Daniell I/6. - Kinek a pap... kinek az ügyvéd bácsi

Amennyire tartok a Seiki által megszervezett programoktól, annyira kellemesen csalódtam ebben a mostaniban. Azt tudtam, hogy jó a hely. Nemegyszer voltam már itt és még soha, a legnagyobb rosszindulattal sem emelhettem kifogást semmi ellen. Kiváló ételek, színvonalas kiszolgálás, hangulatos zene és isteni borok. Azt hiszem, talán kicsit a fejembe is szállt a ma estére választott kis aljas, de nem mondanám, hogy részeg voltam. Inkább spicces, ami hadd tegyem hozzá, nem csak rólam mondható el.

Már vagy egy órája kedélyesen nevetgéltünk, repkedtek a klasszikus mosolygós és a rekeszizomgörcsöt gerjesztő történetek, pedig az előételnél még határozott tervem volt, hogy miután kicsalom Seikit a mellékhelységbe és belefojtom a piszoárba, akcióhősöket meghazudtoló ügyességgel kipréselem magam a mosdó ablakán. Aztán mégsem volt rá szükség. Oldódott a hangulat. Vagy mert csupa kedélyes természetű embert hozott össze a sors… helyett Sei, vagy mert a minőségi nedűk már a jelenlévők szervezetében csobognak, de számít ez? Fő, hogy nem kell azon tallóznom, hogyan tudnám magam valami koholt indokkal telefonhoz hívatni, hogy aztán sűrűn bocsánatért esdekelve elpárologhassak.

A körülöttem lévők felnevettek, így én is elnyomtam egy irreálisan széles mosolyt, és próbáltam visszatalálni a társalgásba. Megfeszítve igyekeztem figyelni a mellettem gagyarászó, csupa mosoly Rikkára, bár úgy darál, hogy félúton akkor is elvesztettem volna a fonalat, ha agyamat százötven százalékosan pörgetem.

Seikire sandítottam. Dülledt szemekkel nézte „menyasszonya” vadul gesztikuláló, bordó karmos kezeit, szemei a homlokán kaptak új helyet és olyan egyetértéssel bólogatott, hogy mást biztos meg tudott etetni ezzel a kis magánszámmal. De nem engem. Ő sem ért egyetlen szót sem. Megnyugtat a tudat, hogy nem vagyok egyedül. Kedvelem ezt a lányt, sőt nyugodt szívvel mondhatom, hogy szeretem. Aranyos kis locsifecsi. Annyira nem ehhez a csélcsap döghöz való. Csupaszív és nagyon értelmes kis nő, de ahogy mesél, arra túl egyszerű kifejezés lenne a követhetetlen. Én már egy ideje nem is próbálkozom, de ahogy körbe pillantottam a társaságon, meg kellett állapítanom, hogy más még nem tett szert ilyesféle tapasztalatokra. Az arcokon megfeszített erőlködés nyomai villannak fel időről-időre, kérdések milliói szikráznak minden szemben. Hiába. Én inkább megvárom a végét és nevetek… remélem a poénon… és a következőn… és a következőn…

Később karomon két szép nővel hagytam el az éttermet.

- Hölgyeim, tényleg sajnálom, hogy én voltam az a galád, akinek ki kellett mondani az első búcsúszót, de sajnos a holnapom tökéletes okot szolgáltatott az asztalbontásra. Miután hajnalok hajnalán ébredek majd és elindulok a gályába, beérve a titkárnőm markolóval hányja majd rám a munkát. Kérlek, igazolj - bólintottam oldalra.

- Igazollak - mosolygott rám elragadóan a balomon sétáló nő, mellesleg cégtársam. Majdnem.

- Á, amúgy is indultunk volna. Sei elázott és ilyenkor rákezdi a baromságait… - rántotta meg száját a jobbomon lejtő hölgyemény és ekkor Sei süvített el mellettünk, közben vadul lobogtatva éjszín zakóját s ahogy a talajt kaparta cipőtalpával, feltételeznem kellett, hogy….

- Ollé!

… éppen egy torreádor szerepében tetszeleg. Szerencsétlen légbika.

- Pont az ilyenekről beszélek! Ryu-san, nagy kérés lenne, hogy magaddal vidd?!

- Há. Há. Há. - Ez igazán jóízű és szívmélyről feltörő kacaj volt a részemről. - Nézd. Én már a diplomaosztón tehermentesen vettem részt. Az a hímdíszpéldány már a te gondod. Fogadd mély, őszinte részvétemet.

- Milyen kis aljas vagy, szívem! - nevetgélt teljesen és tagadhatatlanul részeg barátom, még mindig a bikával hadakozva. - Már az is baj, hogy jól érzem magam? Magával ragadott a hely hangulata… Védj meg, Ryu, a francba is, férfiak vagyunk! Állj mellém!

Elindultam volna… de nőim voltak.

- Nem lehet. És ennek nem csupán az az egyedüli oka, hogy egy francia étterem parkolójában rohangálsz, mint egy őrült.

- És? Mondom, a hangulat… - csettintett. Azt hiszem, le fogom törni.

- A bikaviadal spanyol.

Tévedtem.

- Ó. Akkor Franciaországban mi a faszom van?

- Hát az nem. De esetleg sajt, bor, nők… hogy csak párat a sokból. Ó, azok a homály burkolta szemek.

- Hogy csinál egy sajt?

- És ez egyre csak rosszabb lesz - néztem vidáman Rikkára. - És még otthonod küszöbét átlépve is élvezheted, hogy a lakás egyéb területeiről már ne is beszéljek.

- Igen, hazamegyek egy férfival, aki… ha jól látom, most épp borosüveg - fordította oldalra fejét és megállapítása bebizonyosodtával elkeseredetten felfújtatott.

- De legalább nem sajt - próbáltam nyújtani némi vigaszt.

- Ah...

Hölgyeim száma megcsappant, mivel klinikai ügyekben nem csak engem üvölt majd fel hajnalban a vekker, Rikka és én meg arra az elhatározásra jutottunk, pár percig még ácsorgunk a szabadban, amíg Seinek kicsit kiszellőzik a feje.

- Ez a fiú! Ryu-san! Aranyos volt, mi?

- Ki, én?

A felzengő, elvetemült röhögéstől állítom mókuspotyogást jelentettek szerte az országban. Rásandítottam a hangot kiadó Seire.

- Aranyos még annyira sem vagy, mint…

- Ryu, ez fájt.

Az én drága és tajrészeg exem jövendőbelijét viszont nem hatotta meg a hullákat ébresztő hahota. Rikka tovább áradozott újdonsült kedvencéről és én hagytam, hadd élvezze ki még a pillanatot, hamarosan úgyis viszlátot vesz tőle.

- Szóval Hiroto-san! Pontosan ilyen párt képzeltem a húgom mellé. Szegénykém, nagyon egyedül van most és ez a fiú jól menő ügyvéd. Okos, vicces, jóképű és mindamellett…

Exem újra felnyerített.

- Homok! - vetette közbe röhögve és vidáman körberohant minket, hatalmas nyelvet öltve „menyasszonya” megdöbbent pofijába.

- Miről beszélsz, idióta?

Kedves, aranyos, de most olyan szemeket meresztett, mint egy mutáns aranyhal. Röpke pillanatra még én is megijedtem tőle, de a részeg Seikiről ennek a gyermeki arcnak az irreális torzulása most lepereg…

- Ryu - mosolygott rám a nemsokára néhai Sei. - Elő a farbával és ne hagyd szegény, kedves Rikkámat szar helyzetbe kerülni, hogy cicit ajánlgasson olyannak, akinek inkább…

- Ha be mered fejezni a mondatot, eltörlek - köszörültem meg a torkom.

- Hiszek neked, barátom.

- Mégis miről beszéltek?! Vonjatok már be engem is! - sápogott szegény, beavatatlan hölgyemény.

- Összefoglalom kedvesem, figyelj! - Borosüveg Seiki jelenlegi állapotát nézve csoda, hogy felismeri a párját. - Szóval a lényeg. A húgod szép. Te szebb vagy, de ő is az. Karcsú, kis bájos, helyes pofijú, törékeny lányka. De! Az ügyvéd bácsi két vékony, selymes karocska gyöngéd simogatása helyett inkább azt akarná, hogy egy nagydarab fickó gyűrje maga alá… Hol is lehet ilyet találni… Jééé, mondjuk itt van a célra mindjárt a mi Ryunk.

- Sszz. Bunkó megnyilvánulás. De jó megfigyelő, ezt tagadhatatlan.

- Te aztán olyan kíméletes vagy, mint a tüdőrák.

Ledorongoló arckifejezésemmel nem azért ajándékoztam meg, mert nyíltan készül lobogtatni a magánéletem - vagy inkább a leendő magánéletem. Rikka előtt nem titok, hogy a férfiak érdekelnek. Azzal is tisztában van, hogy Seiki és én együtt éltünk. Igazi kedves kis nő. Bár talán a toleranciának ezen fokához nem lenne elég, hogy aranyos. De tényleg az. Egy percig sem zavarta a barátságunk. Nem rendezett féltékenységi jeleneteket, alkalmi hisztiket vagy hatalmas kiborulásokat. Igaz, nem is adtam rá okot, hogy megtegye. Seiki egy más téma, neki a puszta léte is elég ok. Más az ő helyzetében nem biztos, hogy el tudta volna viselni, hogy a kedvese és a volt párja ennyire jóban legyenek, főleg ha férfi-férfi kapcsolatról van szó. És őt mégsem zavarja. Vagy ha mégis, beletörődött, hogy Seiki két irányba kacsingat.

Beszéltünk róla párszor és őszintén elmondtam neki, mi a helyzet. Szeretem Seikit, olyan, mint… annyira bizarr lenne, ha a testvéremnek nevezném… inkább helyesebb, ha azt mondom - a családom. Mert az. Ezen nincs mit taglalni. Meglepett, milyen megértően állt hozzá. Ez nagyon ritka. Sőt.

- Ó! Bocsánat. Lehet, hogy nem volt érthető, ahogy fogalmaztam. Máshogy mondom…

- Ne. Ne mondd sehogy - próbáltam leállítani Seikit. Miért van olyan érzésem, hogy inkább be kéne fognom a száját? Mondjuk a könyökömmel…

- De-de! Rikka, egyetlenem! A te egekig magasztalt Hiroto-sanod nem puncit akar, hanem egy méretes faszt a lába közé… mármint a sajátján kívül! - és miután ezt közölte, nem maradt más hátra, mint hogy hangos röhögésbe kezdjen, majd lágyan megveregesse ledöbbent barátnője vállát. - Egy szó, mint száz, Ryu-ágybetét szeretne lenni.

- Mi van?! - nézett rá szegény lány. Azt hiszem, eljutott az agyáig, amit az én drága, tökrészeg exem közölni akart, csak még… nem dolgozta fel.

- Rikka, bár a tapintatlan tuskó - böktem a vihogó Seiki felé - kicsit nyersen fogalmazott, a lényeget mégis elkapta. Az ügyvéd bácsid forróbb, mint a tengerparti homok. Sajnálom - csóváltam meg a fejem. - Igazából, csak egy kicsit…

- Miből gon…

A torkára fagyasztottam a szót azzal a laza mozdulattal, ahogy felé nyújtottam a csontszín névjegykártyát, a hirtelen rákapart üzenettel a hátulján: „Sok közös van bennünk, mélyedjünk el a témában”. Szegénykém. Azt hiszem, végre megértette.

- Menj a fenébe. - Olyan fancsali arcot vágott, hogy nem bírtam ki mosolygás nélkül. Legszebb öröm…

- Cikii. - Seiki röhögött, mint egy tapintatos dögkeselyű.

- Minden jó pasit lenyúlsz! - szállt be puffogva a volánhoz. Morcos arckifejezését nézve nekem csak egy kérdésem maradt.

- Azért ugye hazavisztek?