Kamélia 14.fejezet

- Hé. – A halk hang a háta mögül szólalt meg. – Nem jössz vissza az ágyba?

A fürdő ajtajában álldogáló nő kérdőn nézett rá, kezével szórakozottan babrálva rövid hajának végét. Bőrén kívül nem viselt mást. Seiki a válla felett tekintett rá hátra. Őt nézte, de teljesen máshol járt és ezt alkalmi partnere is látta. Pillantása átfutott a nő formás mellein, kerek idomain, várakozó tekintetén, de valahogy nem akart róla tudomást venni.

- Nem. – Ijesztő volt a saját torkából előkúszó rövid szó. Mintha nem övének hallotta volna. – Vagyis... – Megfordult. Hátát mutatta a tükörnek, derekát megtámasztotta a mosdókagylón, de lépései nem vitték tovább. – Most nem.

- Egyedül aludjak az ágyadban?

Először játékos poénkának szánta, de a férfi válasza nem csengett annyira pajkosan, mint az övé.

- Inkább menj haza.

- Mi?

Nem hitt a fülének, de ezzel nem volt egyedül. Seiki sem hitte el, amit mond.

- Hívj egy taxit és menj haza.

- Mi bajod?

- Természetesen kifizetem. – Soha nem beszélt még ilyen hangsúlyban azzal, akivel az ágyán osztozott. Nem volt az a fajta és mégis, mikor újra megindult, a nő elé érve megismételte a gondolatot. – Menj el. Kérlek.

A hitetlenkedő fújtatást a tettek követték gyors egymásutánban. A fürdőszobában álldogálva várt, de a falakon keresztül is elért hozzá, ahogy a nő dühösen dobálja magára a ruháit, keresi a szanaszét darabokat, cipőt húz, eközben persze elmondja őt magát mindenféle bunkónak ilyen és olyan toldalékokkal színezve.

Felháborodásából kifolyólag Numata Seiki egyaránt kapott megfogalmazhatót és megfogalmazhatatlant, és hallva az ízesebbnél ízesebb beceneveket, ő maga kísérletet sem tett a bocsánatkérésre. Az ajtó csapódott és a lakásban így egy csapásra újra csend lett.

Az a csend, ami hetek óta felébreszti a gondolatait. Mikor minden elhallgatott és már csak a csöveken szaladó víz alig neszezése a leghangosabb zajforrás, az ő fejében elindult az örvény. Forgó gondolatok üldözték egymást, versenyeztek, mind megválaszolást követelve, mind kielégítést kényszerítve, mind mást akarva, mint amit ő maga helyesnek vélt.

Elkerülte a fiút. Korábban ment, ha kellett, vagy később jött, túl későn ahhoz, hogy ébren találja. Napok teltek el, látta, hogy változik a konyhaszekrény tartalma, a fiú kabátjának a helye, a párna a nappaliban nyújtózó kanapén. Megpróbálta kihagyni az életéből, száműzni a mindennapjaiból azzal együtt, hogy egy fedél alatt éltek. De az éjszakái nem voltak könnyűek. Többet töltött éberen, mint amennyit alvással tudott, többet a fiú ajtaja előtt, mint a saját ágyában.

Kinyitotta a hűtőt. A bőre még nedves volt a langyos zuhany hagyta vízpettyektől. A tejért nyúlt. Nem különösebben volt oda érte, de ilyenkor imádta a selymes hűsét. Megszokta, hogy úgy él, ahogy neki tetszik, bár hogy a magány szót használja, az pár nappal ezelőttig sosem fordult meg a fejében. Úgy hitte, nem magányos, egyedülléte a saját választása és saját birodalmában kizárólagos uralkodó lévén, azt tehette, ami jólesett. Pohár nélkül a torkára engedi a hideg italt, ha éppen ahhoz támadt kedve.

A levegő megborzongatta a bőrét, ahogy a dobozra markolt és… Megrekedt a mozdulat. Megfagyott, mint napok óta minden alkalommal. Nézte a kék-fehér karton mellett a kerek hasú üveget, a rajta fájósárgán virító tornacipős banánt, amint csúszdán érkezik a rajzolt tej-hullámokba és már nem akarta a szomját oltani. Nem úgy, mint akkor vágyta, mikor legördült a feszes testről, nem úgy, mint mikor magára hagyta a nőt azzal a pár szavas kis mondattal, hogy felfrissülni megy.

Becsukta a hűtőt. A gyér fény, mi eddig megvilágította félcsupasz alakját, most kialudt. Csak állt. Állt egyhelyben a sötét konyhában. A hegyes csat, amivel megtűzte kavargó korom tincseit, hirtelen zavarni kezdte. Úgy érezte, tépi a haját. Mintha meg tudta volna számolni a szálakat, amiket feszített. Csak pár, még tincsnek sem nevezhető fekete szál és mégis. Ki kellett engednie víztől óvott hajkoronáját. Beleborzongott, ahogy a kavargó fürtök a hátára omlottak, felvacogott a bőre.

Nézte a sötét előszobát, a kintről beosonó fény rajzolta nappali lazúros bútorait, tétova kételyek öntötték el, mint ahogy napok, tán hetek óta teszik, és mégis újra elindult. Talpa alatt hangtalan sóhajtott fel a túlzópuha, süppedős szőnyeg. Lassan sétált, minden mozdulatában bizonytalanság fészkelt, minden újabb lépésében aggály saját tetteivel szemben és ennek ellenére mégis alig telt bele fél perc, és ő ott állt a csukott ajtó előtt.

Teli, szépen alakított, fehér betétes ajtó, fém kilincsével. Mögüle nem szűrődött fény. Nem szökött ki világosság, ahol tokjával találkozott.

Alig pár perccel ezelőtt még olyan vadul lovagoltak rajta, hogy még levegőt venni is elfelejtett néha és most csak állt, mint akit ezer éve nem érintett meg senki. Reszketett, ölén áramlott a forróság. A néma lakásban saját légvétele sikolyként hangzott fel újra és újra. A derekára csavart törölköző lassan elviselhetetlenül tapadt rá, nem tudta, meddig bírja még, hogy ne szaggassa le magáról. Túl élő volt a vágya, túl elviselhetetlen a kell, amit odabent érzett, és amit bármennyire próbált, képtelen volt csillapítani. Akárkivel próbálta, akárhányszor tett rá kísérletet.

Átszaladt az agyán az előző vad pásztoróra és nem értette, miért akar éhen halni, mikor az imént evett és ő mégis majd elpusztul bele.

Nem a választ akarta. Nem azt, hogy miért áll minden éjjel az ajtaja előtt… Inkább azt akarta tudni, meddig még.

Kezét a kilincsre csúsztatta. Minden éjjel megtette. De most sem nyitott be a szobába, ami előtt várakozott, maga sem tudta, mire. A különbség az volt, hogy akaratán kívül ma éjjel az ajtó mégis kinyílt.

A fiúval találta magát szembe. Ő maga ajtón innen, Asuka azon túl, egy küszöb volt közöttük és annál mégis sokkal több.

A felvont szemöldök alatt barna kavics várta a következő másodpercet, csillogása élőbb volt, mint valaha, sötét szembogara mintha meg-megremegett volna, miközben Asuka figyelte a férfi egyre változó vonásait. Sóvárgott utána. Tapasztalatlan egésze, fiatal szíve ellenére egy kiforrott érzést hordott magában már nagyon régóta. Cipelte a terhét vékonyka vállain vagy csak húzta maga után, ha ereje elfogyott súlya nyomán, de mindig vele volt, attól a pillanattól, hogy elgurult az első szem alma és követte egy egész gyümölcstorony.

Első látásra született és mégsem érezte, hogy sekélyes, hogy csak elnagyolt és az ismeretlenbe zuhant bele. Szerelmes volt és biztosan tudta, tisztán, őszintén és viszonzatlanul. De nem bánta. A különös dolog, ami aznap megtalálta, nem akart tőle sokat. Volt egy suttogó hang, ami könyörgött neki és ő nem tehetett mást, megpróbált eleget tenni a kérlelésnek, megpróbált a férfi közelében lenni. Nem kellett túl közel, lelke elégedett volt azzal, ha tudta, hogy két szobára van, ha a kanapé másik felén ül, ha a kagyló túloldalán tudta. Mákszemnyit akart csak belőle, de ha annyit se kapott meg, úgy érezte, elporlad bele, de ha csak egyetlen grammal is többet, akkor boldog volt.

Tett egy fél lépést. Bátorsága a belső fohász nyomán serkent. A vonalon állt, kettejük között félúton lévő határt taposta lábaival. A férfi nem mozdult, csak a levegőt hallotta ki-be rohanni a tüdejéből és sajátjának zakatolása még azt is elnyomta. Közelsége révén megérezte a bőre langyát, a belőle párolgó friss illatot. Mert tényleg közel volt. Elég közel ahhoz, hogy homlokát picit előre biccentve a kulcscsontjára bólinthasson.

- Numata-san...

Megtette. Odasimította az arcát, kócos haja a férfi állát cirógatta meg. A puha kék köntös, amit eddig kezével fogott, hirtelen a földre hullott és ő ott állt teljesen pőrén. Egyetlen hang nélkül kínálta fel magát, testének minden porcikáját, semmit sem várva cserébe. Mert minden este az ajtó másik oldalán várta, hogy végre nyíljon, akármiért is jött a férfi. Már attól összerezzent, hogy megérezte a cirógatást a felkarján, mosolyát Seiki bőrébe rejtette el előle és maga elől is.

- Ha egy alkalom lesz… – Seiki suttogott. Hangja nehéz volt és karcos. - …És holnap reggel úgy fogok csinálni, mintha meg sem történt volna… - A fiú felsóhajtott. Tanácstalansága és vágya csaptak össze. – Ha elfelejtem, eldobom, ha még kevesebb leszel tőle… Túl fogod élni, Asuka…? - A férfi még mindig halkan beszélt, hangja megremegett, ahogy kimondta. - Asuka…

- Megpróbálom.

Nekiindult. Lendülete maga alá gyűrte a fiút. Asuka még két lépést tudott vele hátrálni, aztán lába elakadt az ágy végében és ő dőlt, míg a matrac meg nem fogta. Hangosan pattantak a rugók, bár jó kondícióban volt a szerkezet, mégis megérezte a két rázuhanó test súlyát.

Nem volt mit levenni. A fiú ruhája már az ajtóban eltűnt, Seiki törölközője pedig valahol a második lépés tájékán esett a szőnyegre, nem volt mitől megszabadulni. Teljesen meztelenül egymásba gabalyodva hirtelen túl valószerűtlen volt az egész. Asuka lehunyta a szemét. A fekete zuhatag ráomlott, mint egy jótékony palást, betakarta, illatával ölelte át. A férfi az állát csókolta, súlyával feszült neki és csípője ütemes, önkéntelen ringásától Asuka szinte egy szempillantás alatt hangosan, nyüszítve elélvezett.

Amikor erre ráébredt, vér tódult az arcába. Beharapta vékonyka ajkait, a csúcs után a lejtőn saját csalódottsága várta és annyira dühös volt magára, hogy legszívesebben sírva fakadt volna tehetetlenségében. Keservesen sóhajtott fel… Aztán meglepetésére nem történt semmi.

A férfi egyre hevesebben csókolta a nyakát, egyre erősebben markolta és mire kettőt pislogott, már el is felejtette az egészet. Kétségbeesetten kapott minden érintésbe, még jobban igyekezett bőrét a csókok alá csempészni, dupla annyit nyerni mindenből, tripláját a záporozó érintésekből.

Lassan a sóhaj már túl finom szó volt a hangok viharára, ami a torkát hagyta el. Motyogott, zihált, majd nyögött, a férfi vállába kapaszkodva próbálta szilárdan tartani magát, mert félt, ha csak picit is enged, elsodorja az örvény.

Seiki hátrasimította a kócos fürtöket, ki tudja, milyen gondolattól vezérelve hirtelen a szemébe kellett néznie. Szorítása a combján szinte már fájdalmat okozott, a fiú reszketésétől ő is vacogott, tünékeny testének páratlan forróságától őt is kínozta a láz. Remegett a szája, az a puha rózsaszín kis hús epekedett a csókjáért. Soha senki máséért, az ő száját kérte, ezt még a félhomályban is látta. Egyik fele meg akarta kapni, gondolatoktól fosztva, állatias ösztönnel elvenni akkor és ott rögtön, másik fele pedig földhöz csapva a világ idejét pergető homokórát, odaadta volna a fiúnak az univerzum leglassabb csókját.

Aztán elmúlt a tétovázó pillanat. Hagyta tovarohanni úgy, hogy se jobbra, se balra nem lépett és Asuka zokszó nélkül tűrte a döntését. Ezt a döntését is. Vágtattak előre, futtában ejtettek meg pár kötelező mozdulatot, ledarált fogások, néhány apró zizzenet ezrednyire gyorsítva, néha mintha nem is lettek volna. A belé csimpaszkodó fiú halk szusszanásokkal tűrte, hogy kapkodva megpróbálja előkészíteni, társ volt abban, hogy sietve igyekezzenek letudni azt, ami annyira másodlagosnak tűnt. Seiki nem tudta, hogy a gumi honnan került elő, csak arra lett figyelmes, ahogy már tekeredik rajta felfelé és amint minden a helyén volt már nem bírta tovább visszafogni magát.

Egy váratlan mozdulattal elmerült Asuka testében, majd hirtelenségét követően csak tartotta a karcsúságot, míg saját és a fiú gyönyöre is tovareppent. Azt hitte, elmúlik. Hogy átbillen a ponton és lüktetésével szépen lassan elhal a vágya is.

De nem illant el a forróság. Fél percig csak puha vállgödréből itta a levegőt, ajkait Asuka nyakán pulzáló érhez simítva hallgatta, ahogy a fiú piheg, de ahelyett, hogy megnyugvást lelt volna, újra felkorbácsolta a vérét és a parázsból annyira könnyen lesz ismét lobogó tűz. Karjára emelte magát, lenézett a párnán fekvő Asukára, csípője újra mozdult, a két sötét szempár párásan villant vissza rá, engedelmesen ellenhullámzott, mozdulatainak hű tükre volt egészen az utolsó másodpercig.

Seiki az ágy szélén ült. Egyik kezében hamutálat, másikban félig égett cigarettáját tartotta. A kintről jövő hűs csipkedte a bőrét, nem hagyta elhatalmasodni rajta a fáradtságot.

- Mindjárt hozok neked egy nedves törölközőt.

Nem suttogott, de halkan beszélt, talán akaratlanul, csakis az éjszaka miatt.

Asuka oldalt gömbölyödve figyelte a férfi hátát. Fejében fura dolgok kergetőztek, teste zsibbadt, néhol talán nyilallt is kicsit.

- Kimegyek majd zuhanyozni – válaszolta, reflexből véve fel a másik hangerejét, bár nem volt, akire tapintattal kellett volna lennie, mégis ugyanolyan halksággal válaszolt.

- Nem fogsz. Fekszel még itt kicsit, aztán úgy gondolod, hogy fél percre becsukod a szemed, de mire felébredsz, már reggel van és te össze vagy ragadva a lepedővel, a takaróval vagy magaddal, a variációk száma végtelen. – Fújtatott egyet. Vidámság ízű hangocska volt.

- Fúj – jegyezte meg a fiatal fiú roppant találóan és ez ok volt egy apró kacaj-váltásra.

- Fúj, bizony.

- Azt sokszor mondogatta nekem anya, hogy minden rosszban van valami jó, de…

- És arra nem tanított meg, hogy minden jóban van valami gusztustalan? Öreg hiba, akkor most vésd jól fel magadnak, nehogy elfelejtsd.

- Nem fogom elfelejteni. – Mindketten tudták, hogy valójában minek szól a mondat, ezért is maradt válasz nélkül. Sei nem tudta, képes-e válaszolni és Asuka nem is várt rá feleletet.

Az utolsó kortyot a szálban hagyta.

- Akkor… - köszörülte meg a torkát. Majd minthogy nem maradt dolga, újra talpra állt. – Jó éjszakát - mondta köhintve. A fiú légzése megakadt egy alig érezhető pillanatra.

- Numata-sannak is – biccentett.

Seiki, bár elbúcsúzott, mégsem mozdult. Szeme végigszaladt az ágyon, a csatatéren, amivé tették, végignézett a takarón, aminek most azonnal a szennyesben volna a helye és a fiún, akinek… Valahol máshol kellene lennie.

- Gyere.

Asuka kinyitotta a szemét. Egyedül volt a nem szerény méretű ágyban és teljesen meztelenül. Régen nem érezte a szoba hangulatát. Arcát az ágyneműbe fúrta, még nem engedve magához semmilyen rossz gondolatot. Pár pillanatig csak élvezte a lepedő puhaságát, a takaró érintését, átgördült a férfi helyére, hogy párnájára hajthassa a fejét és onnan lélegezhesse be hajának az illatát. Asuka mosolygott. Cingár karjai átölelték a puhaságot és hangosan sóhajtva, mély levegővel újra beleszippantott.

- Ideje volt – köhintett a szobába lépő férfi, majd határozott léptekkel az éjjeliszekrényen lévő cigarettájához lejtett. Útközben megpróbált nem nevetni az ágyon terpeszkedő, párnát cuppogtató, most arcán vörös pírt viselő fiún.

- Jó reggelt…

Asuka a szokottnál is halkabban szólt, és szinte észrevehetetlenül visszakígyózott a helyére.

- Neked is. Szép delet, mert ha pontosak akarunk lenni, 11.30-at mutat az óra.

- Nem tudtam.

Még mindig csak úgy fű alatt szépen körbetekerte magán a takarót, hogy valamivel megcenzúrázza saját testét. Nem volt szégyenlős a férfi előtt, valami mégis azt mondogatta neki odabent, hogy ez most így jó.

- Rendet raktam a szobádban. Húztam új ágyneműt, meg ilyesmi.

- Köszönöm – kapta a bólogatást válaszul.

- Nem vagy éhes? – Numata Seiki az üres dobozt fixírozta. Nem talált benne mást, csak az öngyújtóját, a szálaknak hűlt helye volt. Fel, vagy inkább, ami valószínűbb, elszívódtak, az utolsó pontosan valamikor tegnap hajnalban.

- De…

- Kössünk egy alkut, gyerek. Én csinálok ebédet, te meg lemész nekem cigit venni. Mit szólsz? Egy kis paradicsomos gombóc, cserébe pedig te hozol nekem koporsószeget.

- Milyen az a paradicsomos gombóc?

- Pff... Házi specialitás, à la én. Gombóc paradicsomban.

- Jó!

- Megegyeztünk. Cigi, két alma, mert megkívántam, és ha már ott vagy, hozz… Még egy doboz cigit meg egy kis ecetet.

- Jó – bólogatott.

- Megjegyzed vagy leírjam?

- Jó.

- Jó?

- Vagyis megjegyzem! Úgy értem, hogy megjegyzem.

- Rendben. Nekiugrok a kajának, te meg… Vegyél fel valamit, mert marha jól áll neked ez a szín, de szerintem túl feltűnő lennél odalent benne. Csomagold át magad, Asuka.

A fiú felült. Bólogatott részint a bevásárló listára, részint az egyéb instrukciókra, elismételte még kétszer-háromszor, hogy jó és hogy igen, majd a következő fordulatnál, mikor egy nála méretekkel nagyobb takaróval a csípője körül megpróbált két lábra állni, egy álnok csücsök a lépésébe nyúlva egyszerűen kigáncsolta.

Jobbja az ágyon maradt, balja csúszott az ellentétes irányba, feje pedig koppant a padlón.

Percekkel később a már felöltözött Asuka az egyik konyhaszéken üldögélve szakszerű orvosi ellátásban részesült. Vagyis sebtapaszt kapott az egyik nagylábujjára és miután a férfi sikeresen kikutatta haja rejtette apró dudorkáját, még némi hideget is a kellő pontra.

- Jól van – húzta el a száját mosoly irányba a beteggondozó. – Megmaradsz.

- Köszönöm, Numata-sensei.

Asuka felállt. Meghajolt. Túl közel, így ütközött. Nem okozott különösebb gondot, még elég közel volt az ügyeletes vigyázó, így a fiú talpon maradt. Seiki nevetett, bár eddig igyekezett felülkerekedni az ingeren, de eljött a pont, ahol nem bírta tovább. Asukával nevette ki a pillanatot.

Az ajtóban felsegítette a fiú vékony kabátkáját, újra elmondatta vele a makró listát, majd fejét megborzolva becsukta utána az ajtót és visszament félbe maradt munkájához. Küldetés - paradicsomos gombóc.

Fűszerekkel keverte krémesre a húspépet, és újra és újra megtalálta egy gondolat, amin mosolyognia kellett. Vidámsága fel-feltört az elmúlt pillanatok okán és egyik másodpercről a másikra rádöbbent, az forog a fejében, puszit is adott-e a fiú homlokára, mikor azzal engedte el, hogy vigyázzon magára.

Nevetett. Csak ült a széken, tekintete mereven révedt a semmibe és kacagott. Hirtelen vélte nyakába zuhanni a világot és ebben a tragikomikus helyzetben úgy érezte, nem maradt neki más, mint hogy felhőtlenül kiröhögje önmagát. Váratlan támadt gúnyos vidámságának a végtelen lágy hang vetett véget.

- Numata-san?

Nem kellett felnéznie, tudta, mivel találná magát szemben, ha megteszi. A fiú az ajtóban téblábol, kezében valószínűleg egy barna papírzacskóban ott díszelegnek a vásárolt tételek és olyan értetlen szemekkel pillongat felé, hogy bármelyik tetten ért besurranó tolvaj hazakísérné éjjel, nehogy megtámadják útközben.

Mégis megtette. Felpillantott, de csak és kizárólag azért, hogy igazolja önmagát. És valóban. Pontról pontra. Nem is kellett tovább figyelnie a fiút, újra a semminek adta tekintetét, de szavai nem a távolnak szóltak.

- Képes vagy te racionális gondolkodásra, Asuka?

A fiú, már ha lehetséges, még hatalmasabb szemeket meresztett. Sötétbarna írisze tisztán csillogva igyekezte mutatni, fogalma sincs, mit akarnak tőle. A karjában szorongatott zacskóba nézett. Cigi, ecet és alma. Ezt kellett hozni. Jó gyümölcsöt választott és szép is mind a kettő... Talán túl sokáig volt el? De hát alig telhetett el néhány perc és...

- Tudod te azt, gyerek, hogy mit jelent reálisan nézni a dolgokat?

- Igen – közölte, bár válaszában egyáltalán nem volt biztos.

- Mennyi idős leszel tizenhárom év múlva, Asuka?

- Ha... harmincegy…

Pedig az ember azt hinné, hogy saját korával kapcsolatban senki nem hezitál, hacsak nem amnéziás tünetekkel küzd az illető. Asuka mégis bizonytalanabb volt, mint valaha.

- Harmincegy. Igen. - A fiú úgy fújta ki a levegőt, mint egy vizsgáztatott diák, akivel éppen most közölték, válasza helyesnek bizonyult. - És én?

Asuka kezdett egyre értetlenebbül hápogni, merthogy az első akadályt még csak-csak sikerrel vette, de úgy látszott, a második vizsgakérdésen elvérzik.

- Ne... Nem tudom - felelte tanácstalanul.

A férfi felkacagott. Tényleg. Nem közölt vele ilyesféle adatot. Nem tartotta lényegesnek.

- Negyvenhat. Kibaszott tizenhat év, gyerek. Tisztában vagy vele, hogy ez már egy generációs különbség? Hogy amikor én már aktívan keféltem, te még gondolat voltál apa betegesen kőkori agyában? Ciki, mi? Gebaszok gebasza. Mi közös van bennünk, Asuka? Tudsz mondani egyetlen dolgot is?

- A fogkrém?

Na. Gyorsan jött a válasz. Erre nem számított.

- Hogy mi?

- Én is azt... a fogkrémet szeretem a legjobban. Amin a méhecskék... - mutatott a fürdőszoba felé, szemléltetve a megnevezett dolog hollétét, de hangját ellopta, ahogy visszanézett a férfi átrendeződött vonásaira.

- Fogkrém. – Seiki szemei hatalmasra tágultak. – Jó. Fogkrém. – Hitetlenkedve ismételte maga elé. - Erre aztán lehet alapozni.

- Mi?

Asuka vékony szemöldökét szorosra vonva próbálta érteni a férfit, kibogarászni a különös fényt, amit a szemében lát, megfejteni arca ismeretlen jeleit.

- Az a nagy büdös helyzet, hogy itt ül valami a nyelvem hegyén, csak azt nem tudom, onnan, hogy kinyitom a pofám és kimondom, merre lépjek tovább. Érted?

- Nem.

- Szeretlek, te hülye kölyök, csak azt nem tudom, hogy mit kezdjek vele.

A barna papírzacskó a földön landolt. A két szép piros alma kigurult belőle. Pont úgy rohantak el a gyümölcsök, mint azon a napon, ott az üzlet padlóján.

Asuka állt. Kezei remegtek. Idegességében saját ujjait kezdte tördelni, bár ha kívülálló szem jobban megnézte volna a mozdulatot, inkább arra jutott volna, saját reszketegségét akarja így lefogni.

- Fogkrém… – A férfi a konyhaszekrénynek beszélt. – A fogkrém…

- Numata-san… feketén issza a kávét, két cukorral. Én nem szeretem a kávét, de a két cukrot belőle két cseppel szívesen megeszem. Numata-san dohányzik, én szeretem a cigaretta szagát. Numata-san szeret gyorsan vezetni, én szeretek abban a kocsiban ülni, amit gyorsan vezetnek, ellenben nem sűrűn van kedve főzni és én szívesen… Bármikor… És fogalmam sincs róla… milyen a paradicsomos gombóc, de én… én… tudom, hogy biztos szeretem, mert én…

Dadogott. Tovább tördelte az ujjait. Nézte a férfi egekbe szaladt szemöldökét és a következő mozdulatával a konyhába rohant. Megállt előtte. Tétován. Esetlenül. Fogalma sem volt a következő lépésről, egyáltalán nem tudott az ég adta egy világon semmit, egyetlen dolgot kivéve.

- Asuka?

- Soha… senki… nem fogja…

Sakurai Asuka, ez a kamasz éveinek a végén járó fiatal fiú, ott állt a férfi előtt, akitől élete első igazi csókját, első igazi érintését, első szívsajgását és átzokogott éjszakáját kapta. Aki életében először adott neki biztató szót, buzdította arra, hogy merjen azzá válni, akivé lenni akar. Aki mutatott egy darabot abból, milyen világ, édeset, sósat, savanyút és keserűt egyaránt. Akitől ő, a zöldfülű iskolás az első igazi szerelem érzését tehette zsebre és bár odabent a félelemtől reszketett, mégis minden bátorságát összeszedte, csak azért, hogy kimondja, amiben őszintén hitt.

- …nálam jobban szeretni.

Numata Seiki felnézett. Összeszorított ajkak készültek az újabb mondatra, elszánt szemek öntözték a magasból. Újra csak elmosolyodott. Magán? A helyzeten? A fiú tűzben égő arcán? A szeme végül alant állapodott meg.

- Cipőben jöttél be?

- Te jó ég! – Asuka kirohant, az előszobából talált vissza kétségbeesett bocsánatkéréseinek hada. – Sajnálom! Sajnálom! Sajnálom! Nem akartam! Sajnálom! – Ujjai összeakadtak. Nem boldogultak a fűzővel, a cipővel magával, annyira tele volt a feje az imént kimondott gondolattal, hogy hirtelen kiürült és nem érkezett a helyébe semmi más.

Aztán két bizonytalan kezéhez kapott még egy párat. Nem megingathatatlanul szilárdat, nem is betonkeményet. A segítségére érkező jobb és bal társa szintén remegett egy kicsit, és tévesztett is, de… ott volt.

Egy beszélgetés velejében voltak. Egy fura, éppen csak elkezdődő, mégis túl mély, csókkal tompított és különös módon bensőséges beszélgetés kellős közepén, mikor a csengő sokadszor is alkalmatlankodott, így Asuka egyedül maradt az ágy végében. Lehunyta a szemét és visszahívta a képeket, ahogy a férfi segített levenni a cipőjét, ahogy kézen fogta, ahogy a hálóba vitte, ahogy megcsókolta, majd egy ismeretlen hang elűzte álmodozásának pillanatképeit.

Nem értette, mit beszélnek, csak morajlást hallott. A mély hangot váltotta egy másik tónus, majd újra ez és ismét az.

Asuka puha talpain könnyedén lépdelt ki, hogy ajtórésen keresztül nézze végig a két férfit. A túl közvetlen beszédet, a barátinál jóval többel bíró érintéseket, a majdnem csókot, amit azok ketten kis híján váltottak, végül a könnyeket, mik őszintének tűntek.

Amikor a férfi visszaért, ő nem követelt magyarázatot. Nem kérdezte meg a nappaliban alvó másik kilétét, nem árulta el, mindent látott és mindent hallott, arcáról mégis könnyedén olvashatott, aki ismerte. Seiki hozzálépett, leült az ágy szélére és egyetlen mozdulattal magához kanalazta a fiút. Asuka belesimult a karjaiba. Kezei közöttük ragadtak, de nem bánta. Csukott szemmel feküdt, csak a pillanattal törődve. És amikor a férfi a fülébe súgta, ez nem olyan, a szorosabbra vont karok között csak annyit válaszolt – tudom.