Daniell IV/5. - Elmúlt mézség

 - Megjöttem!

Más a hangját teljes terjedelmével kiengedve kiabálja el otthonába érkeztét... Én meg besusogom az ajtórésen, mint a lépcsőházi huzat és csak akkor tekerem feljebb a hangerőt, ha belülről visszajelzést kapok minimálisra csökkentett üdvözlésemre. Itt emberi, konkrétan danielli hangokra gondolok, nem olyasfajta agykarmolászó neszezésre, mint példának okáért a szőrcsimbók nyervákolása.

- Szia.

Eme megnyilvánulás azt jelzi, hogy kedvesem ébren leledzik és kommunikatív hangulatban van. Nem alszik a nappali valamely csücskében, vagy játssza az emeletimorcot, s ezt a tényt megünneplendő, hangosabbra vettem saját magam.

- Hoztam vacsorát - léptem beljebb, arcomra téve a gigantikus, már-már ijesztő méretekre duzzasztott mosolyt. Ilyen pillanatokra gyúrok egész nap. - Gondoltam, miért ne hízzunk pár kilót, persze itt áltöbbesszámot használok, igazából konkrétan a te kilóid számát vágyom gyarapítani, mert lassanként olyan vagy szépségem azon a kanapén, mint egy kihúzott szál a fonalpokrócból. Így tésztahegyeket fogok eléd teríteni.

Kibújtam a cipőmből, s csupán szeretetből zoknis lábammal arrébb taszajtottam a dögöt, hogy fekete nadrágomból ne legyen prémmel szegélyezett trenddarab. Majd ahelyett, hogy egyenesen a konyhát vettem volna célba, én Daniellem felé indultam, hogy kísérletet egyek a megszeretgetésére. Hátha nem dobál meg moszattal a várárkából.

- Könyörgöm, csak most ne mondd, hogy nem vagy éhes. Van nálam még foghagymás vajjal bolondított kenyér is és... - zavartan csapta magát ülő helyzetbe és ami a szemem elé tárult - ...mert tudom, hogy imádod, azonkívül masc...- csak nagyon lassan fogtam fel.

- Szia, Ryu...

Visszafogottan mosolygott. Ujjai tarkóján motoztak, saját haját birizgálta.

- Daniell...

... saját haját...

- Szia.

… azokat a méz tincseket, amik most akárhogy nyújtóztak, a vállát sem érték el…

- Hol a...?

- Messze - próbálta ujjaival csigákra tekerni fürtjeit... de ami megmaradt... nem akart hurkolódni. - A fodrásznál.

Nem tudtam megszólalni. Hallottam ugyan a szavait, de szemem kétségbeesetten kutatta a vállára omló szőkeséget, a lapockájáig nyújtózó mézarany tincseket... és annyira nehezen fogtam fel...

- Levágattad a hajad?

A kezemben magasodó barna papírzacskót a földre tettem, bár fél méterről elengedi valamit inkább az „ejtettem” kategóriába sorolandó. Melléültem a kanapéra. Képtelen voltam róla levenni a szemem, még mindig haját kerestem.

- Zavart.

- De hát...

- Még megfésülködni sem tudtam.

Ostoba kérdés szaladt ki a számon.

- És utána... kidobták?

Rosszulesett, hogy elnevette magát.

- Hát hova tették volna?

Megpróbáltam megszoktatni a szememmel a látványát, agyamba erőszakolni a tényt, hogy most nem kavarognak, tekeregnek, fénylenek azok a borostyán fürtök... Hogy most alig füléig ér. Kicsit tépett, szanaszét. Rövid, annyira rövid...

Odanyúltam, ujjaimmal érintettem a sebzettnek vélt végeket. Fáj nekik ilyennek? Ostobaság volt azt várni, hogy bőrömön vércsepp hivalkodó vörössége teremjen?

- Értem.

- Visszanő majd.

- Persze. Vissza - bólogattam, s fájva bár, de elengedtem a megcsonkított, pókszál finom borostyánt. - Hát... Akkor én most... - vettem újra arcomra mosolyom. - Tálalok.

Robotként álltam fel és nyaláboltam újra magamhoz a zacskót, majd a konyhába lépdeltem vele. Mintha semmi nem történt volna. Elkezdtem kipakolni szépen egymásra az átlátszó éttermi műanyag dobozokat, majd tálcát vettem elő, rá tányért, poharat és... A következő mozdulattal otthagytam az egészet. Hátat fordítottam a félig előhalászott ételhalmoknak, nyitott tető, kihúzott fiók... Hirtelen az egész nem érdekelt.

A fürdőszobába mentem. Hazudok. Rohantam. Hátam mögött csapódott az ajtó és én ott álltam... tenyeremet az ajkaimra szorítva és sírtam.

Imádtam a haját. Imádtam látni a párnámon örvényleni, érinteni, közel hajolni és lopni az illatából, hogy egész nap az orromban zsongjon bohó üdesége... Annyi emlékem van róla. Annyi gyönyörű és feledhetetlen pillanat. Mikor még titokban szerettem, hányszor feledkeztem bele abba a különleges hajzuhatagba, hányszor néztem, hogy irigyli a napsugár a ragyogást, ami fürtjein születik. Hányszor adtam élvezetet az ujjaimnak selymes simogatásukkal... Hányszor hullott az arcomba, mikor fölém emelve szerettem…

Most már tudom, hogy oka volt első szeretkezésünk utáni hajnalon úgy elrohanni, mint akit űznek, de akkor nem sejtettem és éppen ezért volt meglepetés, mikor egyik délután beállított. Hát... Vagyis ott üldögélt a lépcsőmön és várta, hogy hazaérjek. Önnyúzáson voltam és kicsit elszaladt az idő.

Meglepett, mikor a lépcsőn felérve mosolyával találtam magam szembe. Beinvitáltam. Vagyis a kínos köszöngetések befejeztével a lakásba jutottunk. Utólag visszapörgetve komikus látvány volt. Álldogáltunk zavartan az előszobám közepén és vártuk, hogy a másik lépjen valamit. Aztán a kezemben lévő csomag segítségemre sietett. Közöltem Daniellel, hogy le kell zuhanyoznom, mert bár megtettem a teremben, hogy rászolgáljak a tisztaságmániás érdemrendre, így most is szükségét érzem. Saját csempe, otthonillat miegymás. Elmosolyodva küldött, hogy majd addig elfoglalja magát. Még pár perc bárgyú egymásra bámulás következett, aztán magára hagytam. Gondoltam, nyerek így egy légvétnyi időt gondolatösszekaparás céljából. Hátha a forró vízzel majd zubog némi ötlet eljövendő mondanivalóimra.

Álltam az ömlő cseppek alatt és arra eszméltem, hogy egyszer csak ott támaszt a fal mellett. Döbbenet koppintott rám, aztán csak bamba hápogással végigkísértem, hogy előbb a zoknijától szabadul meg, majd a pólója landol a lábainál. Gyönyörű, vékony ujjai könnyedén oldották ki nadrágjának övét, majd a gomboktól tággá vált farmer bokájához hullott és ő finoman kilépett belőle. Nem maradt rajta más, csak egy rövidszárú boxer. Szorosan combára simulva... és én szemeimmel mégsem attól fosztottam meg. Szótlanul is értette, mire vágyom. A hajához nyúlt. Egyetlen mozdulattal engedte szabadjára ékét és én vadul rántottam a víz alá. Illatát követelve, simogatását kérve. Csókoltam a nyakát, rejtettek a vízsugár alatt sötétté ázó, puhán kényeztető tincsek... a haja. Istenem, a haja...

Ostobának tartottam magam és mégis zokogtam, mégis sirattam elmúlt mézségét... Az én mézségemet.

- Mit csinálsz?

A hátam mögül jött a hang. Észre sem vettem, hogy nem vagyok egyedül... Ki tudja, mióta.

- Semmit - krákogtam és próbáltam rendbe hozni magam, bár tisztában voltam vele, hogy vörösre könnyezett szemeimet nem tudom tisztává varázsolni.

- Jézusom, mi van? - rohant körbe és próbált velem szembe nézni, míg én minden erőmmel azon voltam, hogy egyetlen tenyeremmel fedjem el azt.

- Semmi.

- Ryu... Most emiatt? Ryu, a hajam miatt? De hát visszanő!

- Tudom.

- Akkor?

- Szerettem...

- De Ryu...

- Ne is figyelj rám. Ostoba vagyok. Ne foglalkozz velem - töröltem meg a szemem, s bár tudtam, piros, mint egy fehér egérnek, azért vidám mosolyt öltöttem és ujjaimmal borzoltam meg újdonsült hajzatát. - Igazán jól áll. Csinos - de majd belehasadt a lelkem, ahogy olyan rövid idő alatt kifutottak az ujjaim közül. Újra könnyem csordult, pedig én próbáltam leküzdeni.

- Akkor miért sírsz, ha rám nézel?

- Mert egy érzékeny, hülye...

- Na ne, ezt ne... - fogta be számat. Tán tudta, hogy akarom folytatni. - Zavart engem. Ryu... Nem tudok fogni... Én nem... A pólómat is alig tudom felküzdeni magamra... Nemhogy a hajammal bírni.

- Értem. Hidd el, értem, csak... - pillantásom még mindig kereste...

- Ryu...

- Én csak... szerettem...

- Ne nehezítsd már meg az életem te is, így is elég nehéz minden egyes napom!

- Sajnálom, nem akartalak fel...

- Sajnálod, de előtte megcsinálod nekem ezt a kibaszott lelkiismeret-furdalást!

Döbbenetemben majdnem a nyelvemre haraptam. Nyakán kékesen villogtak az erek, ajkai lefelé biggyedtek, szemei... Viharszürke, mégis szelíd szépségeim, most gyűlölettel telve szórták rám villámaikat. Az előző pillanatban még nem akarta engedni, hogy akár csak szavakkal is bántsam magam... és most ő teszi meg. Pár pillantás alatt borult be szemének ege. Akár egy szeszélyes tavaszi délután, napfénnyel simogatott, majd jégesőt zúdított a nyakamba.

- Jól van. Csillapodj. Sajnálom. Egyszerűen csak nem...

- Nem érdekel más, csak az, hogy te mit szeretnél!

- Na jó, ezt itt fejezzük be - próbáltam olyan gyors iramban véget vetni ennek a kezdődő vitának, amilyen hamar elindult. – Gyere, együnk. Vettem...

- Nem vagyok éhes.

- Daniell, enned kell.

- Nem igazán érdekel, mit mondasz.

Annyira pökhendien, annyira lenézően vágta hozzám semmi kis válaszát, hogy éreztem, agyamon iszonyú iramban terjed el a vörös köd.

- Körberohantam a várost.

- Elment az étvágyam.

- Márpedig enni fogsz!

- Majd pont te fogod megmondani!

- Nem azért másztam végig a világot, hogy ne zabáld meg, amit hozok!

- Ki kért rá?

- Na jó! Tudod mit? Nekem ebből elég volt!

- Neked volt elég? Én döglődök és mikor megpróbálom úgy alakítani, hogy nekem könnyebb legyen, akkor eléred, hogy szarul érezzem magam miatta!

- Csak azt ne mondd, hogy nem mindenben vagyok a segítségedre!

- Persze! Például abban, hogy szarul érezzem magam!

- Bocsánat! Kérjek elnézést azért, mert így érzek? Azért, mert szeretlek mindeneddel együtt? Ezért kéne bocsánatot kérnem?!

- Talán igen...

- Ezt hogy érted?

- Sehogy. Felejtsd el. Elmegyek lefeküdni.

- Francokat mész! Nem mész sehova, amíg nem magyarázod ezt meg nekem! - martam a baljára.

- Eressz!

- Magyarázd meg!

- Nem magyarázok semmit, mert nincs mit mondanom neked!

- Nincs? Hát vettem észre. Majdnem négy kibaszott hete kurvára nincs semmi mondanivalód a számomra. Tudod, kezdem megszokni, hogy egy sülthallal töltöm a nappalokat és egy fadarabbal térek nyugovóra.

- Ohó, tehát ez a baj!

- Az ember társas lény. Azért él párban, hogy ne legyen magányos, hogy tudjon kihez szólni, kivel megélni a pillanatot, kit érinteni... Nem azért, hogy legyen kivel küzdeni a fürdőszoba előhasználati jogáért és hogy mindig legyen kéznél valaki, aki szarba se veszi!

- Ishigorou Ryu, bocsásson meg nekem, hogy nem vagyok jó társaság!

Látom, mi villan az eszébe... Látom keserűvé torzulni azokat a lágy vonásokat, megszigorodni a felső ajkát, szinte hallom, ahogy fogai egymásnak feszülnek...

- Daniell, sajnálom, én...

- Azt hittem, hogy ott fogok megdögleni abban a tetves sikátorban! A franc beléd, hogy nem tudsz békén hagyni!

- Életem, én tudom...

- Faszt tudod! - lökte el a kezem.

- Igazad van. Igazad. Ez baromság. Nem tudhatom. Rendben. Akkor segíts, hadd segítsek.

- Azzal segíts, hogy békén hagysz!

- Dany... - léptem közelebb, de csak hátrált, míg meg nem fogta a mosdókagyló. Kezem bölcsőjébe vettem az arcát, makacsul rángatta el a fejét, de most nem engedtem. Magamra kényszerítettem a pillantását. - Életem. Daniell. Kérlek. Nehéz. Elhiszem, de legalább hagyd, hogy értsem. Abból nem fogom érezni, mi a baj, ha csak annyira méltatsz, hogy elköszönj reggel és üdvözölj, ha hazaérek. Daniell, könyörgöm neked, segíts, hogy...

- Nem akarom, hogy érts! Azt akarom, hogy hagyj békén!

- „Ha kettészeded, kevesebb marad neked...” Te mondtad, Csücsök. Te mondtad nekem.

- Nem érdekel! Tudod, mi érdekel? Hogy ne piszkálj! Hagyj békén! Ne szólj hozzám! Ne érj hozzám! Ne akarj érteni! És ne akarj segíteni nekem, mert nem akarom a segítségedet! Nincs rá szükségem!

Nyelnem kellett egy nagyot. Tudtam, hogy egy borzalom lehet, amit nap, mint nap át kell élnie, hisz amit elvettek tőle, az nem csupán csip-csup kicsiség. A festés az ő élete. Abban pezsgett, azzal volt teljes, az jelentette neki a legnagyobb örömet. Daniell az alkotásért él. Gyűlölhetném érte, hogy én nem vagyok elég. Hogy az, hogy szeretem, hogy viszontszeret, nem elegendő ok neki a boldogságra, de nem tudok rá haragudni ezért. Hiszen... így szerettem bele. Ezzel a hévvel, ezzel a fantasztikus megszállottsággal. Azért, mert hiába van e világnak millió borzalma, ő ragyogni látta a napot. Az én kedvesem mosolyát adta ennek a bolygónak. És mit kapott? Sötétséget. Mert rombolunk. Képtelenek vagyunk megbecsülni egy csodát. Daniell bezárult, mint egy ritka virág, mi évente csak egyszer bont szirmot. Néha kikukkant a saját maga emelte betonfalak megül, hogy áll-e még ez a szemét világ, de hamar újra elbújik, és ami a legjobban fáj... Nem visz magával.

Mai napig nem tudom, hogy mi történt akkor. Persze nagyjábóli képet kaptam, de... ő nem képes beszélni erről. Vagy csak nem akarja megosztani velem. Nem tudom, mint ahogy azt sem, meddig vagyok elegendő egy olyan harc megvívásához, amihez ketten kellenek.

- Életem, sajnálom. Ostobaság volt, nem akartalak... - de ő még mindig üvöltött.

- Utólag már kurva könnyű!

- Szeretlek, Daniell.

- Akkor hagyj lélegezni!

Kiszakadt a kezeim közül és elrohant. Már csak az ajtót hallottam mögötte csattanni.

Ezt hívják úgy, hogy harci ideg...

- Még nem fejeztem be! - üvöltöttem és három másodpercet adtam, de mikor nem érkezett válasz, kirontottam az ajtón és utána trappoltam.

A konyhában találtam meg. Gipszével a hűtőnek préselve feszegetni próbált egy ásványvizes üveget. Suta mozdulatsorral igyekezett megszabadulni a kupaktól.

Ideg jött... ideg ment.

- Add ide, kinyitom - nyúltam felé, mert láttam, hogy nem fog menni. Az ember néha még két kézzel is nekifeszül egy mesterien leműanyagozott darabnak és így... - Na, kérem.

Megkaptam. Elengedte a palackot. A szénsavas kaszni irtózatosat püffent, majd őrült módon robajgott a padlón. A hajszálnyit lazult kupakon levegővel kevert szemcsék törtek elő, finom vízpermettel töltötték meg a levegőt.

Könnyes volt a szeme, mikor ellépett mellettem.

Nem követtem.