Daniell IV/7. - Útvesztő

  Letettem a könyvemet az éjjeliszekrényre. Kicsit tétováztam a következő lépésen. Vajon hagyjam Daniellt még talán órákig a semmibe révedni, ameddig jólesik neki és ma is nélküle hajtsam álomra a fejem, vagy nézzem meg, mit csinál egyedül, hátha igényelné a társaságom.

A legrosszabb az, hogy biztosan tudtam, nem lesz jó vége annak, ha megkeresem, mégis meg kellett lépnem.

Kikeltem az ágyból, belebújtam a köntösömbe, de a konyha felé kerültem. Ma hazafelé jövet tettem egy méretes kitérőt, hogy igazi belga csokoládéval próbáljak meg kedveskedni neki. Idáig süllyedtem, szép. Édességgel próbálom megvásárolni, ha még nem is a szeretetét, de a mosolyát legalábbis.

Sajnos, mikor megérkeztem, túl fagyos volt a hangulat ahhoz, hogy ilyesmi ajándékot húzzak elő a kalapból. Ha valaki egy neked háttal fordított fotelból kaffant egyet megérkezésed örömére, azzal jobban teszed, ha nem próbálsz meg fesztelen társalgásba kezdeni, de mostanra talán engedett a zimankó és elő merhetek venni egy általa annyira imádott dolgot, mint a csokoládé.

Ott álltam az eladóval szemben én, aki szökőévente egyszer eszek édességet és a kérdésre, hogy milyet szeretnék, csak annyit tudtam kinyögni, hogy édeset. Szerencsémre az eladóhölgy nagyon elemében volt, komolyan vette a feladatát, és amíg mutatós, négyzet alakú dobozkába összeállított egy helyes kis válogatást, addig még külön kiselőadást is tartott.

Most ezzel a helyes, sárga masnit viselő csomaggal léptem ki az erkélyre.

Daniell a földön ült. Nem mintha nem lenne kint szék, amin sokkal komfortosabban ücsöröghetne, ő valamiért a hideg követ részesítette előnyben. Mellé léptem, de fel se nézett. A tekintete a semmiben függött. Nem hiszem, hogy nézett bármit is, csak meredt előre. Én, rövid mérlegelés után inkább egy széket választottam.

- Zavarlak?

Halkan kérdeztem, de mintha még a hangom is irritálná. Nem mond semmit, mégis ahogy megpercen a szeme, úgy érzem, legszívesebben letekerné a gombot, ha lenne, csak ne kelljen hallania.

- Nem - vonta meg a vállát, de hazugságába nem fektetett túl nagy energiát. Lefelé biggyedő ajkakkal csak úgy elém vágta az egyértelmű valótlan egyszavast.

- Tudod, ma…

Akaratlanul kezdtem volna bele a mesébe. Gondoltam, beszélek a boltról, az eladóról, újonnan szerzett tudásomat is megcsillanthattam volna a „csokoládé hatásairól a lélekre” tanulmányon keresztül, de vibráló szürkéit nézve elharaptam a mondanivalóm. Kurta közlés maradt helyette.

- Neked hoztam.

Ölébe tettem a dobozt. Láttam, hogy meglepte. Egy pillanatra átsuhant az arcán valami melengető. Szereti a meglepetéseket, a doboz rejtette titkokat, sokszor éreztem már, hogy szinte jobban élvezi, amíg még nem tudja, mi bújik benne.

De a játékos tünemény gyorsan tovább rohant. Szeme újra szürke lett, de nem az az ezüst, amit álló nap elnézegetnék. Fásult, hamuszürke.

Bal kezével a masni alá kotort, ujjaira tekerte, majd könnyedén leoldotta azt. A tető lekerült és megmutatták magukat a fodros, fehér papírba öltöztetett különböző édes kreációk. Csak nézte. Rá-rápillantott, megdöntötte a dobozt, megpiszkált egy-egy papírvirágot.

- Csoki?

- Keveset eszel. Gondoltam, ezt hátha megkívánod.

- Klassz - közölte színtelen hangon. - Holnap majd kölyökkutyát hozol?

Szándékosan engedtem el a gúnyt a fülem mellett. Blazírt iróniáját nem vettem figyelembe.

- Ha segít - válaszoltam egyenes ajkakkal, de ő szemeit forgatva kényszeredett mosolyt villantott, miközben talpra kecmergett.

- Próbálkozásból is a szánalmasabbik - vetette oda, majd nagy ívben megkerülve engem, visszaindult a lakásba. Az utolsó pillanatban fogtam meg. Belemarkoltam a pólója hátába, meglepettsége miatt könnyedén hátra tudtam húzni egy lépésnyit. Szánalmas? Nincs kedvem vele vitázni. Legyen így. Szánalmas tíz karommal kapaszkodni valakibe, aki minden erejét arra használja, hogy ellökjön magától. Én mégis közelebb húztam, átkaroltam, fejemet a hasának döntöttem, arcomat belefúrtam a pólójába.

Meg kellett érintenem. Hetek óta úgy érzem magam, mint aki szomjazik, de nekem nem a torkom kérte a kortyot. Nem vagyok ehhez elég erős, nem tudom elviselni, hogy rám se néz, hogy hozzám sem ér. Kizár az életéből, a gondolatok, amiket előtte olyan szívesen osztott meg velem, most csak az övéi és nem is sejtem, merre tartanak. Pedig ha tudnám, ha láthatnám, talán elébe tudnék menni, meg tudnám akadályozni, hogy rossz irányba vigyék.

Csak állt ott, mint egy darab fa. Tűrte, hogy mélyeket lélegezzek, hogy beszívjam a ruhája illatát, hogy bőre langyát sejthessem. Eltűrte, hagyta. És ezért újfent nem tudtam más jelzővel illeti saját magam - szánalmas. Mert annak kell lennie, hogy most még ez is elég. Még hogy megelégedtem vele? Egy pillanatra még boldog is voltam attól, hogy meg tudom érinteni.

Még mindig csak álltunk. Órákig képes lettem volna rá. Két tenyerem a testén pihent, szinte néma csendben. Gondoltam egy merészet és mozdultam. Az ölembe húztam. Csak egyetlen szempillantásnyi ellenállást éreztem, aztán engedett nekem. A térdemre ereszkedett, én pedig a válla völgyébe hajtottam a fejem. Éreztem a szívdobbanásait, hallottam, ahogy újra és újra mondani próbál valamit, de nem szólt, egyetlen szó sem hagyta el az ajkait.

Jó volt így. El tudtam volna aludni. Hetek óta nem alszom jól. Mellette fekszem és mégis mintha mérföldekre lenne tőlem és nem tudok nem arra gondolni, hogy egyetlen mozdulatomba kerülne közelebb vonni, mégsem csinálok semmit. Nézem a hátát és próbálom kitalálni, mi űzte az ágy másik oldalára, mi kergette ki a karjaim közül.

A teste kicsit ellazult, már nem csak én öleltem, ő is nekem dőlt, fejét az enyémnek döntötte, arcát a hajamba bújtatta. Tudtam, hogy mélyeket lélegzik, éreztem minden hajszálamon. Én az ő illatát habzsoltam, faltam, megpróbáltam jóllakni vele, de lehetetlennek tűnt. Hiányzik az érintés. Orrnyergem pólója környaka felett megsimíthatta a bőrét, orrom hegyével rajzoltam egy puha félkört, éppen csak megérintettem a kulcscsontját, és addigra pedig már félárbocon voltam. Ölemen a combjával erre ő is gyorsan rájött. Honnan tudtam? A szívveréséből. Gyorsult, mintha futna. Gyönyörű ritmusa volt. Szeretem érezni. Talán ő is erre gondolt, talán ezért serkentek apró libabőrök a testén.

- Fázol? - kérdeztem rekedten, és ahogy beszéltem, ajkaim ízt loptak a bőréről.

- Nem - válaszolt, de csak halkan. Alig hallottam a szót, inkább csak sejtettem. Veszélyes. Telik az idő és én egyre kevésbé vagyok képes uralkodni magamon. Eleinte még csak-csak elbírtam az érzéssel, de mostanra maga alá gyűrt. Belecsókoltam a nyakába. Csak egy kicsit. A szám pedig nem csak tetteiben kelt önálló életre, hogy megcselekedje, amit akar.

- Szeretnélek bevinni a hálóba. - Ijesztően őszinte volt, mégsem akartam visszavonni. - Azt mondtad, szánalmas próbálkozás. Tudod mit? Én tovább megyek, hadd legyek én a szánandóság új mércéje. Mert most odáig jutottam, hogy könyörgöm neked, ha akarod. Könyörgöm, hogy szólj hozzám, hogy… Könyörgöm, hogy érints meg, mert tébolyító veled, mégis nélküled lenni. De beérem azzal, hogy a szemembe nézel. Csak nézz rám és jóllakatsz egy hétre, esküszöm. De ne úgy, mintha ott se lennék, mintha átlátnál rajtam, mert az még rosszabb, mint a hátadat látni az ágy legtávolabbi pontján. Ha tudnám, hogy mit tettem, legalább megbánhatnám vagy bocsánatot kérhetnék érte. De csak lenni…

Daniell felállt. A karjaimat könnyen fejtette le magáról, szinte fel sem fogtam, de már a levegőt karoltam helyette. Ott hagyott. Vissza se nézett. Félig elhangzott gondolat maradt csak a levegőben. Ültem és néztem magam elé. A bőröm fázott, a torkom kapart.

Talán fél órát töltöttem még el odakint, bámulva a semmibe, teljesen üres fejjel, visszhangzó gondolatfoszlányokkal, mielőtt utána indultam.

Koromsötét szobába érkeztem meg, de fény nélkül is tudtam, ahogy megszokja a szemem az éjszakát, és kirajzolódik majd a szoba jól ismert mintázata, Daniell vállát látom majd, s a hátának kecses ívét, amint egészen az ágy szélén fekve éppen alvást színlel és reméli, hogy elhiszem, már messze jár. Persze mind a ketten virrasztunk majd. Én még órákig fogom nézni a párnára kunkorodó mézszínű tincseket, vagyis ami megmaradt belőlük, újra és újra megküzdve a gondolattal, hogy belesimogassak a selymébe, és ő hajnalig játssza majd, hogy nem érzi a tekintetemet, hogy fogalma sincs róla, hogy le sem veszem róla a szemem, hogy nem tudja, mit csinál velem.

Kínozzuk egymást, fájdalmas dallamot pengetünk egymás lelkének érzékeny húrjain, de egyszer mindennek vége kell, hogy legyen. Eltörik, megreped. A húr pedig elpattan. Egyikünk nem bírja tovább és ujjainak mégis engedi, hogy megérintsék a megkívánt fürtöket, még ha meg is kurtították őket. Belesimogat a hajába, talán ujjai visszájával megérinti a tarkóját is. De azután mi lesz? Vajon összedől a világ?