Daniell II/7. - Lelkenincs mosoly

Kivittem a tálat, amiben nemrégen még az általa ízorgiának titulált epres-dinnyés gyümölcssaláta volt. Pakolásztam még pár percig tétova mozdulatokat téve. Boros pohár után nyúltam, majd visszarántottam a kezem... és újra, de megint. Kihajolva kissé a fal takarásából a nappaliba sandítottam. A CD állvány előtt állva éppen a választékot gusztálgatta, aztán megfordulni készült, amitől villám fejvisszarántási produkciómat szerintem a világ összes részén elismeréssel nézték volna végig.

- Nem bánnád, ha betennék valami zenét?

Hát most mit lehet erre válaszolni?!

- Persze. Válogass csak.

Ne. Ne tegyél be semmit! Főleg ne... aha. Ne egy „bújj közelebb” hangulatú jazzt. Köszi. Azt hiszem, ez határozottan egy irányba billentette a tétvázásom mérlegét. Ha most üres kézzel, netalán ásványvizes üveggel sétálok vissza... Na, az kreténségi bizonyítványt állítana ki szegény rólam. Vagy azt hinné, hogy ennyire bamba vagyok és bárgyúbugyuta agyamig nem jutott el az a tény, hogy egész este itt kínálgatja magát, vagy hogy... khm... teljesítés-képtelen lennék. Mi másért akarnám szabotálni ezt a kétség kívül szexszel kecsegtető estét?

Az ő szemével nézve két megoldás a kézenfekvő - hülye vagy impotens. Egyiknek sem szeretnék látszani. Azért büszkeségem még van! Valamennyi... Jó! Építgetem felfelé, és a legkevésbé sem tenne jót ennek az igazán szerény költésvetésű önbecsülés-tatarozásnak, ha bármelyik kedves kis feltételezés akár burkolt célzás formájában is eltalálna hozzám. Nem kell egy olyanféle sajnálom-pillogás.

Tehát... !

- Isteni ez a bor - poharát ismét a szájához emelve, újabb kortyot engedett le a torkán.

- Örülök, hogy ízlik.

- Újabb bizonyíték a kiváló ízlésedről.

- Vagy csak azt mutatja, mily remekül tudok elmenni egy bor szaküzletbe és kérni a hozzáértő eladót, hogy villogtassa meg a tehetségét és emeljen le a polcról, egy különlegesen érzékébresztő darabot.

- Ccc. Nem hiszem - csóválta a fejét kacagva.

- Pedig jobban tennéd. Hidd csak el, hogy képes vagyok ilyen hatalmas tettekre. A minap is betévedtem egy ilyen helyre. Hallanod kellett volna, milyen szépen tudtam megfogalmazni a kívánságomat. „Szép napot. Valami igazán különleges évjáratot szeretnék.” Ennyiben áll a borszakértelmem - nevettem.

- És még szerény is. Az elmúlt hetek után kezdem úgy gondolni, hogy nincs semmi rossz tulajdonságod. Tökéletes bélyeggel kerültél le a futószalagról.

- Ne hidd. Nagyot fogsz csalódni. - Közelebb hajoltam egy röpke pillanatra. - Rágom a körmöm - súgtam a fülébe, és mikor visszaültem a helyemre, egy hahotázó férfit hagytam magára.

- Ezeket a körmöket! - kacagott egyre jóízűbben. Kezem után nyúlt, és még jobban nevetett, ahogy alaposan megvizsgálta a kézfejemet. - Mikor voltál manikűrösnél?

- Minél?

- Juj! Ne szédíts. Gyerünk, vallj!

- Mi az a maniizé?

- Ryu!

- Nem tudom, miről beszélsz - rántottam vissza a kezem játékosan a hátam mögé rejtve.

- Szépen van lakkozva.

- Ez nem lakk, hanem kálciumgél, holnapra már nem is fog látszani, csak addig csillog, amíg friss, de azután... Hoppá – „műkikotyogtam”. Jó játék.

- Ezt hívják úgy, hogy gigantikus lebukás. Tökély figura.

Kicsit komolyabban néztem rá.

- Tévedsz, és rossz lesz rájönni.

- Kétlem, hogy így történne.

- Félek, hogy mégis. - Komolyságom már teljes volt.

- Eddig nem okoztál nekem csalódást, semmilyen téren. Úgy hiszem, ezután sem fogsz...

- Túl nagyokat gondolsz rólam. - Mosolyogva töltöttem ismét teli a poharát és próbáltam figyelmen kívül hagyni azt a tekintetet. Olyan szemekkel villantott, hogy úgy éreztem, az ő fejében a gatyám már a szoba másik sarkában van... egyéb hozzám tartozó dolgoknak a helyét inkább nem részletezném. És mégis az a pillantás... egyben egy számomra ijesztő érzésről mesélt. Nem akartam, hogy így nézzen rám. Rosszul esett. Tekintetem inkább a bíbor nedűnek ajándékoztam. Poharunkat ürítgetve, egyre jobban feloldódtam, és ő sem tűnt igazán feszengőnek.

- Tartottam attól a vacsorától, de be kell vallanom, remekül éreztem magam. A barátaid annyira közvetlenek. Szeretnek, tudod?

- Tudom. Engem csak szeretni lehet - húztam ki magam, játszva az öntelt figurát, de fél perc múlva kis előadásom röhögésbe fulladt. - Komolyan, tudom. Tudom.

- Igazi családias születésnap volt.

- Igen, valóban.

- Csak hiányoltam a szülőket, testvéreket...

Fejbe csaptak a lágy mosollyal közölt, hazug szavaim.

- Egyke vagyok és a szüleim már nem élnek.

- Sajnálom. Nem akartam...

- Régen volt. - mosolyogtam álkedvesen.

- Értem. Akkor is sajnálom. Kíváncsi lettem volna, mennyire hasonlítasz rájuk.

- Most elővennék neked pár képet, sőt megtámadnálak a családi fényképalbummal, de nemrég alakíttattam át a lakást, és még rengeteg minden elcsomagolva áll egy ismerősnél. Sok visszapakolni való. Fél életem nincs a helyén, de amint ez megtörténik, ígérem, képeket nézegetünk. Nem úszod meg.

- Rendben. Állok elébe minden pelenkás és szemérmetlenül meztelen popsis képnek.

- Hm, ezt most félreérthetem? – műkacagok.

- Igen... Nem! Ne hozz zavarba! Nem úgy értettem. Csak érdekel, milyen voltál. - Ha Seiki itt lenne, már régen a hátam mögött csápolna, karjait bőszen lebegtetve, hogy elvágja a témát. De nincs itt. - Soha nem akartál egy hugit vagy egy öcsit? Nem volt rossz egyedül? Bár végül is, ha úgy nézzük, így egyetlen gyerekként csak rád fordult minden figyelem. Anyuci, apuci kicsi szemefénye. Kis önző - kacagott, és én is vele, majd bólogatva helyeseltem... És csak kérdezett és kérdezett a családomról, gyerekkoromról... Én meg mesterfokon hazudtam, bár a miértjéről még csak halovány fogalmam sincs. Leinthettem volna a témát, de én inkább igeneltem minden idealizált családi képre, amit felvillantott, és őszintén szólva nem is igen esett nehezemre. Talán ez a téma már olyan mértékben hidegen hagy, hogy teljesen érzéketlenné váltam...

Na jó. Persze, hogy ez nem igaz. Azért nem szenvedek tőle éjjeleken át, mert megtanultam beletörődni. Már elfogadtam, hogy érzek és éreznek ők. De nem tudom, hogy ezt egy idegen hogy könyvelné el. Mit gondolna rólam a dolog részletes ismerete nélkül? Egy kívülálló szemével furcsa... nem, inkább egyenesen bizarr lehet, hogy az embernek él az anyja, és ő több mint tizennégy éve még csak nem is tud róla semmit.

Tehát adott egy meghitt kis beszélgetés, a hold itt sápadozik az ablakban, mintha díszletnek állítottam volna fel a még romantikusabb légkör megteremtéséhez. Borozgatunk, mosolyokkal és szirupos édesgetésekkel dobálódzunk, egymás egóját mesterfokon cirógatva... És akkor Ishigorou Ryu előkaparja élete hányattatásait, mikor felcsendül a kérdés: melyik árnyalathoz hasonlítanám inkább bolyhos-barikás gyermekkoromat, a ragyogó napsárgához, vagy a vattacukor-rózsaszínhez? Mit szólt volna, ha azt felelem - méregzöld. Hullakék vagy Fekete. Elmosolyogtam volna, hogy apám halálakor rám jött a nevetés, és miután ez elmúlt, fél délutánt töltöttem a vécében, kiadtam mindent, ami bennem volt, még azt is, ami nem, és Seiki tanúzásával lelkifurdaltam és emésztve magam hányadoztam. Fantasztikus téma-kánaán... Na jó, most már ugorjunk!

- Szép a szemed - közöltem, s legvérforralóbb pillantásomat mellékeltem mondandómhoz, és láss csodát! Ostoba tucat bók, huszadrangú széptevés, és mégis úgy mosolyog, mint akit most hasonlítottak az éppen ébredő hajnali nap első sugarához. Pedig a klisé, amit kapott, az egyik leghasználtabb, mégis mosolyog.

És akkor láttam meg, ami eddig is az orrom előtt volt, de még csak nem is tűnt fel. Talán az alkohol az oka, hogy most ragyog csak tisztán előttem a nyilvánvaló, hogy annyira...

Üres.
Üres, mint egy poros váza az asztalon. Nincs benne semmi. Szemeiben nincs titokzatos varázs, ajkainak lágy mimikája csak a beszédet szolgálja. Mögötte nem rejtőzik semmi. Üres. Értéke csekély, jelentéktelen. Tán semmi. És ahogy figyelem, kezdek rájönni saját szánalmasságomra, önnön ostobaságomra, hogy vele akarok felejteni. Egy olyan valakivel, akiben még csak egy fikarcnyi jelét sem látom annak... ami ritka virággá varázsol egy egyszerű kórót, amitől a szegénylegény királyfivá, a szürke szivárvánnyá, a kis semmi a világ legnagyobb kincsévé lép elő...

Hiányzik belőle az. Az a felkavaró, borzongató, mosolyra fakasztó... Vagy csak én nem látom. Lehet, hogy másnak ott van? Hogy volt vagy lesz valaki, aki majd úgy tud ránézni, hogy lát mást is, mint sivár ürességet?

Gyógyulni vágyok, orvosság lehetett volna. Fájó sebeimre enyhülést hozó ír, de csak még jobban fájok. Sebez minden szó, amit mondani kényszerülök azért, hogy nevetést, zavart pirulást hozzak az arcára. Minden egyes kedves szó az én lelkemen ejt újabb karcolást. Köszönöm. Másnak hahotás jókedvet csinál, engem meg a sárba taszít pár pohár folyékony szőlő.

- Hűha, de komoly vagy.

- Nézd... - próbáltam belekezdeni.

- Figyellek!

- Lehet, hogy jobb lenne, ha...

- Ó, Ryu. - Bájos pillantás keretében letette a borospoharat és hajszálnyit közelebb hajolt. - Tudod, eddig is a lovagiasság élő szobrának tartottalak. Ha most felkínálod, hogy hívsz egy taxit, mert nem lenne jó ötlet, ha itt tölteném az éjszakát, akkor végleg úgy fogom gondolni, hogy igazi gáláns lovag vagy és még a végén beléd szeretek.

- Én...

- Ez már felesleges. Nincs értelme tovább csábítanod, mert tudod… azt hiszem... ennél jobban már nem tudsz levenni a lábamról...

... És csókolom. Ő akarta, vagy valahol talán az agyam hátsó szegletében én is vágytam... ki tudja.

Más érzés így. Mást érzek, hogy olyasvalakit tartok a karjaim között, akiben az égvilágon semmit sem látok, aki iránt nem érzek. Nem tudom, szégyellni való vagy tisztelendő dolog-e, de harminchárom éves koromra még egyszer sem volt olyasvalaki az ágyamban, aki közömbös lett volna a szívemnek. Ez baj? Hiba, hogy csak azok voltak nekem, akiknek lelkére legalább annyira, ha nem jobban szomjaztam, mint a testére? Lehet, hogy ez valami lelki mutáció. Érzelmi kicsavarodás vagyok? Más már ennyi idősen oltár elé vezeti élete párját, s bár már rég belenyugodtam, hogy ez az a dolog, amit majd soha nem tehetek meg, azért abban bíztam, hogy ha még nem is köt majd minket össze egy eskü, nem lesz papír az ígéretünkről, azért meglesz, akivel megtenném, ha megtehetném. Tudom, soha nem jelenthetem ki nem létező családom előtt, hogy mostantól e személy az életem örök párja, de úgy hittem idebenn, világot kirekesztő otthonomban... otthonunkban… annak igaz falai között ígérhetek örök hűséget.

De nem így alakult. Van és még sincs és én életem harmincharmadik életévébe lépve nem arra készülök, hogy jelképes gyűrűt húzzak egy pillefinom ujjra, hanem arra, hogy bezsebeljem életem első szimplánszex élményét. És ez valahol nem csak elkeserít, de még ha csak saját szememben is, de szánalmassá tesz...

A szája más. Belülről nem éget, csak a testemet ingerli, ébreszti a vágyam, de vele én mégsem ébredek. Rám tapad. Simul, s kényeztetni próbál, érzem a lángot, de halovány, seszínű kis utánzata a szenvedélynek, nevetnivaló elferdítése az igazi vágynak. Csak torzult tükörkép, silány és semmitmondó.

Az íz, az illat, a gyengédség, a hang, az érintés... Ingerhalmaz, mely nem mond semmit, testem mégis akarja. Az áruló! Hűtlen, mert nem érez velem. Szószegő... Érzéseim csapodár semmibevevője! Ő már ég... követeli, hogy érintsék, kényeztessék, szeressék, s hogy mint viszonoz? Kinek számít érez-e, ha adni attól még képes...

Hogy hol vannak a ruháim fogalmam sincs, de rajtam nincsenek. Mást viselek. Forró test tapad hozzám, ujjak cikáznak rajtam, puha hús játékos csókokkal borít, szuszog a bőrömbe, és megtesz mindent, hogy gyönyört adjon. Önzetlenül babusgat és hiszi, ez az, amit akarok... De ha felnézne rám, látná, szemeim ahelyett, hogy lehunyva, vak sötétben pihegve várnák a varázslatos ismeretlent, szemhéjam rejtekében, hogy még jobban magával ragadhasson az új bódulat... Ehelyett a sápadt holdat figyelik, halovány krátereit, márványos mintáját, babonázó titkot rejtő felszínét... a fény gazdáját ezen a sötét éjjelen. S bolond szívem akarva akaratlan játékba kezd.

Eszembe villan a hatalmas lámpásról, hogy valahol, talán az utcán állva, vagy az ablakban üldögélve lehet, hogy ő is figyeli a sápadt korongot. Lehet, hogy a tudta nélkül kicsit összeköt minket ezen az éjjelen. Hisz most annyira közel van az öreg hold, hogy akár kémem is lehetne. Benézhetne egy műterem hatalmas tetőablakán, és elmondhatná nekem, hogy mosolyog vagy sír-e éppen. Hogy lázban égve alkot, vagy... vagy éppen... szeret.

És ez a legutolsó, keserűen fájó gondolat szívemig hatol. Maró mérget fecskendez az ereimbe, s kihasználja hirtelen támadt kínzó fájásom, kétségbeesett reménytelenségem, s zokogó lelkemre kárörvendő mosolyt villantva tálcán kínálja elém a megoldást... és én, fuldoklóként kapaszkodtam az elém vetett mentőövbe, legyen az bármi... Bárki. Még ha csak ideig-óráig is segít...

Csak múljon a fájdalom...

S órákkal később, a mellettem békésen alvó férfi mellett némán könnyezve sirattam el szerelmem megcsalatott, porba tiport maradványait, saját magam által megbecstelenített érzéseim örökbús szilánkjait, s maradtam egy test. Egy kongó, kopár tok...

Boldog születésnapot.