-
Nem tartok rá igényt - toltam vissza a papírokat a velem szemben
ülő nő elé, és ő ugyanúgy reagált, mint az előző három
visszaadási kísérletemre.
-
Meg se nézte - és újra felém nyomta az iratokat.
-
És nem is fogom.
-
De...
-
Nézze, hölgyem. Idehívott, bár már a telefonban közöltem,
hogy engem ez az egész ügy úgy, ahogy van, nem érdekel.
Erősködött, hogy egyetlen személyes találkozóra legyek
hajlandó, ígéri, nem fog erőltetni semmit. Orvos vagyok, komoly
szervezésbe került, hogy találkozzak önnel és mégis itt vagyok,
mert megígértem, és mert tudom, hogy ez a munkája és szeretné
tisztességesen elvégezni. Tehát eljöttem, hogy meghallgassam,
miről van szó és akkor most még egyszer elmondom a tények teljes
ismeretében, hogy nem tartok igényt erre az „örökségre”. Ha
én voltam annyira korrekt, hogy eleget tettem az ön kérésének,
akkor ön is legyen annyira fair velem szemben, hogy szintén
tiszteletben tartja az akaratomat.
-
Én csak szeretném, ha nem mondana le egy ilyen nagyszerű
ingatlanról! Bár nem ismerem az önök között fennálló
kapcsolatot...
-
Semmilyen kapcsolat nem volt közöttünk. Életemben talán kétszer
láttam.
-
Nagy hatással lehetett rá.
-
Biztos vagyok benne, hogy mély nyomot hagyott benne az a kettő
darab személyes találka. Az első alkalomra ugyan nem emlékszem,
mert éveim még nem voltak, csupán napjaim, de emlékeim híján
van egy darab kórházi fotóm. A második találkozónk már kicsit
élesebb... Szóval igen. Bizton hiszem, hogy egész életében
elkísérte az élmény, mikor az az alig öt éves fiúcska
megkérdezte, hogy kifényesítheti-e a fejét.
A
bordó kosztümös hölgy vidáman mosolygott és roppant
mindentudóan igazgatta a szemüvegét... de nem úgy nézett ki,
mint aki meg szándékszik hátrálni.
-
Sosem tudhatjuk, ami nekünk csak futó pillanat volt, az másoknak
is csak harminc másodpercet jelent-e, vagy többet.
Tudtam.
Újabb érv, bölcsességmorzsának álcázva. Kellene nekem egy
friss diploma a Női Lélek Doktora címmel, szerintem rászolgáltam.
Valahogy tökéletesen tisztában vagyok a lépéseikkel. Nem tudom
őket hatástalanítani vagy hárítani... De tudom, hogy mi lesz az,
és ez már nagy szó! Bármelyik heteroszexuális férfi a fél
karját adná ezért a tudásért.
-
Ezzel nem vitatkozom, de a véleményemen nem változtat. Nem tartok
igényt az ingatlanra. Osztozzanak rajta a jog szerinti örökösök.
Nekik jár.
-
Bár ez önt nem érinti - tűnt el villámsebességgel az asztal
alatt... - de nem látom akadályát, miért ne beszélhetnénk róla.
- Fél perc múlva újra tisztán hallottam a vékonyka hangját.
Papírhalommal tért vissza az én szintemre és nagy aktapakolásba
kezdett, míg meglelte az áhított darabot. - Nincsenek örökösök.
Az édesapja bátyja egyedül élt és úgy is halt meg. Az angliai
birtokot a személyzetre hagyta, azzal az indokkal, hogy évekig -
végrendeletéből idézek - „nyögték egy zsörtös öregember
rigolyáit”, így megérdemlik. Azon kívül volt még egy több
holdas szőlő a birtoka mellett, azt eladásra ajánlotta fel egy
árva gyerekekkel foglalkozó alapítvány javára. És végül ez az
ingatlan, amit önre hagyományozott. Úgy tűnik, ön az egyetlen
vérszerinti örököse.
-
Kétlem. Van egy öcsém.
-
Róla nem tett említést.
-
Nem értem, miért akarta, hogy én örököljek utána, mikor
mondhatnám, hogy jóformán nem is ismertem. Jogtalannak érzem. És
ez csak az egyik okom a sok közül.
Ott
van továbbá, hogy bár fogalmam sincs, milyen indokok vezérelték,
nem áll szándékomban az életembe fogadni semmit abból a
családból.
-
Legalább nézze meg.
-
Nem akarom.
-
Voltam kint két napja. Gyönyörű az a ház. Nem vezettem le a
térképről és hiszi vagy sem, mégis egy tenyérnyi természetbe
cseppentem.
-
Tisztelettel köszönöm. De nem érdekel.
-
Hatalmas kert van. Nyáron biztos az egész csupa virág! Komolyan,
mint a mesékben.
-
Akkor sem.
-
Emeletes, hatalmas terasszal. Tudja, ez milyen kuriózum volt
akkoriban, amikor ez épült?
-
Nem. De...
-
Csak úgy tódul befelé a fény mindenhol! A gerendák úgy vannak
kiépítve, hogy elbír még egy szintet. Tehát ha beépítené, az
emelet mellett lehetne egy tetőtere is.
-
Kérem, fejezzük be. Nem fogom megnézni ezt a csodapalotát,
felőlem foroghat kacsalábon, vagy üdvözölhet tizenkét nyelven.
-
Pedig kivételes épület. Kevés ilyet találni manapság.
-
Elhiszem. De...
-
Két cseresznyefa áll az udvarban. Nagyon érdekesek. Talán túl
közel ültették őket egymáshoz, így teljesen összenőttek.
Látszik, hogy két külön gerinc, mert van törzseik között egy
lyuk, amin éppen át lehet férni, de felül az ágaik teljesen
egymásba vannak gyógyulva. Furcsa egy darab.
-
Kérem...
-
És a szobák! Komolyan mondom...
-
Tudja mit? Legyünk őszinték - intettem le a nagy élménybeszámolót
egyetlen mozdulattal. Nyakkendőmhöz nyúltam, hogy még mindig a
kellemes tapintású selyem simul-e a nyakam köré, vagy már durva
akasztókötél fityeg rajtam. Majd miután meggyőződtem a fekete
szövetdarab ottlétéről, finoman közelebb hajoltam hozzá. -
Mondja. Van egyetlen pókfonálnyi reményem is arra, hogy végre
megértse, én nem akarom ezt a házat?
-
Igen. Ha látta és még mindig elutasítja, akkor én tudomásul
veszem.
-
Ennek már egyszer beugrottam. Azért vagyok itt.
-
Szavamat adom.
-
Addig nem fog békén hagyni, ameddig oda nem megyek megnézni ezt az
építményt, igaz?
-
Azt hiszem.
Az
említett tudás. Tisztában vagyok én a célokkal és az
eszközökkel! Csak nincs meg a varázslatom ellenük.
-
Ez önöknél ilyen gyárilag beépített tulajdonság? Mindig igazuk
kell, hogy legyen?
-
Mármint nálunk, ügyvédeknél?
-
Is, bár én most a női nem képviselőire értettem az iménti
megjegyzésem.
Halkan
elkacarászott, én meg továbbra is citromot nyalt tekintettel
bámultam rá. Nem tűnt fel neki. Olyan érzésem volt, hogy évek
óta bámulom iratot pakolászni. A valóságban itt, a mi
dimenziónkban, ez csupán fél percet lopott el az életemből, de
biztos vagyok benne, hogy egy másik világban már négyszáz éves
apóka vagyok. Felsikkantott saját örömét ünnepelve,
feltételeztem, megvan a kutatott tárgy.
-
Kulcsok, térkép, papírok - tolta elém a barna dossziét.
-
Papírok minek? - sandítottam rá.
-
Ha valaki megkérdezné, mit keres ott, tudja igazolni.
-
Milyen figyelmes.
-
Mikor megy? Napokon belül? - Úgy csóvált nekem, mint egy
kiskutya.
-
Azonnal.
-
Ilyen sürgős?
-
Igen. Szeretném, ha minél előbb elkezdhetné keresni az új
tulajdonost.
-
Ne tegyen ilyen könnyelmű kijelentéseket, Ishigorou-san. Meglátja,
a felesége bele fog szeretni és akkor maga sem mondhat majd ellent.
Ez
a mondat már az ajtóban ért, és én kaján mosollyal odatűztem
búcsúzóul:
-
Nem vagyok nős...
De
amint az utolsó betű elhagyta az ajkaimat, rádöbbentem
gigantikus méretű baklövésemre. Félszegen hátrapillantottam és
jól sejtettem. A kis visszafogott, bordó kosztümös lady aktakukac
most cserkésző oroszlán lett. Ügyfélből átminősített
potenciális férjjelöltnek, gyönyörű házzal... és most
vadászva vagyok.
-
Szóval...
-
Még csak most tervezzük az esküvőt.
Briliáns,
Ryu. Kicsit későn kapcsoltál, de le a kalappal.
Megmenekültem.
Élve és randitlanul.
Nem
is ismertem ezt a férfit. Pár fénykép, halvány emlék-foszlányok
arról az egyetlen napról. Fogalmam sincs, mi tört rá halála
előtti utolsó napjaiban, hogy rám akarta hagyni azt a házat. Nem
tudom, de hogy őszinte legyek... Jaj, mit álszenteskedem, hogy nem
is érdekel... Nagyon is foglalkoztat. Piszkálja a bögyöm, mert
nem értem. Vajon mi oka lehetett rá?
Ha
minden úgy maradt a drága szülői házban eljövetelem után, mint
addig folyt - még gondolatban sem kedvelem a szót, de nem vagyok
képes mást találni a megszólítására - szóval ha maradt a régi
rendszer, akkor az én jó édesapám és világgá ment bátyja
minimum havi két telefonbeszélgetést elkövettek. Nem hiszem el,
hogy ne hallott volna rólam és a „szégyenteljes” életemről.
Bár ha a logikus felét nézem a dolognak, arra a megállapításra
jutok, hogy apám nem akarta felfedni, hogy „mekkorát bukott”.
Én, becsületének sárba tiprója, hálátlan és beteg elméjű,
aberrált korcs... Nem jut eszembe több, személyemmel egy mondatba
került atyai kedvesség, eltekintve a szokásos kliséktől, mint
hogy hol turkálok, és mit teszek hova. Ja! És buzi. Nem mintha
különösebben meghatna a szó. Mert könyörgöm, hölgyre is
mondhatom, hogy luvnya, férfi nemi szervre is, hogy fasz... Mindegy.
Röviden én, az „élete kudarca”.
Kesernyés
íz bong a nyelvem hegyén, ha arra gondolok, hogy mikor még ezen a
világon volt, nem vágtam a képébe a véleményem. Sokkal inkább
tekinthette volna az élete kudarcának azt a tényt, hogy ő,
diplomázott mérnök ember létére, gondolkodás-képtelenné vált
és süket lett az igazságra. Elengedte a füle mellett a racionális
érveket, minthogy ez nem egy inger, amivel hétfő reggel keltem,
sőt még nem is polgárpukkasztó magatartásforma és nem is
lázadásom kíván ebben megmutatkozni, túlzott szigorban nevelő
szüleim felé. Nem tinédzser hóbort és nem az ő bosszantásukra.
Ahelyett, hogy ezen elgondolkozva szépen feldolgozta volna az
előállt helyzetet, inkább civilizálatlan ősemberként kezdett
viselkedni, s szép lassan állatbőrt növesztett.
Korrigálok.
Tévedtem. Állat. Nem helyes. Egy állat védi a kölykeit.
Szóval,
ha még apám életében nem is lett megszellőztetve a másságom
saját nevét megóvandó, halálával ki kellett buknia. Ha előbb
nem is, ott, akkor, valaki biztos elcsacsogta nagybácsimnak, hogy az
elsőszülött Ishigorou fiú miért nem vett részt a búcsúztató
ceremónián. Valamivel magyarázniuk kellett! Lehet, hogy ki kéne
mennem a temetőbe, mert márványra karistolva ott díszeleg a nevem
valahol? Inkább egy álhalott gyermek, mint a fájó szégyen? Ki
tudja. Már semmin nem lepődöm meg.
Bár
eltávozott emberre ritkán írnak ingatlant, tehát még élőként
tartanak számon. Ebben az esetben viszont tudnak a tényekről...
Akkor meg miért rám? Ott az öcsém, bár évek óta nem hallottam
róla, de az az egy találkozás anno elég volt, hogy megállapítsam,
tökéletes helyettesem lett. Szép feleség, gyönyörű gyerek...
Mostanra már, az akkori kerek pocakból ítélve, tiszta szívemből
kívánom neki, hogy még egy. Bizton hiszem, hogy példaértékű
életet él és tökéletes gyermeke szüleinek. Támasza özvegy
édesanyjának és méltó fia drága jó megboldogult apjának.
Minta utód, családjuk nevének érdemes továbbörökítője. És
mondom mindezt egy icipici cinizmussal fűszerezve. Hát igen,
mindenki pótolható.
De
ha ilyen jól leradíroztak a képről... Akkor miért rám?! Végül
is a hatalmas és hervasztó igazság az, hogy találgathatok
kedvemre. Tíz perc lejárta után úgysem közli velem senki, hogy
A, B, C vagy éppen a D válasz volt a helyes. Szóval... Felesleges
agytorna.
Legalább
ebben nem állított valótlant az az akaratos nőszemély. Tényleg
normál tempóban gurulva elég hamar elértem a környéket, és
igen, még gyanítottam, a szigeten vagyok. Végiggördültem a
kellemes utcácskán. Bár tudtam, melyik házszámot kell keresnem,
hisz van puskám, én mégis más tájékozódási elvet kerestem
magamnak. Ez a férfi már évek óta nem látogatott haza. Tehát!
Amelyik birtok inkább hasonlít rendellenes városközi dzsungelre,
oda tartok én.
Nemes
egyszerűséggel szólva - megszívtam. Mikor másodszor kanyarodtam
vissza az utcában, mert nem leltem a kis esőerdőcskét, akkor
makacsságom engedett egy hajszálnyit, és csak épp egy
iciri-picirit belekukkantottam a papírokba, mely házat is keresem
én...
Előtte
parkoltam. Ebben az utcában az utolsó, méretes kis telkecske. Mély
szusszanással hagytam el a kocsim, hogy megtegyem gyors vizitem az
építményben és mehessek ebédelni. Kezdtem éhes lenni, reggel
óta nem volt szerencsém táplálékhoz.
Odasétáltam
a méretes vaskapu elé. Remetehangulat kapott karjaira. Tökéletesen
elszeparált saroktelek. Kerítés... Lehetne egy mesét írni róla:
Az égig érő kőkupac. A kapu is egy összefüggő kovácsoltvas
monstrum... Milyen kis barátságos, emberszerető egyed lehetett ez
az én bácsikám. Amit apámtól hallottam még száz évvel
ezelőtt, úgy hittem, egy tökéletesen nyugati stílusú házikó
fogad majd. Ki gondolta, hogy az, aki hátizsákkal, tizenhét évesen
nekivágott Európának, mert hajtotta a kíváncsiság a másra,
keresztül-kasul megjárta a világot, és hatalmas vagyonra tett
szert, aztán letelepedett, hogy öreg napjait Angliában élje le,
itt, Japánban megtartotta azt az érzést, azt a hangulatot, amit
már kölyök fejjel sem pártolt, ami elől elrohant a nagyvilágba.
Előhalásztam
a kulcsokat és éppen készültem volna a megfelelően méretes
vasszerkezetet a zárba böködni, mikor egy furcsa gondolattól
vezérelve előbb kezemmel próbálkoztam. Bízzunk embertársainkban
és éljen a biztonság...
Nyitva
volt, így hát... Számítottam fejem búbjáig érő gaz-tengerre.
Mutáns pitypangokra. Bozótosba fészkelt oroszlánfalkára.
Ellenséges bennszülött törzsekre. Bármire, ami egy évek óta
gondozatlan telek élővilágából alakulhat... Amit viszont
egyáltalán nem vettem számba, mint lehetőséget...
Mikor
szájüregemet szárazra fújta az üde kis szellő, akkor ébredtem
rá, hogy tán zárnom kéne az állkapcsom. Fel sem merült bennem,
hogy majd egy gyönyörű kertbe toppanok. Percek múlva még mindig
vállamon ücsörgött a döbbenet, csak néztem körbe és körbe.
Szemem már harmadszor járta végig a szomszéd kerítés tövébe
ültetett zöldellő tujákat, mikor végre rászántam magam, hogy
elinduljak.
Agyagvörös
utacska kavargott a lábam alatt, kétoldalt a sötétbarna talajból
pici zöldek kandikáltak kifelé. Korai lenne megmondani, mik
lehetnek az újoncok, de szép sorban növögettek. Néztem a kis
idei frisseket, a még kicsit kopaszkás öregebb bokrokat, arrébb
léphető fűkezdemények sokaságát... S akkor szemem meglelte a
fákat. Valóban. Téli küllemüktől még nem szabadultak meg,
törzsük sötét, barna maszatos. Koronájuk még nem zöldellő
lomb, s így látszanak igazán egymásba fonódott ágaik.
Meg
kellett néznem. Körbekerültem az újonc veteményt, hogy a
cseresznyepárig jussak.
Hatalmas
volt. Mindig lenyűgöz a természet furcsa szépsége. Tenyerem
törzsére simítottam, enyhén redős kérgére. Biztos öregek. Sok
tíz tavasszal hozott már friss zöldet, és biztos millió
haloványrózsaszín szirmot ajándékozott már az emberek szemének
mindkettő. Csodaszép pár. Mintha fognák egymás kezét...
-
Szép jó napot kívánok, fiatalúr!
Nagyon
udvarias és roppant barátságot üdvözlés, amiben részesültem,
de én mégis majdnem ráokádtam a szívem és egyéb belső
szerveim az előttem álló bácsikára.
-
Megijesztettem?
-
Ugyan - válaszoltam extra barátságosan. - Csak azt hittem,
egyedül vagyok.
-
Kit keres?
Lenéztem
az alattam álldogáló hajlott hátú, idős férfira. Kezén
könyékig érő, fájón lila gumikesztyű, ruhája csupa fekete
föld, arca sem különb, deres bajusza mégis fehéren villog.
Alatta, gyanítom, mosoly bujkál.
-
Én igazából nem keresek senkit. Csak...
-
Szólt a kisasszony! Ön fog itt lakni, nem igaz?
-
Nem. Nem fogok - közöltem tényként. - Csak körülnézek.
-
Ó. Azt hittem - bólogatott a férfi, majd hátat fordítva
megindult előttem.
-
És ön? - kérdeztem vissza. Tenyeremmel még utoljára
megsimogattam az érdeskés testet, majd hátat fordítva lassan
megindultam az idős férfi nyomában.
-
Én itt dolgozom.
Hoppá.
-
Valóban?
-
Az úr nagyon rendes ember volt. Itt lakom ám pár utcával lejjebb!
Szeretem a kertet. Hálás dolog ám. Sok időt ad a növénynek a
saját életéből, s ő cserébe melengeti a lelkét. Önnek van
kertje?
-
Nincs. Az összes földem cserepekben és erkélyládákban tartom.
Az
előttem totyogó idős férfi felkacagott.
-
Betonlakó. Hogy bírja? Bár talán aki nem egész életét zöldben
élte le, annak nem is hiányzik.
-
Meglehet - helyeseltem, bár szintén házban nevelkedtem.
-
Szeretni fog itt lakni.
-
Nem költözöm ide.
-
Oh. Igaz. Valóban mondta már. Az úr eltávozott majdnem egy
hónapja. Hogy-hogy csak most volt kíváncsi az örökségére?
-
Nem tudtam róla. Nem igazán tartottuk a kapcsolatot.
-
Ó! Bár igaz, én is csak egyszer láttam életemben. Most már csak
odaát fogom. - Olyan jó ízzel mondta ezt a mondatot, hogy
akaratlanul is mosolyt csalt az arcomra. - A kisasszony kifizetett
minden hónapban, én meg elláttam a kertet.
-
De hát... Ha már nem kap érte...
-
Nem úgy van ám az! - Megtorpant és felém fordult. Csupa föld
mutatóujjával az orrom előtt kezdett hadonászni. - Tíz éve
gondozom a kertet! Tíz éve! Hogy hagyhattam volna, hogy az, amibe
ennyi időmet tettem, egyszer csak elpusztuljon! Nem, nem. Azt nem.
Meghálálja a föld. Meglátja, majd milyen jó lesz nyáron ide
kiülni! Tudja, vannak olyan színeskék, amik csak este mutatkoznak
ám meg! Édes illatuk van. Úgy kábítanak. Jó a szemnek, jó a
szívnek. Majd meglátja.
-
Nem fogok ideköltözni.
-
Ó! Elfeledtem. Pedig már mondta! - és újra hátraarcot csinált,
én meg továbbra is ballagtam a nyomában. - Ne ijedjen meg, lesz ám
odabent egy kis szürke. Havonta jött egy asszony, elhajtani a port,
de amikor az úr meghalt, elmaradt.
-
Értem.
-
Nekem viszont nem volt szívem veszni hagyni az én kedveskéimet.
-
Ezt meg tudom érteni.
-
Nem tartom ám fel! Menjen csak.
-
Jó munkát kívánok - intettem az elfele totyogó férfi komótosan
távolodó alakja után. Szerintem már nem hallott meg.
Nem
volt állott szag, nem rontott rám dohos pára, mikor beléptem a
ház ajtaján. Igaza volt az apónak, nemrég lehetett takarítva.
Bár a finom por megült mindenen, nem volt kosz, nem volt
felfordulás.
Nem
akartam töviről-hegyire végigjárni az építményt, gondoltam
megfordulok a nappaliban és kész. Magam mögött hagytam hát az
előszobát, elsétáltam a konyhának sejtett helyiség mellett, s
már ott is álltam a nappali kellős közepén. A döbbenet viszont
iszonyú iramban maga alá tepert.
Tévedtem.
Valóban, bácsikám utazásai nyomát viselte az építmény.
Körbefuttattam a szemeimet a szobán. Ott álltam a sötétre pácolt
fagerendák borította plafon alatt, szemügyre vettem a
terméskövekből kirakott kandallót, furcsa kocka alakokból
készült bordóvörös parkettát és a gigantikus ablakokat...
Tervemhez
híven mondhattam volna, hogy elég. Hátat fordíthattam volna és...
Mégsem tettem meg. A nappaliból induló lépcsősort néztem.
-
Ha már itt vagyok - rántottam meg a vállam, ezzel magamat is
meggyőzve arról, hogy nem számít, adok még két percet az
időmből ennek a helynek, aztán úgysem látom többet.
Komótos
léptekkel indultam felfelé, ujjaimmal felzavarva a korlátra
telepedett porszemeket, alattam kellemesen nyikordult a fa... Nem
veszély hangokat adott, puha zajozást véltem hallani minden
lépésnél.
Az
emeletre érve körültekintettem. Balra folyosó, jobbra egyetlen
ajtó hívott, és én úgy véltem, a rövidebb részével kezdek,
hátha elveszi a kedvem a többitől. Résnyire találtam nyitva a
szoba ajtaját, így alig kellett érintenem és kitárult előttem a
két szárnya.
Hatalmas
tér fogadott. Csak ámulva sápogtam, ahogy szemem feldolgozta a
látványt. Három oldalon faltól falig üveg, egyedüli teli
felület, ami az ajtót viseli. Hatalmas ablakok padlótól plafonig.
Kint a lusta nap a felhők mögött henyélt és itt bent mégis élt
a fény, a hatalmas üvegtáblák ellopták az alig sugarat, és
beragyogták vele ezt a szobát. Pici fényecskét is milliószor
nagyobbra játszanak. Ömlött a világos, az átlátszó lapok a
terembe hozták a tájat, szinte előttem volt a világ, és
hirtelen...
Lenéztem
a cipőmre, s látni véltem... hogy hullanak sárga, piros,
halványlila foltocskák a bordóvá érett parkettára. Első apró
csepp, majd millió más árnyalattól lett bohókás paca. Hirtelen
csacska szivárványságot kapott a tér... s mikor már újra
felpillantottam... vásznakat láttam mindenhol. Félkészen
várakozó, üresen fehérlő, vagy teljes szépségében virító
festményeket. Faállványt. Nem is egyet! Nagyobbat, kisebbet, régit
és újonnan fóliában álldogálót. Ecseteket. Sorakoztak a lapos
asztalkán, áztak tisztává befőttes üvegben. Volt bohón piros
végű és nyersen friss. Vékony, karcsú és vaskos faragványok.
Ott volt a földre hajítva a falap, amin a színeket keveri, ha
betelt bőrén az üres felület. Várakoztak festékek kusza
halomban, tégelyben, tubusban, vödörben, maroknyi hengerkékben,
bontásra kész és már alig massza.
Meghallottam...
a mezítlábas csattogást. Szakadt farmer dörzsölő hangját. Az
ecset finom szőrméjének nedves simítását. S le kellett hunynom
a szemem, hogy a csalóka kép megkapja utolsó mágiázott darabját.
Daniellt.
Szájában
ecsettel, foltosan, ziláltan, haja kusza boglya, ő maga mintha
szivárványba mártogatták volna, szenvedélyes lázban lobogva,
ihlettől tüzelve, szédülten alkotva, őrült szerelemben égve,
újat teremtve... Ahogy fürdeti az arcát a fényben, ahogy
túlragyogja a sugarakat... Hogy kezei ismét gyönyört adnak ennek
a világnak... S művétől rabolva el értékes figyelmét felém
fordul, mosolyog...
És
mikor kilestem szemhéjam mögül, láttam, a tér tiszta, üres,
magányos. S a mosoly, amiben fürödtem? Csak egy melengető
délutáni napsugár.
Zsebembe
nyúltam. Mobil elő. Mint a parancsot kapott robot kutattam a
híváslistámban, majd csörgettem a számot.
-
Takashima és Társa Ügyvédi Iroda, itt...
-
Ishigorou Ryu vagyok.
Diszkrét
kacagás csendült a vonal másik végén.
-
Mikor jön aláírni?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése