Daniell II/4. - Borzalom bomba

Most érzem csak igazán, hogy mennyire nem állok erőnlétem legcsúcsán. Még soha ennyi időt nem töltöttem fizikai terhelés nélkül. Azt hittem, évek... Sőt! Évtizedek után nem fog számítani ez a kis kihagyott szakasz... és tessék. Ha nem tudnám pontosan, hogy mint ember hány darabból vagyok összerakva, most akkor is részletesen el tudnám regélni... csak a fájó részeket kéne számolni. Minden fáj! Olyan izmaim is feszengve zsibongnak, amelyekről eddig azt sem tudtam, hogy vannak. Hát szép. Jó, hogy haza tudok menni. Bár a kulcs felemelése is erős fájdalmat okoz. Azt hiszem, kikiálthatom magam ez után a szenvedés kupac után valamiféle hősnek. Ez az! Én vagyok az ernyedt izmok fájó bajnoka! Mai hőstettem két és fél órai hadonászás után: ki tudtam nyitni a lakásom ajtaját. Éljek én és ez az édes, drága imádnivaló fémszerkezet! Kulcs! És éljen továbbá a kád, a habfürdő és az ágy...

- Vau!

Egy nedvesen csillogó fekete orr... Egy szőrpamacs kaffant az arcomba. Büdös. Nem hiszem, hogy bárki is át tudná érezni a helyzetem. Fájok. Elképzelhetetlenül. Minden egyes porcikám külön-külön és mindezt azért, mert egy délután szerettem volna visszanyerni az a fickót, akire még nekem is kellemes volt ránézni... Hjaj ennek most mintha kissé öntelt kicsengése lett volna. Fátylat rája. A lényeg, hogy küzdök itt megszokott tükörképemért, hogy a vállaim újfent kilógjanak a foncsorozott üveglap két oldalából. Fél nap ezért ölöm jómagam, hogy béka feneke alatt lévő kondimat legalább hajszálnyit feljebb tornásszam, s edzettségem szintje elérje a nullát. Tehát kicsináltam magam. Szemeim leragadnak, mert átlagos erőnlétemből kizuhant szerveztem úgy gondolta, ez sok volt nekem egyszerre erre a napra. „Örülök, ha a küszöbön átvergődöm” hangulattal vonszolom fel nem könnyű önmagam és kellékeim a lépcsőn, s a békés kis otthonom határát átlépvén... egy idegesítő pióca, aki magát barátnak vallja, az orrom alá tunkol...

- Ez mi?

- Kutya.

- Azt látom, de mit keres itt?

- Ajándék.

- Kinek?

- Jaj, hát neked.

- Vidd innen - léptem át a fültől-fülig mosoly Seikin, akinek a kezében, mint egy plüss izé, úgy fityegett ez a... kölyök borzalom.

- Ryu! Nézd! Hát nem egy kis angyal!

- Az lesz, ha nem takarítod el a közelemből - mordultam hátra.

- Hentes. Hát tudnád bántani? Nézd, hogy szeret téged...

Hátrakaptam a fejem.

- Seiki! Le ne tedd!

- Hozzád szalad, látod?

Láttam. A kutya elsprintelt a lábaim alatt, biztosra vettem, hogy azzal a feltett szándékkal nyargal, hogy nekikezdjen lakásom leamortizálásának.

- Hova megy?!

- Ne hisztizz már, csak megismerkedik az új otthonával.

- Akkor vidd hozzád. Mert itt nem lesz kutya!

- Ahelyett, hogy hálás lennél nekem.

- Homályosíts fel. Miért is kéne hálával adóznom?

- Mert hoztam neked egy társat, aki majd bearanyozza a mindennapjaid.

- Vagy összepisizi.

- Nem leszel egyedül!

- Szeretek egyedül lenni! Odavagyok a magányért! Sőt! Imádom! Nálam nem az „otthon, édes otthon” felirat díszlik a falon, hanem a „menj el, kettő már sok”! Nincs szükségem egy négy lábon járó bűzbombára!

- Kőszívű.

- Seiki, én nagyon jól megvagyok... Mi az nála?! Seiki! Mi az a dög szájában?!

A szívem... Meg fog állni, de abban a pillanatban, hogy ez bekövetkezik, én megölöm. Jön majd a kaszás és dögöljek meg, de rádumálom, hogy ezt az idegtépő fazont vigye helyettem. Ha kell, pénzt adok! Vagy a testem, mit bánom én, csak takarítsa innen a magát barátnak hazudó alattomos pasast!

Olyan csúnyán nézek, hogy ha egy szülő is látná, innét kezdve velem rémisztgetnék a kölyköket. A mumus és a többi riogató lény mind a második helyre szorulna. Kit érdekel a zsákos ember, minden gyerek önként rohanna a karjaiba, csak Ryure ne kelljen néznie...

De Seiki fel sem veszi. Magához rángatja a kis szörnyeteget, és befogja a bugyután lógó füleit.

- Ne mondj rá ilyet! Meghallja. Még hogy dög?! Gyönyörű vagy, igaz? Szép! - nyúzgálja a kis rombolót... és én még mindig nem tudom, mi az a szájában.

- Seiki. Az az ...

- Valami fa izé. Ne izgulj. Szerintem egy ajtóék - dobja a kezeim közé.

Ah. Szép ajándék az agyvérzés. Ki is élvezem minden édes pillanatát.

- Tudod... talán... azért tűnik annak, mert hiányzik a feje! Ez… ez… ez ...

- Drága volt?

- Drágább, mint az életed!

- Majd kapsz másik fadarabot. Ez a kis aranyos sokkal, sokkal többet megér!

- Egyedi darab volt.

- Rendezz neki gyászszertartást...

- A szobrász, aki csinálta, már nem él!

- Hát ő nem tudhatta! Nézd meg, milyen szomorú. El is bújik.

- Vi... dd... inn... en - nyögtem, szerintem habzott a szám.

- Ryu, ugyan, csak még kiskutya, de majd megtanulja, mit szabad és mit nem.

- Életem hány értékes dolga fog még áldozatául esni az okításának?

- Mi pár cipő, és CD tok...

- Cipő... CD... Te, én megöllek.

- Ryu! Mit számít mindez, ha utána egy igaz barátot kapsz... Hopp - nézett a hátam mögé. - Pisike.

- Hogy mi?!

- Ez még csak rózsavíz.

- Seiki... mondd, hogy nem...

- Jól van. Csak... nyugi. Hozok egy felmosót, és...

- A kanapém!

- Jól van, mondtam, hogy nyugi!

- Lepisilte a... ez a kis szemétláda rá...

- Oké, oké, csillapodj! Lilul a fejed...

- Le... az én...

- Ryu, nem vicc. Tényleg furcsa színed van. Vegyél levegőt, hallod?

- Bántottalak én téged? Úgy értem követtem el ellened valamiféle aljas merényletet bármikor is eddigi ismeretségünk alatt? Nem! Akkor miért akarsz kinyírni... Vedd fel, mert ha ideszarik, én esküszöm… - üvöltöttem Seikire, mikor a kis izé már a szőnyegemen helyezkedett. Úgy tűnik, végre sikerült elérnem, hogy komolyan vegyen. Felkapta a kutyát, de ahogy én elszánt ábrázatát nézem, meghátrálni esze ágában sincs.

- Úgy csinálsz, mintha ez egy múzeum lenne. Majd megtanulja, mi fán terem a szobatisztaság. Csak sokat kell vele sétálni. Tudod, úgy hallottam, van egy módszer, ami hasznos. Fogod, és ahova pisilt, oda teszel egy újságpapírt. És minden nap kicsit közelebb az ajtóhoz...

- Oh, ez igazán nagyon, nagyon érdekes. Séta ki!

- Ryu tényleg nem akarod megtartani?

- Séta!

- Itt fogom hagyni, és ha még reggel is úgy gondolod, hogy nem kell kutya, akkor elviszem.

- Tudod mit? Rendben, hagyd itt. De készülj fel. Ha jössz holnap, sültet reggelizünk. Fokhagymás Vau lesz a főfogás, ha most nem húzod magad után a szerzeményedet.

Mosolyommal nevezhetnék az Év Borult Elméje címért. Biztos lenne a siker.

- Ryu, meglátod...

- De meg ám!

Rávágtam az ajtót. Hallottam a litániát a lelketlenségről, meg az örök kapocsról, és hogy az a kis pisigép hű barát egy életre... de hála a tévé fantasztikus hangzásának hamar kiküszöböltem a lélekrágást, és sajgó porcikáimmal az ágy felé vettem az irányt... Aha. Meg ahogy azt én elképzelem... Hajnali háromra vergődtem az ágyba. De a folt csúfos vereséget szenvedett, hála egy izomlázas, tisztaságkényszeres nekem és a tisztítószer-alakulat aktív közreműködésének.