Daniell II/1. - Sóhajom

Sokszor gondolok arra - már amikor képes vagyok rá, hogy elmémmel játszadozzam és nem telepszik az agyamra az a súlyos fekete köd vagy én nem is tudom, minek nevezzem azt a fátylat, ami időnként rám borul, tekereg - ha hagy, sokat merengek azon, hogy meddig... meddig? Egyszer vége kell, hogy legyen, vagy örökké is tarthat? Ettől rettegek. Végtelen szótlanságra kárhoztatva is létezhetek tovább, akármeddig. Vagy így, vagy úgy. Vagy lesz erőm végre kinyitni a szemem, vagy végleg elenged ez a test... Nem is tudom, mire vágyom jobban. Menni vagy maradni... Lehet, hogy nem is én választom meg.

Kié az életem?

Hosszas „elmélkedés” után sikerült rájönnöm. Ez egy kórház. Napok... háh. Milyen fanyar. Fogalmam sincs, mióta vegetálok itt, tehát időegységekkel dobálózni az én állapotomban ostobaság... szóval mostanra az is letisztult, hogy kerültem ide. Jött egy fény... és durr. Jó. Tudom, hogy ez csöppet sem határozott definíció, de ennyire vagyok képes. Fény. Durr. Fáj. Hasogat. Szaggat. Mar... aztán már nem. Eleinte... éreztem egy szagot... azt hiszem a saját véremét, én... nem tudom, miért pont ez az, ami még dereng akkorról, én...

Nem láttam világító folyosót és a saját meggyötört testem serénykedő orvos-koszorúban. Ha egy olcsó filmben lennék, azt hihetném, ez még biztos jele annak, hogy élek. Legalábbis szellem nem vagyok... Nem is hittem bennük soha, milyen dolog lenne, ha egyszer csak azzá válnék...

... Ezt ismerem... Megismerem, ahogy csoszog, ahogy piszkál valamit rajtam... Olyan gyengéd, mint egy pokróccal keresztezett orosz úszóbajnoknő, egy teljes testgyanta után. Számtalanszor elhatároztam, ha felébredek, akkor jól megnézem magamnak ezt a tankot. De legalább valami rendszeresség van.

Ritkán hallom tisztán a körülöttem mászkálókat. Mondhatni soha. Inkább csak zúgást... általában semmit. Csöndet. Végtelen, síri csendet. Azt gyűlölöm a legjobban. Jönnek emberek, de... nem tudom, hogy kik. Csak a hangjukat hallom, inkább foszlányokat... És ha még fel is ismerem, az arcuk... nincs meg. Valaki ellopta őket. Elvették a múltam, s most a valami, a jövőmtől készül megfosztani...

Fájdalom... a testem semmi jelét nem adja annak, hogy még van... feltételezem, van. Bár ki tudja... egyedül remélhetek. Itt nincs más. Nincs szilárd. Nincs megfogható. Nincs igaz... Csak kétely, és bizonytalanság...Játék vagyok valami kezében... A sors, az a felelőtlen gyerek használ játékszerének. Olcsó kacat vagyok csupán, és csak remélhetem, hogy nem un meg és hajít messzire...

Hiányzik az... hiányzik az élet. Kell... szeretnék... sóvárgom... Csak apró dolgokra. Szeretném látni a takaróm mintáját, a szobám falainak színezetét... én... én…

Ha nem jönne el egy idő, mikor megváltozik a némaság, mikor kevéssé félelmetes és bántó, talán már... nem lennék itt. Átváltozik minden, a körülöttem lévő rideg hallgatagság eloszlik és egy röpke kis időcskére valami hihetetlen nyugalom telepszik rám. Olyankor minden békés. Ez nekem... egy olyan kapaszkodófélévé vált. Mint ahogy a gyermekek játszanak képzeletbeli barátjukkal, ahogy ők öntik ki a szívüket láthatatlan pajtásuknak, úgy lett nekem némaságomban reményt nyújtó társam Sóhaj.

Játszani kezdtem a gondolattal, hogy egy furcsa tündeszárnyú felhőlény üldögél az ágyamon. Nem. Nem őrültem meg. De kell valaki, hogy ne rettegjek egyedül. Nevet kellett adom a fura suttogómnak, és mivel szavát nem értettem, így lett ő a lágy hangok után: Sóhaj.

Nem érzem az időt. De Sóhaj sokszor jön. Volt, hogy illatokat hozott, s bár nem tudtam, mi az, de azt igen, hogy valami egészen élő. Valami kinti, vagy virágzó... Sóhaj tavaszt is hozott! És édeset. Selymeset. És saját magát. Örültem neki. Faggattam a kintről, és ő susogott. Elképzeltem - körbetáncol, és világot varázsol körém. Olyankor ad egy kis erőt. Erőt, hogy várjak. Hogy várjam őt, aki a homályba fénysugarat csempész. Aki itt tart, vagy majd szabaddá tesz... Sóhajom.

Most is várom. Várom, hogy jöjjön, és hozzon újabb üdeséget. Hozzon színt. Hozzon egy csücsköt az égből, és fűszál hegyét. Hozzon sugarat, ragyogót, és cseresznyét. Illatosat. Meséljen szélnyelven, mondjon valótlant vagy valót. Mutasson régit vagy olyat, mi lehet, hogy még jövő se lesz soha. Csak... adjon valamit.

Itt minden szürke és nehéz. A levegő fáj a tüdőmben és a szemhéjam nem enged látni. Belül minden háborog. Kétségbeesett parancsaimra fittyet hánynak a tagjaim, könyörgésemre mégúgy-sem felelnek. Legyintve hagyják, hogy fájjak, hogy sóvárogjak, s ne ébredhessek...

Sóhaj megjött. Varázslatba kezdett és már nem fázom. Susmorog nekem. Mesél. Ágyam támláján üldögélve mondja el mai történetét, úgy képzelem, most a napról regél. Ez a mese narancssárga, és vakító. Sóhajom tündököl nekem. Drága éltetőm elűzi a klór fojtó szagát, elhessegeti fejemről az ólom-ködöt, ami rám nehezkedett... ilyenkor túl könnyű vagyok. Félek, hogy elrepülök, ki a testből, ami eddig tokom volt. Nem tudom, rossz lenne-e. Nem tudom, halni vágyom-e vagy így élni tovább. Úgysincs holnap. Csak egy hosszú-hosszú ma. Örökre ma.

És mindig, ha mennék, visszaránt. Végtelenhosszú örökmostban itt tart Sóhajom. Közel hajol, súg-búg és varázsfinom szellőszállal végig cirógat az ajkaimon...

Ébresztesz, Sóhajom?