Kamélia 11.fejezet

 

Kevés dolog volt, ami kifogott Numata Seikin, de a migrén aközé a pár dolog közé tartozott. Úgy tartotta magáról, hogy hímneműhöz képest jól bírja a fájdalmat. Nem mintha bármilyen előítélettel is rendelkezett volna saját neme irányában, de mint orvos, már megtapasztalta, hogy képes egyszerűen szólva hisztériázni a férfinép, és büszke volt rá, hogy az átlagnál magasabb a tűréshatára. De fájdalomküszöbön innen és túl, a migrént nehezen viselte.

Szerencsére nem sűrűn találta meg, de ha nála vendégeskedett a fejgörcs, akkor legszívesebben hermetikusan elzárta volna sajátmagát, még az oxigénről is leszokva arra az időre, mert még a levegő mozgása is villámként csapott a koponyájába. Az ágyán fekve azon gondolkodott, már amennyire fájdalomtól kába aggyal képes volt rá, hogy választhatná el saját fejét a nyakától úgy, hogy a művelet ne emésszen fel húsz másodpercnél többet. Szobájában megteremtette a lehető legsötétebb teret, zárt minden ablakot, ajtót, és homlokán hófehér, nedves törlőruhával megpróbált túlélni, míg nem hat a gyógyszer.

Négy, talán öt perce volt annak, hogy a tablettát egy fél pohár víz segédletével a gyomrába juttatta, de érzékei azt súgták neki, volt az öt óra is, és csak vár és vár, de nem történik semmi.

Csak annyira mozdult meg, hogy a vizestálkába merítse a száradóban lévő kendőt, de ezt sem igazán bírta megtenni kíngrimasz nélkül. Minden viccet félretéve, elfogultságtól teljesen mentesen meg kellett állapítania, hogy nincs mese, a halálán van. Gondolatban választott megfelelő fekete öltönyt és vizionált egy-két taktusnyit a búcsúztató beszédéből, majd néma szusszanás kíséretében viszlátot mormolt önmagának.

Képzeletbeli koporsója eltűnt egy alternatív univezum morzsáival együtt, megközelítőleg abban a pillanatban, amikor csöngettek. Megismerte a kézbesítőt, bár nem kétszer csengetett, valahogy jellegzetesen nyomta a gombot. Az agya legmélyebb bugyraiba hasított a hang. Alig élte túl, de biztos volt benne, hogy a következő rohamnál elbukik, és minthogy tisztában volt azzal, hogy a postás meglehetősen kitartó figura, igyekezett cselekedni, mielőtt cafatokra hullik. A telefon után nyúlt és tárcsázott.

Négy szoba távolságból, zárt ajtó mellett is meghallotta a másik dallamot. Máskor talán fel sem tűnt volna neki, most még ezt is bántónak élte meg, nem különben a mobiljából tóduló várakozás dallamot. Ahogy kattant a vonal és a kapcsolat létrejött a lakás másik felével, mondandójába kezdett. Nem futotta le a kötelező illem köröket, nem köszönt, sőt még a választ sem várta meg. Röviden és tömören közölte albérlőjével, hogy legyen jó fiú és húzzon ajtót nyitni, de mindezt lábujjhegyen és hangtompítóval szíveskedjék, majd egyetlen kurta pá nélkül bontotta a vonalat és folytatta, amit már negyed órája megkezdett.

Haldokolt tovább. Intenzíven és gyötrődve. Hiába is próbálta minimálisra redukálni az odakint tevékenykedő fiú a természetes zajokat, hiába siklott szinte centikkel a padló felett, suttogott és pisszegett, mégis hallotta, mégis kínnal vegyített óráknak élte meg a pillanatokat.

Aztán hirtelen csönd lett. Még belejajdult a zár kattanásába, aztán elnyújtózott rajta a némaság. Egy apró sóhajjal ünnepelt és még egy szem sárga bogyóval, hogy ráduplázzon az előző hatására. Bár a nulla meg nulla az továbbra sem egy, de biztos, ami biztos, hátha ez kell, hogy beindítsa az elmúlás kibírhatatlanul lassú mechanizmusát. A hangtalan és sötét szobában átvészelte azt a másfél órát, ami az elviselhetetlen nyilallásból kibírható pulzálást alakított.

Ahhoz már némiképpen hozzászokott, hogy a fájdalom utóérzete még egy ideig megmarad, de egy koponyarepesztő fejgörcs után az ember átértékeli a dolgokat. Ami más esetben talán kínzó és elviselhetetlen, az egy migrénnel végigharcolt óra után csak apró kellemetlenségnek hat.

A kezében forgatott narancsot visszatette a kosárba. Intenzív illatának még a gondolatába is belefájt, és miközben hálaimát rebegett, hogy nem egy három napos tortúra hozta csak meg az enyhülést, azon morfondírozott, mit merjen enni, ami kellőképpen szagtalan, íztelen és csupán éhét enyhíteni hivatott. Vacillált a natúr rizs és a semmi között, de gyomra úgy gondolta, ő inkább az elsőre tenné a szavazatát. És bár a korgást nem csak érezte, de hallotta is, mégsem igazán akaródzott neki az evés. Tudta, hogy kellene, csak kedve nem volt hozzá.

A nyitott konyhaablaknál ülve apró dolgok keveregtek a fejében. Semmi komoly, semmi fontos, azt jelen állapotában lehetetlennek tartotta. Csip-csup semmiségek, csak amiket engedett a kábasága. A szürke macska a szembe ablakban, a konyhapult sima felülete... Lényegtelen, felesleges, egyszerű.

- Numata-san?

Asuka az ajtóból suttogott. Lassan fordította még eléggé érzékeny fejét a hang irányába. Két aggódó koromfekete kavics fürkészte az arcát, láthatóan fontolgatva azt, merjen-e kérdezni, vagy inkább hátraarccal húzódjon vissza a szobájába.

- Valami baj van? Fáj...

- De mint a rohadt élet. Most két fokkal kevésbé, és esküszöm, ha még kettővel csökken, akkor ültömben elélvezek itt helyben.

- A feje?

- Miből jöttél rá?

- A... kendő?

- Ah. - Seiki a homlokához nyúlt. A fehér textilt még mindig félig a fején, félig az arcába lógva viselte. - Okos.

- Tudok valamiben segíteni?

- Letekerted a volume-ot és ez már épp elég segítség.

- Főzzek egy levest?

- Francokat. - Seiki gyomra a szóra felsikított. A konyha akusztikájából következően kissé drasztikusan hangzott. Asuka nem akart mosolyogni, azért kicsusszant egy fél grimaszka. - Egyébként.. Tudsz?

- Mit?

- Levest...

- Hát de csak olyan nagyon sima zöldségeset, ha az jó, én szívesen... Szívesen.

Vett egy langyos fürdőt, a kellemesen hűs vízzel a haját is megmosta, és mikor fürdőköntösben, kissé felfrissülve, sokkal simább vonásokkal az asztalhoz ült, már egy tányér lágyan, de nem bántó erősséggel illatozó leves várta. Jólesett a gyomrának. Nem volt túl sok, de elég ahhoz, hogy pont jól érezze magát. Nem igazán volt beszélgethetnékje, azért igyekezett egy-két szót szólni a szemben kanalazó fiúhoz. Próbált nem olyan kérdéseket feltenni, ami szóáradatot indíthatott volna útjára. Arra még nem állt készen, inkább csak egyszavasokat váltottak. Megköszönte a rögtönzött ebédet, mikor elvették előle a tányért. Talán tompultságának köszönhetően nem tiltakozott az ellen, hogy kiszolgálják. Újabb köszönömöt mondott, mikor a fiatal fiú mosogatni kezdett, ő maga meg átsétált a nappaliba és kényelmesen elnyújtózott a kanapén. Játszott a kezébe akadt távirányítóval. Forgatta, pörgette, kocogtatta, feltette magának a kapcsolni vagy nem kapcsolni kérdését, aztán a nem mellett maradva, tovább ejtőzött és pár percen belül elnyomta az álom. Egy rész migrén, két rész fájdalomcsillapító és egy csipetnyi zavartság. A koktél hatásosnak bizonyult. Numata Seiki elaludt.

Amikor felébredt, már éjjel volt. A függönyök adta vékony résen is sötétség jött csak be, a nappali csendes volt, éjhalk, és ő feküdt a kanapén, testén egy vékony pléddel, amit fogalma sem volt, mikor rántott magára.

Persze mikor felülve picit éberebb állapotba került, már tudta, hogy neki magának semmi köze a dologhoz, hiszen a takaró a vendégszobába tartozik, amit jelen pillanatban valaki más használt.

Megdörzsölte az arcát. Tisztában volt vele, hogy az utózöngéket még érzi majd talán az egész holnapi nap folyamán, de a nehezén túl volt. Felállva megigazgatta maga után a párnákat, a takarót is szabályosan, csücsköt a csücsökhöz módszerrel négyzet alakra hajtogatta, majd odaterítette a karfára és lassú, elcsigázott léptekkel a hálóját vette célba. Menet közben igyekezett nyújtóztatni gerincén egy párat, nem túl erősen, de megmozgatni a fejét, kicsit lazítani karjain.

A fura, sétába ágyazott torna pár métert vitte előre, majd hirtelen, mint akinek gyökeret eresztett a lába, megállt. Egy pillanatig külső szem számára talán tétovázott, saját agya viszont ignorálta a tényt, hogy hezitál. Egyszer csak visszafordult és a plédet felnyalábolva az ellenkező irányba indult. Kezdetben határozott léptei viszont villámsebesen vesztették el biztosságukat, és mire megérkezett a szoba elé, amiben most Sakurai Asuka lakott, már fogalma sem volt arról, minek is ment oda. Lehet, hogy kezdetben sem tudta.

Karján a takaróval nem csinált semmit, egyszerűen csak állt és bámulta a kilincset. Odabentről nem hallatszott motozás, nem szűrődött fény kifelé, miden arra mutatott, hogy Asuka jó „gyerekhez” mérten már az igazak álmát alussza.

Mégis mit keres ő ott? Megfelelt magának. Semmit. Semmit, de semmit. És mégsem mozdult.

Életében kétszer volt szerelmes. Az első amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan távozott is. Elég volt hozzá szüzességének túlzottan emlékezetes elvesztése. A fiú gyönyörű volt, és ő már hónapok óta nézte, mikor az valamilyen úton-módon felfigyelt rá. De sempaijának más elképzelései voltak egy románcról, így rekordidő alatt ábrándult ki belőle. Pár napig még nyilallt a helye, úgy a mellkasában, mind csöppet lejjebb, de aztán megrázta magát, és továbblépett.

A második - és szentül hitte, hogy a valódi nagy őt - már nem volt képes ennyire könnyen elengedni. Szakításuk éjszakáján többször átkozta el saját magát és a vérét, amivel képtelen volt harcolni. Sosem tudott szembe szállni az ösztöneivel, még azért sem, akinek az elvesztése úgy fájt, hogy zokogva kaparta a falat.

Már felnőtt férfi volt, mégis megsiratta, mégis kísérte évekig, sőt, nem is annyira múlt, mint inkább jelen az érzés megléte. Sose tudta, tényleg elporladt-e a szerelem, vagy csak szándékosan nem vesz tudomást arról, hogy igenis van, s csak és kizárólag saját hibájából magáénak nem tudhatja.

Nem akarta letagadni, hogy érez a fiú iránt. De ennek az érzésnek semmi köze a szerelemhez. Túl ismerős neki a helyzet, amiből jött, túlságosan közelről látott ijesztően hasonlót, és a szituáció és személyes élményei között vont reális párhuzam ellehetetleníti, hogy elmenjen mellette. De Sakurai Asuka nem több neki, mint egy lehetőség, hogy meglépje azt, amit akkor, gyermekként nem volt képes. Semmi több.

A takarót szorítva elmondta még kétszer, bár hang nem járt a gondolat mellé. „Semmi több.” Ugyanezt morogta pár napja a konyhájában kuncogó nőnek is. Hogy ostobaságokat beszél. Különös dolgot kapott a nyakába, olyan komolysággal, ami előtte csak akkor volt jellemző, ha üzletről társalogtak.

Az ágyban simulékony és játékos Nanae a pénz világában nem ismert viccet, és éppen ezért volt Seiki számára döbbenetes, hogy hivatalos hangját más témában is hallhatta. „Miért tagad?” Ő nem tagad. „Miért hazudik?” Nem, ő azt sem teszi. Őszinteségéhez kétség sem fért. Minden kiejtett szavát halálosan komolyan gondolta, és mikor ezt Nanae is észrevette, fejére olvasta, hogy vak.

A takarót dühösen vágta vissza a kanapéra, majd ő is utána vetette magát. Elnyúlt szinte ugyanúgy, ahogy a délutánt is töltötte, de most nem aludt. Minden erejét arra igyekezett irányítani, hogy megakadályozza a rátörő képeket. Be akart erőltetni elméje fogaskerekei közé egy méretes vaséket, hogy a gépezetet megállásra kényszerítve egyszerűen eltűnjenek a fejéből a gondolatok, csak azt nem tudta, hogy képzelje el a semmit.

Persze, hogy kudarcba fulladt a próbálkozás. Az órájára nézett. Tíz múlt. Már jócskán. A háromnegyed tizenegyet efféleképpen megjeleníteni sokkal barátságosabbnak tűnt.

Gyors leltárt csinált odabent, hol lehet a telefonja, és hogy illik-e vagy sem ilyenkor zavarni valakit, majd mobilját felkanalazva immáron saját, nem csekély méretű ágyáról tárcsázott.

- Igen?

Nem álomízes, de tagadhatatlan fáradt hang köszöntötte.

- Szia.

- Miért van rejtve a számod?

- Telefon-betyárkodtam a délután, és úgy maradt.

- Ezen mindig elgondolkodom. Én mindig elkönyvelem, hogy te most hülyéskedsz velem, és mennyire meglepődnék, ha egyszer valamiképpen kiderülne az, hogy tényleg igaz.

- Daniellünk?

- Éppen a… Mióta lett a „miénk”?

- Amióta kezelem. És ennek végéig közös tulajdon is marad.

- Ül az erkélyen. Kellemes kint az idő.

- És te?

- Én ülök az ágyban, de már lóg a fejem előre. Pillanatok kérdése, hogy kómába essek, de még küzdök, hátha kibírom, amíg megunja a csillagokat.

- Miért nem ülsz vele?

- Nem hívott.

- Attól még kimehetnél basszus, szabad ország.

- Ne haragudj, de most azért hívtál fel, hogy kapcsolatelemezzünk? Éjjel van. Akár aludhattam is volna.

- De nem aludtál.

- Igaz. De valóban most szeretnél velem lélekcincálni?

- Voltaképpen igen.

- Baj van?

- Nem, nincs, csak... Hm. Igazából fogalmam sincs róla, hogy miért hívtalak.

- Sejtsek rosszat?

- A világért se. Egyszerűen csak… Beszélni akartam veled.

- Biztos hiányoztam.

- Biztos.

- Átmenjek holnap?

- Éjjeles leszek. Holnap előalszok.

- Fura vagy te nekem.

- Te is. Majd bekapsz így kagylón keresztül, és teljesen nem pornográf értelemben.

- Sajnálom. Az álmos emberek ásítani szoktak.

- Nem. Az álmos emberek aludni szoktak. Ez nem csak következmény, de orvosság is egyben. Aludj.

- Volt egy olyan halva született elhatározásom, hogy bevárom.

- Akkor én sem baszkurállak tovább.

- A héten ebédeljünk, jó?

- Én minden nap szoktam.

- Na jó, túl fáradt vagyok én már hozzád. Jó éjszakát, Numata-san.

- Aludj jól, Ryu.

- Igyekszem.

- Te Ryu…

- Meg fogod kérdezni, hogy mi van rajtam?

- Miből gondolod?

- Búg a hangod.

- Mi van rajtad?

- Takaró.

- Alatta?

- Köntös.

- És a köntösöd alatt a pőre bőröd?

- Klasszikusan szabott, koromfekete pizsamában üldögélek, kezemben az aktuális könyvemmel. Szemüveg van rajtam, a hajam még picit nedves, arcom, mint a babapopsi, mert most borotválkoztam. Arra fogékony férfiak körében biztos nagyon kapós lennék arcszeszestül-mindenestül cakkumpakk, úgy ahogy vagyok, lepedővel alattam, ágyneművel felettem…

- Én tuti rád marnék.

- …de a célszemélyt, aki miatt illatozok és üdéllek, mint egy illatozó és üdéllő desszert, most jobban izgatja az univerzum kémlelése, mint én magam, így csak itt heverek parlagon, kiszolgáltatva mindenféle éjszakai telefonálóknak.

- Ilyen zaklatóknak, mint én. Szóval a férjed elhanyagol, kislány?

- Kedves édesanyád hogy van?

- Most biztos csuklik. Te most megint ásítottál?

- Nem, csak próbálgatom, hátha ki tudom fordítani a fejemet.

- Jó éjszakát, Ryu.

- Szóval megkegyelmezel?

- Na. Húzz aludni.

Újra az ajtó előtt. Újra bizonytalanul és értetlenül. Kezében a takaró, csak azt tudta volna, mit akar vele. Ostoba ürügy most és azonnal visszavinni, hiszen nyilvánvalóan gazdája megvan nélküle, még ostobább elhitetni magával, hogy pusztán erről van szó. A feje mintha újra pulzálni kezdett volna, rátört a forróság, és már nem csak a nyakán lévő koponyával volt baja. Állt a bál a szívében, a lelkében, és minthogy nála a kettő hozta a harmadikat, a nadrágjában is.

- A ló a gödörbe, mi? - idézte fel Nanae zárógondolatait.

- Tévedsz.

A takaró újra landolt a kanapén, Numata Seiki pedig magára zárta hálója ajtaját. Nincs hang, nincs fény, de a gondolatokat elapasztani lehetetlen.