Amikor
körülbelül két héttel ezelőtt Daniell bejelentette, hogy
„jegeli a projektemet”, nem az volt az első gondolatom, hogy
kárba ment idő volt a millió ide-oda program. Levert a víz, hogy
ezzel vége az együtt töltött délutánoknak, estéknek.
Rettenetesen megrémített az a parányi gondolat, hogy nem látom
többet.
Nem
így lett. És lehet, hogy ez volt az ijesztőbb változat. Ugyanúgy
hívott, meglepetésszerű látogatásokat tett a lakásomon, hóna
alatt DVD-vel vagy dobozos kajával vagy csak üres kézzel. Mindegy…
szóval minden ment a régiben. Pedig nem volt okunk rá! Nem volt
indokunk arra, miért töltjük együtt szabadidőnk majd nyolcvanöt
százalékát. Jó. Ez csak félig igaz. Az én okom és mentségem
kristálytiszta volt előttem, de az övé… Őt nem tudtam
megérteni. Sokszor játszottam a gondolattal, hogy esetleg… talán…
lehetséges, hogy érez irántam valamit. Valamit, ami erősebb és
titokzatosabb, mint amilyen egy szimpla barátság lehet. Ez
magyarázatot adna a dologra. Szeret velem lenni. Tudom, és nem
egyszer hallottam az ő szájából is. Volt, hogy csak
századmásodpercek választottak el attól, hogy kiöntsem a szívem,
de szerencsére mindig közbejött valami, ami megmentett attól,
hogy világkatasztrófát okozzak. Később úgyis megbántam volna…
Legalábbis mindig szerettem volna ezt hinni, és igazi, ostoba ember
módjára mindig sikerült is meggyőznöm magam. Ilyenek vagyunk, és
fájt rájönnöm, hogy én sem vagyok kivétel.
Sok
mindent feláldoznék, ha csak egy pillanatra is megleshetném, mi
forog abban az okos, konok buksiban. De fogalmam sincs róla. Pedig…
az idő rohan, és én egyre jobban belekavarodom ebbe a reménytelen
szerelem nevű ragacsba. És ha nem tudnám, mi vele a helyzet,
bizton állítanám, hogy… hogy megint hülyeségek kavarognak a
fejemben. Nem szabad ennyire a rózsaszín, fodros felhők között
lebegnem. Persze. A nőfaló fiatal művész egyszer csak ráébred,
hogy olthatatlan vágyat érez egy harmincas éveit taposó, bár
igen jóképű doki iránt.... Ilyen csak az olcsó meleg ponyvákban
van. Létezik egyáltalán ilyen, mint műfaj?
Van,
amikor hozzám ér. Ez hülyén hangzik, hiszen az emberek megérintik
egymást. Baráti vállon veregetés, viszlát simítás… és mégis
tőle egészen más. Ilyenkor egy pillanatra elragad az a gondolat…
érzi, amit én. Ébredj,
Ryu, folyik a nyálad…
-
Baj van?
-
…tessék? - nézek fel rá. Fogalmam sincs, miről beszélt…
-
Érdekesebb a pohár alja, mint én? Megértelek. Vastag, átlátszó,
még némi alkohol is van benne... Kétségtelenül jobb
beszélgetőpartner is lehet.
-
Gondolkoztam.
-
Ryu-san… Nana! Ne etess!
-
Pofátlan vagy. Mondta már neked valaki?
-
Úgy érted, rajtad kívül? - vigyorog rám elvetemülten, és
ilyenkor újfent meg kell állapítanom, hogy csodálatos mosolya van
a kis pisisnek. És ebben a pillanatban ismét arra szántam el
magam, amire már annyiszor…
-
Daniell.
-
Mmmgen? Én vagyok.
-
Tényleg?
-
Jap.
-
Kérdezni szeretnék valamit.
-
Nosza!
-
Várj. Ez nem olyan könnyű.
-
Hűha. Komolyosnak hangzik. Figyulok, de ne legyen nagyon magas röptű
az a gondolat, mert ivásztam már és lehet, hogy nem fogom fel
teljesen.
-
Mondd, mégis… mi ez az egész? Úgy értem, mit csinálunk…
- Dany!
Te jó ég, Dany!
Amikor
felnéztem a poharamból, már egy tüncimaca hagyott pink
rúzsfoltokat a bőrén. Hát, amikor az ember épp szerelemvallani
készül, ezek a dolgok kicsit zavaróak… Azt hiszem, az arcom
vetekedett egy olyan emberével, akit meg-kéjgyilkoltak…
Miután
a fürtöshajú bögyitündér befejezte a meglepett Daniell
összenyálzását, felém fordult és udvariasan bemutatkozott. Húsz
másodperc, és már nem emlékeztem a nevére. Nem is volt rá
szükség, mert úgy látszott, ezzel az én szerepem véget is ért.
Akár lesétálhattam volna a színpadról, fel sem tűnt volna. Öröm
az ürömben - legalább megint valami meghiúsította, hogy barmot
kreáljak önmagamból. Francba.
Francbafrancbafrancba…
Emlékszem
a pohárra. Mindig tele volt és a kedvem is egyre harangvirágosabb,
napsugarasabb, szépazéletesebb lett.
Emlékszem,
ahogy cicamica rángatja Daniellt, hogy „tépjünk
el, nézd meg az új kecóm, nincs is messze…”
Emlékszem,
ahogy elküldöm Danyt, hogy én is már indulni akarok, menjen csak.
Érezze jól magát…
Emlékszem,
hogy megkérdezte, mit akartam mondani…
Emlékszem,
hogy hazudtam neki…
Emlékszem
a bugyuta integetésére, mint mindig…
Emlékszem,
hogy mosolyogva búcsúztam…
Emlékszem,
hogy a pultnak támasztott homlokkal sírtam…
Emlékszem,
hogy fájt…
-
Hé, doktor úr! Ébresztő!
A
kellemesen búgó hangra kinyitottam a szemem. Amit először
megláttam, az egy bögre, majd szép lassan kirajzolódott az azt
tartó Seiki. Hmm, finom kávéillat. Persze, tudja mit szeretek,
milyen kedves tőle, hogy… Mégis
mit keres itt?!
Guvadt
szemekkel meredtem rá, miközben ülő helyzetbe tornáztam magam.
-
Hogy kerülsz ide? - szegeztem neki a felháborodott kérdést, de
exem szokásához híven fel sem vette, tökéletes mosolya
töretlenül villogott, mint mindig.
-
Szerinted, amilyen állapotban voltál, képes lettél volna egyedül
kinyitni az ajtót? Azon is meglepődtem, hogy tárcsázni tudtál…
-
Gyorshívón vagy…
-
Látod? Ez megmagyarázza. Kibaszottul előrelátó vagy te, Ryu.
-
Fáj a fejem…
-
Ja, hát aki úgy bepiál, mint a szabadnapos apáca, az számíthat
egy jó adag utóhatásra másnap. Én csak tudom. Higgy nekem.
Eddig
elkerülte a figyelmemet, de most, ahogy agyam kezd teljes
kapacitásával üzemelni, lassanként ráébredek… nincs rajta
más, csak egy hanyagul a derekára csavarintott törölköző.
Körbepillantottam. Ruhái szanaszét hevertek a hálómban. Zakója
a földön, inge a fotel karfáján lig-lóg, nadrágja fennakadt az
ágytámlán… Meztelen voltam… Az elmém még zsibbadt, de
annyira már képes, hogy megállapítsa a nyilvánvalót…
-
Mondd, legalább jó volt?
Felnevetett,
kezével megigazgatta koromfekete hullámait.
-
Kurvára.
-
Nekem is? - tudakoltam.
-
Ha nem, akkor nagyon jól színlelsz.
-
Akkor egészségedre. - Kivettem a kezéből a bögrét és lassan
kortyolgatni kezdtem, hogy ezzel rásegítsek mielőbbi
fejtisztulásomra. Kóstoltam én a kerámiás koffeint, de képtelen
voltam elsiklani a dolog felett - mozivászonnak éreztem magam.
Nézett. Arcán titokzatos mosollyal villogott és enyhe kifejezés,
hogy idegesített.
-
Mi van? - sandítottam rá.
-
Ki az a Daniell?
A
név olyan váratlanul ért a szájából, hogy egy pillanatra
megállt a szívverésem. Éljenek a borzadályos víziók! Szemem
előtt rémképek kezdtek eszeveszett kergetőzésbe… Daniell
becsönget, mert érdekli, hogy alakult a tegnap estém nélküle és
egy félmeztelen pasas, arcán buja mosollyal közli, hogy még
alszok… Plusz pontos tény, hogy nem állok, mert azt hiszem, már
a padlót nyalogatnám. Azt hiszem, el fogok ájulni. Kezemben
megremegett a bögre. Halálra vált arccal néztem a mellettem
pimaszul indexelő Seikire.
-
Na, mi van? Pánikolsz - nyerített fel. Jó, hogy legalább ő
viccesnek találta…
-
… Daniell … itt volt? - Szó szerint úgy köhögtem ki a
mondatot.
-
Haha, tehát ez a rinya tárgya. Nyugodj meg. Nem volt itt senki. -
Istenem! Köszönöm! Tartozom neked! - Bár te kétség kívül
baszottul szeretted volna… - fűzte hozzá rejtelmes mosollyal.
Kávé,
nem kávé, én ehhez még túl kóma vagyok.
-
Mi bajod? - mordultam.
-
Miért nem mondtad, hogy van valakid? Akkor nem hagytam volna, hogy…
Ezek
a mű pillaremegtetések.
-
Hazug disznó.
-
Tagadtam valaha? - röhögött. - A saját kapcsolataim se zavarnak,
miért aggódnék a tieid miatt? De azért cseszettül kíváncsi
vagyok, mi a faszomért nem tudok én a te kis románcodról. Mi itt
kollektívan aggódunk érted, hogy hamarosan apácának állsz,
berozsdál a farkad, te meg közben fű alatt bepasizol.
-
Nincs senkim.
-
Daniell? Vagy a jobb kezed hívod így? Na, lökd ide, ki az a pasi.
-
Senki. Mindegy. Nem érdekes.
Még
mindig kajánul vigyorgott… Fantasztikusan jó a kedve. Egész
reggel nem lehet lerobbantani a fejéről a hülyébbnél hülyébb
mosolyokat. Tényleg jó lehetett a szex. Széthasad a fejem, bár
gyanítom, azért kevésbé a mi kis légyottunk, mint inkább a
tegnapi alkoholadag okolható.
Rápillantva
meg kellett állapítanom, exem még mindig kíváncsi. Közelebb
hajolt, megigazgatta a hajam, amolyan hanyag, laza módon, ahogy
saját tincseit szokta. Szerintem fölöslegesen fárad, biztos olyan
vagyok, mint egy elgázolt sün.
-
Baszottul hazudsz.
-
Miért már megint?
-
A múlt éjjel fantasztikusat szeretkeztünk, azt tudod?
Juhuj.
Mióta nem hallottam ezt a szájából…
-
Aaa! - kezdtem bele kiigazításába. - Mi nem szeretkezünk, kedves
Sei. Már régen nem. Egyszer valamikor még… de az annak idején
volt. Még az egyetem alatt. Ne szépítsük. Amit mi csináltunk,
azt kefélésnek hívják.
-
Igaz - bólogatott, amolyan mindentudó stílusban, ahogy vizit
közben volt szerencsém látni. - De most csak fele részben. Tegnap
éjjel én keféltem, teszem hozzá, valami fergetegeset. Még holnap
is érzem majd, arra rádobnám a kocsimat. De te, barátom,
szeretkeztél - és akkor Seiki váltott. Lágyan végigsimított az
arcomon, kaptam egy furcsán puha pillantást. - És nem velem.
Talán
csak azért adta, hogy könnyebben vegyem a nyakon zuhintásom.
Mintha jéghideg vízzel öntöttek volna tarkón. Elcsigázott
testem összes baja hirtelen elmúlt, de csak azért, hogy semmi ne
vonhassa el a figyelmemet a szívembe hasító nyomorúságos
fájdalomról. Éljen. Szánalmasnak éreztem magam. Teljesen elvette
az eszem az a kis hülye. Ebbe belerokkanok. Ez sok nekem. Túl sok…
-
Ne haragudj. - Nem akartam ilyen helyzetbe hozni. - Sajnálom.
-
Kihasználtalak, barátom. Csúnyán.
-
Te engem?
-
Nem is emlékeztem, milyen veled, amikor szerelmes vagy.
-
Nem vagyok szerelmes.
-
Újabb hazugság. Etesd az állatkerti majmot. Halványan azért
dereng az érzés, és tegnap éjjel olyan volt, vagy talán még
olyanabb.
-
Mi vagy te, elefánt?
-
Miért ne emlékezhetnék? Nem volt az olyan régen…
-
Hány ezer év telt már el azóta, hogy lediplomáztunk…
-
Na! Engem ne öregíts, basszalak meg! Sok. De én még előbbre
mennék… Gimi vége, vagy elsőévesként… akkor volt az igazi.
Az egyetemen elromlott. A vége felé nagyon megváltoztál. Más
lettél.
Na
ez a pofátlanság teteje!
-
Én?!
-
Igen. Túl elit körökben kezdtél forogni. Már nem tetszett neked
az őszinteségem. Nem tudtad tolerálni szabadságról vallott
eszméimet, kivételes nyíltságomat, nyitott gondolkodásmódomat.
Hogy
lehet valakinek az arcán ennyi bőr?! És mindezt teljes
meggyőződéssel, magasra tartott orral közli velem. „Őszinteség,
kivételes nyíltság, szabad eszmék”? Ez Seikiről emberi nyelvre
fordítva annyit jelent, hogy durva volt, mint egy pokróc, bunkó
módon mindenkinek a képébe vágta az általa vélt vagy valós
igazságot, és orrba-szájba félredugott.
-
Tudod, a kapcsolatunk elején még nem vallottál efféle „eszméket”.
-
Ryu, mindig ilyen voltam. Te változtál.
Talán
lehet benne némi igazság. Tényleg volt akkor valami abban, ahogy
mindig nyersen odamondta a véleményét. Tetszett, hogy mer úgy
lázadni, ahogy én sose tettem volna nélküle. Vonzott, hogy
mindent képes félvállról, röhögve venni. Ő dumált rá, hogy
megnövesszem a hajam, és bár csak elhanyagolható centikkel volt
több, ettől a szüleim még jobban gyűlölték, már ha ez
lehetséges volt azután a bizonyos eset után… Bár fogalmam
sincs, hogy alakult utána.
Leérettségiztem
és már biztos volt, hogy elköltözöm. Kollégium, szabadság,
Seiki. Hm…Seiki… Már akkor is a legkivételesebb pasik közé
tartozott, magas volt, széles vállú, szálkásan izmos, hosszú
combú, haja még hosszabb, szinte mindig kibontva lobogott utána,
koromfeketéjében cirmosan viselt bordós pirosas tincseket,
össze-vissza szaggatott farmerben járt, rövid bőrkabátot hordott
és elengedhetetlen kellék volt hozzá az ezüstszürke motorja…
Tipikus rosszfiú, akitől a szüleik óvják szegény kislányukat,
esetemben kisfiukat… Imádtam. Ő meg engem. Talán vonzotta, hogy
lerombolhatja a jófiús imidzsemet, de ha őszinte akarok lenni, mai
napig nem tudom, mit látott bennem.
Annak
ellenére, hogy kettőnk kapcsolatában ő volt a tapasztaltabb,
mégis az én kezembe adta az irányítást - minden téren - és a
háttérből hol csendesen, hol erőszakosan navigált, ezzel
többé-kevésbé önállóságra kényszerítve.
Pár
nappal az elköltözésem előtt már katonás rendben sorakoztak a
csomagjaim. „Drága” szüleimtől többször meg is kaptam a
három nap alatt, hogy már mennyire vágyom, hogy kiszabadulhassak a
kezeik közül, és szabadon élhessem bűnös életem - mert így
nevezték és fogalmunk sem volt róla, hogy titokban eddig is
züllöttem kedvemre -, de engem akkor már nem érdekelt,
visszaszámoltam a napokat, mint a kisiskolások a nyári szünet
előtt.
Meglepett,
mikor apám közölte, hogy segít beköltözködni. Valójában
azért tette, hogy egész úton, hosszú órákig sulykolhassa a
fejembe az elcsépelt lemezt, miként helyes élni az életem, hogy
mit tehetek és mit nem, nehogy véletlenül szégyent hozzak nagyra
becsült fejére, na meg drága családunkra, és példát vehetnék
az öcsémről, akinek már menyasszonya van. Blablabla. A kocsiból
kiszállva, majdnem megcsókoltam a földet, hogy megérkeztünk és
nem kell tovább hallgatnom ezt a lelki beöntést…
Csomagokkal
indultunk felkutatni a helyemet az öreg épületben, közben apám
tovább oktatott, én meg kétségbeesetten kerestem a szobámat,
hogy minél előbb megszabadulhassak tőle. Sosem felejtem el az
arcát, és azt az elégedett érzést, ami abban a pillanatban
végigszaladt rajtam, hogy láttam a döbbenetét.
Seiki
az egyik ágyon hevert, háton, karjai a feje alatt, haja két copfba
fogva, rózsaszín csatokkal díszítve. A nagyon apró piros
miniszoknya tökéletesen megmutatta, hogy nem nő - mint utólag
kiderült, nem bízta a véletlenre, zoknival segítette, hogy
egyértelmű legyen -, lazán szaggatott fehér haspólót viselt, és
a szája tocsogott a vérvörös rúzstól… Amilyen érzékingerlő
férfi volt, annyira borzasztó transzvesztitát varázsolt magából,
kizárólag apám, na meg a balhé kedvéért.
Feltápászkodott
és hozzám sétált. Úgy marta el a derekam, mint egy kiéhezett
vadállat többévi böjt után. Szájára rántott… a csók közben
képtelen voltam levenni a tekintetem apám arcáról… Annyira
jólesett látni. Évekig úgy tartott, mint egy rabot, próbálta
ellenőrizni minden lépésemet. Átnézte, amiket olvasok és
elvette a neki nem tetsző könyveket, CD-ket, filmeket, kidobálta
az elképzeléseinek nem megfelelő nadrágokat, pólókat, ingeket.
Hogy mi szerint szelektált, azt nem értettem, ugyanúgy, mint azt
sem, miért keres nálam folyton női ruhákat… Ha anyám nem
találta valamelyik göncét, egyből átrámolták a szekrényemet.
Sosem éreztem rá késztetést, hogy nőnek öltözzek, és ha így
is lett volna, nem az anyám gardróbtartalma után vágyakoznék,
ezt többször is közöltem velük, de mintha a falnak beszéltem
volna. Ha apám a fejébe vett valamit, akkor attól nem tágított,
és ő eldöntötte, hogy kineveli belőlem ezt a „gusztustalan
szokásomat”.
Egy ideig próbálkoztam elmondani, hogy ez nem úgy megy, hogy az
ember felkel egy nap, és azt mondja: „Hm.
Mivel tudnám egy csapásra felforgatni az életemet?! Tudom! Mától
meleg leszek!”,
próbáltam elmagyarázni, hogy ezzel szembesülnöm nekem sokkal
nehezebb volt, és hogy kitől várjak segítséget és támogatást,
ha nem tőlük, a családomtól, azoktól, akiket szeretek.
Kétségbeesetten könyörögtem, hogy ne ítéljenek el, álljanak
mellém, és segítsenek azzal, hogy elfogadnak és így talán én
is könnyebben emésztem meg ezt az egészet. Apám válasza még
most is a fülemben cseng: „Segítséget
akarsz? Támogatást? Na, majd adok én neked tanácsot, sőt,
utasítalak! Azonnal felhagysz ezzel az egésszel! Az én elsőszülött
fiam nem lesz buzi!”.
Akárhányszor eszembe jut, elmém mindig éles fájdalommal reagál
az emlékekre, nem csak a szívembe martak durva szavai, testem úgy
megjegyezte az utána következő verést, hogy még sok év
távlatából is pontosan meg tudom mondani, hányszor és hol ütött
meg.
Élvezettel
néztem az arcát, lelkemen kéjes megelégedettség lett úrrá.
Figyeltem iszonyodó tekintetét, ahogy undorodva küzd a
hányingerrel, miközben figyeli idősebbik fiát egy női ruhás
férfi karjai közt, és nem tehet semmit. Nagykorú voltam, és már
azzal sem fenyegethet, hogy az utcára rak… Kicsúsztam a kezei
közül. Szerettem volna még nagyobbat rúgni abba a fene nagy
önbecsülésébe, még mélyebbre taposni a büszkeségében,
törleszteni a borzalmakért. Kicsinyes bosszúnak tűnhet, amit
tettem, de nem éreztem annak, a mai napig úgy gondolom, hogy nem
volt az. Láttam, hogy a remény apró szikrája még ott csillog
szigorú tekintetében, hisz csak álltam ott, mint egy darab fa.
Seiki nem adta fel, csókolt, markolászta a derekam, és apám várt,
hátha kiszakadok az erőszakos ölelésből, ellököm ezt a
valakit, hisz a jól belém vert lecke szerint így kellett volna
tennem. Joggal hihette. Hiszen a vége felé feladtam a lázadozást,
úgy tettem, ahogy követelte, még lányokkal is randiztam, ez
egészen megnyugtatta. De ahogy közeledett az elköltözésem, úgy
lett újra egyre bizalmatlanabb velem szemben. És akkor várt, hátha
mégis sikerült belőlem „rendes”
férfit faragnia. És én nem bírtam ki, fizetni akartam mindenért,
mindegy hogy, csak bántani, hogy fájjon neki, hogy kínlódjon,
hogy szenvedjen, marja szét a lelkét a fájdalom, hogy egy ilyen
elbaszott kölyke van, mint én! Pusztuljon bele a kínba, és én
táncolhassak a sírján, lábammal taposva le a hófehér
koszorúkat, bemocskolva a helyet, hogy sose nyugodhasson békében.
Kiszakadtam
a csókból. Tekintetem a velem szemben álló fiúra fordítottam,
végigsimítottam az arcán, ujjammal még jobban elmaszatoltam a
bordó rúzst. Hiányoztál - búgtam szerelmesen s éhesen rántottam
vissza a számra, nyelvemmel jól láthatóan, vadul hatoltam a
festett ajkak közé, tenyeremet a karcsú csípőre, majd a kerek
fenekére simítottam, közelebb húztam, ölemet az övéhez
nyomtam, belesóhajtottam a csókba, mikor közelebb éreztem a
testét. Tompa puffanást hallottam, újra az ajtóra pillantottam,
apám reszkető kezéből kihullottak a súlyos csomagok, halott
sápadtan állt és nézte, mit művelek egy másik férfival. Szinte
éreztem a belőle áradó csalódottságot. Tudtam, hogy sikerült
megaláznom, porba tipornom, megsemmisítenem dédelgetett álmait
rólam. Boldog voltam, hogy szenvedni láttam. Annyira boldog.
Kéjesen tanulmányoztam az arcát, ahogy figyeli perverz játékomat,
vonásain egyre jobban eluralkodik az undor és megbotránkozás, a
színtiszta gyűlölet, amit irántam táplál. Fáradt szemei úgy
meredtek rám, mintha most írtam volna alá a halálos ítéletét.
És én bódultan lubickoltam viszolygásának mámorító
tengerében. „Szenvedj
csak! Feleannyira sem fájhat, mint amit én kaptam éveken
keresztül, de fog! Visszafizetem neked! Esküszöm. Esküszöm!”
Lehunyt szemmel élveztem tovább a bosszú édes csókját, mert az
volt, mint a méz, sosem éreztem olyan mesésnek, mint akkor.
Mire
elszakadtunk egymástól, apám már nem volt ott. Néztem az üres
ajtót, hűlt helyét, nem akartam sírni, mégis patakokban áztatták
arcomat sós könnyeim.
„-
Őrült vagy, Seiki.”
„-
Az, de így szeretsz.”
„-
Így.”
Védelmező
karjaiban tudtam csak megnyugodni, ő volt az egyetlen, aki
szeretett, aki velem volt, mindig, mindenben. Talán ezért
bocsátottam meg neki. Sosem tudott akkora fájdalmat okozni, hogy
feledtette volna, hogy életem legnehezebb időszakában csak egy
emberre számíthattam, és az ő volt. Felnéztem rá, azt hiszem, a
mai napig így van. Jó, néha kicsit elveti a sulykot, minthogy ez
volt jellemző a koleszos éveinkre is. Ennek ellenére bármikor
teljes nyugalommal helyezném a kezébe az életemet. Hiába lett
időközben sok barát, hogy pótolják elvesztett családom, őt
tartottam a legfontosabbnak közülük és tartom mai napig.
-
Nosztalgiázol? - hangja visszarántott a jelenbe. Nem bántam. A
fájó kirándulásom fakasztotta érzéseket visszahajítottam a
múltba.
-
Egy kicsit. Jólesik. Bár még mindig úgy érzem, veled több
minden történt az egyetem alatt, amire borzongva emlékezhetsz.
-
Hé, hé! Hűséges voltam hozzád! Az elején…
-
Mennyire az elején?
Úgy
kérdeztem, mintha nem tudnám, ezerszer megrágtuk. Már nincs
bennem tüske. Tudom, hogy szeretett, soha nem vitattam. Egyszerűen
csak sosem elég neki egy ember. Ilyen és kész.
-
A legelején. Hozzá teszem, még mindig te vagy életem leghosszabb
monogám kapcsolata!
-
Ó! Enyém a megtiszteltetés!
-
Szerettelek!
-
Kevésbé színpadiasan nem lehetne?
-
Nem színész vagyok, baszd meg, hanem orvos. De nem úszod meg a
múlt felemlegetésével. Ki az a Daniell?
Látom,
nem felejti a témát.
-
Mit mondtam róla?
-
Nem sokat. A nevét mindenesetre, mondhatjuk úgy, elég beszédesen.
Na, ki az?
-
Nem fontos.
-
Kamu.
-
Az.
-
Ki vele.
Mély
levegő. A közben kiürült bögrét leraktam az éjjeliszekrényre.
Rápillantottam. Várt és még mindig töretlen lelkesedéssel
vigyorgott. Nem hiszem, hogy van róla elképzelése, mit fogok a
nyakába zúdítani. De mégis… tényleg, ki másnak tenném?
-
A srác, aki készítené a képet.
Bele
a közepébe. Az üres falra böktem. Roppantmód érdekes volt
végignézni Sei arcjátékát. Először lefagyott a mosoly, majd
értetlenül meredt rám, mintha nem lennék ép. Lehet benne valami…
-
Várj, amíg felfogom… Ez a Daniell, az a kis takony, aki miatt
napokig hallgattam a nyavalygásodat, hogy mit fog művelni a
lakásoddal, hiszen csak egy alkoholista metálos, és hogy hogy
bízhattál ilyen munkát egy felelőtlen hülyegyerekre,
duma-duma-duma-duma? Róla beszélsz?!
Igen,
ez részint így volt.
-
Róla.
-
A faszomba! Mi van azzal, hogy úgy rúgod ki, hogy a lába se? Mert
ostoba kölyök, bosszantó, nyughatatlan, agyrágó…?
-
Hát még most is az… meg okos, intelligens, csillapíthatatlan
tudásszomjjal, jó humorral, természetes tehetséggel… és
mindezek mellett…
Talán
vonásaim árultak el.
-
Farokállító?
-
Tuskó - mordultam rá. - Gyönyörű.
-
Te nagyon elszálltál, csessze meg.
-
Tudom. Hülye vagyok. Teljesen. Hiszen csak egy kölyök.
-
Miért is az?
-
Még csak huszonkettő.
-
Juj, fordulj orvoshoz! Hátha tudnak kezdeni vele valamit, hogy
harminchárom évesen korai kapuzárási pánikban szenvedsz, és
arra vetemedtél, hogy védtelen kisfiúkkal kezdesz ki.
-
Nem kezdek.
-
Marha vagy és savanyú is! Poénkodni akartam. Huszonkét éves, az
már nem kamasz! Gondolj csak ránk ennyi idősen! Legyünk őszinték.
Volt olyan zuga a kampusznak, ahol nem dugtál meg?
-
Nana. Magamtól nem másztam volna a tetőre, hogy kettyintsek a
kémény tövében.
-
A lényeg egy. Akár a nyulak…
-
Az más volt.
-
Mi a faszomért volt más? Két farok. Egyik itt, másik ott. Mi a
büdös francért lenne ez más?
-
Más, mint te vagy én voltam. Tényleg nagyon fiatal.
-
De nem gyerek. Kezdtem már fiatalabbal is.
-
Ebben biztos vagyok, de én nem vagyok te!
-
Ezzel nem vitázom. Lapozzunk. Hogy jött a nagy felismerés? Nem
tudott ellenállni és fenéken csípett? Mikor derült ki, hogy süt
a drága?
-
Nem meleg. - Rám guvasztott. - És nem vagyok szemész, úgyhogy
leszel szíves a helyén hagyni a lencséidet.
-
Mi van!?
-
Seiki, kapaszkodj meg. Stabilan ülsz? Akkor most figyelj.
Beleszerettem egy huszonkét éves, heteroszexuális fiúba.
Arcáról
le lehetett olvasni a véleményét. Másodpercek alatt megkaptam a
tudást. Látom, mit gondol a dologról. Nyitott könyv nekem, nem
mintha valaha is titkolni akarta volna előttem az érzéseit, s
talán éppen ezért nem kellett volna elmondanom. Seikitől nem
várható el a finomkodás, de még az se, hogy őszinte véleményének
szép csomagolást adjon. Nem tudom, hogy fel vagyok-e rá készülve,
hogy halljam a puszta, nyers, kegyetlen igazságot, ami el fogja
hagyni a száját, amint képes megszólalni.
-
Hogy… hogy…?
-
Nem tudom - válaszoltam teljesen őszintén. - Színház,
kiállítások, séták, múzeumok…
-
A tegnapiból ítélve bárok…
-
… is, éttermek, hatalmas beszélgetések…
-
Randizgattok?
Már
nem egyszer fordult meg a fejemben, lehet, hogy ezt tesszük? De ezt
is azok közé a gondolatok közé soroltam, amit szinte azonnal
elvetek, amint előmásznak. Pont, ahogy most is teszem.
-
Jól vagy?!
-
Kurvára úgy hangzik.
-
Ahhoz, hogy festeni tudjon, előbb meg kell ismernie…
-
A Művész Úr! - kapta elő a szatirikus affektát.
-
Szemét vagy.
-
Nem. Csak egy csöppet talán gúnyos.
-
Miért olyan hihetetlen, hogy Daniellnek nem csak fantasztikus
képességei vannak, de rendkívül értelmes fiú is?
-
… és személyedben van egy nagy-nagy rajongója.
-
Lennél kedves még nagyobbat rúgni belém? Kérlek! Szomjazom a
szemétkedést!
-
Ne haragudj.
Na
végre, némi együttérzés.
-
Semmi baj.
-
Csak dugd meg és elmúlik.
Én
naiv! Mért vártam tőle bármit is? Helyben vagyunk. Ő meg a
világrengető elméletei.
-
Kapd… - Nem mertem mondani, mert még tényleg megteszi. - Menj a
fenébe.
-
Komolyan beszélek. Megkeféled, és máris elveszti a varázsát,
nem fogsz itt kattogni.
-
Hogy te mekkora idióta vagy. Felnéz rám, érted? Neki az én
életem egy „sikersztori”. Issza a szavaimat, figyel mindenre,
amit mondok, olyan őszinte kíváncsisággal, mintha az élet
értelmét mesélném neki. Nem csak arra vágyom, hogy megdöntsem,
nem fogod fel?
-
Ez sültfaszság, Ryu! Hidd el, hogy ez kikezelne a kis
depressziódból. Elő a farokkal és harcra fel!
-
Komolyan! Nem én vagyok defektes! Nálad nem stimmel valami!
Elképzelhetetlennek tartod, hogy valami többre vágyom, mint
szexre? Nem azt mondom, hogy nem kívánom, mert gusztustalan
ferdítés lenne. Az igazság az, hogy meghalok érte. Szeretném
megérinteni… én… csak ölelni… Nem tudom. Nem tudom… Ez
annyira elképzelhetetlen?
-
Nem. Én hiszek a szerelemben. Van, aki képes rá. Azt viszont nem
veszem be, hogy Dr. Ishigorou Ryu így ácsingózik egy fiú után!
Ez faszság. Te ehhez túl racionális vagy. Két lábbal állsz a
földön és nem építesz légvárakat, soha nem is tetted! Az ilyen
elsöprő érzésekhez te túlságosan logikus és józan vagy. Ezért
nem lehet nálad hosszú távú ez a valami. Ez csak fellángolás.
Csak a szex miatt. Áll a farkad, de hidd el, amint a helyére
kerülhet a drága, te újra régi, higgadt önmagad leszel.
Hallgattam,
és agyamat lassan elöntötte a vörös köd…
-
És ha nem?
-
Az meglepne.
-
Szerelmes vagyok.
-
Kanos vagy! Tegnap…
-
Nem vagyok rá kíváncsi!
-
Miért bonyolítod túl? Elmentek, iszogattok valamit… Az ilyen
elvont srácok sok mindenben benne vannak. Mi lehet a legrosszabb?
Maximum nem jön össze, akkor bocsánatot kérsz, hogy kikezdtél
vele, hiszen részeg voltál, nem tehettél róla.
-
Ennél rosszabbat is el tudok képzelni…
-
Nem, ez a legszarabb, ami megeshet.
-
Rögtön azután, hogy rájön, a férfiakat szeretem.
Eddig
azt hittem, ennél bambább fejet már nem vághat.
-
Ne-nem tudja?
-
Miért kéne?
-
Könyörgöm, vak?
-
Mi a francnak öntöm ki a szívem pont neked?
Most
mintha máshogy nézne rám, jó ég… Ennyire kétségbeesett fejet
vághatok?
Sei
váltott. Most jóságos lett.
-
Annyira borzasztó lenne, ha megtudná?
-
Azt hiszem, igen.
-
Miért?
-
Máshogy nézne rám. Biztos vagyok benne. Ha minden tettem,
mondatom, mozdulatom mögött hátsó szándékot keresne, én abba
belepusztulnék. Én… nem vagyok képes végignézni, ahogy
lerombolom a rólam felépített képet. Csalódás, kiábrándultság
és végül tiszta gyűlölet… nem. Soha többé.
-
Ryu… - próbált félbeszakítani, de nem megy. Azt hiszem…
átszakadt a gát.
-
Én… én nem akarom, hogy csak egy hülye buzinak tartson. Inkább
beledöglök, de megtartom az eddigi hitében, az maradok, akinek
gondol… Azt mondta, hogy az én másik felemet egy olyan finom,
kecses nőnek képzeli, aki mindig kedvesen mosolyog, vékony keretes
szemüveggel, elegáns kosztümben, hosszú barna hajjal, igazi
természetes szépségnek, mert ez való hozzám… El tudod
képzelni, mit szólna, ha megtudná, mit érzek? Hogy leszarom a
bájos törékeny nőket, ő kell, a szakadt farmerjában, a hülye,
csilingelő ezüstjeivel, a kócos, mézszínű hajával, meg azokkal
az idegesítő, fekete körmeivel azokon a finom, hosszú ujjain…
-
Ryu…
-
… az illatát akarom! Az érintését! A kurva életbe! Azt
akarom, hogy ugyanúgy vágyjon rám, mint ahogy engem kínoz a
vágyakozás! És nem csak a teste miatt…
-
Ryu…
-
… bár elismerem, kívánom! Úgy, ahogy még senkit ebben a
kibaszott életben! Reszketek érte, szeretném megérinteni,
belekóstolni, te jó ég… Annyira vágyom azok közé a hófehér,
bársonyos karok közé, hogy szinte fáj, szúr a mellkasom,
valahányszor rágondolok! Csókolni akarom, magammal rángatni a
forró szenvedélybe, hogy együtt lángoljon a testünk, s emésszen
minket hamuvá a vágy…
-
Ryu…
-
… de ez nem lenne elég! Érted? Egy éjszaka kevés! Az összes
kell! Azt akarom, hogy minden este a karjaim között merüljön
békés álomba és a reggeleimet édes mosolya színezze ragyogóvá.
Mindent odaadnék, ha láthatnám, csak egy múló pillanatra is,
azokban a nyílt szürke szemeiben akár halványan derengő
másolatát annak a tűznek, amit a sajátomban érzek felizzani,
amikor csak meglátom…
Tenyeremet
az arcomba temettem. Újra sajgott mindenem. Nem volt ennyire
borzasztó, amíg ki nem mondtam, amit érzek. Így annyira más. Túl
sebezhető, kiszolgáltatott lettem. Saját fájdalmas szavaimmal
facsargatom a szívemet. Torkomat vasmarkával egyre csak szorítja a
fájdalom. - Mindegy - nyögtem. Hangom olyan rekedten szólt, hogy
számomra is alig hallható. Kezeimet a tarkómra csúsztattam, mély
levegőt adtam szomjas tüdőmnek. Próbáltam megnyugodni. Percekig
küzdöttem az érzésekkel s csak várakoztam, mikor zúdít Seiki a
nyakamba valami kegyetlenséget.
Nem
tette… Csak nézett. Újabb percek szálltak tova, mire meg tudott
szólalni.
-
Megijesztesz, Ryu.
-
Hát még magamat…
-
Bassza meg. Én nem gondoltam, hogy tényleg ennyire komoly…
-
Egy darabig én sem.
Két
perc csend, két perc hallgatás…
-
Van pár dolog, amit tisztáznunk kéne, és fogunk is.
-
Sei, most én nem…
-
Figyelj rám.
Beletörődötten
sóhajtottam.
-
Figyelek.
-
Rendkívüli ember vagy.
-
Na ne, mert még elpirulok…
-
Komolyan beszélek. És pont ezért, hogy meggyűlöljön valaki,
arra nem elég ok az, hogy meleg vagy.
-
Volt már rá példa a világtörténelemben…
-
Már megint itt tartunk!? Komolyan, akkor kellett volna
pszichológushoz rugdalnom téged, azzal a sebzett lelkeddel együtt!
Mindig voltak és lesznek is ostoba emberek. De ismerlek, ők azok,
akiket te messziről elkerülsz. Ha szerinted ez a Daniell ilyen
„csodálatos”, miért gondolod, hogy pusztán ez az egy dolog
okot adhat neki arra, hogy megutáljon?
-
A saját szül...
-
… mindig voltak és lesznek…
-
Tudom.
-
Most jön a fájdalmasabb része.
-
Gondoltam.
-
Nézd… ugye tudod, hogy ez az egész dolog reménytelen?
-
Persze. Tudom.
-
Mondj fel a srácnak és ne keresd többet.
-
Képtelen vagyok rá.
-
Dehogy.
-
Látnom kell. Legalább a barátsága…
-
Úgysem elég.
-
… szeretem.
-
És ebbe fogsz tönkremenni.
Néztem,
ahogy kedves mosolyával próbálja leplezni az arcára kiülő
sajnálatot. Tőle nem zavart. Én is sajnálom magam. Tudom, hogy
igaza van, de belehalok, ha nem lehetek a közelében. Úgy kell
nekem, mint az élet. Még a levegőről is szívesebben mondanék
le, mint róla. Inkább szenvedek. Magamban, egyedül… csak hadd
legyek vele, még egy kicsit… csak még egy rövid ideig… csak
amíg rá nem szánom magam a búcsúra… még egy kicsit.
Seikire
néztem. Adtam neki egy erőtlen mosolyt, lássa, hogy jobb a kedvem.
Biztosan tudom, hogy nem hitt nekem.
-
Reménytelen vagy, Ryu.
-
Hm. Meglehet.
-
Sosem gondoltam, hogy veled is történhet ilyesmi. Teljesen elvette
az eszed…
-
Tudom.
-
Válaszolj egyetlen kérdésre.
-
Miért is ne?
-
Mi van benne annyira különleges?
Mit
hordoz Daniell, ami másnak nem adatott meg?
Mit
is? Mi adja neki a varázst? A mosolya? A hangja? A kis bolondságai?
A lénye? Az a kibogozhatatlanul kusza, elbűvölő egész, ami ő
maga? Amit képtelen vagyok megfejteni, kiismerni, mert annyira
bonyolult és kézenfekvő, hol tisztán ártatlan, hol buja és
könnyelmű, fekete és fehér, tűz és víz… Vagy ennél
egyszerűbb lenne a válasz?
Egy
rövid pillanatig némán meredtem magam elé. A Daniellel töltött
napok egyetlen zavaros képhalmazzá tömörülve peregtek le a
szemem előtt… azt hiszem, értem.
-
Semmi. Minden. Csak egy aranyhajú hülyegyerek… én… Szeretem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése