Minden
egyes lépésnél egyre több megrettenő pillantást érzek magamon.
Az a kiskölyök abban a kantáros nadrágban azt súgja az apjának:
„nézd apu, a bácsi bolond…”, mire az apja bőszen bólogatva
arra biztatja, hogy ne bámuljon meg…
Paranoiás
vagyok! Miért mondaná?! Más harmincas is mászkál késő délután,
egy parkban, túlkoros kamasznak öltözve! Kár, hogy valójában
egyet sem látok… magamon kívül. Na jó. Újabb információra
jutottam személyemmel kapcsolatban. Tudtam, hogy nem vagyok könnyű
eset. Megvannak a saját kis dolgaim, szertartásaim, életstílusom,
bogaraim. De! Önmagam előtt is zavarba ejtő elismernem, hogy igen…
talán kissé… görcsös vagyok. Itt feszengek egy hatalmas, zöld
növénytenger közepén és lassacskán úgy érzem, megfojt a
nyakkendő-nélküliség… Másoknál talán ez épp fordítva van…
hmm. Melyen ironikus. Nem ez az egy, ami nem rendeltetésszerűen
működik nálam… de legalább tudok magamon röhögni! Ezt odaírom
a jó tulajdonságaim mellé, hogy kissé kiegyensúlyozzam a
„mandzsetta-mániákusságomat”, ahogy Daniell mondaná. Na, már
idézek is tőle. Fantasztikus. Mi jöhet még?! Lassan még megérem,
hogy én is úgy kezdek majd beszélni, mint aki egy másik bolygóról
jött. Furcsálkodni fogok, ha valami különös, és éhlelni, ha
korog a gyomrom…
Annyi
minden történt velem az utóbbi időben, röpke pár hét leforgása
alatt… és a vége… itt sétálok egy parkban. Zsebre vágott
kézzel, ócska tornacipőben, kényelmes farmerban és egy
borzalomdíjas pólóban. Fogalmam sincs, ki tervezhette ezt a… nem
minősítem ruhadarabot. Talán az ilyesminek nincs is tervezője. A
ruhagyár tulaja odasétál gügyögő kétéveséhez, „rajzolj a
papának…” és a drága gyermek filctoll pacát meszel a
papírlapra és apuci rohan. Gyártósorra hajítja, százezer
példányban klónozza. És milliókat kaszál a divatpiacon. Igen.
Ez lehet eme fantasztikum születésének a rövid története is. A
kis miniatűr pelenkás dizájner, alighanem…
-
Ryu-san! Hahóhahóhahóóóódeállati ez a póló!
-
Daniell. Kellemes napot.
-
Elismerésem, igazán kitettél magadért! Már fel voltam rá
készülve, hogy haza hajtlak átöltözni, s közben majd sűrűn
skandálom: „A laza öltözék nem azt jeleni, hogy kigombolod a
felső inggombot”. Kellemesen kellett csalódnom benned. Állati
jól festesz! Olyan nemmindennapisan, kicsit hibbant, de nagyon ott
van!
-
Mi?
-
Tudod! Állejtős szerkóban nyomod! És ez a harci tatu rajta!
-
Hol?
-
Hát itt! - bök a mellkasomra.
Én
ezt nem is vettem észre. Láttam sikátorban egymást baseballütővel
ölő, de legalábbis színesre csépelő biliárdgolyókat, de hogy
hátul, a szemetes konténerben egy lovagi páncélba öltözött
tatu guberál… Azt hiszem, miután ennek a napnak vége, felmosom a
lakást ezzel a cérnapazarlással, csak hogy jobb kedvem legyen.
-
Ó…
-
Szép a pólód.
-
Ha röhögni mersz…
-
Akkor?
-
A fantáziádra bízom.
-
Fájni fog, igaz?
-
Okos gyerek vagy te, Daniell, és gyorsan tanulsz.
-
Bejön, mikor úgy meresztgeted azokat a csokifagyiszínű
szemgolyóidat, mint aki bármelyik percben szájhabzást kaphat.
-
Daniell, defektes vagy.
-
Tudom. Gyogyóbogyómiegymás. Nah. Haladjunk. Miénk a délután. A
madarak ugyan nem csicseregnek, mert a szmog és az ólom már régen
végzett velük, de csontvázaikat kocogtatja a szél a fáknak
ágain… Szép napunk van. Gyíneki.
-
Hova? Miért nem jó, ha leülünk itt? - néztem rá megszeppenve.
-Ugyan,
ugyan. Hadd dagonyázzam már egy kicsit a győzelmem édes
pocsolyájában. Végig foglak cipelni a városon, széjjelszana…
Merre is laknak a legközelebbi barátaid? Rittyents kérlek egy
nagyjábólos kis skiccet, melyen környékeket érdemes útba
ejteni. Tuti, hogy ők is kivik lennének rád és az újhullámos,
agyrém szerkódra - hahotázott álkegyetlenül. Épp velem készül
kiszúrni és mégis… szeretem ezt a gonoszka kacajt. Kis
elvetemült.
Megszánt
és csak a parkban mentünk körbe-körbe. Hintáztunk. Én! A velem
lévő lökedelem megmutatta, hogy csinált kiskorában - amit úgy
egy héttel ezelőttre saccolok, de ő azt mondta, évekkel ezelőtt
volt -, szóval Daniell a hintán állva hajtotta magát, azzal a
feltett szándékkal, hogy átfordul. Fél óra múlva unszolásomra
feladta. De azt mondta, hogy csak egyelőre.
Meglátogattunk
egy hot-dog árust. Nem találtam valami bizalomgerjesztőnek és
mégis, a dinka két mosolyára már ettem a ki tudja, milyen húsból
kreált ételféleséget. Szerelemért szalmonella. Szép kis
önfeláldozás részemről, és mindezt azért, hogy boldognak
lássam őt. Majd Daniell vattacukroshoz rángatott. Szemlátomást
élvezte, hogy most az ő szabályai szerint játszunk, és most
gyermeteg lelke színes ragacsra áhítozott… Az enyémet hagyjuk.
-
Kettőt kérünk. Zöldalmásat. - És az ember már tekergette is a
hurkapálcára a zöldes szálakat.
-
Egyet - javítottam ki.
-
És a másik milyen, ha nem almás? - Elképzelhetetlen magasságba
tornászott szemöldöke alól pillogott rám. - Cseresznyés, epres,
barackos?
-
Nem kérek.
-
Miért?
-
Én nem eszem ilyesmit.
-
Milyesmit? Finomat?
-
Cukrot műanyaggal. Köszönöm, kihagyom.
-
Kell a szervezetednek. Kettőt legyen szíves - mosolygott az
értetlen árusra.
-
Egyet.
-
Hogy ellenkezel! Az egészséges életmódhoz hozzátartozik némi
szennyeződés bevitele is. Honnan tudná szegény szervezeted, hogy
mit ne akarjon, ha sosemnem mutatod meg neki?
-
Köszönöm, prof Lewis.
-
Szívesen Ryu-san, látom, értesz a szép szóból. Akkor kettőt.
Az
árus csípőre tett kézzel bámult rám.
-
A mai negatív ételpéldád már megvolt, lásd ismeretlen eredetű
döglött állat, kifliben. Egyet.
-
Most a hot-dogról beszélsz? Állati volt!
-
Valamilyen szempontból igen. Patkányi, esetleg…
-
Ugyan már! Kettőt! Zöldet! Édesalmásat!
-
Még mindig csak egyet - közöltem határozottan az egyre
idegesebben szemmeresztgető emberrel.
-
Hát jó. - Daniell eleresztett egy lágy, belenyugvó mosolyt. És
nekem egy pillanatra… csak az a mosoly volt.
-
Jól van. Kettőt - sóhajtottam legyőzötten.
-
Hah! Rögvest elalélok, hogy megaszigor szamuráj-sama engedett
nekem.
-
Érezd magad megtisztelve.
-
Úgy érzem.
Már
éppen készültem megfogalmazni csípős kis válaszom, mikor az
arcára nézve… már nem is akartam válaszolni. Komolyan mondta.
Egy
padon ülve ragacsoltuk magunkat a halványzöld, pókhálószerű
cukorszálakkal. Nem ízlett. Már gyerekként sem szerettem az
ilyesmit, mégis megettem. Talán helyesebb lenne az „arcomra
kentem“ kifejezés. Időként lopott pillantást vetettem a
mellettem ülő Daniellre. Egyre többször jut eszembe, hogy vajon
csak én látom annak, vagy valóban meseszép? Írni, festeni,
költeni, mesélni sem lehet szebbet, mint ez a fiú. Figyeltem,
ahogy tündérfinom ujjára tekergeti a játékos zöldséget, s
közben le sem veszi a szemét az apró tavacska hullámzó tükrén
meg-megcsillanó, elmúló napsugarakról. Vajon tudja-e, hogy van
szebb annál, ahogy a narancs sugarak a vízre vetülnek? Ha nem,
akkor még nem látta, milyenek is igazán tündökölve. Szomorún
búcsúzva, utoljára felragyogva haja borostyánszín selymén,
mielőtt alábuknának a horizonton. Ajkainak kedves mosolyával
fénylenek fel utoljára. Szép halál. Nézegettem tovább, s a
csodáján túl valami más is megérintett. Most furcsa hangulatban
játszanak a vonásai… vagy csak érzékeny vagyok ma. Igen. Az
utóbbira szavazok.
-
Daniell…
Szinte
velem párhuzamosan csendült a hangja.
-
Ryu-san…
-
Igen?
-
Tudom, hogy már késő van, és biztos nem akartad az egész
délutánod rám fecsérelni, de… nem maradhatnánk még egy
kicsit?
Tudtam.
Tudtam, hogy bántja valami.
-
Szívesen maradok.
Túl
komolyan és túl őszintén mondtam a szavakat, de neki fel sem
tűnt. Így a jó.
-
Köszönöm.
És
újra néma csend. Percekig csak hallgatott. Éreztem, hogy van, ami
szeretne felszínre jönni.
-
Elmondod?
-
Annyi minden van.
-
És nekem tenger időm.
-
Néha úgy érzem… hogy jön az élet egy hatalmas úthengerrel és
átgázol rajtam.
-
Találó.
-
Pörögnek a napok és értelmük egy fikarcnyi sem. Tegnap meghalt
egy osztálytársam.
-
Ez igazán szomorú. Sajnálom.
-
Azt se tudom, ki volt. Nem ismertem, nem beszéltünk, még az arcát
sem tudom visszaidézni. Ennyire nem is figyelünk azokra, akik
mellettünk élnek? Meghalt valaki, és nekem az égvilágon semmit
sem mond. És ez… ez borzasztó. Ott volt ez a lány és egyikünk
sem látta, hogy baj van. Vajon mennyi minden van még? Úgy értem,
hány száz meg száz olyan dolog, ami felett könnyedén elsiklunk,
anélkül, hogy megértenénk, felfognánk, hogy mit is hagyunk a
hátunk mögött? Hány fantasztikus, arra méltó dolgot hagyunk
érdemtelenül kallódni, csak mert vakon járunk, mindig leszegett
fejjel, mindig csak a szürke utat bámulva haladunk, mint akinek
felnézni nem is szabad. Mint akiket hajtanak a kitaposott úton,
iskola, munka, munka, iskola, pénz, pénz, pénz… és nekünk ez
elég. Én nem akarom. Én nem. Kegyetlen valamivé lenni, egy
embertelen, szívtelen, lelketlen… én nem. Nekem…
-
Nem fogsz - vágtam a szavába. Hirtelen felkapta a fejét, mintha
megfeledkezett volna ottlétemről, úgy nézett rám, mintha a
semmiből teremtem volna mellette. Aztán a röpke értetlenkedő
pillanat után már csak mosolygott.
-
Már olyan vagyok.
-
Ez nem így… - jöttek ki a számon a szavak, aztán úgy éreztem,
felesleges bármit is mondani. Lehet, hogy csak hallgatnom kéne…
-
Szeretném, ha…
Életem
fénye, édes Daniell, el fog múlni. Hatalmas a lelked, ezért
fájsz. Ezért sajogsz. Ezért szeretnéd megváltani a világot…
az egész óriási, ostoba világot, s mint ahogy az előbb mondtad…
lehet, hogy valamit észre sem veszel… valakit. Mi lenne, ha abban
az óriási szívedben adnál nekem helyet? Minden egyes veled
töltött perccel úgy érzem, jó lenne nekem ott. Egy apró
csücsköt. Mit szólsz? Sokat szeretnék? Túl sokat kívánok?
Lehetetlent? De tudod mit? Akit majd oda beengedsz… az a valaki,
aki kiérdemli majd azt az eldugott kis zugot odabenn, hidd el nekem,
az boldog lesz. A világon a legboldogabb. Lelj oda magadnak egy arra
érdemes személyt, Daniell. Kívánom neked.
-
Felelj nekem, kérlek, egy kérdésre. - Eltépte gondolataim
fonalát, de valahogy nem bánom, talán jobb így.
-
Igen?
-
Mire gondolsz ilyenkor?
-
Hogy?
-
Amikor egyik pillanatban még te vagy, aztán hopp, eltűnsz és más
leszel. Annyira más. Mire gondolsz ilyenkor?
-
Senkire.
-
Á. Senkire. Elszóltad magad - nevetgélt fel játékosan, és igaza
volt.
-
Igen, fél pillanatra rá, már én is tudtam - néztem kicsit
zavartan a szürkeszépségekbe…
-
Mesélsz róla?
-
Daniell, én…
Azt
hiszem, talán őrült gondolat, de… mi lenne, ha megmondanám
neki? Mi lenne, ha… mi történne, ha csak úgy egyszerűen, itt
ezen a kopott padon, ezután a furcsa, vigyorgó, szomorkás nap
után, csak úgy elmondanám neki, hogy beleszerettem? Ha elé tenném
az érzéseim kusza gombolyagját… Na jó. Vissza a földre. Én
barom, hogy juthat egyáltalán ilyesmi az eszembe?!
-
Na? Nem mesélsz?
-
Inkább nem.
Vajon
tényleg alig van hangom, vagy csak én érzem? Ő is hallja, hogy
szikkadt torkommal nyelni próbálok? Ahogy dübörög a szívem…
Ahogy zokog a lelkem… Ahogy a testem sír utána… miért is
hallaná? Ez az én kiváltságom. Érezni az én terhem. Egyedül az
enyém.
-
De majd egyszer?
-
Egyszer.
-
Jól van. Szavadon foglak ám!
Csapongó
kis idióta. Egyik pillanatban a zűrös és érthetetlen világon
töri a fejét, másikban meg úgy mosolyog, mintha szivárványos
játékbirodalomban élné az életét. Néztem, ahogy újra a távolt
pásztázza. Az utolsó kóbor sugarak még ragyognak egy kicsit
aranyhaján… és meg kellett tennem.
Finom
mozdulattal nyúltam felé. Ujjaimat végigfuttattam a mézszín
pókfonálon, s épphogy csak ujjbegyemmel érintve megcirógattam.
Szerettem volna az arcát is érinteni. Tenyerembe zárni. Csak egy
apró kis csókot… de nekem nem lehet.
-
Csak falevél - mondtam komolyan, mikor az érintésemre rám emelte
a tekintetét.
-
Köszi.
-
Nincs mit. Igazán... nincs mit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése