Kamélia 12.fejezet

 

- Ha most felvettem volna ezt a cseszett beszélgetést, lenne mit az orrod alá passzíroznom, hogy halld a saját mondataidat.

- Tisztában vagyok velük.

- Kétlem. Jól esik érinteni, vágyod óvni, tetszik az az összevissza korom haja és a gomb szemei, imádod a hangját, szenvedsz a hiányától, nem akarod, de húz. Sei, ne legyél ostoba.

- Nem tudom, hogy mit érzek. Nem emlékszem, mit kellene éreznem.

- Szerintem pontosan tudod. Egy dolog, hogy nem akarod.

- Tapasztalatlan kis csík.

- Én is voltam. Te is voltál.

- Mit adhatok én egy ilyen kölyöknek?

- Nem tudom, Numata-san. – A férfi felállt. Kinyújtózva megroppantotta elgémberedett csontjait, laza mozdulattal leporolgatta piszkosnak vélt nadrágját. - De lenne egy tippem – közölte mosolyogva, visszanézve a még mindig a lépcsőn gubbasztó Numata Seikire.

- Rosszabb már nem lehet.

- Add, amit én adtam Daniellnek.

- A farkadat?

- Ah, végtelenségig romantikus pasas vagy te, Sei.

- Na, ide a bölcsességet. Mit kapott az a kis szaros? Egy kisujjat újságpapírban? Pénzt? Biztosítást?

- Mindent.

Seiki felnézett, barátja merengő vonásait látva ő is elgondolkozott. Nézte a szemét, az elmélázó, jövőbe, tán múltba tekintő csokoládébarna íriszén játékos fények ezreit, egyenes, mégis puha ívű ajkait, amit mintha melengetne valaki másé, ahogy emlékezik, s nem bírta magában tartani.

- Szeretlek, Ryu.

Őszinte vallomása nem okozott túl nagy meglepetést, a címzett elmosolyodott.

- Tudom – bólintott a távolnak. - Én is.

- Elmúlik valamikor?

Számtalanszor kérdezte már magától és nem értette, miért pont most volt ereje kimondani.

- Nem hiszem – rázta meg a fejét a férfi. – Talán ez örökké marad majd. De nézd – fordult hirtelen hozzá, homlokán hullámot vetettek a gondolatok. – Szerelmes vagyok, Sei. Daniell és én most nem élünk felhőtlen napokat, de hegyek és völgyek váltják egymást, ez így normális, és bármennyire is nehéznek érzem most, ez nem változtat azon, hogy tényleg szerelmes vagyok. És kézzel-lábbal mehetsz a dolog ellen, de én úgy látom, hogy te...

- Ezt a mondatot ne merd befejezni.

- Nem változtat azon, hogy mit jelentesz nekem, nem párolog tőle el egyetlen morzsája sem annak, amit éreztem és érzek a mai napig. És most jön a „de”.

- Elbasztam.

- És ezt nem tudom elfelejteni. Nem haragszom rád, Sei, az nagyon hamar elmúlt, legalább olyan gyorsan, mint a késztetés, hogy felelősségre vonjalak. Nem éreztem, hogy el kellene számoltatnom téged, vagy vezeklésre kényszeríteni, követelni a magyarázatot… Nem mondom, hogy nem fordult meg a fejemben, de nem láttam az értelmét. Ha a másik indítékát kell firtatni, az már régen rossz. A hűtlenség az hűtlenség, és kit érdekel, hogy miért kellett más? Más kellett és kész. Más és nem én. Vagy más is. Ennyi. Annyira egyszerűen hangzik, nem? Ennyi. Nem akarok olyan blőd hazugságokat mondani, hogy soha nem fordult meg a fejemben, hogy… De kár ezen tallózni. Semmi értelme. Akkor eltört valami és nem tudom újra összerakni. Azt a felét már nem. – Zsebre tett kézzel, alig észrevehetően megvonta a vállát. Nem érdektelen volt, csak tehetetlen. – Nem lehet.

- Mi van, ha az van nekem megírva, hogy elbasszam újra és újra?

- Mióta hiszel a végzetben?

- Nem hiszek. Csak baromságokat beszélek.

- Ugyan már. Miért nehéz adni valaminek egy lehetőséget?

- Nem tudom.

- Miért lakik nálad?

- Sokadszor kérdezel rá. Fontos?

- Csak kíváncsiság. Ennyi.

- Mert én egy elég elfoglalt ember vagyok, így nem fér a napirendembe, hogy rendszerességgel látogassam a kórházak különböző osztályait a sajátomén kívül, esetleg caplassak azonosítani egy pépesre ütött gyereket a hullaházba. A kedves édesapja egy vadállat, így rövid úton vagy ő kerülne a futkosóra általam, vagy én általa, de az a kölyök semmiképpen sem járna jól. Így én, a kibaszott hős bemasíroztam és kimentettem felmenője öklei közül, majd önhatalmúlag magamhoz költöztettem és azóta gyámkodok felette, mint valami… izé.

- Hm. Egy „hős”.

- Vagy egy kibaszott barom.

- Ugyan már. Ne dramatizáld túl. Különben is elmondásod szerint az az én feladatom, nem igaz?

- De. Már az imidzsedet is lopom.

- Szeretném egyszer megismerni.

- Ebbe ne éld bele magad. Nem fogod.

- Ne nevettess. Jogom van hozzá. Az, hogy nem vagyok kíváncsi minden egyes kalandodra pusztán azért van, mert egyrészt annyi idő a világon nincs, másrészt jó az arcmemóriám, de egy bizonyos szám felett már…

- Nem fogod, Ryu.

Pimasz vigyort kapott válaszul és egy kurta bólintást, majd a mellette álldogáló férfi felé biccentve búcsúzóul, elindult.

- Mérget azért ne vegyél rá.

Volt még jócskán elintéznivalója, de úgy döntött, utána inni megy. Meg is ivott vagy fél pohár közepes minőségű whiskyt, majd hat perc után fizetett és sebes tempóban távozott. Hogy italozása ennyire rövidre sikeredett, az köszönhető volt az aprócska pub vadonatúj csaposának, aki alighanem túl sok olyan filmet nézett, amiben a pulton innen és túl vendég és ellátója között kialakul egy túl bizalmas kapcsolat. Mint egy agyturkász csodakényelmes díványán, problémákra kap az ember fia életmentő válaszokat, természetesen mindezt sajátmagától egy vadidegen segédkezésével.

De Numata Seiki nem akart beszélgetni. Az egyetlen célja az volt, hogy néma büszkeséggel hintve a sárga földig igya magát, olyan szintre, ahol az ember agya közli, hogy akkufeszültség alacsony és egyet bippenve leáll, legalább egy kiadós fél napos alvás idejéig. De a túlbuzgó alkalmazott nem vette a lapot és mikor pár percen belül sokadszor kívánt élete velejébe mászni, miértjét tudni a vonásain ülő akárminek, akkor fogta magát és irreálisan megfizetve egy fél pohár italt, távozott. A bárból kilépve az éjjel karjaiba kívánta magát vetni. Taxit intett és egyik kedvenc helyét adta ki célul, de két utca után változtatott a tervén és egyenes haza vitette magát.

Gondolkozott. Fogalma sem volt min, de járt az agya, mint egy túlhajszolt szerkezet szedte halomba élete történéseit. Mit, mikor, miért, mi okozott és hova vezetett, hova vezetne és mikor és mit okozna, ha…

Felvillantak benne apró emlékképek. Élete első csókja és a pillanat, mikor először csalta meg azt, akit mindennél jobban szeretett.

A lány a csoporttársa volt, ösztöndíjjal tanult az egyetemen és neki volt a leghosszabb combjai mellett a legrémesebb akcentusa is, amit valaha hallott. Fogalma sem volt, hogy kavarodott a második emeleti lépcsőfordulóba derekán azzal a lánnyal, de mire feleszmélt, már a nadrágját gombolta be. Annyira bizarr módon hatott az egész. Reggel úgy váltak el, hogy visszarántotta párját az ajtóból és kizárva még egy pillanatra a külvilágot, belelehelte a nyakába, hogy délután teljes gyantája lesz és majd meglátja, mennyire ennivaló tökéletesen csupaszon és pár órára rá egy kihalt lépcsőházban megdönt valakit, akit alig ismer.

És azzal az apró mozzanattal, mintha kiengedte volna a szellemet a palackból.

Szerette volna érteni, miért. Olyan időszakot vészelt át vele, annyit küzdött érte, hogy bizton hihette, amennyit tűrt, tett, hogy a célját elérhesse, a kiérdemelt jutalommal a kezében örökre boldognak kellett volna lennie. És ő boldog is volt, talán máshol bújt meg a hiba.

Rájött, hogy mást is akar, vagyis másokat is és meg sem próbált küzdeni az ingerrel, még akkor sem, ha pont azt bántotta, akiért véres csatákat vívott meg.

Azon a délutánon, mikor szilánkokra törte annak a szívét, akiét két tenyérrel igyekezett összetartani, valahol felszabadult. Szakításuk inkább volt a másik szabadon engedése. Ő megkapta a lehetőséget, hogy élhessen bele a világba, a másik pedig hogy megkereshesse, akinek majd ő lesz az egyetlenegy az életében, mert ezt érdemli, valakit, akinek nem kell más. De legbelül megmaradt egy apró szilánk, egy gondolatnak végtelen piciny darabja, hogy ha az ő vére csitul majd és a másik férfi évek múltán még mindig kutat… Akkor rájönnek, hogy csak egymás mellett lehetnek boldogok, hogy a múltjuk összeköti őket és együtt lehet csak teljes jövőjük.

Vagy mégsem?

Halkan lépett a lakásba, óvatosan bánt a zárral, a kulcsot is igyekezett nem csörrenteni. Nem akart találkozni vele. Ember tervez... Felesleges volt a túlzott hangtompító. Aki miatt mérsékelni próbálta a zajokat, még nem aludt.

Asuka a nappaliban vert tanyát. A kanapén kuporgott egy méretes takaró alá vackolva magát, összegömbölyödve, kezében a távkapcsolóval és valahogy mégsem tűnt úgy, mintha szórakozott volna.

- Hát te?

Sei nem volt a szokásosnál hangosabb, sem halkabb. Megütötte a mindennapi tónust, a fiú mégis akkorát ugrott a hangjára, mint egy tetten ért cirmos, aki éppen rossz fát készült tenni a tűzre.

- Numata-san! – pattant fel, majd a tévét hallva rögtön vissza is a takaró alá. – Jó estét!

Seiki a képernyőre nézett. A meglehetősen lyukacsosnak tűnő, feltételezhetően rosszfiú éppen azon ügyködött, hogy magába gyűjtse a feje felett morajló fekete forgatagban rekedt lelkeket és mindehhez lassított magnószalag hangon kántált visszafelé.

- Nem mondta neked még senki, hogy ha nem bírod az ilyet, akkor inkább ne nézd? – pislogott a horror kategóriába tartozó alkotásra.

- De…

Sei felvonta a szemöldökét.

- Akkor meg?

- Nem gondoltam, hogy ennyire ilyen lesz…

- Basszus. – Nevetett mondjuk egy felet, majd hatalmas sóhaj kíséretében a nappaliba lejtett. Megállva a kanapé előtt, lenézett a fiúra. - Le fogom tiltani a felnőtt adókat kizárólag a fejlődésed érdekében. És csak nekem lesz hozzá kódom, neked meg maradnak a rajzfilmes és az ismeretterjesztő csatornák és akkor elmondhatom, hogy nekem is részem volt benne, hogy egészséges felnőtt lettél – közölte halálosan komolyan. – Mennyi van még hátra belőle?

- Húsz perc…

- Annyi még belefér - majd felhajtotta a takaró csücskét és ő is elhelyezkedett alatta. Rákönyökölt a támlára a fiú kobakja mögött, saját öklére támasztva a fejét nézni kezdte, ami még hátra volt a film végéig.

Tényleg alig volt több mint negyed óra. A világ megmenekült, a rosszfiú gumiszobába került, a lelkek a helyükre, a két főhős meg boldogan élte maradék életét, mihez képest csendben és nyugalomban. Elindult a stáblista, a fiú megkönnyebbült szusszanást hallatva üdvözölte a „vége” feliratot, majd hozzászegődött védelmezőjének juttatott egy hatalmas köszönömöt.

- Köszönöm, Numata-san! – fordult meg a takaró alatt, így most Sei felé törökülve hajlonghatott.

- Szívesen. De fogadd meg a tanácsom, ne riogasd magad, ha nem élvezed.

- Jó. Megfogadom.

A fiú szája fültől fülig ért, haja még nedves volt, Sei feltételezte fürdés után van, de ettől az alig víztől, ami még hajszálaiban hintázott, mihez képest eléggé rendezett formája volt általában szanaszét fekete üstökének.

- Mi volt az iskolában?

A kérdés meglepte a fiút, de nem volt egyedül az érzéssel. Seit magát legalább annyira ledöbbentette.

- Hát…

- Ha azt mondod, hogy tanítás, akkor be is fejeztem mára a veled való beszélgetést.

- Hát… ott különösen semmi sem történt – nézett a plafonra. Mintha megfeszítve gondolkozott volna, hátha elő tud valami érdekeset ásni a mai napról. Nem akarta, hogy az éppen kezdődő csevej már most véget érjen, így minden erejével azon volt, hogy eszébe jusson, mit mesélhetne el. És ezt a vele szemben ülő férfi tökéletesen látta. Kapott egy mentő kérdést.

- Ott semmi, és máshol?

- Megpróbáltam felhívni anyát telefonon.

- Valami baj van?

- Nincs. Csak van egy dolog… És jó lett volna, ha tudok vele beszélni, de nem sikerült. Gondolom apa mindig a közelben lehetett, mert sokszor lenyomta, szóval ez nem jött össze. Kellett volna ahhoz a feladathoz. – Újra forgatta a szemét, majd a kanapé támláját kezdte bámulni. - „Hogy látnak téged mások” – bökte ki végül.

- Micsoda hülyeség ez? Ezt nem kérdezhetem meg a férfitől a portán, meg attól a hölgytől, akivel minden reggel együtt buszozok. Hogy látnak? A szemükkel. Hogy. „És te mit szeretnél, hogyan lássanak?” Hát, ha nem tudom, hogyan látnak, akkor honnan tudjam, hogy mit akarok, milyen legyek inkább a szemükben? Azt hiszik, ez olyan egyszerű dolog. Mit szeretnék… Milyennek… Miért akarnám, hogy valamilyennek lássanak, mikor nem vagyok az? Ez olyan… Numata-san… Milyennek lát engem?

- Milyennek?

- Nem arra vonatkozik, hogy mit tudom én… Vérszegénynek vagy sápadtnak, vagy ügyefogyott meg…

- Értettem – bólintott és mégsem válaszolt, inkább újra kérdezett. – Ellenben azt nem, miért pont ezek jutottak eszedbe?

- Mármint?

- „Vérszegény, sápadt, ügyefogyott”. Miért pont ezek?

Mondhattad volna például, hogy barna hajú.

- Én…

- Fordítsunk egyet azon a kérdésen. Te milyennek látod magad, Asuka?

A fiú arcára zavartság költözött. Szemei próbáltak fix, figyelhető pontot találni, ajkai szavakat formáltak, de ahogy kimondták volna, elvesztette, melyiket is szerette volna előre venni a sorban. Tétova pislogások között rá-ránézett a választ váró férfira, majd végképp rajta felejtette a tekintetét. A szemeibe nézve elnehezült a mellkasa. Ha teleszívta a tüdejét, mintha ólommal súlyozták volna, ha kifújta, szúrt a hiánya.

- Nem…

- Nem?

- Nem az a lényeg - kezdte halkan, egyenesen bele a férfi szemébe – én milyennek látom magam. Hanem az, hogy mások… milyennek látnak engem. Mert vannak… - hallhatóan nyelt, próbálta szikkadt száját megnedvesíteni saját nyelvével, – akik ha ránk néznek, azt szeretnénk, hogy… valami csodálatosat és egyszerit… Valami egyedit és értékeset lássanak. És… van, akinek a kedvéért próbálunk ilyen kinccsé válni, és… nem kell a tükörbe nézni hozzá, hogy érezzük, hogy nem sikerül és… - Vett egy mély levegőt, újra szavak után kutatott, de nem tovább, mint pár pillantás idejéig. – Belezavarodtam. Nem tudom, hogy akartam mondani.

- Ebben biztos vagy?

- Hogy… belezavarodtam?

- Nem. Abba, hogy másoknak megfelelni fontosabb, mint magadnak.

Asuka elbizonytalanodott. Így kimondva már teljesen másképpen hangzott, a férfi szájából máshogy csengett.

- Én csak abban vagyok biztos… - olyan mély levegőket vett, hogy tüdeje sípolt bele. – Abban, hogy…

- Abban, hogy?

- Hogy… - Küzdött a szavakkal. Harcolt, hogy meglegyenek, hogy sorrendbe álljanak, akképpen, hogy hű megtestesülései legyenek a gondolatainak, hogy legyen elég ereje kimondani őket. – Hogy ha választhatnék, hogy én legyek teljesen elégedett magammal idebent, vagy egy… bizonyos ember lásson engem olyannak kívülről, amilyennek én akarom, hogy lásson… Én a másodikat választanám.

- Odaadnád azt, hogy te saját magaddal teljesen elégedett legyél azért, hogy adj valamit egy olyan valakinek, aki meg sem érdemli?

- De… - Asukának még a füle hegye is lángvörösen izzott. – Ő megérdemelné.

Nem akart sírva fakadni, de érezte, hogy görbül a szája széle. Szeme sarkában megült egy csepp. Odanyúlva maszatolta szét, mint aki álmatagsága okán dörzsöli csak meg. De annak a helyébe újabb érkezett. Asukának potyogtak a könnyei.

Seiki látta a könnycseppeket egyenként végigszaladni azon a gyerek arcon, látta, ahogy bevörösödik az orra, s ajkai teljesen lefelé hajolva remegnek. Asukának fájt a szíve. Mindketten tudták, miről beszélnek és egyikőjük sem értette, miért csinálják.

- Hé. – Sei előre nyúlt. – Hagyd abba – suttogott s elhúzta Asuka kezeit, hogy rá, csakis rá nézhessen. – Figyelj rám. De jól figyelj rám, Asuka. Egyszer voltam életemben szerelmes, annyira, hogy tíz körömmel kapartam a falat, hogy éjszakákat virrasztottam át és agyaltam rajta, hogy szöktessem meg. Semmi más nem járt a fejemben, csak ő. Hülye kölyök voltam és tudtam, hogy ha velem bármi történne, anyám belepusztulna és mégis minden este, háromnegyed tízkor kimásztam az ablakon, hogy lerohanjam azt a pár utcát, hogy lássam, hogy akiért majd meghalok, jól van és úgy megy aludni, hogy saját kezével tudja lekapcsolni a villanyt. Szerettem, talán úgy, ahogy embert nem szerettek még ezen a büdös bolygón… Mégis félrekeféltem. Majd belepusztultam, annyira szerelmes voltam és ez sem tartott vissza attól, hogy megcsaljam. Nem kétszer, nem háromszor. Amikor a koleszban sikerült kiküzdenem magunknak a közös szobát, egy hétig nem tudtam a mosolyt lemosni a képemről. Jöhetett volna a boldogan élünk, míg meg nem halunk. Látod itt valahol? Elmondom neked, milyen ember vagyok én. Vittem neki kibaszott virágot, pedig nem vagyok az az édelgős fajta, mégis elmentem margarétát keríteni egy fiúnak, aki akkor készült belefulladni a tankönyveibe egy zsúfolt vizsgaidőszak kellős közepén, mert úgy gondoltam, be fog pisilni a gyönyörűségtől, én meg valami elképzelhetetlenül akartam, hogy boldog legyen. Bejött. Miután átadtam neki, keféltünk a jegyzetein, mint tavasszal a nyulak a veteményesben. Kíváncsi vagy rá, mi történt azután, hogy a nevét hörögve élveztem el? Lezuhanyoztam és elmentem meghúzni egy lányt egy emelettel feljebb. Aztán lemostam magamról azt a fél órát is, visszamásztam hozzá és bebújtam mellé az ágyba és szemrebbenés nélkül mondtam neki, hogy szeretem. Na? Mi a véleményed, Asuka? Ilyen embert képzeltél magad mellé? Ilyen embernek képzeltél engem? - Keményen nézett a fiú szemeibe. A fekete kavicsok vízben áztak, Asuka könnye ömlött, de némán, egyetlen szó nélkül. – Pityeregd át ma az éjszakát, ha úgy esik jól, de holnap reggel ébredj úgy, hogy túl vagy az elsőn, jöhet a második. Keresd meg a hercegedet, mert nem én vagyok az. És jegyezd meg, hogy senkiért nem éri meg egy életen át színházasdit játszani. Senkiért. Főleg nem értem.

Az ágya szélén ülve sokadszor pörgette vissza odabent a mondatot, ahogy közölte a fiatal fiúval, hogy reggelre, akár egy rossz álmot, felejtse el, verje ki a fejéből, lépjen tovább. Csak azt szerette volna tudni, ő képes lesz-e egy új nap köszöntével ugyanígy tenni. Képes-e vajon arra, hogy száműzze a gondolatot, ami ott visszhangzik a fülében. Szerelmes. De ezt, a fiú érdekében, itt és most a semmibe kell vágnia.