Daniell I/8. - A miért

Azt hiszem, vagy negyven-ötven perce ülhetek az ágyamban, kezemben azzal a könyvvel, amire már hetek óta ácsingózom. Igazán érdekelt, de valahogy annyira sűrűk voltak a napok és nem jutott időm már. Most van. Ülök… ülök… ülök… és idővel eljut az agyamig, hogy csak ennyit teszek. Ahelyett, hogy azon rágnám sebesre a számat, hogy ki a főfőhentes… csak bámulom a hangyázó lapokat és gondolatban azzal játszadozom, hogy mit szólna Daniell az orromon csücsülő szemüveghez… Elég ritkán hordom, nem akarom magam túlontúl rászoktatni, de azért néha… nagyon néha, szükségét érzem. Biztos tetszene neki. Legalábbis jót mosolyogna rajta. Azzal a furcsa, pofátlan vigyorával tenne valami csípős kis megjegyzést…

Szóval rajtakaptam magam, hogy nem az áhított történetet bújom, hanem Danyn agyalok. Miért? Érdekel a miért. Bár a dolog megoldása viszonylag egyszerűnek látszik - mézszínű haj, karcsú csípő, hattyúnyak. Bár ez a típus soha nem volt az esetem, valószínűleg annak tudhatóak be remélhetőleg tiszavirág életű vágyaim, hogy már jó ideje úgyszólván senki sem látogatja hatalmas és bájolóan kényelmes ágyamat. Azt hiszem, az utolsó kapcsolatomnak azt a találó címet adhattam volna: „Hah! De szerelmes vagyok, éljünk együtt, mint két hal a sivatag homokjában.” Tudnom kellett volna, hogy halódva született szerelmünknek - ha nevezhetem annak - ne sok jövőt jósoljak. Én mégis megtettem - pedig született pesszimista vagyok, miért pont akkor jött rám az életszemlélet válthatnék? Aztán akkorát buktam, mint az előbb említett kopoltyús, midőn első korty oxigénjét kívánta felszipkázni egyenest a szép sárga szemcséből… Egyszóval szünetre vágytam.

Most kezdek csak rájönni, ennek az én speciális böjtölésemnek megvannak a maga mellékhatásai… Úgy vélem, az egyik, hogy az alany - jómagam -, furcsa, már-már morbid vonzódást érez egy kis, tenyérbemászó nyikhaj iránt. A problémát mégsem elsősorban az erkölcsösségem jelenti, mert hiába kölyközöm én le, valójában nem kiskorú. A fiatalember már felnőttszámba megy - papíron legalábbis. A nagyobb bökkenő, hogy „heteró-nyikhaj”-ról beszélünk és… és valaki ráragadt a csengőmre.

A türelmetlen bimbammolás egy reakciót váltott ki belőlem. Lassítottam a lépteimen és halálos higgadtsággal és végtelen nyugalommal nyitottam ajtót… mint egy begyógyszerezett csiga. Valakinek nem volt ennyi higgadtsága.

- Csini pizsi. Van piád?

Válaszomra nem is volt kíváncsi, már elindult fosztogatni a bárszekrényemet.

- Á! Neked is jó estét, Seiki. Nem, ugyan! Dehogy zavarsz, még nem aludtam. Szolgáld csak ki magad - kapta ajándékba kedves mosolyom, így éjféltájt.

- Nem tudtad, hogy ez már kiment a divatból? - bök rám, miközben üvegből kezd el nyakalgatni.

- Ó! Nem. Köszönöm a figyelmeztetést. Majd nem megyek benne estélyekre, se fontosabb összejövetelekre. Azt hiszem, alvásra fogom használni… Egyébként mi bajod vele? Nemrég vettem. És az… áldjon meg már valaki, akinek van ideje rá, de vegyél már elő egy poharat és egy alátétet!

- Tudod, mi történt?

- Tudom. Összegányolod a dohányzóasztalom, azzal az üveggel, amiből úgy fogyasztottál, mint egy disznóba oltott alkoholista. És úgy látom, én meg majd suvickolhatom a kanapé krémszínű borítását, hogy ne legyen kocsmaszag a nappalimban - azzal elindultam egy szivacsért, hogy még frissen tüntethessem el a foltot.

- Ez most mind-mind mellékes! Most kibaszott nagy gáz van! Hallasz, Ryu?! - üvölt utánam, bár időközben visszatértem a vizes ruhával, de hangján csak nem akar halkítani.

- Mondd, kedves Sei. Lehet téged nem hallani? Úgy vélem, már az egész ház kitágított hallójáratokkal kagylózik a falakra tapadva, hogy hallja Numata Seiki világegyetemet is lázban tartó orbitális gondját. Ha nem jön ki ez a folt, akkor kirágod, nem érdekel, de kiszeded innen!

- Leszarom azt a foltot!

- Nem hiszem, hogy az segítene rajta.

- Hahó! Kurvára itt csápolok neked! Volnál szíves észrevenni?! Hallgass már meg!

Nem tehetek róla, hogy nem tudom komolyan venni. Ha azzal szaladt hozzám, hogy „jujujdenagyabaj!”, általában mindig csipcsup ügyekről volt szó, mint kit nem sikerült felszednie és hasonló igen fontos problémák.

- Figyelek. Mondd.

- Szart! Itt nyomorgatod azt a cseszett foltot!

- Amit te csináltál…

- Ryu! Újfent leszarom! - Kitépte a kezemből a szivacsot és elhajította… A falról pattant vissza. - Ez már a vég, fogd már fel!

- Én is azt hiszem. Te azért jöttél, hogy leamortizáld az egész lakásomat. Ártottam én neked?

- Az… az… az a nőstény… elkezdte szőni a ragacsos kis hálócskáját és engem szemelt ki védtelen áldozatnak! Megzabálnak, mint egy kibaszott legyet!

- Na jó. Kezd érdekelni ez a nőnemű mutáns… te most voltaképpen miről beszélsz?

- Ártatlan kirakat nézegetésből hirtelen váltott át kínvallatással egybekötött korbácsos számonkérésre! Tíz karommal ugrott a torkomnak! „Jaj, de szép! Nézd, az is! Abban hogy csillog a kő! Te mikor veszel nekem ilyen gyűrűt, Seiki? Mikor? Mikor? Mikor?!” Gyűrűt! Abban a pillanatban peregni kezdett a rögtönzött pánikvetítés… virágok! „Melyik a jobb, Seiki, a rózsa vagy a liliom?” Ruha! „Lehet, hogy drága, de életünk naaagy eseménye! Gyöngyöt, selymet, toronyórát aranylánccal…” Család! „Mi bajod az anyámmal?” Aztánaztán-aztánmeg… olyan kis rózsaszín, sipítós szörnyetegek, olyan életerőelszív

ós, őrületbe kergetős kis izék! Amik mellé ajándékba adják az instant agyvérzést! Gyerekek! Te jó ég, szédülök… És családi ház, meg egy Lessie nevű, hosszú orrú, nyomorult kutya! Utálom a kutyákat! Majd anyának fogom hívni a kölykök előtt, ő meg apának engem! És majd tiltólistára rakják a pornót, mert azt ugye nem helyénvaló nézegetni, én meg dugiban rejszolhatok a gardróbban! És pocakom lesz, meg gyomorfekélyem. Kihullik a hajam, meg a maradék villámgyorsasággal kezd majd őszülni attól, ahogy nap, mint nap nyüstöl, hogy számoljak be minden egyes percemről! És a szex korlátozódik majd havi mínusz tizenkét alkalomra! És… és… és… és… és mi lesz a… Nekem nem elég egy nő, csessze meg! Egy nő nem elég! Te tudod, Ryu! Nekem kell esetenként egy-egy… pasi is, mert… kell és kész! És még nők! Minek magyarázkodom... Raftingolni lehetett volna a hátamon, Ryu! Szervezhettem volna a vadvízi evezős túrát a tarkómtól a seggemig, úgy zúdult le a víz a gerincemen! Hebegtem, mint az iskolás, akit rajtakaptak a krétazabáláson. Kétségbeesve kerestem, hol van egy cserépnyi föld, ahova fénysebességgel elkaparhatom magam! De sehol egy mentőöv, egy gondolat, ami kihúzhat a nyakig szószból! Semmi sem jutott eszembe… csak egyvalami…

- Te jó ég, Sei, ne mondd, hogy elszaladtál!

- De. Majdnem. Ott volt a kirakatüveg…

- Szóval hülyét csináltál magadból. Bár nem hiszem, hogy kedvesed még nem lett volna tudatában agyi hiányosságaidnak.

- Exkedves.

- Szakítottatok is?

- Nem. Miért kéne? Úgy értem, a történtek nem foglalják magukban, hogy „viszlát, amikor a hátam közepét…” ?

- Seiki. - Ahogy előveszem ezt a „légy férfi, és ne kiscsoportos” hangsúlyomat, egyből felcsattan.

- Ó, Ryu, baszd meg! Szerinted mégis mi a jó édes fánksütögető édesanyámat csináljak? El kéne vennem?

- Szereted?

- És? Ebből következik, hogy vágjam le a farkamat?! Egyébként, tudod, ma délutánig meg voltam róla győződve, de azóta a szerelemmérő nyolcvankilenc százalékról mínusz millióra csökkent… vagy inkább zuhant!

Ismerem ezt a pasit huszonakárhány éve. Bármit megtenne, de nősülni… azt nem fog. Ott voltam, amikor piros cirmokat varázsoltatott a hajába; amikor fejre állt a motorjával és ezzel átkonvertálta a másik oldalra a térdkalácsát; én rángattam ki a székből, mikor a combja belső oldalára akarta tetováltatni a nevemet, amikor megkapta a diplomáját. Én vittem a dobozok felét, mikor összecuccoltak, és most van egy olyan érzésem, hogy én is fogom elhordani onnan.

- Nyugodj meg egy kicsit. Nem akarlak újraéleszteni.

- Hogy nyugodhatnék meg? Minden annyira normálisan ment, mi a szarnak kellett ezt?!

- Talán pont ezért. Tudod, a nők egy idő után…

- Na, ez az! A nők! Miért kellett nekem egy olyan? Marha vagyok! Egy idióta! Az egészet magamnak köszönhetem.

- Most már tényleg csillapodj. Senki sem kötelez semmire - de teljes rajta a pánik. Lecsapta az üveget az asztalra, majd rám meredt.

- Itt akarok maradni éjszakára.

- Jól van. Persze. Mindjárt viszek egy takarót a dolgozószobámba. Vagy inkább itt a kanapén…

- Az ágyadban.

- Tessék?

- Veled.

Ledöbbentem. Szemhéjam elszivárgott s kövülten bámultam rá. Nem mintha már nem lett volna rá precedens, végül is öt évig voltunk… valahogy annyira természetes volt, hogy néha megfordult a hálószobámban. De már jó ideje nem.

- Se…

Két lépés csak és szorosan egymás mellett álltunk. Fülemre hajolt.

- Nem akarok gondolkozni. Nem tudok. Csak szükségem van valakire, aki határozott és erős. Rád.

Engedelmesen szorosan markoltam a derekára és közelebb rántottam. Hüvelykujjamat végigfuttattam az alsó ajkán.

- Mikor volt utoljára? - suttogtam.

- Számít?

- Egyáltalán nem…

Hátamat a támlának vetve hagytam, hogy a combjaim közé csússzon. Ahogy hegyes nyelvével, meleg ajkaival nedves játszadozásba kezdett az ölemen, egyre jobban éreztem elveszni magam. Simogattam az ütemesen hullámzó koromfekete fürtöket, finoman arrébb hajtottam őket, hogy láthassam. Kipirult arccal, csillogó ajkakkal, velem a szájában egyre hangosabban sóhajtozott. Pontosan tudta, hogy érintsen ahhoz, hogy szép lassan az őrületbe kergessen. Lángolt a testem. Hajába martam és sürgettem a mozdulatait, ő pedig engedelmeskedett nekem.

- Gyorsabban - súgtam, saját magam számára is alig halhatóan, de Seiki teljesítette, amit akartam, és én… vágytól megbabonázva, hirtelen elvesztettem… őt. Ahogy halványodott a sziluett, úgy éledt bennem a szenvedély új, még vadabb lángja. Még forróbb és féktelenebb. Ijesztő volt és izgató, ahogy szép lassan… csalfa szemem a hollófekete haját mézszőkévé változtatta. S már a borostyánszín fürtöket markoltam. Tőle kértem, neki könyörögtem. Őt húztam magamhoz, az ő csókjáért esedeztem, ő nyögte a nevem… őt tartottam a karjaim közt azon az éjszakán.

Csodálatos volt és hazug. És az ébredés… De legalább már ismerem a miértet…