Kamélia 13.fejezet

 

Iye pislogva figyelte a különös, félgömb alakú boltozatot, a plafonra erősített sok apró, mozaikdarabkának tűnő mikrochip rendszert, amik azt voltak hivatottak fenntartani, hogy a közelben működő tucat radar mindegyike úgy lássa, voltaképpen nincs is ott a világon semmi. A hegy oldalában megbújó bázis csak pár órája lett új otthona. Apró kabinok, kapszula alakú belsejük nem sok teret adott és mégis többet olyasvalakinek, aki születésétől majd százágyas táborban hajtotta álomra a fejét. Iye nem tudott aludni, pedig szeretett volna, de túl izgatott volt, túlságosan is kalapált a szíve.

Egyike volt azon csecsemőknek, akik valamilyen csoda folytán megszülettek. 2575-öt írtak akkor és a beszéd még mindig halálos bűnnek számított. De Iye különleges volt. Ő érezte a gondolatokat. Nem szavakkal, nem beszéddel, de tudta, ha valaki fáj odabent, tudta, ha kétségek gyötrik, ha fél, ha retteg, ha már nem akar a világon lenni.

Sokáig csak a fájdalom érzését ismerte, hiszen a körülötte élők mindegyike reszketett a holnaptól. Az a furán meleg, kiismerhetetlenül színes dolog, aminek szavakkal írva a boldogság nevet adhatnánk, álmában jött el hozzá. Látott egy férfit. Olyan férfit, akit még azelőtt sohasem. A táborban, ahol élt, mindenkinek sötét bőre volt. A nap, a szél, a viszontagságok megedzették azokat, akik túlélték a megpróbáltatásokat. Testük alkalmazkodott a kemény körülményekhez, bőrük kérgesebb, fakóbb lett, inkább hamuszürke és fáradt kreol, mintsem egészséges barack árnyalatú, amilyen volt hajdanán.

De Iye az álmaiba látogató ismeretlent a fogvatartóihoz sem tudta hasonlatossá tenni. Az Frissgeneráció tagjai közül sokaknak volt meglehetősen drasztikus fém külseje, durva és ijesztő acél váza, hiszen már jó ideje nem volt befolyásoló tényező az ember maga, nem kellett hozzá hasonlatos formára gyúrni egyiküket sem. De Iye hozzájuk sem tudta mérni a valakit. Az álmaiban feltűnő férfi fehér hajkoronájához foghatót még soha nem látott. Ahányszor csak éberen az eszébe villant, mindig végigsimított a fején, ujjaival átcirógatva az egy centis szálakon. Az idegennek hatalmas, ezüstös hajzuhatag omlott a vállára, finom fonatban kanyarogva végig, egészen a térdhajlatáig.

Bőre is fehér volt, irreálisan fehér, az a szín, amit ő maga saját szemével még soha sem láthatott. És a jelenet mindig ugyanaz. A fiatal férfi állt egy sziklaszirt szélén, arcán a félelem egyetlen jele nélkül bámult a feneketlen mélységbe, majd hátra fordult és a szemébe nézett. Türkiz írisze besötétült, és egy szívből fakadó kacaj után egyszerűen a semmibe vetette magát.

Megijesztette az a fura érzés. A boldogságot nem értette meg teljesen, összekapcsolni a tettel még kevésbé tudta. De minden éjjel végignézte az álmot és minden reggel a férfi gondolatával ébredt.

Iye nem tudta, hogy szerelemes és azt sem, hogy valaki a bolygó másik oldalán minden regenerálódással töltött órában az ő hamuszínű bőrét és rövid, fekete haját látja, minden ciklusa után ébredve próbálja értelmezni, miért is képes egyáltalán álmodni. W, aki egy személyben volt a föld legnagyobb hatalma, értetlenül állt saját rendszere előtt és fogalma sem volt róla, hogy iktassa ki ezt a példátlan hibát végtelen életéből. W nem akart egy emberrel álmodni.

Numata Seiki állt az asztalon hagyott papírok felett. A konyhába indult, de a szeme megakadt a félbehagyott munkán. A képek váltották egymást, az üres szövegbuborékok a szavakra várakoztak. Kezdeti kíváncsiskodó ráncocskái mély árkokká alakultak, mikor jobban kémlelni kezdte a skicceket. Látta már máskor is a fantáziavilág ezen lakóit, de ha jó emlékhez nyúlt odabent, már-pedig ő maga erről meg volt győződve, akkor az ijesztő robotféleségek kevésbé voltak hideglelést okozó kreatúrák, a „rosszfiú”, aki talán nem is annyira az, nem mosolygott, főleg nem ennyire… gyanúsan, a leigázott világ csenevész főhőse meg még egészen biztosan nő volt. Érdeklődését hamar rövidre zárta. Elmondta magának hatszor - bár lehet, hogy hétszer is -, hogy ő ezt egészen biztosan nem akarja látni, tudni, és egyébként is.

A papírokat letéve folytatta az útját és megpróbált megszabadulni a gondolattól, hogy egy furán kábelezett, fekete-fehér, futurisztikus látomásban egy fém priccsen Asukát látta kétdimenziós alakban.

Mert ha valóban saját magát kezdte lapra satírozni a fiatal mangaka-kezdemény, akkor megcáfolhatatlanul tudta, miért ismerős neki a hideg gép-vezér mechanikus mosolya és szél lobogtatta hajfürtjei. És a gondolat, amit nem hagyott magának körvonalazódni, még így is több volt, mint aggasztó.