Daniell I/9. - Miau

- Ugye, Ön szerint is így van, doktor úr?

Rám révedtek a hatalmas szemek és epedve várták a válaszomat. Hát… már csak azt kellene tudnom, mi is volt pontosan a kérdés.

- Hát… - néztem a reménykedve verdeső, szépen bodorított szempillák alá.

- Kérem! Csak őszintén.

- Őszintén? - Őszintén?! Őszintén nem emlékszem, mit kérdezett! Valamit akar, hogy rátegyek! Vagy levegyek?

- Kérem. Mi a véleménye?

- Ön szerint mi a véleményem? - Csak próbálkozom. Ezer éves trükk…

- Talán, hogy ne foglalkozzak senkivel, mert az a legfontosabb, hogy én hogy érzem magam a bőrömben?

Huh, ezt megúsztam. Páciens önelemez. Ryu megmenekül.

- Pontosan - bólintottam mindentudóan.

- Igazán köszönöm a segítségét és hogy meghallgatott! És azt is, hogy segített döntésre jutni - szipogta, miközben felállt a székről.

- Nagyon szívesen.

Bár baromira plasztikai sebész vagyok és még egy negyed részben sem agyturkász, de miért ne? Miért is ne dumáljam le a műtétről a pácienseket? Miért is ne figyeljek oda, ha valaki beszél hozzám? Miért is ne forogjon minden gondolatom egy szöszke bohócon… Talán mert így nem helyes!

- Akkor viszlát, doktor úr, és még egyszer köszönöm!

- Ja… vagyis szívesen, viszlát.

Csak menj már el, hogy tovább rágcsálhassam a lelkem. Hadd facsargassam magam olyan felettébb szórakoztató kérdésekkel, mint hogy: elmentek otthonról, Ryu?!

Ahogy becsapódott az ajtó, lefejeltem az íróasztalom. Fájt. Azt hiszem, nem szabadna látnom Daniellt. Nem és nemnem. Kezd nem egészséges lenni ez a dolog, ami kettőnk között van. Nem. Ma nincs Dany. Hazamegyek, tévézek, fekszek, olvasok, takarítok, krumplit pucolok, szőnyeget porolok, kifestek, beszögelem a kijáratot, megfejtem az élet értelmét… szóval ma nem fogok találkozni vele. Úgy érzem, nem kéne. Valószínűleg nem látom pár napig és elmúlik ez a bárgyú-bódulat. Az kéne még, hogy itt szerelmesdizzek egy heteroszexuális egyetemistával. Nincs elég heg amúgy is szegény bántott lelkemen? Kell rá egy újabb forradás? Egy viszonzat-lanszerelem-karc? Kihagyom. Kihagynám! Azon leszek… Úgyhogy hazafelé beugrom egy étterembe. Mondjuk, legyen valamilyen tészta. Magamhoz veszek némi búzaszármazékot, mondjuk tojással és kizárom a külvilágot éjjelre! Ki én…

A tészta komikusan lógott a számból, még beszippantani is elfejtettem nemrégiben vásárolt vacsorám egy darabját, amikor megpillantottam az ajtómban álldogáló Daniellt.

- Pedig kizártam a kül… - motyogtam teli szájjal. - Mindegy.

- Baj van!

Kétségbeesve bámult rám hatalmas szempillái alól, mint egy bocicica. Leküzdöttem a falatot és csöppet torokhangon megpróbáltam kommunikálni.

- Mi baj?

Furcsán mocorgott a válla. Mintha gömbje le akarna mászni a helyéről. Ez a kíváncsiság… Finoman megérintettem és abban a pillanatban felnyávogott a kabát. Még nem láttam nyervákoló farmert.

- Mi ez?

Felfedte bújtatott titkát és láss csodát! A fellibbentett anyag alatt egy piszkos, gyűrött kis csúfságot melengetett.

- Nézd! - nyújtotta felém a kis rondaságot, de az húsz karommal akaszkodott a pólójába.

- Patkány?

- Macska!

- Tényleg?! - néztem meg jobban a csapzott kis jószágot. - Honnan szedted?

Felvont szemöldökkel vizslattam, de ő rám se nézett, csak a szerzeményét abajgatta…

- A kukából.

- Miért nyúlkálsz kukában?

- Ez lényeges most? Különben is, nem nyúlkálok! Levittem a szemetet és ott sírt benne szegényke. Egy banánhéj alatt! Adtam neki vizet, de nem issza meg! Tejet sem! És csak sír! Meg az első keze is olyan furcsa…

- A macskáknak lábaik vannak.

- Ez a keze! És el is esik szegény!

Lassan kezdett körvonalazódni, miért is áll az ajtómban ezzel a kis vakarékkal…

- Daniell…

- Kérlek! Ryu-san! Kérlek!

- Nem vagyok állatorvos.

- De biztos tudsz vele csinálni valamit!

- Találjam ki, mi a baja? Daniell, ez egy nagyon kicsi állat, és én nem vagyok gondolatolvasó, hogy tudjam, mije fáj.

- Nem hagyhatod, hogy elpusztuljon, mint a testvérei! Azok is ott voltak a kukában! Borzasztó volt látni. Sajnálom szegénykét. Kérlek! Legalább próbáld meg…

Franc ebbe a taknyosba, meg a szürke szemeibe…

- Nem tudok rá garanciát vállalni, hogy…

- Nem kell garancia csak… valamit…

Fene bele.

Guggoltam a fürdőszoba szőnyegen, ölemben a mikromacsekkal és miközben Daniell ott szuszogott a vállamban, megpróbáltam arra koncentrálni, hogy egy ilyen picurka állat számára megfelelően kis mennyiségű antibiotikumot tudjak fecskendőbe szívni. Vinnyogott a kis szerencsétlen, mikor megszúrtam, pedig nagyon vigyáztam rá. Próbáltam kitapogatni a részeit. Olyan volt, mint egy csonthalmaz hártyányi bőrrel és sok mocsokkal borítva. A kosz alatt valószínűleg egy cirmosféle macska rejtőzik. Pár csepp, szó szerint belekényszerített langyos tej után beraktam a rögtönzött alvóhelyére. Egy puha ronggyal bélelt cipős dobozba.

- Így - tettem le a dobozkát a radiátor mellé, bár nem megy a fűtés, de ott lent viszonylag mindig elég meleg van, majd a csaphoz mentem kezet mosni.

- Meggyógyul? - kérdezte Daniell, miközben ő is a forró víz alá dugta a kezét és vidáman mosni kezdte… rá az enyémre. Közben az arcomat fürkészte. Érdekes élmény, hogy először pályafutásunk alatt képes volt hosszabb ideig hallgatni.

- Nem tudom.

- De szerinted…

- Nem beteg ő. Csak kicsi.

- Perec most még gyenge, de majd megerősödik és hatalmas tigris lesz.

- Ki?

Arcomról szerintem süt, hogy mit gondolok.

- Perec.

- Már el is nevezted.

- Persze.

- De miért Perec?

- Mert tipikusan úgy néz ki, mint aki egy Perec. Te nem látod?

- Hogy Perec? - tekintettem hátra a dobozban alvó vakarékra. - Hát tudod, most, hogy mondod… - mosolyogtam rá. - Kifejezetten Perecnek látszik. Mondd, neked ne döfjek be valamit… khm… Neked nem kell egy kis gyógyszer? Hátha jobban leszel.

- Oh. Igazán kedves. Nem kell. És se szilikon cicit, se kollagén ajkakat sem szeretnék - vigyorgott.

- Rendben - kacagtam fel a játékos fintorára. Miért ilyen könnyű nevetni, ha vele vagyok?

- Ne haragudj, hogy zavartalak. - Hirtelen váltott a „komoly” Daniellre. - Tényleg, bocsánatot szeretnék kérni, hogy csak így rád törtem és a nyakadra raktam egy macskot, hogy jóságoskodhass, ahelyett, hogy pihennél, vagy mittomén... - Hallgatom a bocsánatkérését. A forróvíz még mindig folyt a kezünkre. - De fájt a szívem érte. Nem akartam otthagyni és ha már kiszedtem onnan, kellett, hogy tegyek valamit…

Elfordult tőlem, szemeit a dobozra szegezte. Csak oldalról láttam az arcát. Úgy hiszem, elgondolkozott egy pillanatra… Így most igazán… gyönyörű - futott át az agyamon a felismerés. Életemben most először. Mindig láttam, hogy helyes kis srác… de most… most gyönyörű… igazán, leírhatatlanul gyönyörű. Talán az új, ismeretlen hangulat ragadott magával egy kósza pillanatra, vagy agytevékenységeimet időlegesen felfüggesztették valamilyen oknál fogva… nem tudom. Ott volt a keze… a zubogó csap meleg sugara alatt csak egy apró mozdulat választotta el tőlem. És én megtettem ezt az alig mozdulatot. Illékony, gyorsan tovaszálló, 'tán meg se történt' érintésecske volt ez.

Tudtam azt, hogy kiömlött olajtengernek is elég egy leheletnyi szikra ahhoz, hogy lángok dühöngő csataterévé váljon. De soha nem gondoltam volna, hogy bőrének érzése képes felgyújtani alig egy röpke pillanat alatt. De megtörtént. Amit talán ő meg sem érzett az ömlő víz bizsergető sugara alatt, az az én testemnek olyan volt, mint egy sokk.

Mindenki érezte már azt a kellemes érzést, mikor életében először fogja meg valakinek a kezét. Az még teljesen más. Olyan… meleg és csiklandozó, gyomorremegős érzés, amit kamaszként átélni csodálatos. Az elején, mikor rabul ejt minket az újdonság varázsa. Hajt a vágy, felfedezni az ismeretlent, mert ha a kezének simítása ilyen fantasztikus, mit adhat még? Milyen fenomenális csoda vár még ránk vele? Lehet még ennél is varázslatosabb? És persze megtudjuk, hogy lehet. Érzünk, tapasztalunk, megkapunk, birtokolunk majd egy csomó olyan dolgot, amiről még nem is álmodtunk… de az első érintést soha nem tudjuk visszaidézni. Azt a pillanatot tizenakárhány évesen elvesztjük… és már csak emlékezünk. És éppen ezért ijesztő. Ijesztő újra tapasztalni, amit megismételhetetlennek hittem. De mégis megtörtént és most úgy érzem, a szívem szakad bele, mert tisztában vagyok vele, soha nem fogom megtudni… milyen csodát adhatna még nekem…

Főzök egy teát kijelentéssel otthagytam az elmélázott Daniellt és a konyhába csörtettem. Vad edényrámolásom közepette tovább zakatolt felzaklatott egészem. Nem teát akart… De ez nem kívánságműsor! Ez van. Egy forró éjszaka helyett elégedjen meg egy forró teával…

- Ennyire szomjas vagy? - hallottam az egyre közeledő nevetgélést a hátam mögül.

- Egen. Ennyire szomjazom… egy teára. Te milyet innál?

- Leginkább semmilyet.

- Hogy? - kérdeztem vissza, miközben a tűzhelyre raktam a vizet.

- Daniell fújfúúúj tea.

- Ezzel nyilván azt kívántad a tudtomra adni, hogy nem kedveled a teát.

- Hát nem volt egyértelmű? - kacagott fel.

- De.

- Nyugtass meg, hogy nem van olyan szabály itt nálad, az Ishigorou-rezidencián, hogy „teát inni vagy szomjan halni”.

- Nincs.

- És nem is tervezed, hogy életbe lépteted?

- Nem.

- Akkor nem bánod, ha én valami mással csillapítnám a szomjam?

- Találgathatok hármat? Gin? Whisky? Szaké?

- Kakaó.

- Tess… ?

- K-a-k-a-ó. Tod? Tej, ami a tehénből jön. Általában. Jobb esetben legalábbis, de ki tudja. Lehet, hogy ezek a fehér löttyök már csak akkor látnának tehént, ha kivinnénk őket a rétre, és alkalmaznánk egy szabályos bemutatást. Boci-tejci, tejci-boci. Hogy röhögne szegény mú! Mindegy. Szóval tejszerűség, meg az a barna instant izé, olyan kis szemcséses. Ja! Meg cukor. Sok-sok cukor. Tejszínhab van?

- Mondd, te…

- Iiiigen?

- Semmi. Semmi. Csinálok kakaót.

Tejet melegítettem, kavargattam a barna, édes italt, s közben hallgattam a konyhaasztalnál felhúzott térdekkel kuporgó Daniell szómaratonját.

- Tessék - adtam a kezébe a bögrét. Beleszőtt egy köszönömöt a mondandója sűrűjébe és tovább regélt. Aztán mikor már percekig hidengette a kakaóját, belekortyolt s az egyetlen nyalintással arcán furcsán bódult kölyökvigyor született.

- Hmm. Édes!

Nem értettem a meglepett hangsúlyt.

- Nem úgy kérted?

- Dehogynem!

- És? Nem jó?

- Ízlelőbimbó-virágoztatóan finom.

- Akkor rendben.

- Kóstold meg! - nyomta az orrom alá a bögréjét.

- Köszönöm, van teám.

- Kóstold meg.

- Én ilyenkor már nem iszom ilyen cukorbombát.

- Kérlek.

- Nem egészséges.

- Egy korty. Na! - tolja a szám elé a bögréjét… és dönti. Erőszakos. Ha nem akarom, hogy a nyakamba zúdítsa a ragacsot… Számhoz emeltem a peremét. Ráfogtam a langyos bögrére, vele az azt szorító meleg ujjaira is. Nehéz nyelni, remegő kézzel tartani a súlyosnak érzett anyagot, leerőltetni a torkomon azt az egyetlen kortyot… de a legnehezebb újra megfosztani magam bőrének érintésétől…

- Ugyi, hogy félelmetes, milyen jó? - nevetett és tovább kóstolgatta pohara tartalmát.

- Az. Félelmetes…

Késő éjjel volt, mikor befejeztük a konyhai csevejt. Fogalmam sincs, miről társalogtunk, de mégiscsak pörögtek a szavak és velük a kis- és nagymutató is. Elrepült az idő, így erre az éjszakára Daniell alkalmi szállásadójává léptem elő. Porcikáim veszettül követelték tőlem, hogy az ágyamban éjszakáztassam vendégemet. Kifordítva, még a gondolattól is berázott a meleg. Bár ilyen egyszerű lenne. Röviden a végeredmény - Daniell, párna, takaró, kanapé.

A macska, aki Perec, elégedetten dorombolt a fürdőszobámban, minthogy él és virul. Daniell, aki édesőrült, nyugodtan szuszogott a kanapémon, Ryu, aki én, aki hülye, aki balek, aki áldozat, aki, hmm... Nos, én meg fetrengtem az ágyamban, mint borsószem királykisasszony és a nyugodtan szuszogó Daniell mászkált a fejemben, aki édesen alszik és biztos az elégedetten doromboló Perecről álmodik… nem a hánykolódó Ryuről. Nem rólam.

Szombat reggel lévén… korán keltem. Mindig korán kelek. Végül is, miért ne? Átszenvedett éjszaka után édes a hajnali kakaskukorékolás… vagy, jobb híján… ciccegés? Az. Ágyamban hátalva arra a következtetésre jutottam, hogy „valaki” kipecázta a macskát a dobozból, és most hempergeti a lakásom valamely pontján azt a piszkos kis szőrgombócot… amíg nyakon nem vágom. Persze csak gondolatban nagy a pofám. Ahogy meglátom, úgysem nyakon csapni, hanem inkább nyakon csókolni akarom…

- Érzelgős baromállat! - közöltem jómagammal, majd nekiálltam annak a tevékenységnek, amit az emberek reggel tenni szoktak - felkeltem.

- Az egy krémszínű szőnyeg - közöltem még higgadtan a padlón hencsergő, macskát nyúzó Daniellel.

- Igen, látom! Szépséges. Tetszik a színe, megy a bútorokhoz és az egész nappali olyan kellemesen, szemnyugtatósan világos, és napocskásnak tűnik…

- Igazán köszönöm, de nem azért mondtam, hogy dicsértessem a stílusom, vagy a szobám dizájnját. Azért említettem, mert te egy koszpamacsot hempergetsz rajta.

- Hmm? Daniell nem ért. Ryu-san, magyarázz.

- Tiszta-világos, koszos-sötét. Volt és lesz.

- Ó. Mármint, hogy Perec befeketézi a mindent?

- Erre próbáltam rávilágítani.

- Elnézést… ne haragudj, én nem is gondoltam erre.

Isten az égben, ha létezel, mondd meg nekem, hogy varázsoltad ezeket a szürke szépségeket? Elvettél egy marok ezüst csillagfényt, és azokba a szikrázó csodákba leheltél életet? És az utamba sodortad teljes elérhetetlen valójában, mindezt azért, hogy én belepusztuljak! Hát igazán… fogadd köszönetem!

- …Ryu-san. Hahó! Miért nézel így?

Mert szép vagy, Daniell. A szépségben gyönyörködni kell.

- Nem érdekes.

- Ah. Ééértem.

Nem értesz te semmit, Daniell, semmit az égvilágon.

- Most azon agyalsz, hogy „ez az idióta vaddisznó szétrombolássza a lakásom”

Mellé.

- Egyáltalán nem.

- Akkor?

- Velem reggelizel?

Úgy nyomtam meg a mondatot, mintha legalábbis azt kértem volna, hogy járjunk.

- Miért? Mert jó voltam és miattam viheted tisztítóba a szőnyeged?

- Igen. A koszolásban végzett alapos és kitartó munkádért megreggeliztetlek - mosolyogtam rá gonoszul és jutalmam egy édes kacagás volt.

- Persze. Reggeli, mi? Aztán majd kapok bele valami extra meglepit…

- Hogy feltételezhetsz rólam ilyesmit? - vettem elő a legártatlanabb arcomat. Szinte éreztem megcsillanni a glóriát a fejem felett… Megint felnevetett.

- Behalok rajtad.

- Ezt bóknak veszem.

- Veheted. Annak szántam.

- Oh.

- Már nem először szembesülök vele, hogy a morc öltönyös álcája alatt egy néha vicces morc öltönyös rejtőz! Van még ilyen tarka csomagolópapíros, masnis meglepid?

- Azt hiszem, talán akad…

- Alig várom. Mikor lepsz meg?

- … nem tudom…

Talán soha nem lesz hozzá bátorságom.

- Most! Határozatlan Ryu-san! Ezt még nem láttam.

- Hm.

Azt hiszem, sosem gyönyörködtem még így senkiben és semmiben. Talán csak még nem láttam soha ennyire szépet vagy a lelkem még soha nem engedett igazán látni…

- Akkor?

- Akkor mi?

- Tudod…

- Nem. Mit?

- Reggeli…

-Oh. Persze. A reggeli…

A reggeli után ebéd jött és majdnem vacsora. Nem tudom, hogy piszok szerencse, vagy monumentális pech, hogy Daniellt elhívták.

Egyedül maradtam. Miért újdonság ez? Furcsa az érzés és nem tudom, hova tegyem. Hiányzik, hogy szólhassak valakihez. Pedig eddig ez sosem volt gond nekem. Sőt, egyenesen imádtam magamban lenni. Eddig a percig nem is tűnt fel, milyen hatalmas a lakás. Fájóan üres, kongó és… magány hangulatú. Miért is ne lenne az? Egyedül élek. A falak színét én választottam. A nappalimat enyhe kávébarna árnyalat borítja. Szerettem, mert olyan megnyugtató érzést sugárzott felém. Melegnek, otthonosnak éreztem… és most bánt a ridegsége. A csöndje, ami rám telepszik. Most még csak enyhe szomorúság, melankolikus hangulat telít el, motoszkál bennem egy kis bánat. Szívem dobbanásai közé némi fájdalmat is elegyít… most még ennyi. De majd felduzzad. Bánatom helyét szép lassan felváltja a keserűség, mely majd idővel a bőröm alá eszi magát, és megmérgezi majd fanyar esszenciájával a testem után szép lassan a lelkemet is.

Mi lesz akkor? Fogok még érezni? Kutatok majd továbbra is a másik felem után? Vágyom majd valakire, aki osztozik velem mindenben? Vagy szép lassan kiveszik belőlem minden emberi, és maradok mogorva, megkeseredett… és magányos.

Ettől félek. Nem mondhatom el magamról, hogy annyi minden töltene el félelemmel, de az, hogy… szerelem nélkül kelljen élnem örökre, attól rettegek.

Feltehetném magamnak a milliós kérdést, miért agyalok ezen. Felesleges lenne, hisz tisztában vagyok vele, sőt percről percre egyre inkább meggyőződöm róla. Ha kiönteném a szívem valamelyik barátomnak, biztos ujjongva csapdosná a vállam a ritka esemény tiszteletére. Talán még ki is tüntetnének, hogy végre efféle érzelmeket táplálok valaki irányába.

A franc ebbe a rohadt, büdös életbe! A szerelemre azt mondják, milyen fantasztikus érzés. Mennyire felemelő, mindent átformáló. Egyetértek. De azt nem teszik hozzá, hogy miután felemelt, úgy pár ezer méter magasságban el is enged, és végignézi, ahogy szépen az aszfaltra hullasz, aztán jön az élet, s ha jókedve van, szépen összetákol és lesz belőled egy emberi roncs. De legalábbis sebzett lelkű fél. Aztán negyed és tovább marcangol, de egész már nem lehetsz soha. Nem így képzeltem az átformálást…

Szeretem lehunyni a szemem. Hallgatni a nyugalom csöndes szimfóniáját. Érezni, ahogy átjár, szinte átmos a békesség tiszta érzésével… és most mégis fázom tőle. Nem a zajtalan, hallgatag semmire vágyom… mást szeretnék, de arra a világon mindennél jobban áhítozom. Bár megkaphatnám…

Csiribiricsipcsip.