-
Fáj?
-
Ugyan... - nyögtem a talajnak és férfiasan tűrtem, hogy tovább
gyurmáljon.
-
Nagyon görcsös vagy.
-
Úgy érzem, mintha széttépkedték volna a hátamban az inakat, ha
ezt jelenti a görcs, akkor auuu...
-
Sajnálom, ha fájdalmat okozok.
-
Csináld... csak.
Azért
fizetlek. Méghozzá nem is rosszul.
Tegnap
este odáig jutottam, hogy felvettem a telefonkagylót, feltárcsáztam
az aranykezű tündért és szabályszerűen könyörögtem egyetlen
órácskáért az életéből. Mérges volt. Pattogott. Morgott, hogy
nem így megy, hogy be van táblázva, és hogy jól tudom, mi a
rendszer, hetekkel előre...
Igen.
Persze, hogy tudtam, de azt is, hogy ha nem vesz kezelésbe, másnap
reggel úgy ébredek, hogy csomó van kötve a derekamra. Én magam
válok a Görccsé. Aljas cselhez folyamodtam, mert ez a tenyeremnyi
nőszemély meglehetősen megingathatatlannak látszott. Nem volt más
választásom. Masszőrelveivel szembe a mérleg másik tálcájába
kezdtem pakolni az érveimet. Egy halom tökéletes indokom volt
arra, miért mondja le valamelyik ügyfelét. Fellibbentettem neki,
hogy triplán jól jár velem. Először is a pénzét ugyanúgy
megkapja, másodszor számíthat egy szép bónusz összegre és
végül, de nem utolsósorban, másfél óráig markolászhat egy
ilyen szépen formált esztétikumot, mint én. Na! Azt hiszem, ezzel
vittem be a győztes találatot. Nevetett. Közölte, hogy bár tart
tőle, hogy a föld fölött lebegnék, mert csöppet el vagyok
szállva és biztos madzaggal a lábamon kéne maga után húznia, de
bevállalja, úgyhogy elvihetem vacsorázni. Hét, tán nyolc éves
lehet az ismeretségünk és azóta játsszuk ezt az oda-vissza
kóstolgatást. Elmosolyogtam, hogy amint meglelem azt a káprázatos
helyet, ami méltó egy ilyen páratlan csodához, azonnal viszem és
rózsaszirommal hintem fel az utat, amerre majd haladunk...
Udvaroltam,
ahogy a kagylón befért. Ígértem neki vidéki kúriát, három
gyereket, kiknek a megszülését természetesen magamra vállaltam.
Magától értetődően, előtte persze világraszóló lakodalmat és
brillköves eljegyzési gyűrűt, a koronaékszereket, tenyeremen
hordást, lelkemet... és mindezt egyetlen aroma gyertyás,
langyos-olajos masszázsért. Puhítottam a nőstényt és erőst
hajlott a dologra. Centik választottak el attól, hogy elcsábuljon
az ajánlatomtól.
Figyeltem
az időközben velem szemközt helyet foglaló Daniell egyre
értetlenebb és tanácstalanabb vonásait. Egy idő után felhagyott
a joghurtkanalazással, csak meredten bámult, jobb szemöldöke
leszaladt a térképről, míg másik a helyén trónolt
döbbenetében. Odanyúltam és lágyan letöröltem a szája szélén
szivárgó epres tejizét, miközben még utolsó vezércselként
bedobtam masszőrömnek, hogy majd meglátja, milyen szép lesz,
mikor karomban vele körberepülöm a világ nevezetességeit...
Szerintem sziporkázó humorommal győztem meg a hölgyeményt.
Daniell verziója, hogy lyukat beszéltem a hasába és kifelé
tóduló beleivel volt elfoglalva, ezért bólintott rá
könyörgésemre.
Végülis
mindegy. Az eredmény a lényeg, és most itt fekszem. Görcseim
bomlanak, eukaliptusz olaj illatozik a bőrömből és nincs más
dolgom, mint tűrni, hogy még vagy egy óráig édes kínozgatásban
részesítsen. Rám fér. Kellett ez nekem. Nem csak az izmaimnak
volt szüksége erre az elsősegélyre. Jó, persze, nekik is. Nem
vagyok rossz kondiban. Még mindig heti három alkalommal nyúzom
magam edzés címszó alatt, de azért el kell ismernem, bármennyire
rosszat tesz az egomnak... Mégis egy huszonéves forgószéllel élek
együtt, akinek a temperamentuma valahol a tornádó és a földrengés
között ingadozik. Persze, én is voltam ennyi idős és bennem is
így buzgott az energia, de Daniellhez képest a Duracell nyuszi
félkómás csigabiga. Élő példája lehetne ama baklövésnek, mi
lesz akkor, ha az ember hiperaktív csemetéjét élénkítővel
kezeli.
Az
egész gyerek egy hurkapálca - igen formás kis hurkapálca - de ha
gondol egyet és pedig gyakran teszi, akkor úgy dózerol maga alá,
akár egy úthenger, én meg csak remélem, hogy nem túl hangosan
ropognak a csontjaim. Szóval ilyen szempontból is rám fért ez a
szervizelés. A tegnap történtek meg adtak egy adag ideget amúgy
is becsomósodott izmaimnak...
Már
vagy két hete annak, hogy Daniell hivatalosan is belerámolta életét
a sajátomba. Üröm az örömben: a szőrség, amit magával hozott.
Szerelem, macskát terem. Tehát fintorgásom és nem akarásom
ellenére a cirmos is becuccolt.
Alapszabályként
fektettem le, hogy nem vagyok hajlandó barátkozni a rémséggel és
különben sincs szándékomban egyetlen állattal sem hálni.
Megkaptam a kis pisistől, hogy akkor mégis őt magát hol
szándékszom altatni, a lépcső alatt egy dobozban? Ránézve
nagylelkűen közöltem, hogy mivel se lépcsőm, se dobozom,
hajlandó vagyok kivételt tenni és felajánlom neki az ágyam egyik
felét, de a négylábúnak tiltott övezetté nyilvánítom a hálót.
Ágyban nincs Perec.
Nyakamat
rá, hogy az a dög tudja, hogy miattam nem aludhat szívszerelmével.
Azóta a kis szemétláda szisztematikusan igyekszik betenni nekem.
Próbálja felzabálni a halamat. Utálja a vizet, mert rángást kap
tőle, mégis képes vállig merülni az akváriumban, hogy kipecázza
magának a szerencsétlen kopoltyúsomat. Aljas kilencéletű. Pedig
hányszor eldühöngtem neki, hogy voltaképpen én vagyok, akinek
hálát nyervoghat az életéért, de egyik hegyes fülén be, a
másikon ki. Még csak rám sem hederít. Ha viszont a gazdája
nyaffantja el magát, már nyargal. Olyan, mint valami őrzővédő
véreb karommal.
Szóval
nekem köszönhetően Perec cicakosarat kapott az előszobában, amit
azóta is nagy ívben elkerül, de hát istenem! Ez van. Jobb lesz,
ha megszokja. Daniell-kisajátítási korszakát elmosta az eső. Már
más szelek fújnak. Az már az én privilégiumom. Hozzácsapta az
életét a sajátomhoz és ha rajtam múlik, már nem olvasztja ki
belőle.
Egy
szó, mint száz, elkezdtük közös életünk próbajáratát.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy zökkenőmentesen startolt a dolog,
de nem érzem, hogy ez baj lett volna. Természetesnek tartom, hogy
kell idő, amíg összecsiszolódunk egy kicsit. És persze azzal is
tökéletesen tisztában vagyok, hogy elsősorban én vagyok az,
akinek csöppet lazítania kell eddigi életritmusán, bár nem
mindig sikerül úgy, ahogy kitaláltam, mert ugye fejben lerendezni
és meglépni az adott dolgot egy kicsit más téma. De alapjában
véve, szerintem jól vesszük a kanyarokat és apróbb bukkanókat.
Ha még néha ki is akad a számlálóm az olyan számomra hajhullató
dolgoktól, mint a fogkefe a konyhapulton - ami úgy került oda,
hogy „most ott van kedve lakni” -, szóval ha még guvad is a
szemem néha, akkor is van egy dolog, ami felfénylik bennem,
ahányszor csak látom az arcán azt a bugyuta mosolyt - szeretem,
hogy hozzám jön haza. És szeretem, hogy én sem az üres lakásba
toppanok egy fárasztó nap után. Határozottan kijelenthetem, hogy
boldog vagyok. Élőnek érzem magam. Elevennek és pezsgőnek. Velem
van, szeret, akar. Odáig jutottunk, hogy hívtam és jött s vele az
élete.
A
probléma, hogy az nem elég, ha Daniell és én nyakig lubickolunk a
felhőtlen együttélés örömeiben. Mert bár vannak pillanatok,
mikor teljesen kimászik a fejemből, de az élet nem engedi sokáig
feledni a tényt - mások is vannak.
Elsumákolni
heti háromszori találka idejét, kifogásokat kieszelni arra a pár
estére, amikor programborulást okozott, hogy láthassam a
szőkeséget, klasszisokkal könnyebb volt, mint titokban tartani,
fedő alá rejteni a hozzám látogatók elől, hogy van valakim.
Könnyedén szőnyeg alá sepregethető viszonykánk leplezhetetlenné
nőtte ki magát és tudtam, küszöbön totyorog az időpont, hogy
színt keljen vallanom.
A
tettek mezejére nyargaltam. Fontossági sorrendet felállítva,
tegnap délután szépen felhívtam az exet. Kötelező lépés,
hogy végre fellibbentsem a fátylat az én kis féltve őrizgetett
titkomról. Nem csak hogy felhagyjon a kerítéssel és beszüntesse
a pasikkal való bombázásomat, hanem hogy ne kelljen állandóan
kínosan ügyelnem minden egyes társágában kiejtett szóra, aminek
a tartalma bármilyen értelemben is Daniell körül forog. Márpedig
szerelmes vagyok és így, hogy minden porcikámban zúg az érzés,
nehéz nem szóba hozni.
Tehát
felhívtam az én Seikimet és egy finom tea mellett beszélgetést
kezdeményeztem vele. Szépen araszolgattam a kínos mondandóm felé,
és finoman próbáltam megfogni azt a témát, ahova majd a
legkisebb traumát okozva beilleszthetem mondandómat. Bár nem
tudom, hol nem fogja hátba szúrásnak megélni, ha elregélem, hogy
közel egy éve magányt hazudok a szemébe. Lelkem rajta, próbáltam
tompítani a késnek az élét, amit hamarosan a hátába döfködök.
Ego-cirógatásba kezdtem. Szerencsés embernek neveztem saját
magam, hogy egy ilyen barátot tudhatok magam mellett jóban-rosszban,
bármi is történjék... Hangsúlyozom, bármi! Amikor kifejlődött
arcán az az önimádó mosoly, akkor jöttem rá, hogy célt
tévesztettem. Exem fejébe villámként vágott, hogy azért
udvarolok neki, hogy az ágyamba csaljam. „Szegény, ínséges
időket megélt Ryu, de majd én segítek rajtad”... Minden erőmmel
azon voltam, hogy képes legyek máshogy értelmezi a szemeiben
felszikrázó lángot. Nem ment. Finom mozdulattal helyezte vissza az
üres csészéjét, nyakkendőjét lelazítva asztal átkúszásba
kezdett.
Úgy
éreztem magam, mint egy szegény, becserkészett antilop, aki
pusztán jókívánságait jött kifejezni az oroszlán elé és az
nagylelkűen hellyel kínálta az ebédlőasztalon.
Az,
hogy egy helyben ültömben még meredekebb szögben hajoljak
hátrafelé, teljes fizikai képtelenség volt. Seiki rám startolt,
mert szentül hitte, hogy ezt akarom és éppen mély levegőt
vettem, hogy egyenként tördeljem le lelkesedésének bimbóit,
mikor is...
Mozdult
a kulcs a zárban és én nem tudtam mást tenni, mint lehuny szemmel
vártam a detonációt.
A
forgószél betört. Üvöltve közölte, hogy hazaérkezett, nem
mintha már nem tudtam volna abból, ahogy bevágta maga után az
ajtót. Cipő le, táska repült. Ezzel egy időben macskafajzat
kivágódott a tv mögül és átnyargalt rajtunk, hogy egyetlen
szerelme karjaiba vethesse magát.
Seiki
arcától egy többéves hulla is feltámadt volna, hogy a sokktól
újra elpatkolhasson. Hasalva ragadt az asztalon, szemével guvadva
bámulta az előszobát, ahol a mézszínű tájfun kapálódzott. Hű
társa üdvözlésképpen megmászta a farmerját és derekára
erősítve magát száz karommal foglyul ejtette az én Daniellemet.
Aztán ahelyett, hogy életem értelme konstatálta volna, hogy
másodmagammal csücsülök a földön, a konyha felé sprintelt,
miközben bársonyos hangján artikulátlanul üvöltve tudtára adta
a háznak - bár ő szentül hitte, hogy csak nekem - borzalmas,
embernyúzogató napjának részleteit. Elregélte, hogy vannak még
szemét szadisták az oktatási rendszer élén, akik olyasmire is
vetemednek, hogy négy előadást erőltessenek összefüggően a
szerencsétlen hallgatókra, jópofi kérdéssel, hogy „ugye
rendben lesz így?” És mindezért azzal kívánják lekenyerezni a
hallgatóságot, hogy húsz perccel előbb útjukra engedik őket.
Daniell a hűtőben matatva hőbörgött tovább ama tényen, hogy a
drága tanár úr valami zöld levelesnek hiszi őt, hogy majd az
előadóterem ablakán beszűrődő halovány napsugárból
fotoszintetizál magának tízórait és majd a fényből varázsolt
nápolyival nyugtatja gyomrát a röpke negyed nap alatt.
Seiki
feje egyre félelmetesebbé torzult és én kezdtem azon agyalni,
miért plasztikai sebész lettem, miért nem sürgősségi
betegellátásra specializálódtam, akkor bármely válfaját
választja a haldoklásnak, talán közbe tudtam volna lépni. Így
viszont maradt neki egy szimpla elsősegély lehetősége, abban a
pillanatban, mikor megáll a szíve. Résen voltam.
Daniell
tovább hadart, bár ahogy hallottam, időközben megtelt a szája
valamilyen táplálékkal és gyomrát lenyugtatva végre eljutott
odáig, hogy felkutatására induljon annak a személynek, akihez
beszél ugyan, de teljes valójában még nem látta hazaérkezése
óta.
-
Ryu?
A
kimondott szó Seiki fejére vágott, majd zuhanó állkapcsa
átszakította az asztallapot. Rám révedt. Némán tátogatva
ismételte a nevet, amit más szájából hallott... Az enyémet.
Szemöldöke értetlen ráncba ugrott és még mindig hasalva a fán,
próbálta kibogarászni vonásaimat, hátha magyarázatot kap, hogy
mégis mi ez az egész…
És
akkor Daniell megjelent az ajtóban, lábszárán macska, kezében
tegnapi szárnyas lény fűszeres combja, ha jól vettem ki majonézbe
mártva, másikban bögrét fogott, feltételeztem gyilkosfekete
kakaóval és szürkeszépségeivel értetlenül pillogott a
ritmuszavarral küzdő Seiki szemei közé.
Szerettem
volna egy tündér keresztanyut, aki egyetlen pálcasuhintással
elvarázsol engem onnan. Egyik percben két döbbent férfi nézett
egymással farkasszemet, majd a következőben inkább hasonlítottak
két kakasra a szemétdombon. Nem kellett sok, hogy a két, egymásnak
eddig ismeretlen ember a tőlem hallottakból villámgyorsan
rájöjjön, ki is a másik.
Magamhoz
ragadtam a szót és megpróbáltam elhessegetni a ránk telepedő
lincsfellegeket.
-
Eszközölnék egy bemutatást, ha nem bánjátok. Numata Seiki -
mutattam Sei felé. - Lewis Daniell.
Nem,
a kínos csend fesztelen leányka csevelynek hathatott ehhez képest.
Seiki szemei guvadtak. Nyeldekelt, krahácsolt, de legfőképpen
inkább rám meredt.
-
Kicsoda?
-
Lewis. Daniell.
-
D...?
-
...aniell - egészítettem ki az elhalt betűt, de így sem vágott
kevésbé eltorzult fejet. Egyetlen hosszabb lélegzetvételű
mondatot volt képes magából kipréselni.
-
Csak mérhetetlen perverzióból hívod így a srácot, ugye?
Zavart
fejcsóválásomra igazán nem tudott mit lépni. Olyan megrökönyödés
ült ki az arcára, amilyet még életemben nem láttam.
-
Lewis Daniell - mosolygott kedvesem, mint egy nagycsoportos. -
Daniell - adagolta Seikibe, szépen artikulálva. És láttam gonosz
kis mosolyát, ahogy nem mulasztja el kiélvezni Sei arcának minden
egyes idegrángását. Mosolygós szépségem, mint harcedzett hiéna.
Igen, ez az én hibám. Két ismeretlen alap gyűlölete egymás
irányában és én gerjesztettem. Seikiét a szívfájásommal.
Nem
igazán tudom megmondani, merre tovább. Hogy fognak egymáshoz
viszonyulni, de ha barátomban még lesz is annyi tolerancia - amit
bőszen kétlek, adja valami, hogy tévedjek -, szóval ha lesz is
benne annyi, hogy nem fogja lépten nyomon cseszegetni, Daniellem,
azt, hogy kedvelje, kizártnak tartom. Ismerem Seit. Önző disznó
és durva, mint a pokróc, de ölne értem. Soha nem nyeli majd le,
amit végig csináltam, még ha ez nem is Dany, hanem jómagam
hibája. És az ifjonc meg... Na, azt a felét is nyilvánvalóan én
szúrtam el, de valami mesteri módon.
Adott
a tökéletes nap. Vasárnap délelőtti pepecs, ahol alig négy
hónapos kapcsolatom szükségét érezte, hogy főzzön velem.
Életemben nem ettem annyira jóízűen olyan borzalmas ebédet, de a
dolog lényege nem ez volt. Miután segített fejre állítani a
konyhám és megoldotta, hogy a fülem mögött is szósz legyen, meg
hogy a programba fel keljen vennünk a macska-suvickot, persze saját
ruháját sem kímélte. Mosolyogva mondtam, hogy kapjon ki a
szekrényből valamit, ami tetszik, bár már előre kacagtam a
látványtól. Daniell és az ingeim... Ha benne hagyja a vállfát,
talán úgy-ahogy. De nélküle szerintem elég lenne neki a fele is.
Sőt. Mindegy.
Elvonult
kutatni, majd pár perc elteltével megjelent egy sárga anyagot
lobogtatva. Közölte, hogy még nem látott kanáriskodni ebben a
páratlanságban, én barom állat meg mit felelek? Persze, nem is
fog, az nem az én ingem...
Ahogy
kimondtam, úgy szurkáltam volna le magam a kezemben lévő mosogató
ronggyal. Hazudhattam volna bármit. Régi kapcsolatból maradt
hordalék. Még jobb! Baráti összeröffenés! Megszaladt
borospohár, csereing... De én nem tettem. Teljesen őszintén
megmondtam, kihez tartozik a ruha és miért van ott, ahol van. Azt
hiszem, nem bánom, hogy megtettem, csak már előbb is előállhattam
volna vele. Mert addig mit tudott Seiről? A dolog egyik felét. Első
kapcsolat, mély kötelék, legjobb barát. És utána? Alkalmi
szerető, magányos időszakaim intim partnere, tehát ahogy ő volt
szíves megfogalmazni, kóbor numera.
Na,
innen az idilli napom csúnyán fejbe lett lőve. Szorult csend állt
be, Daniell a vele való fennállásunk óta először hallgatott fél
napot. Akkor állapítottam meg, hogy olyat is tud. Kukultunk egész
délután, aztán közölte, hogy lehet, hogy hazamegy, mert most
haza van kedve menni. Emlékszem, hogy dühös voltam. Csütörtök
volt, hogy utoljára láttam és mikor vasárnap reggel berobbant,
rózsaszín felhőcskéket kaptam a talpam alá, hogy centikkel a
talajszint felett lebeghessek. Nem akartam, hogy menjen. Közöltem,
hogy nem játszunk struccot, úgyhogy legyen szíves kituszkolni azon
a hatalmas száján, hogy mégis mi rágcsálja a lelkét. És
megkaptam. Nyakamba zuhintotta a kérdését. Tudni akarta, hogy
Seiki most is, őt idézve „lepedőmre vágja-e magát”.
Úgy
állt ott, mint egy ügyész, aki a bűneimet olvassa a fejemre, én
meg, mint aki előtt a mennyország kapuját tárták fel, „lépj
be, gyermekem” felkiáltással. Majd elrepültem. Mosolyomtól
félbevágódott a fejem, ő meg egyre dühösebb lett és
megszurkált a szemével. Akkor szembesültem vele először -
féltékeny. A gondolat a fejembe szállingózott és teljesen
lerészegített pillanatok alatt. Magamhoz rántottam, bár úgy
ráncolta vékonyka szemöldökét, hogy akár a tanítványom is
lehetett volna, aztán mégis megadta magát nekem. Miután szinte
ősember módjára a hajánál fogva hálni cipeltem a nagy engem ért
boldogságra, utána pihe párnák között elregéltem neki eme
furcsa kapcsolatot köztem és az ő által bizonytalannak titulált
Sei között. Hogy a pasas már nem szerelem és még csak nem is
viszony. Hogy egy kapcsolatom alatt sem izzadt az ágyneműmön,
nemhogy a kettőnké alatt, lévén, hogy tisztességes fickó
hírében állok. De eszem ágában sincs azzal etetni, hogy őelőtte
zárdában, gyertyaöntögetéssel töltöttem az időt, és víg
cölibátusban éltem napjaim. Meg kell értenie, hogy ez az ember
fontos nekem. Mellesleg hozzá tettem azt is, hogy azért nem igen
van ám joga vádolni, amit a nagy egymásra találás előtt tettem,
nem tartozom számadással hányszor és kivel, mikor és hol, mert
én sem kértem számon tőle életének ezen eseményeit, pedig
valahogy van egy olyan kis mellékérzésem, hogy tarthatna
mesedélutánt. Maratonit.
Megkaptam,
hogy nem érdekli, mi volt, az érdekli, most nem áll-e a manus a
szekrényben. Itt vettem komolyra. Szerelemvallottam. Újra. Egész
benne voltam addigra, hogy öntögessem a lelkem kifelé. Hatott. De
azóta valahogy még Seiki nevének az említésére is pofavágást
kapok. Fujjoló grimaszok tömkelegét.
És
akkor ott állt – na jó, egyikük hasalt - életem két ennyire
kulcsfontosságú eleme és ha nem lettem volna ott én is, már
átharapták volna egymás gigáját.
Rohadt
egy nap volt. Csoda, hogy olyan vagyok, mint akinek a vénáiba
cementet hintettek?!
Dany
finoman felszívódott és maradtam én és Sei. Vártam, hogy
kifakad, üvölt, tombol, lehülyéz... Ehelyett...
-
Miért gondoltad, hogy egy ilyen fontos dolgot el kell titkolnod
előlem?
Magamnak
is rengetegszer tettem már fel a kérdést, ami elhagyta az ajkait.
Eleinte talán csak féltem. Féltem, hogy kimondja az igazságot,
hogy az egész elképzelés nevetséges, ostoba és lehetetlen. Nem
akartam, hogy a képembe vágja - szélmalomharcot vívok egy
kapcsolatért, aminek sorsa a biztos és fájdalmas hervadás. Nem
várhattam tőle, hogy támogat és mellém áll, mikor még én
magam sem tudtam, mi sülhet ki ebből az egészből. Úristen, pedig
hányszor szerettem volna telezengeni a világot velünk! És hogy
miért hallgattam? Így találtam helyesnek.
El
sem szerettem volna képzeli legjobb barátom reakcióját, mikor
feltálalom neki, hogy azt az időt, amit ő úgy hisz, edzéssel
töltök - bár megjegyzem, ennyit a pasi agyának IQ tartalmáról,
hogy nem tűnt fel neki, mostanában már az egész hét minden
délutánját fizikai terhelés alatt nyögöm és mégsem vagyok
akkora, mint egy jól megtermett pankrátor. Nem is értem... Szóval
úgy hiszem, Seiki és a diplomája e világ legnagyobb és
méltatlanul elhanyagolt misztikuma. Na, de vissza a főszálhoz,
szóval, hogy ezeket az estéket én, életre-halálra, tűzön-vízen
át barátja és egyben ex-kapcsolata, egy originál heteroszexuális
fiúval töltöm. Nem olvasok neki zsoltárokat és csipkét sem
verünk, a legőszintébben kijelenthetem, hogy aki rosszra gondol...
az jól teszi. Dekányi ártatlanság sem szorult ezekbe az
együttlétekbe. És ezt a tényt, bármennyire is rekeszizom
görcsöltetőnek hangzik, nehéz volt feldolgoznom.
És
amíg én nem voltam képes megemészteni, addig neki mit mondhattam
volna? Gyanítom, kezdetben én lehettem rendhagyó kis
kapcsolatunknak azon fele, aki úgy viselkedett, mit egy érintetlen
szűzike. Azon a reggelen, mikor első éjszakánkra virradt hajnal,
felébredve lázasan reggelit rohantam varázsolni neki és vártam,
hogy majd széjjelolvad tőle. Erre ő?! Ételdobozba söpörtette
velem és órára vágtatott. Idetűzhetném, hogy iskolással ne
kezdj, mert korán kelő állatfaj - nem mintha én magam nem ezek
közé tartoznék, de még az egészséges, megedzett szervezetet is
leterheli és majd azon kapja magát a kedves áldozat, hogy ő is
„életemet egy masszázsért” táblával rohangál a városban.
Tehát
azután, hogy elpakolta hátizsákjába a galacsinná göngyörgetett
ételromokat és elindult, hogy tudással tömjék szépséges fejét,
ajtóból visszafordulva búcsúja abban merült ki, hogy vállon
veregetett. Gyanítom, olyan fejem lehetett, mint az alkoholistának,
aki inni könyörög és kezébe nyomják, „nesze, ecet”. Szóval
miután első, felejthetetlen, vadul lángoló éjszakánk után
kiütögette a szemem eme szerelmetes gesztussal, az volt az a pont,
ahol biztosra vettem, hogy most jön majd életem legkeményebb
meccse. Megvan az alap és elkezdhetem a „Hódítsuk meg Daniellt”
hadműveletet. És innen már csak kapargattam a padlóról felfelé
magam. Elnéztem a leckét. Hódítani?! Megállítani! Mézszőke
tájfun rohant rajtam végig és tiport földbe találkozásunk
minden alkalmával. Elcsitíthatatlan, kerge, szertelen, pimasz,
meggondolatlan, cukorédes, konok, önfejű... Sorolhatnám, de
minek, ha van rá egyetlen tökéletes szavam. Daniell.
Egek!
Milyen naiv voltam, mikor azt hittem, hogy arcán égő rózsapírral
mosolyog majd, ahányszor a szemembe néz, hogy majd győzhetem
oldani zavarát, valahányszor csak hozzá érek, még a
legártatlanabb szándékkal is, mikor meg mert jelenni fejemben az
az orbitálisan téves kép, hogy pipacsban játszva, mint üvegbúra
alól szökött ártatlan virágszál dadog és majd' elsüllyed
szégyenében minden csendesen elsuttogott bókra, mit neki szánok.
A naivság azon magasságaiba még sosem jutottam, mint amelyekbe
akkortájt szárnyálltam. Persze, hogy néha megszeppentem, mikor a
szerepeink már-már bizarr módon ellentétessé fordultak.
De
hogy is gondolhattam azt egyáltalán?! Daniell, a hallgatag félszeg?
Hiszen soha nem volt. És pontosan ez az... Nem tudom, melyik
pillanatban kezdődött, de lehet, hogy már a legeslegelsőben ott
volt... Akkor nem tudtam megfogalmazni, de az azóta tovaszállt idő
megadta nekem a szavakat rá. Ezt láttam meg benne. Pontosan ezt.
Ezt a temperamentumot, ezt a megszállottságot, ezt a hévet, ezt a
hihetetlen energiát és életerőt, ami hajtja, ami űzi. Hogyha
valamiben benne van, ha valaminek sikerül beleennie magát abba a
kőkemény koponyába, akkor az már az ő ügye, abból nem enged,
nem csinálja ímmel-ámmal, csak igaz lélekkel, teljes hatalmas
szívének minden dobbanásával.
Bár
lassan tudatosult bennem, de végül csak megértettem és rájönni
eszeveszett jó volt... Én is ilyen lettem. Nehezen vergődött
idáig a kettőnk dolga, de abban a pillanatban, hogy szívének már
nem tudott vagy tán nem is akart parancsolni, abban a másodpercben,
hogy felhagyott a hezitálással, már értünk is így pezsgett.
Szerettem
volna kibeszélni. Szerettem volna felhívni Seit, szerettem volna
elömlengeni a boldogságomat, kiönteni szívem minden cseppjét...
és mégsem mertem megtenni. Féltettem újdonsült kincsemet.
Habár
veszettül lángoltam és viszont szikráztak értem, kimondani mégis
gyáva voltam. Gyerekcipőben totyogó kapcsolatunk csak éppen
próbálgatta bizonytalan lábacskáit. Mondhatni rügyecske volt
még. Rettegtem, hogy... eltörik. És lehet, hogy ostobaság, de
ahogy telt az idő, csak egyre jobban féltettem. Egy átlagos
kapcsolat életében egy év már elég szilárd hátteret jelent,
hogy ne lehessen pár szóval lerombolni, de... ez más. Túl
sérülékenynek tartottam ezt köztünk, túl... érzékenynek.
Így
rejtegettem boldogságom és ébresztőjét, még az elől az ember
elől is, akié az egyik legfontosabb szerep az életemben.
A
masszázsasztalról felállva kezet csókoltam tündéremnek és
megígértem, hogy egyszer még egy egész körzetet nevezek el róla,
sőt, egy egész város fogja büszkén viselni a nevét.
Irult-pirult, dadogott és én pofátlanul kihasználtam a helyzetet,
hogy beírassam magam a jövő hétre is.
Nem
volt a hasán lyuk. Daniell vesztett, mégis ellenállhatatlan
lényemnek köszönhető a siker.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése