Daniell I/13. - S megint

…Daniell.

Az órára pillantva láttam, csupán percek teltek el azóta, hogy lehunytam a szemem. De az a pár végtelen hosszú pillanat, az emlékezés apró morzsái rádöbbentettek, nem engedhetem el, hiszen… tenyerembe pottyant. Miért hagynám a földre hullani? Küzdeni akarok érte.

A hármasával ugrált lépcsőfokok szaladtak alattam, testem nem hagyta feledni hibáim halmát. Minden porcikám kíméletlenül emlékeztetett az eszelős tombolásomra, hangyányira sem engedve feledni barbárságom tényét.

De ami még jobban lüktetett, nyilallt és vibrált, élt és zakatolt ajkamon… A csók. A csókunk. A mi csókunk. Az a csodálatos, édes, részegítő, illékony csoda, folyékony varázslat, babonázó forróság. És rá kellett jönnöm, inkább az életem adnám fel helyette. Inkább létem dobnám tüzelő lángágyra, minthogy megpróbáljam megölni a lelkemben éledt csodát. Nem hagyhatom elveszni. Nem lehet, hogy ez legyen a végszó! Nem, amíg élek. Az ember nem hagyja az igazit csak úgy kisétálni az ajtón! Én miért tegyem?! Más harcolhat érte? Én miért nem?! Mert férfi? És?! Jár nekem egyetlen esély! Jár nekem… mert ha csak egy apró remény van arra, hogy érezte… hogy érezi azt, amit én, mikor az ajka az enyémre tapadt… Nem csak a mindent felégető forróságra gondolok. Nem is csak arra a fülledt vágyakozásra, ami hirtelen megrohant, és biztosan tudom, hogy őt is… Nem csak a hirtelen lobbant vágyra. Nem pusztán az hajtott, hogy kielégíthessem kívánalmam és az övéit… Éreznie kellett, hogy ennél többről van szó. Hogy az elmúlt hetek nem csupán a munkáról szóltak. Szép lassan, kérés nélkül adtam át a lelkem, lecsupaszítva, védtelenné téve. Megmutatva minden apró ábrándját, játékos kívánságát, igaz érzését… Nem zúzhatja így szét. Nem semmisítheti meg! Nem teheti! Az nem az a Daniell lenne, akit megismertem… Nem az, akit álmomban annyit öleltem… Nem az, akit alig egy órával ezelőtt a karjaimban tartottam… aki rám tapadt, aki a kezem cirógatta, aki pillangó-kecses ujjaival játszott a hajamban… Ezt képtelen vagyok feladni, inkább vesszek én magam, de az érzés ne!

Nem tudnék a tükörbe nézni többet, mert fogalmam sem lenne, hol keressem magam. Ha elengedem, akkor akit valójában feladok… az én vagyok. Vele veszek. Az érzéssel halok.

Gázt adtam. Csikorogtak a kerekek, mint azokban az ostoba videójátékokban a színesre tuningolt versenyautóké. Faltam a kilométereket. De mit mondok, ha célomhoz érkezem? Mit teszek, ha odaérek? Hazament egyáltalán vagy kóvályog valamerre? Arra, ahol épp futtából kiszakította tüdeje vad sípolása? És ha még meg is lelem… Miért akarna látni? Miért, hogyha úgy menekült a lakásomból, mintha az élete múlna azon, hogy a másodperc törtrésze alatt eltűnjön?... Úgy rohant ki, mint akit fojt a füst, és meghal, ha nem jut egy korty oxigénhez.

Ijesztő a gondolat, hogy én vagyok, akitől retteg. Előlem menekült. Bár egy alig hallható, suttogó gondolat azt szeretné elhitetni velem, inkább az elől az érzés elől futott, amit a csók ébresztett benne. Szeretném ezt hinni. Lehet, hogy túl a fellegekben járok, de képtelen vagyok megérteni: miért? Miért percekkel utána!? Miért nem azonnal? Abban a szent pillanatban, mikor megérintettem az ajkát, mikor megízleltem? Nem lökött el, helyette inkább olyan szomjasan csókolt, mint még soha senki előtte. Beleborzongok a gondolatába is. Nem vagyok már szűz kisfiú. De még mennyire nem. És mégis remegtem, mint akit először érintenek. Mint aki először érint így. Ha igaz, hogy mindenkinek van valahol egy tökéletes másik fele, valaki, aki kiegészíti, valaki, aki mellett végre egésznek érezheti magát és mindennek lesz értelme… Ha ez tényleg így van, ha mindenkinek van egy párja, aki neki rendeltetett, akkor én megtaláltam az enyémet. Hiszem, hogy nekem teremtették, és hogy boldogságot tudnék neki adni életem végéig. S ha van egy erő, hívják azt bárhogy, ha létezik valami, ami igazgatja a sorsunk és vigyázza a lépéseink, akkor itt az idő, hogy közbelépjen. Szerelmes vagyok. Nem akarom elengedni az érzést. Nem akarom feledni Daniellt! Túl különleges, túl varázslatos, túl belevette magát a lelkembe ahhoz, hogy képes legyek csak úgy átlépni rajta. Ha magába nézne, látnia kellene, mi történt köztünk az együtt töltött idő alatt. Szeme van a szépre, a jóra, erre miért vak? Engem! Engem miért nem lát úgy, mint ahogy drága szeme megleli a csodát egyetlen színes vonalban? Miért nem…

… a francba…

Dübörög a szívem a fülemben… szilánkokra repedt üveget látok csupán… és lassan azt sem… nyelvemen édeskésen émelyítő íz… ez a… vérem? Nem mozdul a jobb karom… nem! Semmim sem. Elmosódott szürke foltok tengere… elmémen süppedős homály… a kormányt markolom, de nem tudom tartani tovább… zuhanok.

Voltál álmodban könnyű tollpihe, mit kedvére hordozott hátán egy kóbor fuvallat?

Voltál víz alatt, apró buborék gömbök között, ahol minden csak morajlott, zúgott, hömpölygött, és te követve a játszó levegőgyöngyöket, eltévedtél fel és le között?

Voltál néma, hogy bárhogy próbáltad, szólásra nyílt ajkaid közül segélykérő szavak helyett csak forró levegő tört elő?

Voltál pillangó, kinek kegyetlen gyermek tépdeste ki egyenként színes szárnyait?

Ragadott már magával a semmi, s tett mindent elnyelő, sűrű, ragacsos sötétjének rabszolgájává?

Nyelt már el egy feneketlen verem félelmetes mélye?

Fojtott egy kimondatlan szó, s rettegtél, hogy örökre bennragad?

Fájtál úgy, hogy az egész tested egyetlen lüktető sebnek érezted?

Féltél annyira, hogy már sírni is képtelen voltál?

Estél valaha saját tested kínzó csapdájába?

Vesztél már el álom és ébrenlét között?

Azt hiszem, én igen…

~ folyt. köv. ~