő voltam, és az irodalom tanárnőm szerint bárhova könnyedén bejutnék és...

- Hát akkor? Cseszd meg, gyerek, a te életed.

- Nem hiszem, hogy...

- Hogy?

- Hogy ez ilyen egyszerű... Meg ott van az az idegen lány...

- Milyen lány?

- Akit nekem...

- Ja, értem.

- Nem akarom azt a lányt.

Sei majdhogynem kacajra készített vonásokkal nézett fel a tányérjából, felkészülve arra, hogy majd odaneveti Asukának, hogy ugyan már, hát ha még nem ismeri, honnan tudhatná? Lehet, hogy kis pöttöm, bögyös fekete, vagy egyszálnád barna baba, honnan tudhatja, mit tartogat neki a jövő, és hogy nem fogja-e megzsibongatni az agyát és még lejjebb, mert higgyen neki, minden nő érdemes a figyelemre, de a fiúra pillantva visszanyelte a szavakat.

Asuka az előtte pihenő levesestányérba meredt. Ajkai nem sírós biggyedéssel trónoltak álla felett. Sokkal inkább volt dühös és elkeseredett, keserűen görbült, értetlenül tétova. Halvány szemöldökei egyek lettek, összehúzták őket a gondterhelt ráncok. Szempillái, mint a büszke fűszálak bús gyászruhában, úgy komorultak hatalmas kavicsszemei körül, melyekből halovány kétségbeesés, tehetetlen indulat sütött.

Meg akarta kérdezni Asukát, lehetetlennek tartja-e, hogy egy nővel éljen. Saját magából kiindulva ötven-ötven százalékot kapott a két nem, és gondolta, ezzel vigasztalja majd a nekikeseredett kamaszt, de ahogy végignézett rajta, cérnányi karokon, hártyavékony bőrön, bár ez még nem lenne ok, de... A fiúból izzott, hogy nem férjnek való, hogy nem családapa és hős védelmező... Hogy nem is lesz az soha.

- Mit szeretnél csinálni? -Meglepte saját hangja túllágy csengése.

- Nem tudom.

- Akkor most én mondom, hogy „de komolyan.”

- Szeretek rajzolni...

- Sokan élnek belőle. Miért ne lehetnél te az egyik?

- Tényleg?

- Mutattad már meg valakinek azokat a rajzokat?

A fiú zavartan mosolygott.

- Csak Numata-sannak.

- Kiszúrtad a megfelelőt... Nem értek az ilyesmihez.

- De… De… Azt azért látja, hogy...?

- Látom, hogy robotok, mindenféle kütyükkel.

- Kiborgok.

- Kiborgok, mindenféle kütyükkel, és bár nem mondhatom el magamról, hogy sok ilyesmit olvasok, de a sztoridat azt hiszem, el fogom olvasni.

A fiú kezében megállt a kanál.

- Komolyan?

- Komolyan.

- De úgy igazán komolyan? Hogy nem csak átszaladja, hanem tényleg olvasni fogja? Komolyan?

Seiki elgondolkozott rajta, hogy nem szárad ki a szeme, mikor úgy szellőzteti a szemgolyóját, hogy az már fájdalmas még egy külső szemlélő számára is.

- Túl sokat hajigáljuk ezt a szót, és kezd tőle tikkem lenni, de... Igen. Igazán komolyan. És most edd azt a levest, mert még kisebb leszel, hiányzik az anyádnak, hogy kulcslyukon szaladgálj ki-be?

- Un... jó. - És a fiú engedelmes kanalazásba kezdett. - Lehet, hogy apa majd meggondolja magát, nem? Úgy értem, szerintem azért ő nem akar nekem rosszat, talán tényleg úgy lenne nekem a legjobb, nem? Csak akarja, hogy segítsek neki... Mindig ebbe gondolok bele. Szóval... Apa felnevelt engem, és sok álmáról lemondott, nekem lehet, hogy az a dolgom, hogy ezt visszafizessem, nem igaz?

- Nem tudom. – Őszinte válasz volt.

- Mert végül is, én nem igazán látom még, mit akarok, szóval... lehet, hogy apának van igaza. Végülis... apa szeret engem.

- Ne üvölts! Vékonyak a falak.

-... nem mondhatod ezt nekem!

- A helyzet... bonyolultabb ennél, Sei.

- Mi lesz velünk? Ennyi? Vége és kész?

- Szép volt, tán igaz sem volt.

- Mekkora faszkalap vagy te!

Mindig babonázva nézte azokat a göndör pillákat. A csokoládészín íriszt és finom keretét. Kellemes, krém árnyalatú bőre puhán foglalta magába az örökké kíváncsi szempárt. És most sárgásbarna püffedés gyilkolta le a finom látványt. Orrnyergétől indulva, két szeme alatt nyúlva végig. Egy hete figyelte a múló nyomokat, egy hete, ahogy halványodnak a sebek, és tűrte, hogy számonkérései rendre süket fülekre találnak. Mindezt azért, hogy egy tizenöt perces ebédszünetben azt hallja, hogy vége.

- Tudni akarom. Most! Most akarom tudni, hallod! Cseszd meg, azonnal köpd ki! Most! Értetted, Ryu?! Mit csináltam? Mit csináltam, amiért...

- Sei... Semmit. Esküszöm neked, Sei. Nem csináltál semmit.

Az akadozó hangra teljes torkából válaszolt.

- Akkor miért döntöttél így?!

- Nem volt helyes, Sei... Amit te meg én... Az nem volt helyes lépés.

- Mi a fasz bajod van?! Összesírtad a fülem, mert azt hitted, belenyomorodsz a gyönyörbe, és most azt mondod nekem, hogy „nem volt helyes”?! Ryu, igazgatói ide vagy oda, de úgy pofán nyomlak, hogy...

- Volt időm gondolkozni, Sei, és azt hiszem, hibáztunk, én...

- Hiba? Hibából megdugtál, perceken múlt, hogy nem kértél meg, kaptam virágot és haza lettem kísérve, mint egy első-bálozó, a kapualjunkban meg örökszerelem és hűségpecsétes okirat, és akkor most közlöd, hogy „hiba volt”?

Akkor látta a fiút először kínjában kacagni. Nem értette. Nem találkozott még ezzel a cinizmussal, nem tudhatta, hogy nem őt, saját nyomorát neveti ki. Értetlen düh lett úrrá rajta, harag, mert úgy érezte, a nevetség tárgya ő maga, de akkor újra hirtelen komolyságot kapott.

- Hazudok - válaszolta maga elé padtársa. - Rendben - bólintott. - Hazudok. Nem érzem hibának, Seiki, nem érzem bűnnek, én csak azt szeretném, ha neked nem lenne... Sei kérlek, teljesítsd, amit akar... akarok.

- Téged...

Bár az előtte álló fiúnak senki nem szólt róla, tanárnőjük egy osztályfőnöki órán elmesélte nekik társuk tragikus esetét, mikor egy edzésről hazafelé menet, a sötét utcán ismeretlen suhancok rontottak rá, és kérte, ha a fiú visszajön, ne faggassák, így is elég nehéz feldolgozni az ilyesmit, hagyják, ha beszélni akar róla, úgyis megteszi.

Egy hete, hogy újra mellette ült, és mégsem kérdezte meg, mi történt. Pedig ő volt az egyetlen, aki tudta, a fiúnak aznap nem volt edzése, és ha lett volna, az sem nyúlik sötét éjszakába, hogy a dojóból hazafelé menet nem vezet az útja sem sikátor, sem kihalt út mellett, és ha rátámadtak volna, majd hét év masszív tudással a háta mögött képes lett volna megvédeni magát. Ryu nem állt ellen, ha tette volna, nem ilyen lenne az arca, Ryu nem ütött, mert bár a padtársa a szivárvány színeiben játszott, a keze volt talán az egyetlen, ahol bőre sértetlenül puhállott. Akkor reggel vágyott hazugságuk utolsó perceit élték. Mögöttük volt egy csodálatos éjszaka, apró füllentésük gyümölcse és ők kiélvezték minden titkos másodpercét. Házuk ajtajáig kísérték, tétova búcsúként mosolyokat váltottak. Kapott még egy vallomást, és tetejébe egyetlen, ki tudja mikor és honnan ellopott virágtányért. Megkérdezte Ryut, mit fog csinálni, ha hazamegy. Vöröslő válaszul érkezett, hogy átalussza a napot, hogy eddig, amíg vele volt, jelét sem adta a teste, de tudja, ahogy már nem érzi a hajának az illatát, leragad majd a szemhéja. Fáradt lesz, álmos, zsibbadt, de ma vasárnap. Pihenhet...

Ott állt hétfőn. A kapu előtt, a korlátnál támasztva, mint minden iskolanap azóta, hogy ugyanezen a helyen megpillantotta a rá várakozó fiút. De a fiú nem jött, és ő magában kacarászva képzelte, hogy Ryunek jártányi energiája sem maradt privát hétvégéjük után. Aztán az utolsó órán a komor arcú tanárnő kirántotta a lába alól a talajt. Be akart menni a kórházba, de osztályfőnöke tolmácsolta a család kifejezett kérését. „Hagyják őt pihenni”.

- ...Úristen, Ryu, téged... nem támadtak meg...

Nem volt ostoba, a kép lassan hiánytalan egésszé vált.

- Csak fogadd el, amit mondok, rendben? Csak... fogadd el, és kész.

- Ő ütött meg...

- Seiki. Csak... Hadd legyek önfeláldozó hős lovag, jó?

- Baszd meg, Ryu... Kirúgom alólad azt a tetves lovadat.

A korty ásványvízzel igyekezett lemosni a torkában képződött gombócot.

- Mivel is ütköztél, gyerek? - köhintette oda, miközben szájába helyezte a vékonyka húscsíkot. - Tornaszekrénnyel?

- Aha - nyammogott a fiú még mindig a zöldséges tészta romjain.

- Mert takarta a kanyar, igaz?

- Igen - mosolygott, szájába szippantva a metéltet. - Elbújt a kanyarban.

- Értem - helyezte le a pálcikákat hümmögve az asztalra. - Azt hiszem, pontosan értem.