Daniell II/10. - Égj velem

Fél kezem elég megszámolni, hányszor fogadtam meg a tőle kapott okosságokat. De ezúttal megtettem. Kényelmes melegítőnadrágban, felül semmiben dőltem le a koromsötétségben, kezemben egy pohár, asztalon az üveg. Távirányító. Zene. És...

A szaxofon felsír, és vele, mintha parancsra tenné, összerándul a szívem. Keserédes dallamokat játszik és én bámulok a sötétségbe. Nézem az apró kis lámpákat, piros, zöld kis pontokat a hifitornyom elején. Torkomra engedem az italt. Forró, végigéget, megzsibongat, talán kicsit elszédít. Behúz a hangjegyek közé. Ringat a ritmusra, és előcsalja a mosolyogtató, szemet párásító, vidáman kacagtató, szomorkásan édes képeket. Elkap egy pillanatot, és a dallam szárnyán viszi tovább, vele hullámoznak azok a varázsfürtök, ringanak...

Mi ez? Ez az idegesítő bippegés a zene része? Nem rémlik, hogy eddig is benne lett volna. Miután leállítottam, persze rájöttem, hogy a csengőm bimbammozik.

Kissé talán paprikásan rántottam fel az ajtót. Tudtam, hogy úgysem bírja ki!

- Nézd, Seiki, teljesen felesleges... hogy... nem... hogy…

- Szia.

- H...

- Zavarok? Vagy egyedül vagy?

- Mint...

- Mi? Hogy?

-... a kisujjam. Vagyis… Igen. Úgy. Egyedül.

- Hm. Ezt nem igazán értettem soha. Miért pont a kisujj? Miért mondják, hogy egyedül van, mikor mindig ott állnak mellette négyen? Persze jobb esetben négyen. Van, akinek csak négy ujja van, akkor hárman, vagy lehet, hogy kevesebben, de ha legalább egy is van mellette, sosem nem magányos. A gyűrűs ujj ott van, pont ott. A szomszédban, persze... csak ha van. Akkor. És normális esetben a többi is csak éppen egy kicsit távolabb. Miért mondják, hogy egyedül van? Talán lehet, hogy mert olyan kicsi? A többi nem ilyen apró. Úgy értik, picurságában magányos, vagy... Bocsánat. Ontom a baromságot, és most biztos inkább azt szeretnéd tudni, hogy hogy kerülök ide, és nem a Lewis Daniell-féle agymenést hallgatni, ujj-eszmefuttatások címmel. De én csak blablabla, mint egy felhúzható sündisznó, itt töffögöm a gyagyaságom, amire biztos tökre nem vagy kíváncsi. Miért lennél, nem igaz? És úgy egyáltalán, ki lenne? Halálra tuti, hogy ki tudnék üríteni egy fullteli előadótermet. Majd egyszer kipróbálom. Mert ezer a siker. Úgy értem, kit érdekelne, ha valaki ujjakról beszélne neki, csak úgy?! Az ujjak unalmasak, és...

Aztán elhallgatott. És én csak... döbbentem néztem és nem értettem semmit. A kisujjelméletnek már régen elveszettem gyengécske fonalát, bár bőszen próbáltam figyelni a hadonászó kezeire és mint mindig, most is csapongó gondolataira, de összevissza, végenincs mondanivalójánál milliószor jobban érdekelt:

- Miért vagy itt, Daniell?

- Randim van - közölte velem viharmód, mintha ez választ adna a kérdésemre.

- Értem.

Ahogy végignéztem rajta, én is megmondhattam volna. Gyönyörű macskásra sminkelt. Szépen szaggatottak a ruhái. Fityegnek rajta a tartozékok, gyűrűk, karkötő. És persze fülbevalók. Ezüsthegyek lógtak róla most is, mint mindig, ezerféle változatban a vállig csüngőtől az apró kis cseppig. Van, ami sima fénylő, matt szürke, gyémántformára csiszolt, áttetsző kő, tompaszín kavicska, furán csavarodó lángnyelv, maszatos alakú szellem és szirmait még ki nem bontó vízililiom talán. Csapongó egyveleg, pont, mint ő maga. Egyedül haja áll rendezett, tőle szokatlanul komoly copfban, tincsei hosszáig lenyúló, fekete selyemszalaggal megbolondítva. Szemem beissza a viszontlátás ajándékát.

- És hogy jövök a képbe? Pont itt robbant le a vonat? Szeretnéd, hogy elvigyelek, vagy...

Őszintén, gúny nélkül kérdeztem. Bár képtelen ötlet, de az is az, hogy itt ácsingózik az ajtómban.

- Hova akarsz vinni?

- Hát a randidra.

- Ja! Nem! Nem megyek el rá.

- Ó. Hát, az... az nem valami szép dolog.

Éljen Ryu, a bölcs!

- Hát, ha most olyan gyónásos őszinteséget akarok mondani... Engem jelen pillanatomban nem érdekel igazán, hogy helyes-e vagy sem.

- Akkor mi...

- Bemehetek? Egy kicsit.

- Hozzám? Ide?

- Hát, van kulcsod a szomszédhoz? Akkor tőlem a szembe nénikéhez is beficcenhetünk.

- Tessék?

- Halmozom a kettyós poénokat, de csak mert zavarg az agyam. Nézd el nekem, hogy olyan vagyok, mint egy zárt osztályról szabadult kényszerbeszélődős... Igen, ide... oda... hozzád-be… Megígérem, hogy rövid leszek... Már mihez képest rövid, de igyekszem saját magamhoz is villámosan elmondani, rendben? Olyan sűrítve, mint a paradicsom konzerv. Tod? Icipici, és nagyon piros, rendellenesen paripiros, de azért, mert valójában sokkal több, mint egy falat zöld, mert...

- Parad... Értem. Rendben. Gyere be.

A fonalat már rég elvesztettem, inkább csak néztem, ahogy mozog a szája és hallgattam a hangot... Mert hiányzott. Halálosan hiányzott az a temérdek bolondság, amit képes egy légvételnyi levegőbe tornyozni. Elhallgattam volna még órákig akár, csak itt álldogálva, és figyelve, ahogy magyaráz. De láttam zavarát. Arrébb húzódtam az ajtóból, Daniell határozott lépéssel termett az előszobában, majd beljebb.

- Pihentél vagy, ó... nem rám tartozik. Bocs.

- Nem zavartál meg semmit. Semmi... halaszthatatlant.

Villanyt kapcsoltam a sötét nappaliban és leállítottam a zenét. Távirányító a kezemben és mégis a lejátszóig ügettem stoppolni a szívszaggatást. Persze. Nincs semmi hűdesürgős. Ráérek még. Nehézkes is lenne Daniell-felejtésbe, szerelem-lemondásba vetni magam, ha imádatom drága tárgya itt téblábol a nappalim kellős közepén.

- Ülj csak le - mutattam a kanapé felé, de megrázta a fejét.

- Nemnem. Nem ülnék... Így jobb most.

- Jól van. Akkor...

- Te viszont... nem tennéd meg esetleg, hogy csüccs... - bök a kanapé felé.

- Daniell...

- Kérlek.

Ha azt kérné, hogy most azonnal köpüljek neki vajat, én azt is tétovázás nélkül megtenném. Fogalmam sincs, miért robogott ide, de itt van és azt akarja, hogy „csüccs”. Nem értem és még csak halvány hajnalkék elképezésem sincs arról, mi lehet az, amit ennyire sürgősen, még egy randi árán is hallanom kéne.

- Rendben.

Letettem magam. Ránéztem. Engem figyelt. Kicsit zavartan el-elkapta rólam a tekintetét... Mi van? Te jó ég! Elég hiányosan vagyok így... Megfordult a fejemben, hogy elrobogok némi felsőruházatért.

- Na jó, akkor kezdem...

Akkor most inkább mégsem. Hallgatom... Hallgatnám, ha lenne mit. Csend. Én figyelem őt, ő meg figyel... Mindent, körös-körül. Függönyt, asztalt, poharat rajta, fekete körmeit, lábán a zoknit. Ablakomon az esti kilátást, tévé tetejét, könyvek gerincét...

Na jó. Nekem kell lépnem, bár biztosan tudom, kettőnk közül én vagyok, akit jobban felzaklatott ez a hirtelen, váratlan és gyomorbavágós viszontlátás.

- Igen? - próbálkozom megindítani a szóáradatot.

- Várj még.

- Jó.

Vártam. Újabb perceket. Legalább lenne egy legyem, hogy zümmögjön kicsit. Venni fogok egyet, hogy ilyenkor zizegjen. Szárnyas rovar híján...

- Meddig még?

Beletörődött fújtatással emelte végre rám is tekintetét.

- Nem megy így.

- Nézd, Da...

- Csukd be a szemed.

- Ez valami játék...?

- Kérlek! Dilis vagyok, rendben. De ez most egy kérés. Az a komolyabbik fajta... Csak csukd be a szemed.

Ryu nem ért, Ryu tanácstalan, Ryu szerelmes, ergo... Ryu becsukja a szemét.

Szemhéjam elzárta előlem a világot, akarva-akaratlan sötétbe húzott. Nem esett jól. Kellemetlen volt a vakság, valahogy... mostanában mindig zavar és rémületet hoz rám. S ez a háborgató érzés egyre erősebben dobolt bennem, mikor...

- Ígérd meg, hogy nem szólasz meg. - Egészen közel éreztem a hangot, és... valahogy ez a halk foszlány elfújt mindent. Megszínezte a feketét. - Csak bólints és igennek veszem. Megígéred nekem?

Rábiccentettem. A kanapé kissé megereszkedett. A mellém telepedő Daniell csekélyke súlya alatt is finoman süppedt be a bútordarab. Éreztem, ahogy közel hajol, azt hiszem, a támlára hajtotta a fejét, az enyém mellé. Belereszkettem a gondolatba is.

- Daniell...

- Megígérted.

Valóban. Meg. Maradt a szótlan bólintás és a szapora mély levegővételek, melyek testének túlközelisége miatt támadt remegésemet akarták csillapítani.

És síri csönd. Hallom, ahogy levegőt vesz, nyelve megmozdul szája rejtekében, tán benedvesíti kiszáradt ajkait.

- Így könnyebb - csendül fel újra a hangja, pár némasággal töltött pillanat után. És én várom... Várom a történetet. - Ezt már ismerem. Elsuttogni hatalmas vagy porszemapró titkokat, elmondani úgy, hogy a válasz csak a csend... Bár, nehéz volt. Nem úgy, mint egy hatalmas kő vagy vasdarab... belül húzott, de csak amíg az első szó ki nem szaladt a számon. Aztán kicsit könnyebb lett és napról napra egyre jobban tudtam beszélni bármiről. És a végére már nem volt elég, hogy én hadarjak... Már vágytam egy szóra. Olyan, bármilyenre. Csak kicsikére. Morgásosra. Szerettem volna egy olyan igazán szigorú szemöldökráncolást, nagyon haragosat! Vagy... egy... így se könnyű ám!... Vagy egy... mosolyt, szívből jövőt, féloldalast... Vagy csak egy „bolond vagy” szájfodrozást.

Azt hiszem, én nem értem ezt, de... szemhéjam koromsötétje és az a lágyan mosolygós hang... Mit művelsz velem, Életem?

- Azt hittem, örökké ott alszol majd, vándorolsz egy felfedezhetetlen világban, ahol testetlenek a dolgok, és holdtalanok az éjjelek, a hangoknak nincs arca, és sírni csak cseppek nélkül lehet... és ott ragadsz nemlétföldön és talán az eszedbe sem jut majd... Tudod, az arcod... nem volt színe. Fáradtfehér volt a bőröd... Inkább jégkék. Felhősszürke, és... Hűvös. Fagyos volt, mint annak, akiben már nincs lélek. Ahol már nincs élet, csak az összerakott géprendszer pumpál mesterséges pótlékot. Tudod, mesékben van olyasmi, mikor egy festett képpel, egy élet vászonra vetésével ellopják a lelked... Gondoltam rá, hogy visszaadni ilyesfélén nem lehetne-e. Tudom, hogy gyerekek felhőjátékos gondolataiban élednek az efféle kacagtató mesék, de... megijesztett... pánikba űzött az az érzés, hogy mennyire... Nyersen vagy sehogy! Félek a halálodtól. Ne akard érteni, én sem értem. Nem az agyamban tisztult le, lelkem kezdte motyogni, majd már végül üvöltötte, és képtelen voltam nem meghallani. Pedig akartam, de belülről nem tudom bedugni a fülem. Nincs mágiás vattapamacs, ami megóvna a belső zajaidtól... Ott voltak a csövek... és azok a kegyetlen falak. A halál-hangulat. Maró levegő. Minden annyira bántóan tiszta és műgondoskodós. Nem volt hűvös, és mégis mintha fáztam volna... és arra gondoltam, hogy neked is hideged lehet, hogy azt akarod, hogy vigyelek el onnan... El! A napra, a szélbe, egy fa alá! Víz mellé, hogy hallhasd a morajlást, érezd az illatát, a hűsét az arcodon. Eszembe jutott, hogy színed lenne, ha megcsipkedne a szellő kicsit... De nem mentünk sehová. Feküdtél millió csipogó gép között. Mogorva emberekkel magad körül, akik inkább tolták az embert a mélybe, és nem a fény felé emelték... Befogtam a füled, ha sírtak a folyosón. Ahányszor zokogásra fakasztott valakit egy örökbúcsú, én tenyeremmel lapultam a füleidre, nehogy meghalld. Hátha van valami... mint egy hívogató, csalogató zene. Ami kicsalja az életet... Féltem, hogy a sírást hallgatva... meghallasz egy dalocskát... és menni akarsz majd. Bolond dolog. Vittem neked körtét, mézillatút. Apró csíkokra szeltem... Tudom, hogy butaság, de... arra gondoltam, hátha érzed. Fogtam egy pillangót. Vigyáztam, ne érjem a szárnyát, mert haldokló pillével hogy okozzak örömet? Együtt engedtük el, de előtte sétált a kezeden. Cérna nyelvével nektárt nyalt a bőrödbe... Én így képzeltem. Aztán elcsapdosott. Neki lehetett. Ki az ablakon. Levelet tépkedtem, morzsolgattam az ujjaim között, és otthagytam egy tálban az asztalon... Másnapra mindig kidobták... Úgyis elszáradt hamar. De amíg zöldellt, ott volt. Ha csak picikét is... Sokszor gondoltam, mikor lefeküdtem az ágyamba és az esti szél belibbentette a függönyt, s hozott egy szippantásnyi éjszakát... hogy talán az a pár kis levél ad egy kis... igazat. Erdő illatot. Nem fagyos, fájós, keserűs magányt, mert... ugyan én nem tudom, de féltem... hogy félsz... Ostoba vagyok? Meglehet. Csináltam másik butaságokat is. Elmeséltem a napom. Vagy sokszor, ha elfogyott az aznapi életem, akkor ami csak eszembe jutott. Dilisségeket is, olyanokat, amik biztos nem érdekeltek volna. Elmondtam, hogy láttam egy tücsköt a betonon, és hogy szerintem nem eltévedt, hanem városi muzsikusnak állt. Szerencsepróbálásból... Sokszor gondoltam, hogy hátha csak azért fogod kinyitni a szemed, hogy rám szólj, hogy hallgassak már el... A szád színe is eltűnt. Fakó lett. És érdes rajta a bőr, mint... egy elmúlt virág egykor tündöklő szirmai... Babapuhának kellett volna lennie, ehelyett...

Remegett az ajkamon egy pille-finom ujj. Majd egy másik követte, nehézkesen rajzolta végig szám vonalát. Éreztem, ahogy kifut az első könnycsepp összeszorított szemhéjam alól. Ajkamon, mint drága ujjai, reszketett a kérdés, és nem tehettem fel.

- A saját... az én... az... az én ajkaimmal akartam neki visszaadni azt a puhát, azt a forrót... ami elveszett, de érintésemre sem ébredtek fel. Tovább aludtak rájuk kényszerített álomban, és biztos megmosolyogták titokban egy fiú próbálkozását, hogy valónak próbált játszani egy mesét. Én is kinevettem magam, ők miért ne tették volna? Kacagnivaló voltam. Kívántam sokat, hogy te is kinevess. De makacsságod csak csöndelt, még csak szuszogni sem... Egyik kedden vettem neked napraforgót. Nem tudom, miért azt. Rám nézett a kirakatból, akartam, hogy nevessen rád is. Napvidám volt, és velem akart jönni, hát vittem. Odabűvészkedtem az ágyad támlájára, hogy amíg tart rövidke virágélete, addig ragyogjon neked. És... azután... Felébresztett az égkorongra-mosolygóm, Szamuráj. És nem kellettem én már oda. Mert ha éberen jársz, s már nem örökálomban szunnyadsz... csak méregben úszó tüske vagyok, ami szúr a bőröd alatt, mélyen és kiszedhetetlenül halálba nyúzogat. Én vagyok a penge a szívedben, ami forog, s megállni sosemnem akar. Én az álnok golyó, ami szétroncsol egy ártatlan szívet, én a vírus... Ez mind én. Én a fájdalom. Én a kín. Én vagyok... Én vagyok az az ostoba, az a nehézfejű, konok, szemfényvesztő, vallani képtelen, olyan földhöz ragadt lény, aki nem mer túllátni egy burkon, mert könnyebb, ha elrúgja... Mintha valaki elfordítaná a fejét, azt mondva, a hullócsillag mindennapos, miért nézzem? Dobozba raktam azt az óriásapró ritkaságot, és eldugtam, mélyen, odabenn, hogy ne érjem el, még ha akarom se, ne vehessem elő, mert ha felpattant volna a dobozka teteje, lehet, hogy... Feloldom az ígéretet, mert most kéne, hogy félbeszakíts, mert kimondani, azt hiszem, még nem...

Szólni képtelenül hallgattam a suttogást, hangomat ellopta a döbbenet és ijedséggel teli fura vágy. Egy ismerős melegség járt át, inkább volt vacogtató forróság. S hirtelen nem értettem az érzést, mit hangja magával hozott. A sötéten úgy tört át, mint végtelen éjjelen a hajnal első áldott sugara. Meleget hozott, és reményt. Szívnek balzsamos kényeztetést, lüktető sebnek hűsítő enyhülést. Egy kósza gondolat... vagy hús-vér lény? Bárhogy is, de eddig volt Emlék, mit ébredésem pillanatában bújtattam szívembe. De most... Elmosódott sötétségbe könnyedén kúszott be a hangja, hirtelen éjfekete, majd helyén szürke homály, márványosan szétmálló, fénylő közepén egyetlen ragyogó árny tündökölt.

Tündérszárnyú felhőlény.

„És mindig, ha mennék, visszaránt. Végtelenhosszú örökmostban itt tart Sóhajom. Közel hajol, súg-búg, és varázsfinom szellőszállal végig cirógat az ajkaimon...

Ébresztő Sóhajom.”

Könnyeim potyogtak, szívem zakatolt, agyam cáfolt, de ki akart hallgatni rá?!

Szememet kinyitva...

Még mindig ott volt. Vörös ködben úszó, párás csillagvarázsok néztek rám úgy, mint csak álmaimban tették. Hogy mosolyogtam-e, fogalmam sincs. Lehet, hogy csak legbelül tettem. Néztem kincsemet, e világon született legszebb csodát, s nevén kellett hívnom, kellett, hogy kimondhassam...

- Ébresztő Sóhajom…

- Ryu... ?

- Tudnom kellett volna.

- Nem értem.

- Elég, ha én igen.

- Be vagyok rezelve. Ciki, nem ciki.

- Daniell...

- Tudod... - forgatta körbe vöröskésre könnyezett szemeit, majd újra csak engem ajándékozott meg szürke ékeinek figyelmével. - Nem vagyok gyerek! De talán... most normális, ha úgy érzem magam. Érted, igaz? Hogy világ, hova forgattál?! Talán rendben van, ha válaszokat követelek magamtól, vagy tőled! Talán valaki tartozik nekem annyival, hogy elregélje, miért...

Apró, szeretetteljes érintésnek indult csupán. Gyér köszönetnek életemért. Lágy cirógatásnak, mellyel szemhéját akartam illetni, a megváltó susmorgást lehelő ajkakat... És mégis, egyetlen lélegzetvétel alatt szenvedélyes, vadul lobogó csókká duzzadt. Olyan mámortól izzó tűzzé, ami világokat rombol le, vagy sorsokat köt össze egy életre. Úgy faltuk egymást, mintha csak egyetlen szempillantásig tarthatna a boldogság, mintha nem lenne már következő perc, csak a most. Ez az egyetlen, múló időtöredék és minden vágyunkat, minden érzésünket ebbe kéne tennünk ahhoz, hogy a másik tudja... hogy megkapja, amit csak adni vagyunk képesek.

Égett az ajka az enyémen, úgy forrt, mintha valamiféle mágia hevítette volna. Szerelem? Hadd higgyem, hogy így van. Sóvárgó, hónapokig magányban titkolt vágyak törtek utat, maguk alá temetve a karjaim között könnyező fiút, s készültek elragadni engem is.

Néha, hajszálnyi színjózan pillanatra csak, de elengedtük egymás ajkait, hirtelen pillantására szomjazva.

- Varázsszemű - suttogtam. Majd rohantam vissza hozzá. Ajkaimmal fülén babráltam, játékosan haraptam meg a kis cimpát, nyelvemmel megbirizgálva az ezüstjeit is. Ahányszor újabbhoz értem, megborzongott, s lélegzet visszafojtva várta, nyelvem hogy veszi az ismételt akadály. Majd elfogytak a játékos buktatók, s maradt nekem a hófehér hattyúnyak, végtelenül kiszolgáltatva követelőző számnak. Azon tűnődve tapasztottam rá az ajakaimat, hogy az íze is olyan lehet-e, mint a látványa? Tejszín lesz-e, mikor megkóstolom, selyem-finom? Elmosolyodtam butaságomon. Lehet bármi ennyire elképesztően érzékébresztő? Nincs még egy illatnak és íznek ilyen tökéletes elegye.

Belém bújt a kisördög. Harapni akartam a hószűz fehérséget, fogammal vérvörös jelet hagyni benne, enyém! Csak az enyém! Tüdeje legmélyéről tört fel egy esengő sóhaj, ahogy szívni kezdtem érzékeny nyakbőrét. Fejét hátravetve a karfán elnyúlt és szuszogva tűrte, hogy kínozzam, hogy folytassam gonoszka játékomat és tettem is az első igazi szisszenéséig. Lágy érintéssel kárpótoltam a lilás foltért.

Végigcsókoltam minden centit, amit pólója kerek nyaka engedett, ezerszer végigfutattam nyelvemet a tenyérnyi területen, de tovább... nem tudtam, merjek-e tovább menni. Annyiszor játszottam el ezzel a valószínűtlen gondolattal, hányszor pörgettem le, és ott sosem tétováztam érinteni. De most reszket, valós, hangjai igazak, karjai tényleg ölelnek, teste kiabál...

- Daniell - simítottam végig a puha szöveten. Tenyerem alatt zakatolt a szíve, tüdeje zaklatottan emelkedett fel-le. Ujjaim remegve gyűrték az anyagot... De még mindig nem mertem megszabadítani tőle. Pedig annyira egyszerű lett volna. Egy mozdulat... Csak habozva néztem rá, szorítva a sötét pamutot.

- Most... - szuszogta - valami... engedélyfélére vársz? Egy akaromigenre? Ez kell? Hát jó. Tépd. Szaggasd. Cincáld ezer darabara - markolt rá a pólóját szorongató kezemre - csak... csak oltsd már el... - hunyta le a szemeit. - Oltsd már el!

Az utolsó mondatot szinte sírta. Segített, hogy megszabadítsam pólójától. Visszafektettem és adtam magamnak egyetlen percet, hogy néma csendben megjegyezhessem... Hogy szemem emlékké tehesse a látványt, hogy ne feledjem azt az arcot, ahogy lehunyt szemmel várt... Várt, hogy érintsem, hogy csillapítsam, ami kínozza, ki tudja, mióta. Ami engem is sanyargat.

Ráhajoltam.

- Gyere – suttogtam, majd finoman felhúztam fekhelyéről.

Négy határozott lépés és a hálószobámban lehettünk volna... De valahogy úgy, hogy nem akaródzott egymást elengedi; úgy, hogy habzsolnunk kellett a másik ajkát; úgy, hogy a minket takaró ruhától megszabadulni akartunk; úgy, hogy mindig kellett látnunk egymás szemét... sokkal tovább tartott... bár tán azt sem bántam volna, ha örökké.

Elém tárult testének fenséges látványa, porcelánfehér sápadtsága. Úgy hittem, jéghideg. Mint a kő vagy márvány, de magamhoz húzva... tűzforró. Parázsló fehérség lúdbőrzött a karjaimban, reszketeg légvételei borzongatták vállam csupasz bőrét. Már ez is sok volt, túl sok egy vágyakozó szívnek, egy testet követelő testnek. És amikor bársonynedves melegség kezdte puhán dörzsölni az ádámcsutkám, majd az államba harapott... Fogalmam sincs, fantáziámban miért volt ilyenkor mindig félénken piruló, zavart mosolyú... Nem tudom, miért jelent meg így képzeletem vásznán, de ahogy előttem állt és felfelé harapdált a nyakamon, nyújtózott, hogy magasabbra érjen és olyan helyen is kóstoljon, ahol nyelve eddig még nem járt... ez eszemet vette.

Fedetlen mellkasomon felkúszni éreztem azokat az imádott ujjakat. Mint ahogy azt a festményt érintette, látni vágyta drága kezeivel, úgy simított engem, bőrömet térképezte fel. A hozzám simuló test annyi mindent ígért, kecsegtetett újjal, ismeretlen csoda ajándékával. Daniell. Álombéli, elérhetetlen, végtelen-messze, s most... hajszál közel.

Az ágyra nyomtam. Letérdeltem a halovány combok közé. Epedő ajkaim ízlelték, nem kihagyva egyetlen ujjnyi helyet sem. Néha fel-felnézve, tekintetét keresve lestem rá, s ő nézett. Arcomhoz érintette könnyű kezét...

Fogtam azt a kecses csípőt, ujjaim nekifeszültek a forró rugalmas bőrnek... Hallgattam azt az őrjítő hangot, vérforraló kiáltások egymásutánját. Gyönyörétől gyönyörben úszva adtam, amit csak adhattam. Úgy vacogott fel minduntalan ajkaim között, mint kit belülről mardos a rideg fagy, de hangja vágytól volt fülledt. Kéjtől terhes sóhajai közepette sem engedett, s fogtam a kezét, hogy ne is tegye.

S még mindig fogott. Szorosan, és én viszont öleltem. A szenvedély kezdte átvenni felhevült testem irányítását. Kiszolgáltatott voltam, sokkal elesettebb, mint ő. Minden önuralmamra szükségem volt. Finom izmok, ahogy nekem feszültek... Hosszú combok, ahogy fogtak, szinte tébolyba kergettek simulékony ruganyosságukkal... Minden ellenem dolgozott. Szavaim, melyeket kristálytisztának szántam, tompán szólaltak meg.

- Nem akarom... hogy reggel... mikor felébredsz, akár csak… egyetlen percig is megforduljon a fejedben... hogy… csak ez kellett - ziháltam a fülébe, mert bármennyire próbáltam uralkodni magamon, már csak zavarodott lihegés volt, amit ki tudtam préselni a torkomból.

Bőre a bőrömön. Élő selyem. Illata közre fogott... Belém ivódott. Keménysége az enyémen lüktetett. Izmainak finom rezdülése... És az érzékeimet ostromló ingerhalmok legtetején a borostyán fürtök... a hívogató márvány... az ezüst csillag csodák... Ő.

- Ha van benned... kétség... Daniell, ha csak egy... - s számra fogta ujját. A szürke örvény elragadott, s nem bírtam tovább...

- ...Ryu!

Óvtam. Testemmel rejtve a világ elől ringattam, két karommal közrefogtam. Gyötrelmes kéjt adtam, igazgyöngyként ragyogó könnyeket keltettem szemeiben, s fájdalmas gyönyörében együtt könnyeztem vele. Csitítottam, elsuttogva milliószor, mit érzek. Szerelmet vallva csókoltam újra és újra reszkető ajkait, s azok sóvárogva kutattak utánam, ha egy múló szempillantásnyi ideig is magányosan hagytam őket. S mikor utoljára vállamra szorított, mikor testén a kéj végső hulláma átcsapott, mikor megéreztem magamon a langyos cseppeket… Dallam-finom hangja elcsuklott, erőtlen foszlányát elnyelte szobám sötétje és a testünk keltette részegítő melódia... De én mégis tudtam. Nevemmel az ajkain vált teljesen az enyémmé.

S ami eddig lelkemben, testemben egyaránt lüktetett, az az érzés... Az a mindent felperzselő, hamuvá égető, porrá hamvasztó, szerelemesen kínzó vágy, szikrát pattintott s fellobbant, és utolsó lángjában odaveszve… pernye lettem én magam is.