Daniell IV/8. - A... *#&”/@#

A szombat reggeli ébredés jó dolog. Esetemben legalábbis annak mondható, mivel ez gályanélküli nap. Nem mindenki teheti meg, hogy szabadságot kreál a hétvége első feléből is. De aki a saját főnöke, annak könnyű dolga van.

Volt, hogy nem éreztem szükségét a pihenésnek, nem igényeltem, hogy a hétből akár egy napot is semmittevéssel, a munkám nélkül töltsek. Most sem konkrétan az a funkciója a lazításra szentelt időnek, hogy ténylegesen egész napomat nyugalmi állapotban tengjem el, ez inkább afféle partner idő. Az együttlevésnek szentelendő szakasz. Amióta Daniell van nekem, úgy gondoltam, kell ez a két nap. A hét rohan előre és hiába találkoztunk esténként, hiába vitt mindkettőnk napjának végszála egyazon állomásra, azért ez más.

Így hát még kapcsolatom pelenkás korában új döntést hoztam. Követeltem magamtól a szabad hétvégéket.

Rá lehet szokni a jóra. Ez afféle spanyolviasz alkotó meg-állapítás volt.

Szóval szombat reggelén jó érzés hátrahagyni az álom-birodalmat. Az ember felnyitja a szemét és lustán bámulja a plafont percekig. Hagyja éledni érzékeit. Előrepörget, hogy milyen csip-csup tennivalója akad, ha majd volt szíves kitenni a lábát a meleg takaró alól. Megkíván egy friss, illatozó kávét, gondolatban elkészítteti kedvesével. Ablakon távkémlel, helyezkedik, párna alá fúrja a kezét, majd hasra hempereg... aztán mint akibe hármat rúgtak, felugrik és ámokfutóként rohan az égzengő, csörömpölő ricsaj felé, mely olyan érzéseket kelt benne, hogy kést döfködtek a fülébe és csavargatják az agyát.

Rémült szemeket növesztve rontottam be a fürdőszobába és úgy csapott hátba a megkönnyebbülés hulláma, hogy picit a lábaim is beleremegtek.

Daniellem ott állt a fürdő közepén, épen és karcolásmentesen. Azt hittem, hogy elesett, megcsúszott, nem bírta magát megtartani, nem volt fogódzó felület... De mikor láttam, hogy életem nem lett megkaszabolva, fel tudtam lélegezni.

- Megijedtem - mosolyogtam rá, de ő csak állt.

- Nincs baj.

Üres szemekkel meredt a padlóra. A kövön fogkefe és fogmosó pohár díszelgett tükörcserép ágyon. Akkor vettem észre, hogy a mosdó felett már csak a keret ékeskedik, a fontsírozott üveglap meg nagybetűs múlt idő. Megrántottam a vállam. Nem érdekelt a veszteség. Csak egy tárgy, millió darabjával csücsül az üzletek polcain... Jó, ez nem, mert külön nekem lett készíttetve, de akkor sem számít. Majd veszek másikat. Daniell most kicsit nehézkesebben mozog, suta és esetlen, mint a macska, akinek levágták a bajuszát. Balesetek előfordulnak. Jobban foglalkoztatott, hogy ne lépkedjen a törmelékben.

- Ne mozogj, mert tele megy a talpad szilánkokkal. Hozok egy papucsot, meg seprűt. A tükör miatt meg ne fájjon a fejed, kincsem, úgyis le akartam cserélni. Mindenkivel előfordulhat.

A földet nézte. Egyetlen pillantását sem adta nekem. Meredten bámult a cserepekbe, a vizes járólapon ázó csillogó szilánkok közé.

- Mindenkivel előfordulhat? - ismételte a szavaimat, de máshogy csengtek a szájából. Mint a régi kazettás magnó gyűri a szalagot...

- Persze - mosolyogtam. - Megesik.

- És ez? - emelte rám a tekintetét. Nem tetszett a szeme ragyogása. Arca végtelen gyermeki vonásai szépes lassan torzulni kezdtek, ahogy egy mély korty segítségével tüdejébe gyűjtötte a levegőt, egy pillanat múlva már tébolyultan ordított. - Ez is előfordulhat mindenkivel?! - és jobb kezét felemelve, egyetlen mozdulattal söpörte le gipszével a csap feletti polc teljes tartalmát.

A vékonyka üveglapon sorakozó piperék fájdalmas pattanással hasadtak szét a kövön. Reccsenve értek véget a sötét padlón, kiengedve gyomrukból az ezerféle esszenciát. A borotválkozás utáni balzsam világos belseje elterült a füst-színű kövezeten, nehézkes üvegje becsapódásával hegyes lyukat ütött a hibátlan márványba. Szájvíz zöldes leve hígítva csordogált rá a felrepedt műanyagpalackból, elterjedve az illesztések réseiben, szivárgott, ameddig ereje bírta. Illatom finoman munkált, hosszúkás üvegcséje könnyezte aranyszín nedűjét. Körömlakklemosó acetonos löttyöt szivárogtatva magából haldoklott a talajon. Apró fürdősó gyöngyök tapadtak a kavargó masszába, s amiket nem fogott ott a ragacsos borzadály, gurultak szerte szét a sima köveken. Egyetlen pillanatig még tiszta volt a lég, de nem telt bele egy szusszanás s megcsapta orromat az émelyítő szag. Könnyed és bántó illatok egyetlen viszolyogtató bűzzé tömörülve vették át az uralmat a fürdő levegője felett.

Daniell állt. Peckesen. Arcán dühödt viccsorral... Várva, mit teszek.

Marta a levegő a torkomat. Tüdőm leghátsó szegletébe is beszivárgott a nehéz, bántó szagkeverék. Legszívesebben elhagytam volna a helyiséget és én mégis mély, teljes lélegzeteket vettem az irtózatos légből, mert ha nem tettem volna... ha nem próbálom magam kontrollálni, ha nem fektetem minden energiámat abba, hogy egyhelyben tudjak maradni, hogy agyamon ne terüljön szét az éjlepel... akkor fájdalmat figyelmen kívül hagyva átgyalogolok az üvegcseréphegyeken és megismertetem a tenyeremmel.

Néztem. Dühödt vonásait, keserű légvételeit, ahogy őt is bántja bűz, amit az egykor külön illatok bántó egyesülése teremtett. Hallottam a csikorgást, ahogy állkapcsom szorítom, ahogy fogaim egymásnak feszültek. Ujjaimból kirohant a vér, tenyerembe vájó alig-körmeim sértették a bőröm. Mély levegő. Több ezer méter mély és nem tudom, hogy elég-e ahhoz, hogy elmeneküljek az elmémre kúszó vörös köd elöl. Láttam, hogy szólásra nyitja a száját, hogy az utóbbi hetekben növesztett kígyónyelvét rám sziszegtesse.

Felemeltem a kezem, tekintetem az övébe ágyazva, nem tettem mást, csak néma megálljt parancsoltam neki. Gátat vetettem szavainak. Lehet, hogy vér folyik a könnycsatornáimból, lehet, hogy koromfekete szikrákat öklendenek a szemeim... Fogalmam sincs, de nem mert megszólalni. Talán látta, hogy ez már nem dacos kis játék, hogy nem tűréshatárom szélén vagyok, hanem már átvágtattam a záróvonalon és csak messziről integetek higgadtságom maszatos, távolba vesző tornyai felé.

Hetek óta nyelem. Hetek óta eltűröm, hogy játssza velem a szeszélyes időjárást. Hagyom, hogy hallgasson, ha úgy esik jól, akkor is, ha vágynám szavát. Tűröm, hogy rongy legyek, vagy kivert kutya, ha valakibe rúgni vágyna. Engedem, hogy taposson, elnézem a faragatlan, durva dolgait. Lenyelem még a szart is, ha azt kívánja velem megetetni. Önként és dalolva feküdtem a lábai alá, hogy belém törölje a sáros talpát és még köszöntem is a tettét... És most vagyok ott, hogy még egyetlen szó és vége. Apró csepp kell... vagy talán elég egy gondolatnyi keserű lé, és nem kicsordul a pohár, hanem gátat szakít és eláraszt, beterít élőt és holtat.

Egyetlen hang jön ki a torkán, lehet az egy csípős szónak akár a negyede is... és meg fogom ütni.

De nem szólt. Úgy véltem, nem mert. Bölcs döntés volt.

Hatalmas önuralom, a bennem élő mérhetetlen tisztelet és a szeretetnek egy elképzelhetetlen szintje tette talán... hogy egy utolsó mély fújtatással be tudtam csapni magam mögött az ajtót.

Öltözni kezdtem. Heves mozdulatokkal rángattam magamra a ruháimat, mert úgy éreztem, utánam jött a fanyar bűz és megfulladok, ha nem hagyom el a lakást. Ki kell szellőztetnem a fejem. El. Akárhova. Bárhova! Csak ki. Ki innen, el tőle, távol még a gondolatától is. Kabát fel, fej le... Kár, hogy ez így nem működik. Bárhova is menjek... velem fog jönni.

Talán soha nem voltam még menetkész másfél perc alatt. Az ideggörcs sok mindent kihoz az emberből.

Visszanyitottam a fürdőbe. Még mindig ott állt a rombolása közepén. Lábai elé vágtam a papucsot, s a falaknak mondtam el mondandómat.

- Nem érdekel, hogy csinálod. Az sem, meddig tart. De mire visszajövök, ezt nem akarom itt látni. Tőlem söpörheted, felnyalhatod, vagy megkérheted, hogy távozzon, nem érdekel. Takarítsd el innen, mert ha itt találom, veled fogom feltunkolni. Szép napot, Daniell.

Itt eddig is mozgólépcső volt? Viccesen hullámoztak a fokok. Azt hiszem, egy-kettő szórakozik is velem. Hülye tréfa. Épp, mikor rálépnék, arrébb szalad. Ekkora kicseszést! De a korlát hű barát. Felhúzott az emeletre. Tartanak a lábaim és ez jó. Visznek, bár távol álljon tőlem, hogy reklamáljak, de... kicsit, mintha nem... beszélték volna meg, mikor ki kalimpáljon... Ó! Itt a gomb! Kicsit kicsi. Mindig úgy találtam, hogy hajszálnyit nagyobb is lehetne. Pont az ujjam alá való! De hát ha nem találom meg az ujjam alját, akkor hogy? Legjobb lesz, ha a tenyeremmel nyomom meg. Még egyszer. Tetszik a hangja. Mondtam Seikinek akkor is, mikor vette. Szép. Bimmbamm. Még egyszer. Bimmbamm. Vicces. Még egyszer. Bimmbamm. Még...

- Mi a jó kur... Ryu?!

- Sziamia. - Miért néz ez így rám azokkal a pimasz szemeivel? - Kóci vagy, tudod?

- Te jó ég, te be vagy rúgva.

- Neeem. Csak vidám vagyok.

De ahogy megcsóváltam a fejem, Seiki fejre állt. Vagy a koponyám gurult le a helyéről? Az jó, az jó! Ez volt a cél!

- Basszus, vidám, seggrészeg. Nem ugyanaz.

Á... Sei visszatette.

- Na jó. Iszogattam egy bárban kicsit... Aztán...

- Aztán? - karolt belém.

- Tudok egyedül... - Hopp, küszöb! - ...Mégis fogj kicsit. Szóval aztán... egy másikban is megkóstoltam ezt-azt.

Segített nekem beljebb jutni. Arany lelke van ennek a pasinak, mindig tudtam.

- Szombat délelőtt van! Ki iszik ilyenkor?

Kanapéra hajtogatott, mint egy takarót szoktak.

- Az, akinek kivan a töke a kurva világgal.

Mosooooly. De ő csak ráncolta a szemöldökét.

- Mi történt?

- Seeemmi. - Nem jó csóválni a fejem. Maszatos lesz tőle az agyam. - Minden kisvirágos és napsugaras. Tökéletes boldogság a miénk. Lubickolunk a szerelemben, Seiki! Igaz, hogy valaki Daniellt is értesíthetné róla, de...

- Daniell. Témánál vagyunk.

- Tudod, mi lehet a gond? Szerintem a nagy helyzetemésztésben felette a lelkét is.

- Mit csináltatok már megint?

- Mi ketten? Ja, mi nem szoktunk olyat. Én! Tegnap például fagyit. Nekiálltam sült fagyit készíteni, mert tudom, hogy meg van veszve érte. Igaz, hogy faraghatatlan jégtömbbé kell tenni a jégkrémet, hogy kivitelezhető legyen a mutatvány, de én ugye, érte! Mindent! És mire elkészültem és mosolyogva elé tálaltam, mit mond? Na miiit?

- Mit?

- Háhá! Semmit! Még az se, hogy baszd meg a rohadt kajádat. Elhúzta a száját és közölte, hogy ő megy lefeküdni... És tudod, én mit mondtam erre? Semmit! Szép pár vagyunk, igaz? Egyetlen hang nélkül dobtam ki azt a szart, amibe az időmet öltem. Engem lehet taposni! Miért ne, igaz? Én hallgatok! Eltakarítottam az érintetlen ételt és elmentem utána lefeküdni. Meséljek még?

- Ryu...

- Minden rendben! Minden normális! Mert persze, hogy annak mondható, ha együtt alszol valakivel és négy hete hozzá sem értél! Igaz? Biztos mindenki alvást színlel már órákkal azelőtt, hogy a párja az ágyig keveredne. Teljesen biztos. Tudod, új oldalam fedeztem fel. Viszolygást tudok ébreszteni egyetlen érintésemmel. Na? Irigyelsz, mi? És abban sem kételkedem, hogy más párkapcsolatokban is a „szeretlek” helyett a „hagyj békén”-t használják, mint nálunk. Dany, életem-egyetlenem-napraforgóvirágom, megrágjam helyetted a husikát? Jó, megrágom. Mikor hazaérek a gályázásból, összerámoljam helyetted, amit szétbaszol egész nap? Jó. Rámolom. Süssek-főzzek, mint egy rohadt robot, azért, hogy te ráöltsd a nyelved és szemeidet meresztgetve közöld, hogy nem vagy éhes? Rohanok! Kinyaljam a seggedet még ennél is jobban? Jó...

- Nene, ennek a folytatása nem érdekel.

- De ami az igazság ám! Nem is akar semmit. Daniell nem akar enni, Daniell nem akar inni sem. Daniell nem akar beszélni, Daniell nem akar nevetni, Daniell nem akar érinteni, Daniell nem akar levegőt venni, Daniell nem akar aludni, Daniell nem akar kefélni, Daniell nem akar engem, Daniell nem akar Daniell lenni, a kurva élet bassza meg, Daniell élni sem akar! Hát akkor kapja be a farkam, tudod? Bár valószínűleg az sem lenne az ínyére.

- Sokat ittál.

- Basszus, azért hogy nevessek egy kicsit!

- Nem hallom a felhőtlen kacajt.

- Pedig vidám vagyok! Kit nem dobna fel ez a csodálatos helyzet?!

- Ezért fogod magad és bebaszol. Ettől biztos jobb lesz. - Hív a szája... A pólója nyakánál fogva rántottam közelebb... Orrommal végigcirógattam az övét... - Ryu. Ne legyél hülye.

Nem volt erőszakos, mégis határozott mozdulattal kezdte lefejteni magáról az ujjaimat.

- Sei... Otthon keserű a levegő... Adj nekem valami édeset - súgtam. Közel volt. Túl közel. - Egy csókot akarok, Sei.

- Ryu, nem vagyok egyedül. Engedj el szépen.

- Olyan régen nem csókolt meg igazán...

- És nekem kéne helyette?

- Hiányzik a szája...

- Kimondtad a kulcsszót. Az övé.

- Úgy érzem, hogy undorodik tőlem.

- Csak nehéz időszakon megy át, meg kéne értened és segítened, ahogy tudod.

- Segíteném! De nem hagyja!

- Ryu...

- Hiányzik az érintése, Sei, hiányzik az, amikor együtt vagyunk és... Nem a szex, Sei.... Az, hogy úgy legyünk, ahogy csak együtt szoktunk, hogy utána a karjaim között tartsam, vagy csak hogy mellettem akarjon aludni... A közelség...

- Az ő közelsége. Nem az enyém.

- Hiányzik, hogy hozzám szóljon. És... A nevetése. Seiki, gyönyörűen nevet ám. Hallottad már?

- Hallottam.

- Tudod... Mindig látta, ha fáj valami. Seiki, ő... még azt is észrevette, amit talán még én sem. És most látja, hogy van, ami bánt és nem akar róla tudni.

- Ryu...

- Rájöttem, mi a baj.

- Mondd, Ryu, mi a baj.

Vállába temettem az arcom.

- Eltörték. Belül törték el. Össze tudod tenni?

- Nem.

Azt szeretem az alkoholban, hogy bong az ember feje.

- Akkor erre igyunk! - vitt a lendültet a bárszekrényéig. Szakét halásztam. - Mondd, barátom, nem bánod, ha elhagyom a poharat? Tudod... A számat azt hiszem, még megtalálom, de a pohárban nem vagyok annyira biztos...

- Ne igyál többet.

Azt hiszem, én nem akarom levenni a számról az üveget... Seit nem hatotta meg. Búfelejtőmtől megfosztott, de helyette belapátoltam őt.

- Sei...

- Ryu, ide figyelj. Kurvára nem vagy eszednél, így kénytelen leszel hinni nekem. Ha mellettem józanodnál ki, első nullpiás másodpercedben a csillárra lógatnád magad.

Tántoríthatatlanul a falnak préseltem.

- Nem akarod, hogy megdugjalak? - kérdeztem a fülcimpájától.

- Ne röhögtess, cseszd meg, a büdös életben nem „dugtál” még senkivel, majd pont most fogod elkezdeni.

- Miért gondolod, hogy én vagyok az a kibaszott jófiú?

- Mert az vagy, cseszd meg.

- Na, majd meglátod...

- Ryu... - nyögte a fülembe, talán mert harapdálni kezdtem a nyakát... Tudom, hogy imádja. Nem finoman, gyengéden... Ő azt szereti, ha a húsába marok.

- Kuss.

- Ryu, nézd... - Levegőt vett. Fejemnek döntötte a sajátját. - A kis pisis ott vár az ágyamban. A lábai közül csöngettél ki. Megmondtam neki, hogy szeretem és rajta kívül kurvára nem kell más. Ismersz, igaz? Kefélni akarsz? Keféljünk. De akkor tudd, hogy az alig húsz perces kapcsolatomba szarok bele. Nekem még nincs egy órás a féltenivalóm. És a tiéd, Ryu?

...És az enyém? Mim van nekem?

Elengedtem. Bocsánatot kértem. Zokogtam. Megittam, amit adott... Ha tudom, hogy langyos tej van a bögrében, ezt nem tettem volna meg. Mindegy. Így gyomrom teljes tartalmát átnyújtottam a vécéjének, aztán csak egy pillanatra elfeküdtem a kanapén...

Egy pillanat... Két és fél óra. Hm. Majdnem. Hála exem gyomorkavaró akciójának, már nem voltam alkoholos befolyásoltság alatt. A fejemet mintha vízzel engedték volna fel, tartalma furán lötyögött odabenn, és ahogy agyam hozzácsapódott a koponyám oldalához, kellemes halálközeli élményeket okozott nekem. Szóval kellőképpen szét akar hasadni a tök a nyakamon... De részeg már nem voltam. Ez most jó... vagy rossz?

Feltápászkodtam az extra kényelmetlen kanapéról. Lehántottam magamról a bolyhos plédet, amivel le lettem terítve. Kisimítgatási kísérleteket tettem elgyűrt fejzetem ellen, majd úgy véltem, talán nagyobb sikereket könyvelhetek el, ha víz alá tunkolom az arcom.

Bevonszoltam magam Seiki hipermodern, csővázmániás fürdőjébe és a hideg vizes csap alá hajolva lötykölni kezdtem lüktető agyamat. Gondoltam, kihagyom a találkozást a tükörrel, úgy éreztem, méreteset rúgna az egómba. De mikor újra kiegyenesedve álltam a helyiség közepén, rá kellett döbbenem, Seiki fürdőjében kikerülni a saját tükörképed olyan, mint nem felrobbanni egy aknamezőn. Nem elég hozzá egy négylevelű lóhere boldog tulajdonosának lenni és szerencsés csillagzat alá pottyanni. Akarva-akaratlan megláttam magam és ez visszavetett az evolúciós létrán pár évezrednyit.

Csinosan fekete karikásan pillogatok a világra. Szemeim alatt nem táskák, hanem utazó bőröndök voltak, akkorák, hogy egy három hetes szibériai útra kényelmesen be tudnék pakolni és tuti nem felejteném otthon még a hótaposómat sem. Tipikusan másnapos... másórás képem van.

Sok mindenre vágytam. Gondtalan létre és egy idővisszapörgető szerkezetre, de mivel egyiknek sem voltam birtokában és gyanítom, egy jó darabig nem is leszek, beértem egy fogkefével. Biztos voltam benne, hogy valahol találok egy bontatlan darabot, de...

A tükörajtós szekrény mögött nem leltem, így lebuktam a mosdó alatti kétajtóst szemrevételezni. Arrébb toltam pár olajos üvegcsét, bizsergetős tusgélt és egyéb vízi játékokat... Komolyan, Seiki komplett izgatóáruházat tart a szekrényében. Nem mintha a mi időnkben másképp lett volna. Szerintem lelegeltette velem magáról a létező összes ragacsot, amit forgalomba hoztak, hagyományos eper ízűtől kezdve az olyan limitált szériás borzalmakig, mint a Nyári Fuvallat nevezetű, rétaromás síkosító. Most is óvszer-variációk tömkelege pihen a kis rekeszekben, de amit én keresek, annak persze se híre, se hamva nem volt.

Parancsszóra érkezett az ajtónyikorgás és én még örültem is neki, hogy nem kell felkutatnom, a méretes hodályban merre lelem exem.

- Sei, mondd. Van nálad fölös fogkefe valahol, vagy kénytelen leszek az ujjammal... - és akkor a látóterembe kúszott egy zöldmetál papíros műanyag henger. Bontatlan csomagos szájrendbehozó! - Imádlak - közöltem állapotomhoz mérten vidáman, de felpattanva szembesültem vele, nem Seinek tartozom hálával.

Egy fiú állt előttem. Egy beszélgetésből származtatva az információt, az Asuka névre hallgathatott. Szemlátomást zavarban volt, míg én inkább a döbbenet felé hajlottam. Ahogy exem volt szíves leírni ezt a fiatal srácot, valahogy egészen máshogy képzeltem. Gondolataimban egy csúf kis anorexiás békára hajazott... Nem vagyok rosszindulatú, az ő elmesélésére építettem. Aki előttem állt, az meg - hogy saját szavaimmal adjak neki nevet - tünékeny jelenség.

Vékonyságát én inkább karcsúnak, átlátszóan karcsúnak mondanám. Arca gyereké, egésze is kamaszos, de egy férfi szemeivel nézett rám. A fekete gombokból nekem nem végtelen játékosság, pajkos pimaszság sütött, ahogy az ilyen gyermeki adottságokhoz illene.

- Ishigorou Ryu - mutatkoztam be, bár valószínűsítem, tisztában volt a nevemmel. A valóban irreálisan filigrán fiú zavartan próbálta lejjebb húzni magán a méretes inget, bár nem értem hova, így is a térdéig lógott le. Úgy vélem, exemhez tartozott a darab és látva a méretkülönbségeket, elhiszem, hogy neki inkább hálóing.

- Sakurai Asuka - érintette orrát a térdéhez, majd újra farkasszemeztünk. - Elnézést, nem gondoltam rá, hogy kopogjak. Átmegyek a másik fürdőbe. - Hajol. - Bocsánatot kérek a zavarásért, Ishigorou-san. - Hajol. - Örülök, hogy megismerhettem. - ...hajol... - Viszontlátásra. - Hajol...? - További jó... - Mint valami libikóka.

- Sakurai-san. - Aranyos. Úgy fordult vissza az ajtóból, mint akit viking harci kiáltással marasztaltak, pedig csak a nevén szólítottam. - Azt hiszem, én tartozom egy igen méretes bocsánatkéréssel.

- Nekem?

- Igen - bólintottam és tettem egy fél lépést a meglepett fiú felé. - Nem szoktam inni, legalábbis ilyen mértékben nem jellemző rám. Azt hittem, jobban bírom. Ilyenkor az ember nem képes kontrollálni a tetteit, sőt, az is sokadrendűvé redukálódik, hogy kit bánt meg velük, és hogy helyénvaló-e, amit éppen tenni készül.

Jól sejtettem. Az, hogy a nyakán felfelé kúszó vörös pír szépen lassan az egész fiút egy héjában főtt paradicsommá alakította, arról árulkodott, hogy tanúja volt az én kis Seire-mászó akciómnak. És mivel sajnos minden egyes kimondott szavam tisztán élt az én fejemben is, nem tehetek úgy, mint egy strucc. Úgy helyes, hogy tiszta víz legyen abban a bizonyos pohárban.

- Szeretném, ha elfogadnád a bocsánatkérésemet, de azt is megértem, ha nem teszed. - Most én hajoltam, és őszintén tettem. - Nem ismerjük egymást és nem szeretném, ha rögtön mínuszból próbálnánk felküzdeni az első benyomásokat. Ha lehetséges, megpróbálnám korrigálni a baklövésemet. Remélem, nem késtem el vele.

Mosolya fültől-fülig ért és egy ilyen szívből vigyor engem sem szokott hidegen hagyni. Megrázta a fejét. Én feltornáztam a szemöldököm. Ő tovább ingatott. Nekem millió ráncot termelt a homlokom. Ő tovább vidult.

- Semmi.

- Semmi?

- Semmi gond.

- Köszönöm.

Nem számoltam, hányadik hajlása volt, mikor kilépett az ajtón. A fehér ing lobogott utána... Odacsípte az ajtó. Segítettem kiszabadítani. Kordában tartott vigyorom csak távozta után teljesedett ki, de nem többre, mint egyetlen rohanó szempillantásra... mert a távolodó, mezítlábas tottyanások csattanó hangja ellopta a pillanatot... Adott egy másik képet, minek nyomán mindenhez volt kedvem, csak éppen nem boldognak lenni.

Valaki adja vissza az Életem...

- Ne értsd félre, amit mondok - kaptam a kezembe egy Seiki-féle ébresztő koktélt. - Kurvára itthon vagy nálam. De most húzz haza.

- Nem akaródzik - bámultam a pohárba. Érthettem a tartalom elfogyasztására és a hazamenetelre egyaránt. Rábíztam a döntést.

- Mi a franc volt ez egyáltalán?

Inkább kortyoltam a keserű, darabos trutyit, minthogy válaszolni kelljen. Kár, hogy nem feneketlen a pohár.

- Csak volt egy vitánk. Kis semmiség.

- Kicsi?! Basszus, ez most rohadt kényelmetlen - lazította ki farmerjának felső gombját. Eleve nem értettem, ha már felül nem visel semmit, alul miért kényszeríti magát épp egy kőkemény farmerba, de öltözködési tanácsaimat már anno sem szívlelte meg, így minek koptassam a számat. - Na. Szóval „kicsi”? - Boldogság. Nem vett le a napirendről. - Basszalak meg, kurvára kíváncsi vagyok arra a „kis” vitára, ami eléri, hogy te délelőtt kocsmáról kocsmára vándorolj és kiidd a pulttörlő rongyból facsargatott levet is.

- Kellett.

- Ennyire...

Ajtó nyílt a távolban és halk léptek gyermeteg zaja kezdett közeledni felénk. Az imént mandzsettás hálóingben pompázó fiú lecserélte ruházatát. Pólóra és kétszáras hozzávalóra váltott és most ott téblábolt Sei válla mellett.

Kanapén terpeszkedő exem felsandított, roppant kételkedő pillantásokkal vizslatta a toporgó fiút. Sötétbarna szemeivel csöppet sem tapintatosan elküldte privát csevejünk hallótávjából, de a lába mellett mosolygó Asuka ebből mit sem érzékelt.

Hirtelen azon kaptam magam, hogy én is vele vigyorgok. Egyszerűen jólesett a szememnek, hogy így néz Seikire. Olyan édesen bugyuta ábrázatot öltött, mintha most szedték volna le a felhők közül, s ha a lábán nem lenne több tonnás bilincs, már repdelne is vissza. Aztán exem tett a talajon-maradásról.

- Kölyök, menj játszani. A nagyoknak megbeszélnivalója van.

Láttam a varázs hirtelen hervadását, elbújtatva a suta bólogatások mögé. A tünékeny karcsúság hátraarcot csinált. Sei újra rám fókuszált, majd vonásain végigrohant érzelem-hullám lecsengésével felpattant, s a vékonyka karok után kapva visszarántotta „gyerekét”. A törékeny kézfej csókot kapott, a filigrán test préselő ölelést. A cingár karok átfonták Sei csupasz hátát, sérülékenynek látszó ujjai beletúrtak dús copfjának hullámos végtincseibe. Feltekerte őket. Játszott velük. Nem láttam a fiú arcát, mert Sei vállgömbjei épp, hogy kócának tetejét engedték a szemem elé és mégis el tudtam képzelni, mit látnék, ha korom kavicsaiba néznék.

- Na - szakadt ki exem a hirtelen jött érzelmi fellobbanásból. Könnyedén megperdítve a sovány Asukát, menetiránynak lódította. - Húzzál legózni.

Lépteit követve, azt hiszem, nem kétlem, hogy hatalmas vigyor ült az ajkain.

- Numata-san, mi van veled? - mosolyogtam Seire, ahogy bohókásan visszahuppant a kanapéra.

- Megtartom.

- Örömmel hallom.

- Ne is tereld. Nem fogunk a kis csíkról beszélgetni - nyúlt az asztalon hasaló cigarettáért. Csak addig hallgatott, amíg arra volt kénytelen használni a száját, hogy beindítsa a tüdőgyilokot és megcsókolja a füstszűrőt. - Menj haza, Ryu.

- Haza... Hol is van az? - nevettem keserűen az asztallapra.

- Ahova visszavárnak.

- És ha nincs ilyen hely? Ha nincs, aki keres?

Mindentudó bólogatás, s szürke füstfelhő volt a felelet.

- Ne feleselj, cseszd meg. Menj haza.