Daniell II/9. - Mondj igazat... betöröm a fejed!

- Hadd foglaljam össze. Lepókhálóztad a szerszámot és bevetésre küldted. És most ezért sír a szád. Persze, értem én, oké. Kettyintettél egy jót és most vége a világnak. Világos szitu. Annyira vakító, mint egy végtelenbe hajított széndarab... Mondd, mi a görcs bajod van?! Gerincre vágtad, na bumm! Biztos nem te szakítottad le szüzességének tisztán fehérlő szirmait. Akkor meg mégis mit nyivákolsz itt, mint egy... Semmi nem nyervog így, még herélés után sem! Több férfiassággal büszkélkedhet még egy rohadt... birka is, miután megvolt a pápá, zacsi! Örülj inkább, hogy van farkad és használnod is van mire!

- És én egyszer régen megcsókoltam ezeket a patyolat tiszta ajkakat - közöltem elmélázva és az előttem kékkelő csészébe bámultam tovább.

- Meg még mennyi minden mást is csináltál velük! De akkor még nem hisztiztél így... Visszavonom. De. Hisztiztél.

- Mi lenne velem nélküled, drága barátom.

- Jaj, nem kell nekem ez a kamumeghatott hangsúly! Nem fogok itt lélekfurdalni! Tökéletesen igazam van!

- Semmit nem értettél meg abból, amit mondtam.

- De, mint már előbb is említettem, naptiszta. Dugás volt, depi jött. Másnál ez fordítva van. Normális embereket a szex ellazít. Felszabadít! Megnyugtat, te meg...

- Halálosan nyugodt vagyok.

- A faszomat beléd!

- Olyat nem játszunk.

- Ryu. Idefigyelj! - Uh. Ezeket az elszánt szemeket. Na, most fogom hallani a heti agybaj egyveleget. - Mondd meg. Most komolyan mondd meg, hogy mi történt abban a két órában. Abban a rohadt, kétszer hatvan tetves percben, amíg a vacsoraasztaltól az ágyig kerültetek?! Mert hogy valami gigantikusnak kellett beütnie! Ott ugyanis még majd lerántottad az asztal alá! Volt, hogy eszembe jutott, hogy rátok szólok, hogy legyetek már szívesek és a tányérotokkal foglalkozzatok, ne azon törjétek az agyatok, vajon milyen alsónacit visel a másik. Akinak nevezted! Aki! Vártam, hogy mikor jön egy cica, nyuszi vagy más bolyhos kis bájgombóc. Vigyorogtál, mint a fahéjas tejbegríz és szinte felzabáltad a szemeiddel. Gusztustalanul boldogan villogtatok egymásra! Azt hiszed, nem láttam, hogy a kezedet taperolja az asztal alatt? Akkor meg mi a jó francnyavalya történt?! Itt még majdnem megdöntöd nagyközönség előtt, aztán miután beakasztottál neki, felhívsz, hogy sírni valód van, milyen rossz neked! Nem értelek, baszd meg.

- Nem is. Semmit sem értesz.

- Ryu. A francokat nem.

Elég volt. Most. Most volt elég. Én vagyok a barom.

- Elmegyek.

- Nem mész te sehova.

- Nézd, abban a pillanatban, hogy arra van szükségem, hogy valaki jól lebasszon, visszajövök.

Felálltam és otthagytam tajtékzó barátomat. Jó. Persze valamilyen szinten megértem, hogy saját kudarcaként éli meg a dolgot. Hetekig engem próbált talpra állítani. Néha közel álltunk ahhoz, hogy elvigyen bolyhos felhőcskéket nézegetni. Még jó, hogy nem jelent meg egy olyan idióta relaxációs kazettával, amin egy bársonyosan lágy női hang azt skandálja: „Igen. Jól vagyok. Az élet gyönyörű, az élet csodaszép. Jól vagyok.” Hála érte, hogy ezt a részét megúsztam.

Azt hiszem, az én hibám volt, egyedül kellett volna elmennem a vacsorára. Meglátta ezt a pasit és elkönyvelte, hogy jól vagyok. Tulajdonképpen nem az izgatja őt, hogy futó kis nemisrománcomnak ilyen sebességgel véget vetettem, hanem az, hogy ki miatt. Pedig nem mondtam ki, mégis tökéletesen tudja. Nyilvánvaló. Ettől tört rá az idegbaj. Talán félt. Talán kicsit túlságosan is.

Már éppen a kabátomat vettem, mikor utánam szólt.

- Azt hiszed, hogy gondol rád? Akár egy pillanatig is?

Úgy álltam ott, félbefelejtett mozdulattal, mint akit odatettek. Hányszor kérdeztem ezt saját magamtól? Aztán mindig szintén én szolgáltattam a cáfolatot. Miért tenné? Miért kéne akár egyetlenegy gyorsan tovarohanó másodpercig is rám gondolnia? És még ha meg is teszi néha, nem akarom tudni, milyen gondolatokat kapcsol hozzám azok után. Azt hiszem, fájna tudnom, hisz elképzelnem is fáj.

- Nem hiszem - közöltem semmitmondó hangon, mereven bámulva a cipőm orrát. - Nem.

- Most kit akarsz etetni? Engem? Vagy magadnak is ezt próbálod bemagyarázni? Mégis meddig szeretnéd játszani a hős szerelmest? Otthon üldögélve nagy magányban és várni, hogy arra eszi a fene azt a kis szarost, és majd becsenget, és sírva közli, mennyire megmelegedett az elmúlt hónapokban, és kurvára már nem tud cicire gondolni, csak...

- Na most azt hiszem elég.

- Faszt! Csak most kezdem! Mikor szándékozol végre felébredni?! Nemhogy soha nem fogod érdekelni, hónapok óta annyira nem méltat, hogy bármilyen okból is feléd sétáljon! Azt hiszed érdekli, hogy mit döglődsz? Köp rá! Fogadjunk, hogy azt is tudta, hogy miatta nyaltad fel magad az oszlopra! És? Hol van? Virág? Vagy legalább egy cseszett „jóhogyélsz-baszdmeg” cetli?! Érzékeny és csodálatos, mi? Szerintem csak egy önző kis faszkalap, aki megcsinálta a nagy búcsújelenetet, hogy fájjon csak még jobban, aztán lelépett, és most vígan éli világát, és soha, még csak egy percre se...

- Fogd be a szádat!

- Aha! Az jó lenne, mi? Hát nem! Mitől félsz? Hogy széttöröm a kis képzeletvilágodat, ahol a kis takonyláda szerelemmámorban úszkálva a neved csiviteli reggelente, mikor együtt ébredtek a pihe-puha ágyikóban? Jó! Hát lehet így is. Végül is, ha vannak képzeletbeli barátok, miért ne lehetne neked egy képzeltbeli köcs...

Ez volt az utolsó csepp.

- Most már kussolj el! - üvöltöttem rá, de...

- Nem! Ébresztő! Meddig?! Meddig akarod még ezt csinálni? Halott ügy volt, az első perctől kezdve! Már akkor látnod kellett! Mi a szarért nem léptél ki belőle?! Akkor! A legeslegelső másodperben?!

- Hú, de okos. Mert az olyan könnyű, igaz? Hát te csak tudod! Kurvára okos vagy! Végül is, miért ne tarthatna nekem pont az a személy kiselőadást az érzésekről, akinek még a büdös életben nem volt egyetlen igaz érzése sem! Olyan, aki még nem szeretett mást soha, önmagán kívül!

Olyan szemekkel nézett rám, amiért később majd meg fog ölni a bűntudat. De most... Most semmit sem jelentett.

- Ez durva volt.

- Tényleg? Hát azt hittem, őszintésdit játszunk. Durva? Mert te selyemsállal simogattál az elmúlt percekben? Durva? Mikor zavart ez téged?! Ha három kezem lenne sem lenne elég ahhoz, hogy megszámoljam, hányszor keféltél félre a „nagy szerelem” alatt. Ha lett volna benned egy fikarcnyi emberi érzés, egy hajszálnyi tisztelet irányomban vagy egy cseppnyi bátorság, akkor elém állsz és bevallod. Megtetted? Soha! És ezek után cáfold meg, hogy nem mondtam igazat, és éreztél valaha bárki iránt bármit is! Egyedül magadat szereted, és tetted mindig, úgyhogy te nem tarthatsz nekem előadást arról, hogy tépjek ki magamból valakit, mert nem tudod, milyen nehéz! Fogalmad sem lehet róla, mert még a büdös életben ilyesmit nem éreztél!

És otthagytam. Bevágtam magam után az ajtót, és magára hagytam a ledöbbent Seikit. Fortyogott bennem a düh, hevesen dübörgött a szívem és görcsbe rándult a gyomrom. Kicsaptam a bejárati ajtót, és...

Mikor Seiki beért, még mindig a kocsim előtt álldogáltam. Néztem a kezemben a kulcsot.

- Nem mertem beszállni - mosolyogtam rá.

- Reméltem, hogy nem fogsz.

- Várok kicsit.

- Az... az jó.

- Igen.

Csend és némaság. Percekig zavart hallgatásba temetkezve álldogáltunk alig fél méterre a másiktól. Aztán... mint ahogy régen is, közelebb lépett. Átölelt.

- Utcán vagyunk - súgtam vállának hajlatába.

- Ez csak egy parkoló. Nincs itt senki.

- Sajn...

- Nem kell. Én tartozom...

- Semmivel sem. Soha. Csak dühös voltam... én... Sei, tudod, hogy...

- Tudom.

És újabb néma pillanatok.

- Ryu. Tapintatlan voltam, tudom, hogy nem így kellett volna... De Ryu. Az igazat mondtam. Most hívok egy taxit, te szépen hazamész, otthon felteszed az egyik szaxofonos búsongódat, előveszel valami minőségi agysejtrombolót, leülsz a vaksötétben... És elengeded. Nem, mert én ezt mondtam, hanem mert itt az ideje. Rendben?

- Utálom, ha úgy viselkedsz, mint egy idióta...

- Akkor szinte non-stop ilyesmi érzéseket táplálhatsz irántam.

- Van, amit még jobban utálok.

- Éspedig?

- Ha igazad van.

- Ó. Ritkán fordul elő. Van megfelelő mérged?

- Hűha. De van ám!

- Akkor?

- Hívd azt a taxit.