Néztem
a világos öltönyt, ahogy lágyan libbenve eltűnt a fal mögött.
Mosdóba ment. Ez azt jelenti, hogy még perceim vannak kivégezni
ezt a barmot. Szerintem menni fog. Majd igyekszem.
-
Na? - fordult hozzám kéjes fejjel a mellettem trónoló Seiki. -
Milyen?
-
No comment.
-
Szóval tetszik?
-
Persze - kortyoltam már vagy negyed órája elhűlt kávémba. - Ha
társkereső hirdetést adtam volna fel, abban is külön kiemeltem
volna, hogy a jelentkező legyen szíves affektálni és
csettintgetni a nyelvével, mert erre gerjedek. Meg ez a „tündike
volt”… Ez beindít. És a szőke melír! Na, az a korona. Vágyaim
netovábbja. Láttad, hogy hunyorgatott nekem? Levert a víz.
-
Most mi bajod?
-
Te meg ez a tetves kerítő mániád! Mi van veletek? Szálljatok már
le rólam! Az összes magát barátomnak valló egyedre rátört a
kényszer, hogy párt találjon nekem?!
-
Nem értem, miért dühöngsz. Mindenki csak jót akar a hülye
fejednek.
-
Hát köszönöm. Tudod, van az a bizonyos mondás a pokolról meg a
kikövezett útról...
-
Nem ismerem.
-
Akkor koptathatom a pofám. Mindegy. Üzenem veled mindenkinek, hogy
fejezzétek ezt be. Elég volt. Lassan félek veletek menni,
bármilyen programmal is csábítotok, mert ha rábólintok az
invitálásra, holtbiztos, hogy amikor megérkezek a lebeszélt
időpontra, találok veletek legalább egy plusz hímet, akiről
fogalmam sincs, kicsoda, viszont bukik a mosolyomra és „véletlenül”
éppen szabad.
-
Ne is köszönd. Szívemen viselem a sorsodat. Nem akarom, hogy
elfonnyadj.
-
Nem kell pasit találni nekem, majd találok magamnak.
-
Aha... Azt megnézem. Hacsak nem mennek házhoz csengetni a jóképű,
forró lovagok, akkor szóló maradsz, barátom, mert ki nem dugod az
orrod a lakásodból.
-
Látod? Pontosan ez az, ami nem rád tartozik.
-
Szexuális frusztráltságnak hívják ezt az állapotot, amiben
vergődsz.
-
Na, a farkamhoz aztán tényleg nincs semmi közöd. Foglalkozz a
sajátoddal, úgyis úgy imádod.
-
Legszebb testrészem.
-
Akkor én elslisszolok, amíg tündibogyó vissza nem jön a női
mosdóból. Kérlek, ments ki. Mondd, hogy... szoláriumba mentem,
azt biztos megérti.
-
Ryu! Ugye nem akarsz itt hagyni?
-
De bizony. Ez a feltett szándékom. - Felálltam, nadrágzsebemből
pénzt tettem az asztalra és búcsúzóul neki adtam leghiénább
mosolyom. - Vendégeim voltatok. További jó szórakozást nektek.
-
Most tényleg elmész? Ryu! És mi az, hogy „elslisszolsz”?!
Milyen szó ez?! Ryu! Hallod? Ryu!
Persze,
hogy hallottam. Kristálytisztán. Szerintem pont az egész kávézó
hallotta azt a kétségbeesett óbégatást, de valahogy ez most
hidegen hagy. Nem fogok mosolymaratont tartani egy olyan pasinak,
akinek az öltönyén átüt a tanga, és ez a kerítő se kerüljön
napokig a szemem elé. Ezer más dolgom van. Vásárolnom kell.
Akarok valami finom bort is és alapanyagot valamilyen fenségesen
ingerlő ételkölteményhez. És édeset is be kell szereznem, mert
a habhegyek a gyengéi, meg kell még... macska alom. A gondolattól
is sírhatnékom támad. Ezt is megértem. Az én erkélyem, mint
állatvécé... Fizikai fájdalmat érzek már a gondolatra is. De
azt hiszem, erre mondják, hogy valamit valamiért.
Az
élet felkelt egy reggel, kitekintett a napfényben fürdőző
világra, és elcöccentette magát: akarod őt? Akkor nesze, itt a
szőrbundába csomagolt sátánivadék is. Legyetek boldogok
hármasban. Wuháháhá...
Csak
így tudom elképzelni. Gyémánt a kezembe és púp a hátamra.
Lehet ennél tökéletesebb?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése