-
Mit fogtál? - villantott bele elém toppanva a barna papír-táskába.
-
Ember vadász - közöltem velősen, miközben üres balommal
mellkason csapdostam magam, mint egy gorilla alfa-hím. Habár
csöppet elméreteztem a csapást és belesajogtak a bordáim, de
legalább ő teli szájjal kacagott, s így én is vele tudtam
vigyorogni, horpadt tüdőm ellenére.
-
Hadizsákmány? - próbált továbbra is a szatyorba leskedni.
-
Yakitori. Sokat küzdöttem velük, de én nyertem.
A
helyes megfogalmazás, hogy nem a száját, hanem az arcát nyalta
körbe.
-
És és és a kerekben? - böködött a tartókra.
-
Tejszínes sárgadinnye krémleves.
Fennakadtak
a szemei.
-
Te Ryu... Milyen étteremben voltál te?
-
Ezt azért akarod tudni, mert úgy véled, a két étel nem
beszerezhető egy fedél alatt?
-
Aham.
-
Ha mindenáron származtatni akarod valahonnan ma esti táplálékunkat,
akkor megjutalmazlak a tudással. A csirke a roppant frappáns módon
Sarki Hammolda névre keresztelt szolgáltatóegységből lett
elhozva cserekereskedelem útján. Az említett gyümölcsnass pedig
egy másik sarok Instant Finomságok nevet viselő kétszer két
négyzetméteres üzletében csapódott hozzám.
-
Hm. Gumicukros pite?
-
Elfogyott. Ez a halvány barackszín lötyi tartalmazta a legtöbb
műanyagot, így gondoltam, megleplek vele. Tudom, hogy imádod.
Rám
mosolygott, s én vissza neki.
-
Na? - biccentett a kocsi felé.
Megindultunk,
komótos léptekkel a tintakék ég leple alatt.
-
A fejemben - közölte mosolyogva és az égre emelte az arcát - a
csillagok ránk szórják a morzsáikat. Csillagporos a hajam? -
dugta az orrom alá a feje búbját.
-
Csupa csillám - néztem a kócos mézfürtök közé és ajkaim
önkéntelenül hajoltak, hogy megcsókolják azt a bolondos
kobakot... de nem kaptak engedélyt tőlem, s ő újra egyenesen
sétálgatott mellettem az úton.
-
Daniell...
-
Kérdezhetek valamit?
-
Oh. Persze.
-
Te is voltál már toll és... Nem az írós féle! Pihe. Olyan, mint
egy madárpihe. Tudod, hogy értem?
-
Nem igazán.
-
Felkap egy fuvallat. Utazol a hátán, ringat a karjában, lábával
dekázgat veled, majd egy másik szellő lopkod el, s ő hógolyónak
használ, úgy görget... hogy... nem tehetsz semmit, mert te vagy a
toll. Te csak utazol, és próbálsz nem leesni. Nem fejre állni...
Igyekszel, hogy megüld a levegő hullámát. Hogy a hátán maradj,
ha langyos szellő, ha viharos forgatag... Hogy szállj vele, és ne
hullj alá a porba... Ryu... Tudom, hogy te voltál már pihe...
És
akkor megértettem, mire gondol.
-
Voltam. Voltam pihe.
-
Ryu... Kérdezhetek?
-
Volt kibe kapaszkodni. - Miért kelljen kimondania, ha úgyis tudom,
mi kívánkozik a felszínre? - Úgy, életem, hogy bár akkoriban
úgy éreztem, minden és mindenki összeesküdött ellenem, volt,
aki megtartott. Nekem egyetlen ember elég volt hozzá. Daniell,
melletted tucatnyian vannak, akikre mindig, mindenben számíthatsz.
Fantasztikus szülőket kaptál, a nővéred imád téged, barátaid
mennyisége megszámlálhatatlan. Hiszem, hogy aki megkapja a
mosolyod, annak te már nem pusztán egy ismerős vagy. Rengetegen
állnak melletted, és pont ezért, kincsem, én voltam pihe, talán
vagyok is, de a te toll-léted csupán két pillantás. Mert ha el is
ragad a szél néha pár őrült pörgésre... van, aki utánad kap,
és a tenyerébe zárva megóv attól, hogy elvigyen a vihar.
-
Ryu, én...
-
Daniell, szeretném tudni, hogy állunk most.
Azt
hiszem, ezt csak így lehetett. Pillantásom előre szegezve a
betonútra, körítés és bevezetés nélkül, durr a közepébe...
Ezt csak így lehetett.
-
Azt hiszem, most értünk oda, hogy tisztáznunk kell az elmúlt
idők eseményeit. Daniell, más fénybe helyeződtek a dolgok, mint
voltak fél nappal ezelőtt és... nekem tudnom kell, merre tovább.
-
Hogy érted ezt?
Tudtam,
hogy az arcomat kémleli. Megérzem, ha néz, hiszen mintha
cirógatnának a sugarai, és én mégsem viszonoztam. Lehet, hogy
úgy már nem menne a beszéd.
-
Furcsa dolgokat produkál az élet. Mindig csak szépet kívántam
neked adni, Daniell, mert ez jár neked. Csak ami szép. Ennek
ellenére, bár tudtomon kívül, de hozzásegítettelek életed
legborzasztóbb élményéhez és... azt hiszem, ez sok mindent
megváltoztat. - Azért álltam csak meg, mert mellettem megszűnt
sercegni a kavics. Daniell megállt, ezzel kikényszerítve
tekintetemet. Mögöttem egy lépésre eresztett gyökeret a lába.
Szemöldöke magasan trónolt homloka közepén s én belenéztem
viharvad, zabolátlan szürkéjébe... - Én tiszta szívemből
szeretlek, de azt hiszem, ezen a ponton ez már nem elég.
-
Miért mondod ezt?
-
Azért, mert a hátunk mögött lévő események ezt mondatják
velem. Azért, mert az elmúlt hetek tükrében nem mondhatok mást.
-
Zűrös volt...
-
Nem kifejezés. És még nincs vége.
-
Ryu, én...
-
Nem! Ne. Daniell, kérlek, ne érts félre, én most nem
szemrehányást teszek és nem is számon kérek... Én csak
szeretném neked megkönnyíteni...
-
Mit?
-
A... következő lépést.
-
Ami?
-
El.
-
Tőled?
-
Tőlem.
-
Nem akarok.
-
Daniell, hidd el nekem, hogy a szívem üvölt, hogy bólintsak, hogy
akkor jó és zárjam el a téma további folyását, de az eszem
tudja, hogy nem oldanánk meg vele semmit. Életem... Ha tíz perccel
később érek haza, te már nem lettél volna ott. Megköszönöm,
hogy megkaptam a lehetőséget, hogy emésszem kicsit és... én
elengedlek, Daniell. Szóljon két hétre, vagy... örökre. Nem,
mert ez a helyes, vagy mert annyira könnyű... mert hidd el... azt
hiszem, ez a világ legnehezebb dolga, de... ha az ember képes
belátni, hogy akinek a szívét-lelkét adta... az boldogabb lehetne
nélküle... Egy ilyen helyzetben, aki igazán szeret, az nem száz
lakatra zárja az ajtót, hanem kitárja még az ablakot is.
El
kellett fordulnom, mert nem bírtam tovább állni azt a vádló
tekintetet, így újra a sötét távolt néztem. A beláthatatlan
semmit és szemem előtt lassan összefolyt végtelenje...
-
Ryu...
-
Igen?
-
Két óra.
-
Tessék?
-
Két órája kész voltam a csomagokkal... Ha el tudtam... Ha el
akartam volna menni, már két órával azelőtt megtehettem volna,
hogy te hazaértél. Ha képes lettem volna rá, megtehettem volna...
Én elkezdtem pakolni, Ryu. Ruhákat, meg a dolgaimat és aztán...
Azt láttam, hogy tele a táskám és Perec lelökte a körhintát és
megszólalt a dala és forogtak körbe-körbe-karikába, a kis
fuvolasíp meg csak játszotta és játszotta a dalt és rám szitált
a most, ráestek a nyakamra a hetek és olyan nehéz lett, úgy
nyomott… És néztem őket forogni és forogni és nem tudtam,
miért nem állnak meg és csak aztán jöttem rá, hogy mindig újra
felhúzom, hogy játsszon nekem a kicsi síp és néztem, ahogy
színezik és fényei vannak és megláttam a patákon az apró
pöttyköveket és hogy a nyergük is kicsi ékszer és mentek körbe
és körbe és én elképzeltem, hogy letekernek rólam valamit a
karikázással és néztem és tekerték... Néztem és tekerték...
És rájöttem, hogy nem a polcok az üresek... Én vagyok az üres.
Csukva van a szemem, még ha azt is látod, hogy nézek. Nem látok,
csak vissza... a sötétbe és akkor megpróbáltam nem hátra, csak
előre, de nem ment... Hiába akartam, de nem ment, és ahogy
táncoltak a nyihák és egyre többnek és egyre szebbnek láttam és
rájöttem, hogy bár már néztem előtte is, látni csak akkor
kezdtem. Hogy még orruk is van és hogy a sörényüknek szálaik...
És elszaladt a szemem előtt az, ami ott volt már akkor is, mikor
megkaptam... Ott volt benne...
Tátott
szájjal és kattogó fogaskerekekkel próbáltam kivenni a
betűhalomból pár összefüggő, logikus mondatot és vártam, hogy
tovább csűri-csavarja. Szemöldököm gyanítom inkább kihullott,
minthogy feljebb akarjon kúszni... De elzárták a csapot. Daniell
szája tátva maradt és csak a lábát nézte, majd az enyémet
vizslatta.
-
Igen? - néztem rá döbbenten várakozva és ő rám meresztette a
szemeit.
-
Hol a macska?
S
akkor szívszerelmem és én elhajítva jövőnk megvitatását,
Perec-felkutatásba kezdtünk. Ő ciccegett kerítéseken és én
csúsztam bokrok alatt. Kocsik kereke mögé leskedtünk, és Daniell
gajdolta, hogy Perecicc. Hajtottunk fel követ, átnéztük a
környező utcákat, visszamentünk a házba, átnyaltuk a kertet...
és már igazán nem tudtam, merre tovább.
Visszacaplattunk
a kiindulási pontunkra, hogy onnan újra szisztematikusan
átgereblyézzük a környéket, amikor...
-
Perecicc! - zörgette az alacsony tujákat Daniell, egyre nagyobb
pánikkal a vonásain.
-
Várj...
-
Perec!
-
Csss! Várj már...
-
Pere...
Ekkor
odanyúltam és tenyeremet hangfogónak használva finoman
lecsitteltem.
-
Hallgasd... Azt hiszem, valamelyik fán... - futtattam körbe a
szemem az alig rügyes zöldeken, már ahogy az éj és a lámpák
fénye engedett kémlelni - ...dalol egy macskamadár... - és akkor
megleltem. A méretes fa ágainak sűrűjében, aminek a tövébe
parkoltam, megvillant a zöld lámpáspár. Mint egy mini reflektor
fénye. Megfogtam kedvesem fejét, és finoman megfordítottam. - Ott
a dö... macskád.
Perecünk
- lakásmacska lévén - kétségbeesetten, mind a húsz karmával a
méretes ágat markolta, és szőrös pofáján olyan riadtság ült,
hogy az még nekem is feltűnt... Nemhogy kedvesemnek.
-
Lehozom - és ahogy startot vett, azt kellett hinnem, hogy komolyan
gondolja.
-
Hé, hé, hó! - martam a balja után és magam mellé
penderítettem. - És mondd, a fogaddal szeretnéd megmászni ezt a
monstrumot? - böktem a fára. - Vagy az akaraterőddel eltorzítod
a teret, hogy Pereced tappancsa könnyen érje a talajt?
-
Fel kell menni érte, mert nem tud lejönni!
-
Ccc, macska...
-
Városi macska! Még madarat is csak a tévében látott, nemhogy
fát! Lehozom.
Daniell
újra kilőtt és én újra megtörtem a lendületét.
-
Hogy is tervezed azt a talajra rakást? Fogod a kocsit és
nekihajtasz a fának? Inkább maradj itt és fogd ezt.
Azzal
egyetlen mozdulattal lehántottam a kabátom és a vállára
kampóztam.
-
Mit csinálsz?
Szép,
ezüstszürke íriszek.
-
Lehozom a szőrgombócot.
-
Te?
-
Nem. Egy jószívű ikertestvérem - közöltem vele, miközben
feltűrtem az ingujjamat és lekaptam magamról a cipőm.
-
De, de... Az ágak nagyon felül kezdődnek és...
Gondolom,
az fagyasztotta drága életem torkára a szavakat, hogy egyetlen
ugrással a kocsim motorháztetején termettem.
Azt
hiszem, huszonöt éve nem másztam fára, de felettébb büszke
voltam magamra, hogy kisebb akadályok legyőzése után sikeresen
felkúsztam a közepére. Szép, lapos ágú darab volt. Olyanféle,
amikre a gyerekek titkos búvóhelyet szoktak álmodni.
-
Na, gyere, te macskák szégyene - nyújtottam ki a kezem az egyik
terebélyesebb ágon görcsölő Perec felé. Szerencsére annál
okosabb volt, mint hogy kikússzon az ág legvégére, így
viszonylag könnyedén nyúltam a hasa alá. Rettentően meg volt
rémülve. A kezemre kapott, de velem nem könnyű elbánni. Hogy nem
sikkantottam fel, mikor a fa húsa helyett az enyémbe kezdett
rémülten kapaszkodni, az talán csak annak tudható be, hogy
Daniell lentről indexelt felfelé, és cseppet sem szeretném
férfiatlan hímegyed benyomását kelteni, így hát eltűrtem a
kezemben mind a húsz karmot. - Na, jól van, te ostoba dög -
simogattam meg a fejét, mikor már félig biztonságban fogtam. -
Remélem, egyszer és mindenkorra felfüggesztetted ezt a fajta
tevékenységedet - vakartam meg a füle tövét, pillanatra
szabaddá tett balommal. - Akkor most leereszkedünk. Kénytelen
vagy bennem megbízni, mert magamhoz nem foglak, még a mellkasomat
is kidekorálod. Úgyhogy tessék elviselni a hónalácsapást még
pár pillanatig.
Nem
szeretem az állatokat emberi tulajdonságokkal felruházni, de
szerintem ez a kis szaros értette, amit makogok. Percek alatt lent
voltunk és én átadtam Daniellemnek az ő legféltettebb kincsét
és valóban úgy ölelte magához. Orrát a bundájába fúrta és
jobbja híján arcával cirógatta legjobb barátját. Örültem,
hogy fellélegzett.
Talán
jobban megijedtem a kis dög eltűnésétől, mint ő maga. Nem,
mert hiányzott volna az a bolhafészek... Féltem, mekkora lyukat
csapott volna kedvesem most sérült lelkén az elvesztése. De
mindegy. Megvan. Ez a lényeg.
Lehajoltam
és nekiláttam, hogy visszavarázsoljam magamra a cipőimet. Fűzőre
fogva vettem csak észre, milyen szép, püffedt karmolás nyomok
éktelenkedtek a kézfejemen, s úgy az egész jobb karom alsó
régióiban. Javarészt vörösre hurkásodott gyulladások csíklanak
rajtam, de azért vérem is elég nagy intenzitással csepereg
innen-onnan. Ez van, rántottam vállat és befejezve cipőm
visszaoperálását, felegyenesedtem, hogy majdnem leorroljam a
felettem álldogáló Daniellt. Emlékeim szerint méterekkel arrébb
állt.
-
Köszönöm.
Alig
szólt a hangja.
-
Ugyan... Tudod, hogy nincs mit.
-
Ryu... - bekönnyeztek a szemei.
-
Jól van, most már nyugodj meg. Megvan, semmi baja - simogattam meg
macska által nem károsított balommal. - Egyet sem vesztett még a
kilenc életéből - nevettem, hátha mosolyt bűvészkedek az ő
ajkaira is. De nem.
-
Nagyon megkarmolt? - nyújtogatta ki a nyakát a macska-bundából,
hogy megleshesse sérüléseimet.
-
Nem - nyújtottam orra alá arcomról ragyogó optimizmussal a
kezem, hátha akkor elhiszi, hogy nem úgy fest, mint egy kaparófa.
Ma nem vagyok valami meggyőző. Pár pillanat alatt felmérte, hogy
kicsipkéztek, és már nyújtotta az ajkait.
-
Ne butáskodj - húztam vissza jobbom. - Csupa vér leszel.
-
Ironikus, nem?
-
Mi, kincsem?
-
Mind ezt csináljuk...
-
Mit, Daniell?
-
Perec... olyan, mint én.
-
Ezzel vitatkoznék és hidd el, nem csak a szőr mennyiségében
látom a differenciát.
-
Nagyon félt... és...
-
Daniell, nem kell...
-
Azt sebezte meg...
-
Kérlek... csss.
-
...aki nyújtotta a segítő kezet...
-
Csücsök...
De
nem tudtam tovább, s így, hogy szavaim nem akartak utat törni
maguknak, inkább egy ölelést adtam. Neki és a szőrségnek, de
csókot a feje búbjára csak Daniell kapott.
Percekig
hagytam, hadd zokogja ki magát ingembe bújva. Hadd sirasson
mindent, ami csak felvillan odabent, és köszönöm-imát rebegtem
egy számomra ismeretlen felsőbb hatalomnak, s most kivételesen nem
szerelmemért. Lelkem teljes fényével köszönetet mondtam, hogy
nem ismerem azoknak az embereknek a kilétét, akik másfél hónappal
ezelőtt voltak annyira gerinctelenek, hogy három az egyhez arányban
nekiessenek éppen ecsetszünetet tartó kedvesemnek. Mert ha
ismerném akár egyikőjüket is, akkor... Ijesztő és zsigereimben
hideg rettegést ébresztő már maga a gondolat is, hogy mit lennék
képes tenni vele.
Soha
nem ártottam senkinek. Talán egyrészről - egy nagyon kicsi
részről - ennyiben hasonlítunk Daniellel. Másképpen ugyan, de a
kezeimmel én is teremtek, bár az én esetemben kevesebb a nemes cél
és a tiszta törekvés. Igaz, néha megesik, de javarészt a pénz
körül forog a dolog. Az én kezeim is adnak, és a gyomromba remegő
jegességgel vájt a gondolat, hogy képes lennék segítségükkel
nem csak „alkotni”, de rombolni, pusztítani... és még elvenni
is.
Köszönöm,
hogy nem ismerem őket.
Olyat
tettem, amit harmincegynéhány évem alatt még soha és ez alatt
nem az öreg futonon alvást, vagy a pléddel takarózást értem.
Feküdtem
a talált ágyakon lazában pompázva, mellettem a másik futonon
Daniellem ücsörgött, s köztünk a borzalmak hatására megőszült
és lelassult kezes barivá szelídült Perec nevű macskafajzat. Én,
az ágy és a macska szavak ritkán fordulnak meg egy mondatban,
hacsak nem úgy hangzik a szerkezet, hogy „vidd az ágyról azt a
büdös macskát vagy én úgy...” Szóval a ritkán szó helyett
inkább a soha kifejezést használnám.
Nem
szoktunk ilyesmit tenni, és ha lecsukódni vágynak majd pilláim,
most is követelni fogom a szőrség elűzetését, de most még
hagyom itt hemperegni. Fejem a karomon, másikkal a nadrágom
zsebének cipzárjával játszottam, s figyeltem Daniell furcsán
merengő vonásait.
Törökült.
Térdén a méretes gipsz, balja a macska világos hasszőrében
cirógat, s miközben a keze alatt vergődő „Perecicc” vígan
dagonyál és sajnáltatja magát, kedvesem vonásaira kiült, hogy
messze-messze szállnak kusza gondolatai.
-
Az az ötletem támadt... - szusszantam fel, hogy lerángassam a
fellegekből kicsit hozzám, majd hatásszünetet beiktatva hátamra
gördültem, hogy bámulhassam a csodásan szürke, pókhálófedte
plafont. - Szóval arra gondoltam, hogy megtaníthatnád ezt az
elfuserált macskaszerzetet fára mászni. Szerintem hasznát venné
még az életben. Lehet, hogy kellene neki mutatnunk egeret is.
-
Rajzfilmeset? - pillogott rám.
-
Nem. Szerintem ennek a kis vakaréknak egy pihe-puha plüss Jerry
csak arra lenne jó, hogy tudna mit maricskázni. Igazit. Tudod,
villantani párat az ősi macskahagyományokból ennek a kis
újgenerációs hígvérűnek. Vehetnénk egy szürke kis pamacsot
valamelyik állatkereskedésben, és megkérnénk, hogy ugráljon már
egy kicsit a te Pereced rózsaszín orra előtt, és időnként
csapkodjon a fejére az Elsőszámú Közellenség feliratú
táblájával, amit a kezében szorongat.
Daniell
felkacagott, és amíg én fürödtem a csilingelő szólamokban,
addig a szőrmedvény hátrasunyt fülekkel talpra pattanva reagálta
le gazdája hirtelen támadt jókedvét.
Daniell
nevetett. Tisztán és hatalmas kedvvel, és egyetlen egy szusszanást
sem engedtem magamnak, hogy minden egyes hangocska teljes valójában
jusson el hozzám.
-
Gyere, te gyáva - húzta közelebb az iszkirirajthoz pózoló
macskát. - Igaza van Ryunek - dörgölte meg a cirmos fejet. - Kell
neked egy gyorstalpaló macskaságból. Holnap elkezdjük. Első
leckeként szépen megmutatom, hogy kell bútoron körömélesíteni.
Ha
nem kaptam volna rá a tekintetem, akkor is tudtam volna, hogy ezt
már nem a hegyes füleknek suttogja. Ez már nekem szólt.
-
Igen. Aztán a következő lecke Dr. Ishigorou Ryu előadásában
érkezik majd. A rövid, de annál tartalmasabb, röpke pár perces
tréningen feltárom ama teóriám, miszerint az ember, jelen esetben
a macska, ne állítson magának korlátokat. Hagyja szárnyalni
fantáziáját és magát is... a csukott ablakon keresztül.
Újabb
hahota és én ismételt boldogságfürdőt vettem a hangjegyekben.
Aztán
már a döbbenettől nem tudtam megszólalni. Kedvesem egy
szempillantás alatt elzárta mosolyát. Kissé oldalra billentette
macskát ölelő karcsúságát és száját a sajátomra szorította.
Tétován fogadtam az érintést, de őt ez nem zavarta meg. Azt
hiszem, sejtette, hogy így teszek majd, de nem törődött
értetlenségemmel. Nyelve ajkaim közé lopta az édes nektárt és
abban a pillanatban, ahogy forró nedvességét megkaptam, már engem
sem foglalkoztatott saját bizonytalanságom.
Nem
visszacsókoltam. Én... én nyeltem azt a csókot. Ittam magamba
nyelvének bársonyos hullámzását, szívtam nedves érintéseit,
én habzsoltam minden cseppet, minden ragacsos dörzsölést, minden
egyes légvételt, ami orrából távozva bőröm langyította.
Arra
eszméltem, hogy felültem. Bár nem tudom, mikor és azt sem sejtem,
hogy hogyan, mert száját szempillantásnyi ideig sem engedtem,
de... ülve találtam magam. Két, futonon támasztó tenyerem adta
szilárdságom, hogy élvezhessem a csókját és én pontosan ezt
tettem. Órák rohantak tova... vagy ha hallgatok józan eszem
meglehetősen halk duruzsolására, csupán percek szaladtak el,
mikor zihálva szétváltunk.
Nem
ment messzire. Orra hegyét az enyémnél hagyta, hogy ne maradjon
magányos. A heves csatában szám sarkában megülő apró nyálcsepp
kiserkent és végigrohant a bőrömön. Éreztem, hogy arcomon
szaladt, majd megállt állam vonalán és én nem gyilkoltam meg
tenyeremmel, mert... ha elveszem őket a talajról, ki tartja meg
reszkető egészem?
Daniell
megmozdult. Orra oldalát finoman dörzsölte az enyémhez. Éreztem
bőrén az alig pelyheket, és viszonoztam bohó játékát, minek
célját tudtam jól. Addig is maradjunk ennyire közel, míg levegőt
harácsoló tüdőnknek nyugszik szüksége. Még egy pár morzsoló
mozdulatot kapott az orrnyergem, majd bőre centikre elhagyott.
Államra hajolt. Szájának párás húsa finoman zárt bőrömre,
visszalopva a részben sajátja cseppet, majd követve egyenes
vonalát, visszatalált az ajkaimhoz, de most... más volt. Lassú.
Tán olyasféle tétova, mint az enyém alig pár perccel ezelőtt.
Óvatosan érintgetett a selymesen nedves szájacska, gyengéden
tudakolta, kérek-e még ambróziájából.
És
én kértem. Még a nyelvéből, többet az ízéből, a fogai
keménységéből, langyos csúszósságából, feledhetetlen
esszenciájából... Én kértem még.
Egyre
közelebb húzódtam. Kezeim szépen araszoltak fel, mígnem már
térdei mellett támasztottam, és próbáltam finom erőszakkal
hanyatt dönteni. Akadályba ütköztem.
-
Várj...
-
Hogy én mennyire... - szájától elszakadva suttogtam az ajkai közé
- ... mennyire nem akarok várni...
-
Csak amíg kiviszem a macskát.
-
Tudom, hogy most lehet, hogy leesik az állacskád, de... nem érdekel
a macska - búgtam a fülébe. - Te érdekelsz, egyetlenem, de te
nagyon. A bolhafészek meg úgyis szuszog és...
Na,
ebben a pillanatban hallottam meg a dorombolást, meglehetőst közel
a fülemhez. Daniell felnevetett.
-
Kiviszem.
-
Nenene! Ne menj! - nyüszítettem az ajkai közé és ő mégis
talpra kászálódott. Vágytompa szemekkel figyeltem, ahogy baljával
a térdét csapkodja és a kis hülye startot vesz és utána üget.
Kimentek az ajtón és maradtam én kínok között a régi futonon.
Biztos voltam benne, hogy öltájban pár másodpercen belül
cafatokra robbanok, s kezemet lecsúsztatva, rövid helyzetfelmérés
után meg kellett állapítanom, hogy sokkal súlyosabb a helyzet.
Cserkésző
vadállatként néztem az ajtót, hogy abban a pillanatban, hogy akár
hajszálaprót is rebben a kilincs, én felugorjak, odasprinteljek,
karjaimba kapjam és a magamévá tegyem akár ott, azon a szent
helyen, ahol állunk... Aztán saját, takarót türelmetlenül
markoló kezeim látványa más gondolatjátékokra is ösztökélt.
Borzalmas
nap ér mindjárt véget, de az, hogy az óra elüti az éjfelet,
azzal csak a szombat lesz mögöttünk, nem a múltunk vész semmibe.
Fájó vallomások és kínnal vegyített történések egymásutánja
űzött minket idáig, és én úgy készülök visekedni, mint egy
vadbarom. Na, szép. Gratulálok, Ryu, a diplomáddal meg töröld
ki a... sarokból a pókfonalakat.
Tenyerembe
rejtettem az arcom és próbáltam kibogozni az érzéseim
csomórengetegét. Kilátástalannak tűnhet magunk ellen hadjáratot
folytatni, és el kell árulnom, ez nem csupán a látszat, a dolog
valóban reménytelen. Fájt hallanom a szavait, és bélyege ég a
szívemen, ha beengedném őket a lelkem legmélyére, valószínűnek
tartom, hogy szűkölve vergődnék, amíg belülről fel nem fal a
fájdalom. Így inkább... csak tudom. Tudatában vagyok, de nem
turkálok könyékig a történésekben. Még így is sajog a tény,
hogy nem bírt rám nézni, hogy viszolygott az érintésemtől, hogy
saját testétől szabadulni vágyott, hogy felébredt benne a
gyűlölet, de nem gondolok bele. Nem gondolhatok, mert ha mindketten
zokogunk, hogy adunk támaszt egymásnak? Két bizonytalan kéz
összefonva nem ad szilárd talajt a lábunk alá.
Egyetlen
mély levegő. Te jó ég, hányszor csináltam már. Egyetlen új
oxigénkorty... Mintha az elhasznált léggel együtt ki tudnám
fújni a hallottakat. Fél nap alatt nem válthatom meg a világot,
pár óra nem elég, hogy Daniellben halványuljon az az éjszaka.
Nem csak a teste, lelke is elszenvedett megannyi sebet és így, hogy
már teljes a kép, akárhogy is nézzük, ha még a saját kezem
nincs is benne, a kiváltó ok mégis én magam voltam. Én, és amit
hordozok.
A
„legtisztább érzés”. Groteszk, hogy azzal vágyom gyógyítani,
amiért sebezték. Humornak is legfeketébbike a gondolat, hogy az
egymás irányába táplált érzésekkel akarom újra életre
simogatni, mikor pontosan azért kínlódik ebben a helyzetben, mert
engedett a szívének... engedett nekem.
Akkor
most mit is adtam neki? Eddig meg voltam róla győződve, hogy a mi
szerelmünk az élet egy játékos csodája. Hittem, hogy amit adok,
azzal boldoggá teszem, s csak reméltem, megközelítem annak a
mértékét, amit ő nyújtott nekem akkor, mikor átadta a szívét.
Akkor most? Áldás vagy átok?
Ha
lánygyermekként jöttem volna erre a világra, nem lenne kérdés a
csodánk léte. Akkor nem követelne választ, jutalom vagy büntetés,
nem kellene felelet rá, csoda vagy rontó bűbáj. Akkor harmatszín
lenne a kép, s látnám, mint ahogy körülöttünk mindenki tudná,
hogy mi ketten a sors akaratából találtunk egymásra. De így?
Amióta
megismertem Daniellt, van egy ostoba gondolatom. Ott úszkált a
lelkem a nagy végtelenben. Egész voltam. Teljes, úgy ahogy vagyok.
Aztán egy gondolat életre hívott, s én mentem, de illékony,
ködszín valóm egy darabja odaát ragadt. Talán varázs fogta ott,
tán ostoba véletlen, de erre a világra már csorbán érkeztem.
Tudtam, hogy hiányzik. Tudtam, hogy már nem vagyok egész. Kellett
az a darab, hogy újra teljes legyek, hogy ne érezzem az örök
hiányt, s ahogy teltek életem napjai, egyre jobban távolodott a
remény, hogy meglesz az elveszett részem.
Nem
tudtam, hogy világra jött. Nem tudtam, hogy ugyanazt a talajt
koptatja, amit az én lábaim is érintenek. Talán számtalanszor el
is sétáltam mellette, tán tudtom nélkül érintettünk egyazon
aprópénzt vagy néztünk szökőkútban foglyul ejtett víztükör
mélyére, de nem is sejtettem, hogy Ő az... Addig a pillanatig,
amíg a Daniell nevű csoda be nem viharzott az életembe. És bár
lassan, de rájöttem, megleltem a hiányzó felem. Ő minden, ami én
nem vagyok és nem is lehetek soha. Ő maga a színtiszta Csoda.
Hiszem, hogy érte születtem, és hogy ő miattam van ezen a
világon. S hogy miért vagyok ebben ennyire biztos? Fogalmam sincs.
Érzem. Vele vagyok egész, és ő velem teljes. Minden sejtem tudja,
minden zsigeremben ott zsong, vele lehetek csak saját magam. És ha
tudom én, és tiszta előtte is... Másnak miért nem az? Másnak
miért bántja a szemét? A saját apám miért volt képtelen a
boldogságom akarni? A tulajodon édesanyám, aki az életemet adta,
hogy volt képes elfordulni tőlem, és az övé miért képes
töretlen szeretetet adni?
Egyes
embereknek megadatik a varázs látása, míg mások vakok maradnak a
szépre egész életükben? Lehet, hogy van, akinek a lelke nem
nyílik ki, hogy lássa, tapasztalja, érezze, megkapja azokat a
melengető dolgokat, mit birtokolnak azok, kik hatalmasra tárják
dobogó szívük képzeletbeli ajtajának szárnyait? Vannak, akik
befogadják a fényt, s vannak, akiknek elég, ha homályban
vegetálnak. Daniell szélesre nyitotta azokat a nem létező
táblákat s a beáramló ragyogással halottszürke gomolyagok is
becsalták magukat, s most hét lakatra kattintaná és kizárná még
azt is, akinek minden vágya egy csücsök a szívében. Nem óvhatom
meg egyedül és egy ilyen világra nem számíthatok, hogy őrizze
gyermeki tisztaságát.
Mit
tehetek akkor én? Hm. Talán... megpróbálhatom megmutatni, hogy a
tárva-nyitva és a vesztegzár között színes még a paletta. Ha
elhiszi nekem.
Tudom,
hogy eddig fájt és ezt most hirtelen nem moshatta el négy hétig
érlelt könnyeinek zápora. Nem hiszem. Nem hihetem, mert ilyen nem
létezik. Ha egy nappal ezelőtt megvolt az érzés, akkor most is
megvan, talán ami változott az az, hogy rájött, hogy a dolognak
van tétje. Tán mindketten ráeszméltünk, mi forog kockán. És ha
így van, Daniell hatalmas lépést tett előre, egy bátor és
határozott lépést. Az én dolgom, hogy tartsam vele az iramot,
hogy belekapjak a karjába, ha gödörbe lépne, nem pedig, hogy
előtte loholva akadályozzam őt. Nem az, hogy színleljem,
viselkedhetek úgy, mint annak előtte, hogy követeljem tőle a régi
Daniellt, hanem... hogy segítsek ébreszteni az újat.
Halálra
váltan kaptam oldalra a fejem, mert csak most jutott el az agyamig a
hajamba bekúszó öt karcsú ujj ténye. Daniell mellettem feküdt
és összevissza tincseimet szeretgette.
-
Azt hittem, sosemnem veszel észre.
-
Ne haragudj, csak kicsit... elkalandoztam.
-
Tudom.
-
A macska?
-
Bekattoltam az egyik szobába.
-
Az... Az jó.
Túl
hirtelen rántott vissza és most egyszerre nem tudtam, mit kéne
mondanom, hogy kezdjek bele... És vagy a sorsnak, vagy Daniellnek
hála, nem is kellett döntenem. A számra hajolt. Ugyanott
folytatta, ahol pár pillanattal ezelőtt befejezte. Megint hívott,
babonázta a számat. Felültem, mert láttam, nehezen hajol hozzám,
támasztás nélkül kicsit suta, de ki ne lenne az, így felkeltem.
Annyira
tisztán vibrált még elmémben a gondolataim nyoma, hisz sorra
vettem mindent, és mégis... Ahogy megkaptam a száját, újra
éledt bennem a vágy... a testére... Az egész valójára. És a
kábulat sötét homályba készült veszejteni a józan eszem.
Játszottunk
egymás ajkaival. Pajkos harapásokat, majd egyre mélyülő, egyre
nedvesebb csókokat váltottunk s mikor újra enyém lett egy
nyilallásnyi fény a jelenből, azon kaptam magam, ismét ledönteni
készültem. Elemeltem a szám azokról a puhán simogató ajkairól.
-
Daniell, én...
-
Mi? - kérdezte, míg balja kiigazított egy kócos tincset a
szememből. Tán úgy hitte, ezért nem nézek viharszürke
íriszébe. De nem ez volt az ok, hogy kerültem a tekintetét...
-
Életem...
Vállának
völgyébe támasztottam tüzelő homlokom, de így sem volt
könnyebb. Orromba kúszott az illata. Pólója anyagán át is utat
talált magának bőrének eszenciája. Próbáltam legyűrni a
késztetést, de én... nem vagyok olyan erős. Nem születtem sem
hősnek, sem szentnek, én... Nekem a számmal kellett érintenem.
Nedves nyomot hagyni a puha pamuton, alatta érezni testének
forróságát.
-
Ha... a kezembe adod a kormányt, én a folyónak hajtok, Daniell. -
A torkom kiszikkadt. Homokot krahácsoltam, s így hogy beszéljek
tisztán? - Nem hiszem, hogy képes leszek... mérlegelni, hogy...
mit vársz kapni tőlem és mi az, ami nem... esik jól és én...
azt hiszem, elveszteném a fejem. Sőt... - arcomon már szinte
parázslani éreztem a szövet alatt vágytól izzó bőrt - azt
hiszem, már most sem vagyok ura önmagamnak... - Kezem a combjára
csúsztattam. Tisztán éreztem a farmer durva anyagának mindegy
egyes rostját, úgy markoltam a húsára. Hüvelykujjam tompa
köröket rótt a ruganyos test fogását követelve magának. -
Hiányoztál. - Sírásra emlékeztető csuklással siklott hangom a
felszínre. - Nem csak a lelkemnek a mosolyod, a szavaid... A testem
is üvöltött érted, egyetlenem. Nem tudtam megmagyarázni neki,
miért kell nélkülöznie téged, hiszen én magam sem értettem a
miértjét. De már... De ő ezt azt hiszem, nem akarja megérteni,
és ahogy most érzi, hogy itt vagy... hogy csupán pár mozdulat és
birtokolhatna... mohó lett és félek, a falánksága nem ismerné a
mértéket. Daniell...
Hangom
megtört, mikor szám már valósan bőrét érintette. Szavaim
értelmének halovány fonala elszakadt abban a pillanatban, amikor a
pólója körkivágásán keresztül megleltem Hozzá az utat.
-
Te jó ég... - vettem ajkaim közé a leheletnyit kidudorodó ér
domborát - ...még mindig édes - született halovány mosoly
ajkaimon, mikor nyelvem belekóstolt hófehér húsába... Majd újra
jött a fény. - Látod? - kaptam fel a fejem, hogy hullámosra
ráncolt bársony homlokának dönthessem sajátom. - Értesz engem,
Daniell? - Már-már szinte csak ziháltam. Lehelete
viszontcirógatott. - Ne add a kezembe a gyeplőt, mert nem tudnám
megbocsátani magamnak, ha hibáznék. És hibáznék, hidd el nekem.
Túlságosan akarlak ahhoz, hogy mérlegelni tudjak. Ugye... ugye
értesz, életem? - néztem a vörösre gyötört száját, hátha
távozik selymükről a válasz, de a résnyire nyílt ajkak közül
csak langyos levegő volt, ami előtört.
Remegni
láttam azt a hamvas bőrt. Szomjasan könyörgőnek. Hogy csak a
képzeletem játszott velem, vagy valójában így volt-e, arról
fogalmam sincs, de én... ismét rámartam, hogy pillanatnyi
szenvedélyes összecsapásban birtokolhassam. De a fejemben
zörömbölő hang nem hagyta elnyomni magát, így a
szempillantásnyi gyönyör után zihálva szakadtam el tőle.
-
Francba - nyögtem fel, egy keserű kacajjal nyugtázva saját
önuralmam nemlétét. - Francba - ismételtem nyomatékosításként,
bele egyenesen abba az álomszép, viharszürke szemébe. - Francba.
- Harmadszorra mosolyt csaltam a vonásaira, nem a fanyar fajtából.
- Szánalmas, mi?
-
Nem - simította balját tüzelő bőrömre, s én úgy hajtottam
tenyerébe az arcom, mintha jeges borogatás enyhítő hűsét várnám
tőle. Pedig tudtam, hogy jobban fűti majd vágyamat, s lehunyt
szemmel mégis úgy ittam az érintést, mintha gyógyír lenne
bizonytalanságomra, akárha csitítaná a lelkemben dúló
hurrikánt... Mintha képes lenne zabolázni testem szükségét,
pedig tudom, hogy csak olaj a tűzre. - Nem szánalmas. Ryu, én...
-
Akkor segíts - súgtam tenyere puhájába.
-
Vak vezet világtalant féle akció lenne - nevetett esetlenül.
Aztán
a következő pislogással furcsa határozottságot kaptak a
vonásai. Tenyere mellkasomra kúszott, elfojtottan nyögtem az ujjai
alatt, pedig nem érezhettem közvetlenül. Közénk tolakodott a
pólóm anyaga. Finom erőszakkal tolt hátra és én engedelmesen
elnyúltam az öreg futonon.
Rajtam
hasalt. Perzselő, hófehér bőre makulátlan valójában lüktetett
a sajátomon. Öle finom, körkörös mozdulatokkal masszírozta az
enyémet, megadva nekem kőkemény vágya érzését. Combjai
szétvetve fogták csípőmet szoros satuba, s én nem tehettem mást,
mint viszonoztam úgy, ahogy képes voltam rá.
Tenyerem
alatt izzott hószín teste. Vállának gömbjét haraptam lágyan
fogaim közé, ádámcsutkáját csókoltam, simogattam. Lapockáján
szaladtak végig ujjaim, gerince szabályos vonalán játszottam. Hol
karját cirógattam szinte félszegen, hol gyöngéden szorítottam
markomba kívánkozó kerek feneke ruganyos húsára, vagy csak
szelíden babráltam tarkója karcsú ívén, borzoltam a megtépázott
mézszín tincseket.
Szavaimmal
becéztem, betűkkel cirógattam bőrébe, amit érzek, amire
vágyakozom, amit gondoltam, hogy hallani szeretne. Azt hiszem,
szenvedély homályosította érzékekkel többször vallottam
szerelmet rajtam hasaló kedvesemnek, mint tettem az első
éjszakánkon.
Néha...
pár zavart pillanatomban rám tört a féktelen vágy, hogy
felborítsam rendezett koreográfiánkat és egyetlen heves
mozdulattal magam alá vonjam Daniellt, hogy testének rontsak, hogy
végigcsókoljam minden egyes centiméterét csodálatos, kecses
valójának, hogy harapjam, szívjam, gyötörjem, tehetetlen,
vágyzsongatta vergődésre ingereljem őt, s ezzel magamnak is
megadjam az óhajtott gyönyört. Hogy... tövig merüljek benne,
hogy megkapjam szűk forrósága puha szorítását... De uraltam a
testem. Vagy Daniell tette ezt? Fogalmam sincs, de bármit is kívánt
cselekedni azon felem, ami most kielégítést remélt egy hónapnyi
őrült vágyakozás után... bensőm másik része mégis szorosan
fogott.
Csukott
szemem néha elhagyta szemhéjam békés, árnyat nyújtó menedékét.
Hol, hogy figyelje csókunkba mélyedt szerelmem mámorral bódított
vonásait, hol hogy szürkeségével találkozzon, s cseréljen
perzselő pillantásokat.
A
durva gipsz még mindig a mellkasomnak feszült, de nem zavart.
Önkéntelenül simítottam végig rajta, hisz alatta is Daniell
része pihen, és ostoba gondolat, de nem akartam kifelejteni.
Láttam, hogy észrevette. Láttam különös tettem-re arcára
varázsolódott furcsa egyveleget. Ha az életem múlna rajta, sem
lenne szavam rá. Egy nem. Bizonytalan? Értetlen? Hitetlen?
Kételyektől szenvedő? Bűntudatban őrlődő? Dühös?
Megrendült? Ellágyult? Zavart? Szeretetteli? S hogy fér mindez
egyetlen pillantásba? Nem tudtam megfejteni. Nem volt alkalmas az
idő.
Nem
én voltam, aki meglépte a következő lépést, hiszen kérésem
pontosan erről szólt. Haladjunk az ő akarata szerint.
-
Tessék.
Párás
lehelete megborzongatta fülem árnyalatnyi pihéit. Tenyerembe
csúsztatott valami hideget... Azt a tejszín krémet, minek az
illatát lehunyt szemmel itta a bőrömről, ahányszor lefekvés
előtt bekentem a kezem. Azt a krémet, amit ha használtam, ujjait
dörzsölte a kézfejemhez, hogy lopjon az érzésből... Azt a
krémet, melynek imádott mandulaaromáját pár hete már képtelen
volt elviselni. Néztem a kezemben tartott tejkaramella színű
tubust és felvillant egy alig hetes éjszaka. Azt mondta, mossam le,
fáj tőle a feje. Túl erős a szaga. S most itt pihen a kezemben. Ő
adta nekem. És tudom, miért. Értem az okát, s sokkal több, mint
hogy segítsen nekünk... Ez annál több.
Gyengéden
lazítottam el, finoman, nem ugorva át egyetlen lépcsőfokot sem.
Nyakamba dőlve nyögdécselt, s segített a kezemre. Már nem
siettem sehova, nem űztem a robbanást. És mikor finoman, túlzott
lassúsággal testébe vezetett, már mást éreztem, mint sürgető
szükséget. Többet, mint vágyat, hogy hajtsam a beteljesülésem
és okozzam az övét. Magába fogadott és én nem számoltam,
hányszor tette már, de... ez most más volt. Nem csak egy aktus.
Nem egy olyan intim pillanat, mit a szerelmünk adott nekünk. Nem
mondhatom, hogy szeretkeztünk, bár e nemes szó együttléteink
mindegyikére elmondható. De most szürkeségeiben elveszve
máshogy láttam.
Nem
szex. Ez egy ajándék.
Egy
rítus, amit nekem szentel, egy szertartás, amit miattam végez.
Hogy bizonyítsa, akar. Akar engem ugyanúgy, mint előtte, bármi
történjék. Most ennek járta táncát. Karjai mellkasomnak
feszülve segítették, homlokán verejtékcseppek gyöngyöztek,
sósságukból ajkaimra is jutott jónéhány édeskés gyöngy.
Szemei szerettek, szája némán ígért nekem.
Vonásain
lassan úrrá lett a kéj, homlokára puha redőket hímzett, ajkának
vonalát görbült fintorba rántotta.
Nem
tudom, mi ütött belém. Lendületemtől kissé meglepődött.
Felültem vele. Ölemben tartottam egyetlen hosszú pillanatig, majd
csípőm folytatta az ütemes hullámzást, kezem újra felvette
teste tempóját. Nem ragadtam el tőle a kormányt, csak... közelebb
akartam tudni. Balja a hajamban reszketett, dúlta, markolta sötét
tincseimet. Én nyakába szuszogtam a nevét. Alig segítséggel
juttattam újabb és újabb szédítő ingerhez.
Egyszerre
kiemelte drága arcát csapzott tincseimből. Már nem csak bőre,
viharszín tükre is szórta rám keserédes cseppjeit. Úgy néztem
fel rá, mint egy reményt nyújtó fénysugárra tekint, kit arra
kárhoztattak, hogy életét örök homályban élje le. Hisz az is.
Az én éltető ragyogásom. Könnyei sajátjaimat ölelve hulltak
alá állam dombjáról s haltak el a semmiben.
Egy
utolsó ringó mozdulat a gyönyörbe segítette. Gerince homorú
ívbe feszült, torkából értelmenincs nyögés szakadt a
felszínre. Markoltam Daniell kéj ostorozta testét, s az ő arcán
átviharzó élvezet látványa nem csak a szomjazott véget adta meg
nekem.
Percekig
tartottam a szoba homályában. Hallgattam hol halkan szaggató, hol
hangos, szívet mardosó zokogását, de nem próbáltam csitítani.
Gyengéden szorítva simogattam borostyán haját, derekamat ölelő
márvány combjait, hátának langyos bőrét, s nem kértem, hogy
zárja el könnyeit. Azt suttogtam, hogy zokogjon, hisz tudtam,
honnan erednek az átlátszó cseppek, tudtam miért születik sok
száz halvány, harmatszín igazgyöngy.
Elhaló
hangfoszlányra ébredtem, mint teszem idestova több mint harminc
napja. Tán ennek köszönhető rutinom. Másodpercek sem kellenek
teljes ébrenlétemhez, s józanságom is szemhéjam felkattanásával
ocsúdik.
-
Daniell... - fogtam kezembe az arcát. Van, amikor elég. Most nem
érezte meg, hogy visszahívom rémálmaiból a valóságba. Görcsben
fetrengve, verítékben úszva, könnyei tengerében hánykolódva
gurguláztak torkát markodó, érthetetlen szavai. - Életem -
ráztam meg óvatosan a vállát. - Daniell, ébredj. Dany... -
Odahajolva karomba fogtam, fülébe suttogva ringattam vissza a szoba
homályába. - Ébredj, kincsem. Hallod? Gyere vissza.
Ezt
nem lehet durván. Nem üvölthetem fel erőszakosan rángatva, mert
csak jobban megijesztem.
A
szűkölés nem csitult. Hogy teljes valójában itt van velem, azt
karjai árulták el nekem. Remegve markolta a hátam, hallgatta
susmorgó szavaimat, majd hirtelen elengedett. Kihámozta magát
ölelésemből és talpra ugrott. Utána akartam kapni, hogy ne
rohanjon el, hiszen...
Kilincs
öreg kattanása és az ajtó mégsem csapódott be durván mögötte.
Másodpercek nyomasztó némaságát kaptam, mire felcsendültek a
szavai.
-
Mindjárt jövök, csak... megnézem a macskát. Rendben?
-
Rendben.
-
Ryu...
-
Életem?
-
Ne aludj el nélkülem.
-
Ígérem.
-
Sietek.
Még
jégvirágos a lelke, még deres mosolya, de megcirógatta a tavasz
melengető tenyere. Ébredezik. Eloszlik a hamis kristálytakaró.
Enged a fogvatartó, hidegkék burok.
Olvad
jégkirályfim.
~
folyt. köv. ~
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése