Kamélia 7.fejezet

 

- Mi a faszomat csinálsz?

Fura settenkedésre ébredt. Nem is nyitotta ki a szemét. Bár kérdéses volt előtte, hogy képes magához térni egy hangtalan hangra, ő valahogy mégis megébredt abban a pillanatban, ahogy a fura oxigéntömörülés kavarogni kezdett a szobában. Reflexszerűen nyúlt ki oldalra és markolta fel az extrán áramvonalasított digitális ébresztőt, hogy szinte szemréseibe tolva megállapítsa, mennyi is lehet most az idő.

- Baszd meg. Nem mondod, hogy még hat sincs? Nem vagyok reggeles! Nekem ilyenkor fegyelmi jár az ébredésért.

- Bocsánat...

Kihalászta az órát szemhéja alól, majd a már így felfeszegetett látószervvel megkísérelt körülnézni. Felidéződött benne az emléke, hogy mintha az imént valami fura hebegést hallott volna. Elnézéstkérés ízűt. Rettentő koncentráció és irdatlan rákészülés után, röpke két-három perc alatt képes volt elérni, hogy álmatag tekintetét a szoba túlsó sarkába irányítsa.

- Oh. Egy kiskorú. Most legszívesebben megkérdezném, hogy kerülsz te ide.

Igyekezett rázoomolni a fotel mellett szemlátomást öltözködő Asukára.

- Hát... Hát... Numata-san szerintem valami partiról ment taxival, vagyis még ott nem, mert előbb én hazafelé mentem, mert sajnos el kellett rohannom, mert egy tizedesvessző elíródott a rendelésben és apa azt mondta, még zárás előtt oda kell érni korrigáltatni, vagy nagy bajban vagyok, szóval szaladtam, aztán meg vissza, és Numata-san akkor várt pont a taxira a kórháznál a lámpaoszlop mellett és én megláttam és odamentem, aztán Numata-san azt kérdezte, hogy husikám, nem-e jössz velem haza és akkor én...

- Oké. Azt mondtam, megkérdezném. De... Nem kérdezem. És ennek tetejébe már emlékszem is. Csak tudnám, hol láttam rajtad húst? Volt nálad egy marhacomb? Mindegy. Biztos csak azért van, mert ittam egy kicsit...

A fotel mellett álló fiú fültől-fülig mosolyba burkolódzott, majd átkarolva saját karját, óvatos téblábolásba kezdett.

- Kicsit sokat - csücsörítette ki az ajkai közül.

- Bebasztam. Nagy kaland.

- Macskajaj?

- Nem szokott...

- Az nagyon jó!

- De most majd megpusztulok, és milyen legyen egy orvos lakása, ha nem fájdalomcsillapító-mentes? Kurva élet, egyetlen dilibogyó sincs itthon.

- Nekem! - pattant meg az egyszálinges képzdőmény. - Nekem van a táskában! Kettőféle is! - Majd derékig merülve a vékony iskolatáskában, előásott két félig már elfogyasztott levél gyógyszert. - Tessék! Ezek jók - totyogott vissza az ágyig, hogy a még zilált gondolatú férfi kezébe adja az annyira áhított bogyókat.

Sei két gyors pillantást vetett a fogyóban lévő enyhítőkre, majd az egyikből előpattintotta az apró drazsét, és folyadék kísérő nélkül lenyelte. Asuka mosolyogva biccentett, mintha csak dicséretet mondott volna, aztán belapátolva a hozzá tartozó tablettákat, hátraarcolt a táskájához... Hátraarcolt volna. Ha nem markolnak fél kézzel a derekára.

- Hé, gyerek. - Asuka úgy lapult ki a hatalmas ágyon, mint a péklapáttal tarkón simogatott kisinas. Minden porcikájában csetlő rongybaba lett, akit az ügyes kéz úgy alakít, ahogy neki jólesik. - Miért van nálad ilyen cucc, hm? - tette fel a kérdést, miközben úgy gyurmálta a felettébb képlékenynek bizonyuló Asukát, hogy vállcsontján kényelmesen megülhessen az álla. Így, oldalról is látta a fiú zavartan cikázó szembogarait, amint végigkövetik saját sürgető mozdulatait, ahogy az éjjeliszekrényre lökdeli a tablettákat, mintha csak minél távolabb akarná tudni őket.

- Az egyik az izomlazító, a másik meg gyull...

- Tudom. Ízületi gyulladásokra szoktuk felírni. De nem is ez itt a lényeg, hanem hogy egy marha erős.

- Numata-san is bevette...

- Numata-san egy: kifejlett, felnőtt kan, kettő: a fejében cintányérokon bádogemberek rumbatökökkel kefélnek, három: néhanap megengedheti magának, mert kurvára csak végszükség esetén gyilkolja magát ilyenekkel, főleg ha a tele van a töke című előadás keretében bebaszott. De vissza a startvonalhoz. Honnan van? A te felépítéseddel egy szem kiüt fél délutánra.

- Szoktam tőle aludni néha...

- Tényleg? Na ne kábíts. Persze, hogy szoktál, sőt, csodálom, hogy nem zuhansz kómába fél hétre. Azt mondd meg, mire szeded, csesszelek meg.

Felemelkedett, de csak annyira, hogy teljesen maga felé tudja forgatni a fiút és ne kelljen többet kergetőzni a tekintetével.

Asuka mocorgott. Mintha csak kényelmetlen lett volna neki a túlzottan szorult státusz, kemény az ágy, vagy zavaró a saját hátán feküdni, esetleg mind együtt és ennek tetejében nem könnyített a helyzeten a vallató pillantások sorozata sem.

- A fogamra írták fel - motyogta, még mindig nem stabilan a barna szempárnak.

- És ezen kellett közel öt és fél percig krákogni? És az izomlazító? Az minek?

- Volt egy izomgyulladásom, azt mondták, lehet a pakolástól is és néha csak úgyból visszajön. Váratlanul. Azért van...

- És mondd - mosolygott Sei lepedőre feszített áldozatán. - Sokan beveszik ezt, vagy vannak még rajtam kívül is szkeptikusok?

- Nem...

- Nem?

- Nem értem, hogy...

Sei várt. Emelkedett szemöldökpárral várakozott, mikor fejezi be a félig alatta hátaló Asuka a mondandóját, de a fiú hirtelen egyszer csak megváltozott. Zavart, csöppet feszengő viselkedése egy csapásra fordult át. A szokásos pír felkúszott az arcára, de nem állt meg a hamvas pofinál. Lerohant egészen a nyakára, hogy onnan üdeszínű mellkasát is megszínezze.

- Mi van?

Túlzott gúvasztással tette fel a kérdést, mert míg az előző pillanatban határozott terve volt sarokba szorítani és vallásra kényszeríteni alkalmi partnerét, addig most inkább az iránt érzett élénk kíváncsiságot, hogy mi okozta a fiúnál a több mint hirtelen változást.

Asuka nem válaszolt. Nem is kellett, pillantása elárulta. Koromszín kavicsai egyenesen bámulták a területet, amitől felébredt vöröslő valója.

- Mi? - nézett kusza pislogással a férfi és akaratlan követte a piruló tini tekintetét. Lenézett. - Baszd meg.

Mellkasán, bár mondhatta volna inkább, hogy hónalja és teste találkozásánál élénk lila, mondhatni vörhenyesre nyúzott, alig ujjbegynyi foltot talált.

- Nem mondod, hogy te...

De mire újra megkereste volna a kócos gyereket, az már két tenyerét arca elé szorítva főtt saját levében. Ez volt a pont, ahol végképp elvesztette a nyomozás eddig markolt fonalát. Egészségtelenül méretes libidója követelve az őt megillető trónt, borította a tervet. Kaján mosolyával kíváncsiskodó üzemmódja átváltott és már valami egészen mást szeretett volna megtudni.

- Numata-san... - motyorászta tenyere takarásából a fiatal fiú.

- Ezt te szívtad ki? - kacagott. Tett egy apró próbálkozást, hátha eléri azt a bizonyos területet saját ajkaival, de persze hamar megbizonyosodott róla, hogy nyakát nem gumikötelekkel rögzítették, és így kéjsóvár vigyora csak nőttön-nőtt. - Micsoda vérszomj. Hol kóstoltál még meg, Asuka? - kuncogott olyanképpen, mint a róka koma a nyusziüreg előtt.

- Nem, én nem, én sehol...

- Hazug - búgott és ez a tónus már ismerős volt Asukának. Hirtelenjében kapta el ujjait az arca elől, és vele egyidőben a férfi teste ránehezedett.

- Numa...

- Ha megnézném a farkam - nevetett, miközben alig harapásokkal kezdte gyötörni az apró fülcimpát -, azon is megtalálnám a szád nyomát, Asuka?

- Én...

- Hmm? Megkóstoltál ott is, kis piranha?

Csípőjét határozottan feszítette az alatta lapuló Asuka öléhez. Ajkain a pimasz vigyor tetézhetetlen állapotba lépett, mikor megérezte a testének prése alatt villámgyorsan éledő erekciót.

- Numata-s...

- Na? - nyalt bele szemtelen módon a fiú fülkagylójába. - Bekaptad a farkam, Asuka?

A halvány fiú felnyüszített. Elharapott, hirtelen kikívánkozó vinnyogás volt, amit összeszorított fogai a felszínre engedtek. A kegyetlenül kínozgató, lágyan redős fogaktól újra és újra kirázta a hideg. Izzó végű ostorral ütötték érzékeny bőrét, és ettől szűkölnie kellett.

- Na, ki vele.

Langyos masszírozás, meleg dörzsölés csúszós hangjai egészen mintha az agya legmélyéről törtek volna elő, pedig pontosan tudta, hogy csak cimpája kapja az érintéseket.

- Megkóstoltad? Hmm?

Szorítása alatt megindult a fiú csípője. Lökött, lökött és lökött előre, és ő megmosolyogta a táncot, amire ösztönei kényszerítették a remegő karcsúságot.

- Megkóstoltad a farkam, Asuka?

Ahogy a férfi körkörös játékba kezdett, végtelenségig tompítva az érzést, ahogy a fülébe nyögött, a nyersen kimondott gondolatok tették vele talán...

- ...Igen...

- Tudtam - suttogott bele az eddig dédelgetett vagy inkább kínszeretett szervecskébe.

- Hon... ?

- Honnan?

- Igen... Honnan? - igyekezett összekaparni bágyadt gondolatait. Halántékát a felette hasaló férfi arcához simította.

- Milyen volt? - dorombolt a férfi, hangjával szándékosan játszva túl a helyzetet.

- ...Fodormentás...

Minden igyekezete ellenére belenevetett az előadásba.

- A biztonság mindenekelőtt.

- Igen... Emlékszem.

- Szerencsés gyerek. Csak tudod, Asuka, az a baj, hogy én egyetlen pillanatra sem emlékszem. Így mielőtt még iskolába, vagy hogy hova a búbánatba mész... Vegyük át ezt a részt még egyszer.

Nem volt ismétlés. Egyetlen taktusnyit sikerült feleleveníteni a tegnap éjjel ködfoltos eseményeiből, majd az ágy mellett szintén elviekben pihenőidejét töltő csipogó felvinnyogott, és az éppen csak startoló emlékeztetőt alighogy élvezni kezdő Sei kénytelen volt belátni, a szabad délelőttjének lőttek.

Asuka magára maradt. Döbbenete még mindig nem csitult. Szemével pajkosan nézegette az ezüstfényű lakáskulcsot, ami az éjjeliszekrényen sziesztázott. Odanyúlt és megpiszkálgatta a recéit. Holdacskára mosolyogta kavicsait a tény, hogy bár csak röpke órák erejéig, de lakáskulcsa termett a férfi szentélyéhez. Azt, hogy elszaladóban még parancsba kapta, hogy semmibe ne merjen beleturkálni és adja le a portán az illetékesnek, hogy csapja a pótkulcs mellé, arról inkább önként és dalolva megfeledkezett. Mint ahogy arról is, hogy csakis azért kapta az ideiglenes zörgőt, mert a férfi villámos telefonváltása után közölte, hogy neki rohannia kell, és miután kudarcba fulladt, hogy a fiatal boltosfiú felvegye a saját öltözködésre alkalmazott tempóját, ezzel pótkulcsot érdemelt ki.

Mindezek fényében felhatalmazta magát, hogy ne menjen be az első órájára. Elhasalt a hatalmas ágyon. Mosolyba fordult arcát a párna puhájába fúrta, éppen hogy csak fekete gombszemeit engedte ki a huzat takarásából, és élénk sötétjével a rést kezdte fürkészni, ami a férfi távoztával maradt az ajtó és kerete között.

Tegnap este tényleg történtek rendhagyó dolgok. Butaság lett volna azt mondani, hogy elpirult, ha csak rá gondolt, mert valójában kiűzhetetlenül ott voltak a gondolataiban az éjszaka eseményei. Felnevetett.

Párnafogta kacaj volt, amit Asuka hallatott. Meggyúrogatta a pihepelyhest, akárha tésztát dagasztana, majd vele együtt oldalára hemperedett. Élvezte ezt a hatalmas ágyat, annak minden kényeztető centijével együtt. Szerette, hogy bármerre hemperedett, mindig volt ott még egy arasznyi, elterülésre hivatott matrac. Szerette, hogy sok párna van. Neki egy volt. Persze kaphatott volna, ha kér, de a szólóágy nem egészen erre volt tervezve. Ha telerámolta volna ilyesmikkel, ő maga már a padlón kellett volna, hogy éjszakázzon. De ide pontosan passzoltak a puhaságok. Szerette őket, mint ahogy szerette az érzést, amit a selyem adott a bőrének.

Mindig úgy képzelte, hogy kellemetlen ilyesmiben aludni. Hogy tapad és ragad és megizzasztja az embert, de mikor először került bele... Legszívesebben csupaszon aludt volna egész éjszaka. Kacaját ismét belerejtette a kezei között kínzott tollasba. Tegnap este ezt is megtette. Semmiben aludt. Mosolyát egy párás sóhaj lopta el és ő szemét lehunyva átalakult, úgy kanyarodott, ahogy tegnap hajnalban, mikor nyugovóra tértek. Ő volt a kis holdacska. Görbe félkör, amit egy másik foglalt magába. Nem igazán tudta, hogy akkor is így aludtak volna-e el, ha a férfinek nem mámorpettyes az elméje, bár ha jól belegondolt... Nem. Valószínűleg nem. De így! Odabújt, picit arrébb lökte, áthelyezte, módosította, megböködte és a mellette fekvő, haját tekintve akár pigment-problémás szénakazalnak is hihető másik, bár csöppet kelletlen fújtatások társaságában, de megadta magát. Ebből kifolyólag viszonylag keveset aludt. Ha még percekre sikerült is elszenderednie, újra és újra megébredt és ehhez elég volt az az ok, hogy a vállába szuszogó Numata Seiki mélyebb levegőt vett.

Magában mosolykázott. Ez már az ő titka marad.

Szerette a titkokat. Egy harmatos hajnalon döntött úgy, hogy gyűjteni fogja őket. A titkai mind csak az övéi, azokat nem lehet ellopni. Ha megállja a némaságot, nem fenyegeti veszély, hogy kiforgatják csak neki értékes vagyonkájából. Bár a kísértés, hogy kézzel fogható valója legyen annak, amit csak a fejében őrzött, igen nagy volt. Féltette a gondolatokat, sokszor jutott eszébe, hogy szeretne az ujjaival is tapintani egy-egy múlt darabot. Utoljára akkor tört rá a kell, hogy meglovasítson valami említésre sem méltó apróságot, mikor a legutóbbi alkalommal töltötte itt a napot. Na jó. Csak egy délután volt, és bár a férfi nem tudta, ő két doboz cigarettát tett zsebre az apró boltocskából az alibiért cserébe, de a jó padtárs ennek fejében odament érte, hogy hívja, induljanak együtt az önkéntes szemétgyűjtésre. Nem tudta, miért ezt találta ki. Mégsem hazudhatta, hogy korrepetálásra járt, hiszen szín ötös, miért kéne olyasmiből plusz órákat vennie, amiből kitűnő? A testnevelés, ami csorbította csöppet az összhatást, lévén nem volt igazán élsportoló, de hát abból nem tartottak ilyesmit. Szóval a két doboz cigin vásárolt szabad délután végjátékaként vízsugár alá hajtották, és amíg ott toporgott az ömlő cseppek alatt, szemével felforgatta a helyiséget, mint már annyiszor tette. Megvizslatta a csupa tükör fürdőt. Fura volt neki, hogy mindenhonnan saját maga les vissza. Ha nyelvet öltött, az is sokszoros gúnyorkává pattogott, akár a vidámparki elvarázsolt kastély egyik termében.

Akkor látta meg a kis piperepolcon a barna, fekete betétes hajgumit. Vastag, tömör, drapp darab, rajta keresztül kasul vékony, fekete párja rohan végig, néha megcsillantva egy-egy rézszín szálacskát. Sokat vacillált rajta, míg az apró gyöngyök simogatását élvezte, de végül győzött a kis hang, és ő meglovasította a hajfogót.

Senkinek nem tűnt fel az új karkötő, a kellemesen szoros darab, amit azóta a csuklóján viselt. Még saját gazdája sem ismerte meg az apróságot, viszont neki tapintást adott, halványuló illatot, valami megfoghatót és éppen ezért... Most megint azon törte a fejét, mit vehetne magához, amivel nem károsít meg senkit, amivel nem árulja el magát és... Ami megadja neki az emlék tapintását.

Talpra pattant, majd az ágy végében állva újra végigpásztázott a helyiségen. Nem akart ő elvenni semmi nagyot. Semmi olyat, amivel megkárosítaná a férfit, semmi drágát, semmi hatalmasat. Egy aromás papírzsepit, vagy egy olyan krémes kendőcskét, amellyel a férfi a kezét szokta itatni. Igen. Egy olyanra kifejezetten fájt a foga. Az apró, fémes fényű tasakokba egyenként csomagolt kis textilek mindig olyan tiszta illatot árasztottak. Nem mondhatta, hogy citrom vagy valami gyümölcs aromája lett volna, inkább volt egyszerűen krém illata, az a fajta határozott és sima illat, amit az ember könnyen összepárosít a tisztaság érzésével. Egyszer egy lámpánál vesztegelve látta használni ezt a fura kis leheletnyi anyagot, és száján gondolkozás nélkül kiszaladt kíváncsisága és rákérdezett - mi ez? Numata Seiki halálos komolysággal közölte vele, hogy a testéből áradó természetes illat egyszerűen megőrjíti a nőket és férfiakat egyaránt. El kell valamivel nyomnia a feromonok igéző hívását, ha nem akarja, hogy a lökhárítójára harapva hurcolja a fél várost. Aztán kinevette az ülésre ejtett álla miatt, és a zöld felvillantával elmondta neki, a hidratálás a kórházi kézmosó drasztikussága végett szükségeltetik. Elpirult az emlékvillanásra és most már biztosan tudta. Kell neki egy olyan kis krémes tasak.

Logikája a fürdőszobába hajtotta, és igaza volt. Röpke pillogtatás után az egyik polcon talált egy megkezdett csomagot. A fehér dobozban ott sorakoztak a kis ezüsttasakos, krémes kendőcskék, húsz vagy talán harminc darab is. Kivett egyet, de két lépésre távolodott csupán, és máris visszahajtotta a hang, hogy újabb darabot kapjon magához. Végül öt kis lapos zacskó sorakozott a tenyerén. Összevonta a szemöldökét, harcba szállva lelkiismeretével méregette zsákmányát, rosszallóan fújtatva fel, mintha csak leteremtené önmagát a szarkaságáért. Cseresznyecsomó lett ismét az az üdeszínű szájacska, és nevetnivalóan hullámos a babasima homlok. Hosszú vívódás után biccentve visszarakott egyet a kincseiből s a nála maradt négy szál aprósággal kifelé indult.

Egyetlen pillanatra talán összezavarodva próbálta kikuszálni a fejében váratlanul szét-szétcsúszó térképet, mikor a nappaliban állva hirtelen rádöbbent, valami nem stimmel. Persze hamar összerakta magában, hogy nem ugyanazon az ajtón át távozott, amelyen belépett. Aztán kikacagta magát, hiszen tudta, hogy két bejárattal működik a férfi hálójához tartozó fürdő, nem is értette, miért hökkent meg annyira. Talán gondolatai másfelé szaladgáltak, ezért lepte meg, hogy most ott állt a süppedős szőnyeg kellős közepén.

Pimasz mosoly született a szája szélén, és akár a macska készíti elő kiszemelt pihenőhelyét, lábával óvatosan morzsolgatni kezdte a finom szőrmét. Dagasztott. Ujjai közébe bele-belebújtak a finom szálak, megcsiklandozva az érzékeny bőrt, talpát cirógatták a bolyhosságok, és miközben somolyogva játékosan jobbra-balra billegett, egyszer csak megakadt a szeme a szemben magasló szekrénysor középső polcán.

El lett felejtve a játékosan csiklandó szőnyeg, hanyagolva lett az illat-textilkék gondolata.

Csontszínű keretben pihent a hozzá legközelebb álló fénykép. A fekvő, már kissé megkopott, monokróm emléken egy idős asszony állt egy hatalmas fa előtt. Ágai hófehér virágban és ő úgy sejtette, a valóságban is vakító hószínűek voltak azok a bodrok. Mellette, fából ácsolt egyszerű padon férfi ült, arcán fáradt, idő véste redők, száján hatalmas mosoly, s vele szemben, térdén támaszkodva, a lencsének természetesen háttal, talán négy éves fiúcska, s Asuka szemében újjáéledt a ragyogás, mikor rájött, a gépnek csak a hátát mutató, hullámos fürtökkel kócosan ácsorgó kisfiú maga Numata Seiki. Elnevette magát. Gombocskái még percekig időztek az öreg fotón, majd nehezen engedve azt, tovább szaladtak.

A fiatal, gyönyörű nőt is sokáig kutatta. Vonásaiban megcsillanni vélte a férfihez tartozó vonalakat. A szája ívét, szemei lejtését, a szemhéja feletti lágy rész határozottan megerősítette gondolatában, és mikor a harmadik képre ugrott, ahol egy felnőtt, frissdiplomás karolta az akkor már szemlátomást évek érlelte karcsúságot, már biztosan tudta, ki ez a hölgy.

A következő kép duplán is kiérdemelte tátott száját. Az ő korában járó fiatal fiú lába között metálbordó és koromfekete, csupafény motort szorított. Haja sokkal hatalmasabb volt, mint ahogy most engedi nőni sörényét, s az élénk fénykép azt is gyönyörűen megörökítette, hogy koromfekete tincsei között cirmosan pihentek tűzvörös szálak. Nyelve kiöltve, orrán napszemüveg, ujjával félreérthetetlen jelzést közvetített, olyat, amit tán a világ minden táján egyformán értenek. Asuka döbbenkedő O betűt formázva csodálgatta a majd két évtizedes darabot, és akaratlan képzelte saját osztályába a lázadónak ható, feltűrt ujjú egyenruhában pózoló fiút.

- Numata-san... - sóhajtotta a furcsa képzelgés hatására, mert már szinte a saját helye előtti padba látta a koromfekete hajzatot.

Aztán új szereplővel bővült a gárda, és a listára felkerülő idegen kivívta élénk érdeklődését. Pedig nem csinált semmi rendhagyót. Egyszer egy falnak háttal, minimális vidámságot adva a kamerának álldogált, másszor tipikus szépiázott tablóképen mosolygott... És ott volt még egyen, és még egyen...

Benyúlt a képrengeteg mögé. Karcsú karja könnyedén és tőle szokatlan túlzott odafigyeléssel surrant be a millió emlék között, kiemelve egy, szinte leghátra támasztott darabot.

- Doki! - csapta csípőre a kezét a pult mellett álló, most is, mint mindig, makulátlan fehérben feszítő nő. - Ha nem vagyok indiszkrét, mit keres itt? Azt hittem, ma csak akkor dugja be az orrát, ha én már leadtam a műszakot. Ennyire nem bírja nélkülem?

- Lebuktam, szépségem. Mielőtt azonban még nagyon belelendülünk az édelgésbe, tartson nekem gyors kiselőadást az osztály állapotáról, és hogy mi hol merre hány méter és egyébként is, mivel akarnak sanyargatni.

- Minek is? - kapott felettébb értetlen pillantásokat. Nem is egyet.

- Riadóztatva lettem, hogy rohanjak ide S.O.S, orvos nélkül marad a szakasz, mert Hirayama-sensei áramszünetből kifolyólag pihen a magasvasút egyik kanyarjában.

- Most ment átvenni a köpenyét. Őt is lehányták. Érez valamiféle kielégülést, ami kárpótlásul szolgálhat, hogy ide lett ugrasztva?

- Nem igazán.

- Nem rajtam múlott. Én megpróbáltam.

- Szóval potyára másztam ide?

- A probléma elhárította önmagát. Öröm, hogy én közölhettem.

- Mi lenne velem maga nélkül, kedvesem.

- Ha már itt van, nem ugrik be a mókuskerékbe? Van egy csomó finomság. Kiütéstől kezdve a fülcimpavisszavarrásig mindennel szolgálhatok. Amúgy, ha meg nem sértem, doki, tényleg, ne vegye személyeskedésnek, de sztrájkol a hajkefe?

- De csíp a nyelve ma reggel. Nem hagyták aludni?

- Görcsök. Fogadjunk, hogy a menstruációt is maguk férfiak találták ki.

- Meglehet, de akkor a borostát meg a nők számlájára iktatom.

- Nem kell a hattyú halála, nőként is borotválkozik az ember, mégsem hal bele. Amúgy maga is megtehette volna, vagy csak a haja van az állára tapadva?

- Nem beszélgetünk ma többet, én azt hiszem - ráncolta össze szemöldökét, ezzel még kialvatlanabb ízt adva vonásainak. Biccentett a tőle telhető legkurtábban, majd hátat fordítva megindult. - Mondja - vett hátraarcot két lépés között. - Félek magától. Ez normális?

Kaján vigyort kapott válaszul.

- Bölcs ember maga, doki.

- Ez most bók? - emelte fel karjait hanyagul a levegőbe. - Nem tudok én kiigazodni magán, szépségem – kacagott fel már szinte a liftajtóból, majd végleg hátat fordított, és hazafelé vette az irányt.

A fiatal fiú a kulcsot leadva az utcára lépett. Kellemes reggeli napsütés, furcsán csípőskés kora illat. Belehunyorgott a vöröslő, erejét még éppen hogy csak fitogtató napkorongba. Csiklandozására eltüsszentette magát, de mintha mi sem történt volna, ő csak tovább mosolygott, s zsebében lapuló megannyi értéktelen kincsével Sakurai Asuka iskolába indult.