Daniell II/5. - Receptre

Élére vasalt nadrág és ránctalan zakó. Kávébarna. Ing. Fekete. Koromfekete. És persze nyakkendő. Krémszínű. Kellemes vajpuhán simul a nyakam köré. Startra kész vagyok. Akkor miért állok még mindig a tükör előtt? Nem önnön látványomtól vagyok képtelen elszakadni, a hiúságnak ezen formáját még nem űzöm. Tehát nem azért szobrozok még mindig a faltól falig hatalmasság előtt, mert rabul ejtett saját másom...

Furcsa érzések rohantak meg és tapodják a lelkem. Ha most elindulok...

Hm. Akkor valaminek vége lesz. Lezárni készülök valamit, pedig úgy érzem, hogy ilyenformán még nincs itt az ideje. Igaz, hogy ezzel a halállal talán valami új születhet meg, de akkor is...

Azt hiszem, félek. Magamtól vagyok talán kicsit megrémülve, vagy lehet, hogy attól tartok, mit érzek majd... hogy érzek-e egyáltalán. Akarom-e, vagy csak a hirtelen düh és a kétségbeesés hajszolt bele egy még korai döntésbe. Lehet, hogy így van. Igazából fogalmam sincs. Saját életem apró titkait a sors még előttem se fedi fel. Miért kellett ebédelni mennem? Miért pont akkor? Miért pont oda...

Leültem a tálcámmal, miután összeválogattam a kedvemre való menüt, és alig roppantottam ketté az evőpálcikákat, amikor rám csiripelt egy ismert hang. Úgy szenvedte le magát a nyelőcsövemen az az egy falat, ami a számban volt, mintha bogáncsot próbálnék magamba tuszkolni.

Elsőre azonnal átfutott az agyamon, hogy ez a 155 centis babaarcú lány mindjárt két méteresre duzzad és leharapja a fejem a tettemért. De legalábbis megfoszt a férfiasságomtól azzal a gyilkos tűsarokkal...

Aztán persze letisztult bennem, hogy ha tudna az eseményekről, valószínűleg nem köszöngetne rám kedélyesen és kérné a társaságomat egy gyors ebéd elejéig. De Lindsay így tett. Helyet foglalt mellettem és arcán vidám mosollyal regélni kezdte, mi is történt vele az elmúlt hónapok alatt.

Figyeltem, hallgattam, és izzadtam, hogy mikor kerül szóba az a téma. Minden „D” betűs szóra enyhe köhögő roham jött rám. Megfeszülve vártam, mikor...

És nem jött. Egyre nyugodtabb és lazább voltam, ahogy közeledtünk spontán találkánk végére. Tányérjainkon már szinte csak kóbor morzsák hányódtak, és én egyre jobban fellélegeztem, mikor...

- Hát, tudja, kissé szégyellem magam az öcsém miatt...

Ha most befogom a fülem és lalalázi kezdek... mennyit ront az imidzsemen?

- Ugyan. Nem kell. Megértettem Daniellt. Az ihlet nem jött meg. Ennyi. Kár is rá szót fecsérelni...

- Nem erről van szó! Ha elvállal valamit, azt illik befejezni.

- Nézze, Liny, az öccse egy művész. Parancsra...

- Jaj, mintha őt hallanám! Komolyan! Eddig is voltak kiakasztó dolgai, de mostanában! Már huszonhárom és úgy viselkedik, mint egy tizenhét éves. Az elmúlt hetekben úgy csinált, mint aki éveket fejlődött vissza. Könyörgöm, már felnőtt férfi, és hajtja a lányokat, mint egy ostoba kamasz, aki még abban a hitben él, hogy erről szól az élet!

- Hát... még... még fiatal - próbáltam közömbösen felelni, mert bár olyan dolog hagyta el a száját, amivel magam is tökéletesen tisztában voltam, mégis... Fájt hallani. Furcsa. Még a nyilvánvaló is más, ha csak legbelül tudjuk. Kimondva súlya van. Nagyobb és nehezebb, bántóbb és keserűbb.

- Fiatal, persze, nem azt mondtam, hogy házasodjon meg már holnap... Csak arról van szó, hogy ott csápolok a járda közepén a saját öcsém arcába és fel sem tűnik neki, mert azzal van elfoglalva, hogy tikitakizzon egy narancssárga hajú lány manduláival. Mint valami neveletlen utcakölyök. A szüleink teljes boldogságban úsztak, hogy Danynél kimaradt az a bizonyos lázadó kamaszkor. Daniell nem tombolt és háborgott, azt hiszem azért, mert nem volt mi ellen. Szépen felnőtt és marad az az „édes-drága, apa-anya szemefénye”, aki ötévesen is volt. Jó, persze, centikkel magasabban és jelentősen több lyukkal a testén, de anyáékat ez soha nem zavarta. A fülbevaló- és karperecáradat felett elsiklottak ugyanúgy, mint a gyűrűrengeteg felett. Nyugtázták, hogy ez legyen a legnagyobb gond, fejlődik a gyermek. Hülye. Na jó, ők úgy fogalmaztak - különleges egyéniség és kész... Erre a család szöszi angyalkáját most, hat évvel később kapja el a pubertáskori hiszti?! Sosem lehet tudni, merre kószál, ingerült, senkinek semmihez semmi köze válaszokat ad, hanyagolja a tanulást, helyette... Az elmúlt két hétben több lánnyal futottam össze nála, mint addig egybevéve! És egy sem volt ugyanaz! Egymásnak adják a kilincset a...

- Liny... nekem... mennem kell. Ne haragudjon. Be vagyok táblázva. Folytatjuk majd.

Sietve búcsúztam és elhagytam az éttermet. Ccc. Elhagytam. Istenem, mily elegánsan hangzik! Aha. Csakhogy nem így történt. Rohantam, mint akinek egy hasfelmetsző klóncsapat lohol a nyomában. Bár talán abban az esetben még lett volna csekélyke esélyem a szabadulásra, de saját magunk elől rohanni veszett meccs.

Akár a világból is kisprintelhettem volna... ha nem állít meg valaki. De megtette.

És durr! Szanaszét repülő papírok, vékony kis szemüveg a földön, gazdája szintúgy, sűrű elnézést kérés, Ryu szégyenkezik, lángol, mint a zárlatos karácsonyfa, zavart mosolyváltás, aztán... felszabadult nevetés...

És most talpig „szívdöglesztőben” készülök vacsorázni azzal, akit legázoltam.

Mondhatnám magamnak, hogy ez nem is igazi randi. Persze. Etethetném magam azzal is, hogy nem a férfiak érdekelnek, csak lázadok ama erkölcsi normák ellen, melyeket helyénvalónak tart a köz. De az attól még nem lesz igaz. Üvölthetek egy citromos piskótával egész álló nap és szuggerálva mondogathatom, hogy növesszen kakaókrémet... abból mégsem lesz soha csokitorta.

Tehát ha megfeszülök is... ez egy randevú. Esélyt kell adnom annak, hogy talán felejteni tudok. És ha még nem is ő lesz az az ember, aki mellett majd megjelenik az első ősz hajszál a halántékomon, ha nem is mellette deresedik ezüstre a hajam, ha nem ő lesz, aki mellett majd elmúlok... még ha nem is egy örök kapcsolatot találok... túllépni talán segít. Vagy legalább az első lépést megtehetem vele. Bár lassan kezdek önmagam visszhangja lenni. Minden nap azzal kelek, hogy na, most újra kezdem, felejtem, összeszedem, fiókba rakom, túlélem, elásom, kitörlöm, pótlom... és mégsem. Pedig kell. Kéne... Elindulni valamerre, mindegy, milyen irányba, csak ki ebből...

Ki a Daniell nevű reménytelenségből.