Daniell III/5. - Sajnálom

  - Bemehetek?

- Ezt a bűnbánó birkaképet a kedvemért növesztetted?

- Miért van az, hogy a te kérdéseidre adott válaszokból sosem tudok jól kijönni? Mindegy. Beszélnünk kell, Seiki.

- Jé! Igen. Azt hiszem, ez az a lemez, amit... Mikor is kellett volna nekem végighallgatnom?

Költői kérdésnek szánhatta a fancsali gunyorosságtól csöpögő mondatot, mert válaszomat nem várta meg rá. Elsétált az ajtóból, rám hagyva a választás jogát, hogy saját orromra vágom, vagy beljebb merészkedek. Utóbbi mellett döntöttem, bár úgy érzem, vakmerő cselekedet volt részemről.

Beljebb araszoltam, hangtalan mozdulattal kiléptem a cipőmből és utána indultam a nappaliba. Orromat megsimította a jól ismert illat. Kicsit mintha ide is haza jönnék.

Sosem értettem igazán magamat ezzel kapcsolatban. Mikor ezt az álomlakásnak keresztelt öt szobás szépséget vásárolta, már rég nem voltunk együtt, ennek ellenére talán éppen annyira érzem otthonomnak, mint a sajátomat. Nem mert tárgyaim közé érkezem, nem mert emlékeket suttognak a falak, csakis egy okom van, amiért az éledhet bennem, hogy kicsit ide tartozom.

- Seiki... - próbáltam belekezdeni.

- Térdre is borulsz majd, meg ilyesmi?

- Komolyan szeretnék veled beszélni.

- Komolyan? - meresztett rám. Nadrágja zsebéből cigarettát kotort elő és ráizzított. - Jó - vakkantotta két pöfékelés között. - Beszéljünk komolyan. Mióta?

- Azt hittem, már rég leszoktál.

- Hát az a helyzet, drága Ryu, hogy hisz az ember mindenféle dolgot, aztán csúfosan pofára esik. De hagyjuk, biztos érted, mit akarok ezzel mondani. Nem válaszoltál. Mióta?

- Arra vagy kíváncsi, hogy… Daniell és én mióta élünk együtt?

- Nem, Ryu, nem. Engem az foglalkoztat, mikor ültettél be tudtom nélkül a körhintába. Mennyi ideje baszod át az agyamat, Ryu?! Mondd, egyáltalán így hívnak? Tudod, most már biztosra akarok menni.

- Nem üvöltözni jöttem.

- Akkor kénytelen leszel elhúzni, mert itt bizony kibaszott nagy kiabálások lesznek. Mondd, hogy a rákba cseszhettél így át?! Egyáltalán, hogy voltál képes ebbe belemászni azok után, amit veled csinált?

- Nem tett velem semmit, Sei, én tettem önmagammal.

- Baszd meg, Ryu.

- Kérlek. Vegyél vissza.

- Leszarom, mire kérsz! Ennyire nem állhat a farkad! Egy ilyen szőke, nyurga fiúcskát akárhol összeszedhetsz! Erre te megtalálod magadnak ezt a kis...

- Mondom, gondold meg, mit beszélsz!

- Ryu, hogy lehetsz ennyire ostoba?

- Miért lennék az?

- Mert összebútoroztál ezzel a nyikhajjal! És különben is, még várom a választ. Mióta játszátok ezt a szánalmas előadást előttem?!

- A „nyikhaj” végzős egyetemi hallgató művészettörténet szakon és fél ujjában elég tehetség van ahhoz, hogy a nagy nevek közé kerüljön. Megkérlek, a szánalmas szót ne ejtsd ki többet a szádon velünk kapcsolatban. És végül tisztelettel szeretném, ha nem beszélnél így a férfiról, akit majdhogynem egy éve a páromnak vallok.

- Egy éve?!

- Közel. És épp ezért kérlek, ne beszélj így.

- Miért? Mert megbántom vele a nem jelenlévő művész urat?

- Nem. Hanem mert fáj nekem pont tőled hallani ezeket a szavakat.

- Gondoltál volna erre akkor, amikor hónapokon keresztül az arcomba hazudtál!

- Volt más lehetőségem?

- Talán pofázhattál volna! Ezt baszd: Sei! Képzeld, voltam akkora marha, hogy leálltam papás-papást játszani egy kis kurva kölyökkel. Tudod, ő az, aki miatt katatón állapotban tengtem egy ideig. Hát, most ezt kapd ki, a kis szarosnak farok kell és mit ad isten, az enyém! Barátom, állj készenlétben, mert ha felmossa velem a pöce alját az én drága Daniellem, te leszel ám a kiválasztott, aki új lelket operál meggyötört ketyegőm mellé. Vegyél fel a donor listára, minél előbb, annál jobb! Na? Hogy tetszik?

- Hát, köszönöm szépen.

- Köszönheted is.

- Szeret engem.

- És vajon miért? Meglátta a széles vállú, teli pénztárcás doki bácsit és egyből kedve támadt a faszra?

- Értem. Tehát engem nem lehet szeretni, ha valaki mégis ilyesmit állítana, annak a karom vagy a bankszámlám vastagsága az oka.

- Ne forgasd ki a szavaimat! Tudod jól, hogy nem így értettem.

- Pedig pontosan így hangzott.

- Néha már úgy hiszem, Ryu, hogy neked ingered van mártírt csinálni magadból.

- Jelen pillanatban nem érzem, hogy az lennék.

- Még nem is. Majd ha a kis alkalmi forróság lecseng a fiúkádnál, akkor leszel megint te az önkéntes áldozat a szerelem oltárán.

- Miért kell ezt?

- Mert féltelek, cseszd meg! Mert... - Hátát mutatva motyogott tovább. - ...rohadt életbe.

- Seiki - próbáltam a keze után nyúlni.

- Hagyjál! - pördült újra felém és vérben forgó szemekkel folytatta. – Segg hülye vagy, Ryu! Azt hiszed, nekem semmit nem jelent, ha zombinak látlak? Azt hiszed, tudok normálisan aludni, ha arra gondolok, hogy te épp a lakásod valamely pontján gyilkolod a lelked? Egyszer bennem is elpattan valami és akkor mi a szar lesz? Döglött sem lehetek majd normálisan, mert a földbe kaparva is azon haraphatom majd magam, hogy mi a szar lesz veled?!

- Seiki, tudod, mikor éreztem ezt utoljára?

- Mit? Hogy áll a farkad?

- Boldog vagyok. Most teljes szívemből boldog.

- Meddig? Egy hét? Kettő? Aztán az új titulusod felmosórongy lesz. Ideig-óráig elvergődtök, Ryu, de ez nem fog így maradni. Sajnálom, hogy megint enyém a nagy jövendőmondó szerepe, de ennek a kapcsolatnak a sorsa a fájdalmas szakítás. Saját magad döfködöd szíven! Milyen jövőd lehet egy olyan kis hugyos kölyökkel, aki egyik pillanatban majd megveszik a punciért, a másikban meg odadobozol hozzád? Határozott felnőtt, kurvára az! Sikító rohamában Daniell alakú lyukat vágott az ajtódon, amikor a szájába másztál, most meg vígan vállalja a passzív szerepét?!

- Mindent le lehet így sarkítani, de ez akkor sem ilyen egyszerű.

- Pff. Francokat nem.

- Érts meg engem. Szeretem ezt a fiút, Sei.

- Értselek meg?! Rendben. Magyarázd. Magyarázd meg, miért vele próbálkozol, és miért nem keresel magadnak inkább valakit, aki végre azt adhatná neked, amit mindenkinél keresel! Ryu, én szeretlek. Tudod, hogy mindig foglak. Számtalanszor átrágtuk és veséztük, hogy jobb volt nekünk így, mert bármennyire is kurvára fáj, de mindketten tudjuk, hogy visz a farkam és így volt a legjobb. Nem vagyok szent, cseszd meg, de bennem volt annyi, hogy beláttam, hogy neked nem erre van szükséged! Én kiszálltam, hogy megkapd a lehetőséget egy igazi kapcsolatra! Egy olyanra, ami megad neked mindent, amit a miénk nem tudott!

- Miután megdugtad a fél kampuszt.

- Jobb későn, mint soha. De miattam egy percig sem döglődtél. Azt hiszem, fájdalommentesen intéztem a dolgokat.

- Persze. Klasszikus. Amit nem tudok, az nem fáj, igaz?

- Szépen átnyergeltünk, de nem ezt akartam kihozni a dologból. - Annyira ismerem a vonásait. Gondolkozik, csillapodik, mérlegel. - Ryu,... - Elnyomta a csikket. Igazából szépen leégett a kezében hadonászás közben, kettőt ha szippantott belőle. Hajába túrt, mélyen engedte tüdejébe zúdulni a füstös levegőt... Mellém telepedett. - Ryu. – Hagytam, hogy megfogja a kezem, jól esett. Nosztalgikus érzéseket ébresztgető, langyos érintése kellemes volt a bőrömnek. Rászorítottam az ujjaira. - Lásd be, hogy teljesen elvette az eszed. Ez csak egy kis huszonakárhány éves tacskó. Ha ez kettőtök között nem szólna másról, csak pár nedves éjszakáról, esküszöm, kimaradnék belőle. De Ryu, cáfolj meg, ha képes vagy rá, de te már látod együtt magatokat, ásó, kapa, nagyharang. Nem egy ilyen meggondolatlan gyerek fogja neked megadni a szerelmet, az... otthont. Ne próbálj rá építeni, Ryu, mert...

- Azt mondod, őrültség? Rendben. Meglehet. Lehet, hogy vakmerően túl magasra merészkedtem... Lehet, hogy neked van igazad és zuhanok majd, de... Mi van akkor, ha nem fogok leesni?

- Ryu, én kívánom neked, de...

- Akkor örülj velem. Seiki, én szeretem Daniellt. Soha nem reméltem, hogy megkapom a mosolyát, a csillogást a szemében, a szívében egy kis zugot... Sei és most... Most megvan minden. Akar, és tudod mit? Nem érdekel, hogy jutott idáig. Nem érdekel a miértje. Az számít, hogy kellek neki és ő is kell nekem, Sei. Igaz, hogy fiatalabb, tapasztalatlanabb és kergébb, mint akihez valaha is közöm volt, de... tiszta. Naiv és szabad, mert képes ezt a szemét világot egy gyerek szemével nézni. Észre sem vettem, Seiki, hogy szép lassan engem is a bűvkörébe vont... Azt hiszem, már nem lennék képes élni a varázsa nélkül. Daniell csodája nélkül... nincs értelme.

- Elmondtad neki.

Nem mertem a szemébe nézni, de nem éreztem gúnyt vagy haragot. Őszinte döbbenet volt, mi átjárta a szavait és a saját válaszom legalább úgy meglepett.

- Nem. - Kellett egy pillanat, hogy összeszedjem a gondolataimat. - Nem mindent.

- A tűzzel játszol, Ryu.

- Biztonságot ad nekem.

- Pont ő?

- Azt a melegséget, amit nem éreztem már... Seiki, bár Daniell nem használta, de pár hónapja adtam neki kulcsot a lakásomhoz.

- Mit?!

- Várj, hallgass végig. Adtam neki egy kulcscsomót, mert sosem lehet tudni, mikor lehet szüksége rá. Teljesen meg volt illetődve és...

Kabátzsebemből előhalásztam a pénztárcámat. Ahogy kinyitottam vettem észre, hogy remeg a kezem, de lerázva magamról a tényt, próbáltam higgadtságot erőltetni a vonásaimra. Határozottan csíptem két ujjam közé a színkavalkádos kartonpapírból hasított kártyát. Elmosolyogtam magam egy futó pillantás erejéig, majd Seikinek nyújtottam, aki flegmán vette kezébe a téglalapocskát.

- „Nem tudom, merre van vasvagdosó, de kiderítem. Addig is...” ...Addig is mi? - nézett rám bambán.

- Fordíts.

- Aha. Addig is... „Házam nyitnyit”?

- Kártyakulcs. Tudod, mint a szállodákban.

- Mi az ott a jobb felső sarokban?

- Pók.

- Pók?

- Azt mondta tudja, hogy utálom a lakását és mire előveszem, addigra biztos aktuális lesz rajta a nyolclábú csúf és a hálója.

Jég törik... Seiki majdnem nevet.

- Ezzel most azt akartad bizonyítani, hogy flúgos?

- Hogy az én kis őrültem.

És csend. Percekig. És nekem az kering a fejemben, miért nem hallja, hogy a szívem könyörög neki... Szólalj már meg, Sei, csak egy szót...

- Akkor már nálad lakik.

- Nálam.

- Mióta?

- Két hete.

- És... milyen?

- Próbáltál te már forgószelet gyufás skatulyába gyömöszölni?

- Szinte látom.

- Katartikus élmény.

- Azt meghiszem. Mindenhol pelenkák és csörgők, a járóka meg a felét elfoglalja a szobának.

- Sosem imádtam még így, hogy valaki feldúlogatja a mindennapjaimat.

- Úristen, de nyálas vagy! Te vagy az egyetlen meleg pasas, aki örömét leli abban, ha meztelen nőkkel teli újságokkal foglalják majd el a vécéjét, halomralövős akciófilmektől zeng délutánonként a lakása és állítom, te vagy az egyedüli lény a földön, aki tudja, hogy kicsinálja magát, mégis vígan rohan a fájdalom karjaiba.

- Kész voltam arra, hogy kitöröljem az életemből. Kész voltam rá, hogy egy olyan érzést szakítsak ki a lelkem talajából, amit mások reszketve várnak, hogy kihajtson. Én nem kértem és mégis megkaptam a szerelem kínzó ajándékát. És megszenvedtem a titkommal, Seiki. Én tűrtem, hogy akire mindennél jobban vágyom, karnyújtásnyira legyen tőlem és mégis elérhetetlen távol. Hogy éreztem a bőréből párolgó illatot és mégsem kóstolhattam. Hogy nyelvemen mindig ott vibrált a mondat, de ki nem mondhattam. És mikor lemondani készültem az érzésről... Arról a varázslatról, ami felébresztette a szívemet... Azt hiszem, egy részem meghalt azon az éjjelen. Talán egy kicsit mindketten belehaltunk, hogy születhessen egy új, erősebb, és... más holnap. Seiki, nem kérheted, hogy dobjam el, csak azért, mert nincs róla a sors által alávésett, bélyegzővel hitelesített papírom, hogy minden szép és jó lesz. Ne kérd, mert nem vagyok képes megtenni. Egyszer már majdnem odaadtam és akkor hirtelen a tenyerem közé hullott. Ezt már nem engedem el. Testemmel, lelkemmel vigyázom, de... Jó lenne tudni, hogy az az ember, aki most a második helyre szorult a szívemben... Mellettem áll.

Visszabújtam a cipőmbe s az ajtó kitárult előttem. A folyosóra léptem. Én kint, ő bent, s rajtunk néma csend. Fejemmel biccentettem viszlátot, s ő némán bólogatott felém.

Búcsú megvolt, miért vagyok képtelen mégis elindulni s ő miért képes becsukni az ajtót?

Fél percig néztem a mozaikos üveget, mögötte torzult alakját, majd újra kattant a zár.

- Mire vársz?

- Nem tudom.

- Franc beléd, Ryu - köhintette, majd karomért nyúlt... Megkaptam az ölelést. Talán végig erre vártam. Hajába temettem az arcom s viszont szorítottam.

- Köszönöm. - Halvány suttogás telt tőlem. - Köszönöm.

- Ne köszönj semmit, Ryu. Mert ha azokkal a „tehetséges” kezeivel szétmorzsolja a szívedet, esküszöm, Ryu, én...

- Ha azt mondod, hogy kikaparod a szemét, akkor már nem mosod le magadról a féltékeny ex-nej bélyegét.

- Kikaparni? Nem. Nem. Én megfogom szöszibogár biztos esztétikus tökeit, letépem őket és a hallójáratán keresztül visszajuttatom az eredeti helyükre. Aztán megkeresem lakásod melyik helyiségében vegetálsz, kinyírlak, elkaparlak, aztán kiáslak, hogy újfent kinyuvasszalak. Felfogtad?

- Szeretlek, Seiki.

- Idióta kamikaze...

- Köszönöm.

- Tényleg rettegjen tőlem, Ryu, mert nem...

- Tudom.

- Akkor jó.

Megveregettem a hátát, majd kibontakoztunk a hirtelen jött ölelésből. Tényleges búcsút intettem és lefelé indultam a félhomályos lépcsőházban. Nem jutottam sokáig.

- Ryu!

- Igen? - pillantottam vissza.

- Üdvözlöm a takonypócot.

Nem tudtam parancsolni a mosolyomnak.

- Átadom.