Daniell III/14. - Pettytelen katica

  Halkan nyitottam be az ajtón. Normál esetben kopogtam volna. Nem vagyok az a váratlanul besettenkedő fajta, de nem akartam megkockáztatni, ha esetleg alszik, miért zavarnám fel? Ráfér a pihenés. De mindenképpen be akartam ugrani munka előtt.

Miután tegnap hazavergődtem, szembesülve a lakás állapotával, takarításba kezdtem. Az étel már egy napja ott döglődött az asztalon, ebből kifolyólag aztán a lakásban uralkodó szagformát már nem lehetett illatként azonosítani. Így hát eltakarítottam az érintetlen borzalmat, ami eredetileg szerelmes vacsorának készült. Azután elláttam a macskafajzatot, mert már nem voltak megfelelőek a feltételek, hogy létfenntartó funkciói száz százalékosan működhessenek. Szóval táp, meg víz és alomkozmetika. Mikor a négylábú után saját szükségleteimet is kielégítettem - ami a tegnapi helyzet után egy forró zuhanyt és némi szeszt jelentett -, vízszinteztem magam, hogy vígan vergődjek hajnalig, majd alig négy óra alvás után a vekker visítására ébredjek. Aludhattam volna még két órát, nem mondom, hogy nem fért volna rám. Közel harminchat órás fájdalmas ébrenlét után ez a satnya három és fél óra... de mindegy. Be akartam jönni hozzá, hogy ideszállítsam pár holmiját. Persze az olyan szükséges dolgok mellett, mint a póló és alvó nadrágok, mert életem nem hord pizsit, mint ahogy megfogalmazta, azt hagyja rám, mert rajtam mutat... Azt mondta, megy a dizájnomhoz... Erre kérdeztem meg, hogy most ezzel újfent leöregezett-e... Na, erre bőszen kacagott. Aztán fogkefe és a legkedvencebb rávaló, köntös, papucs, gyümölcskavalkádos tuszselé... Szóval a nélkülözhetetlen dolgok mellett olyasmik is helyet kaptak a táskában, amiknek csak egyetlen funkciója van. Hozzanak egy darab otthont a szobába, amibe kényszerült. Így jött velem a példának okáért a discman a sok borzasztó fickós CD-kkel és egy krémszínű kispárnahuzat. Daniell szereti ezt a garnitúrát. Azt mondja, ha ebben alszunk, csoki bonbonok vagyunk karamellágyon.

Reflexből emeltem fel a rajzfüzetét és majdnem azt is a csomaghoz csaptam. Reggeli folyadéktúltengésemnek tudom be az érzékeny reakciót, amit hirtelen produkáltam.

Szóval mindenképpen be akartam jönni, még mielőtt indulna a hivatalos napom. Reméltem ugyan, hogy ébren lelem kedvesem, de felzargatni nem volt szándékomban, így... lopakodtam.

De mikor kinyitottam a szobája ajtaját, két hatalmas, ijesztően tág pupilla meredt rám a hófehér paplanhegyek közül.

- Ryu! Csapd be az ajtót! Van benne kulcs? Akkor azt is tekerd rá!

- Szép jó reggelt, paranoid kedvesem. Mitől félünk? - mosolyogtam, miközben kérésének eleget téve becsuktam ugyan az ajtót, de kulcs híján hátamat döntöttem neki. - Nincs benne hozzá illő szerkezet. Mondd, ki bántott, addig ellentartok.

- Tudtam, hogy rád lehet számítani! Bejött ide... egy lány!

- Ó. A saját pánikom is érthetetlen lenne ebben a helyzetben, mert bár nem halászgatok abban a tóban, de azért félni tőlük... De a tiédet aztán meg tényleg nem tudom hova tenni. Bár tény, hogy most mondhatni személyemben hímed van, Daniell, de mondd, mióta vált ki belőled ilyen rohamot egy nőnemű lény jelenléte?

- Bejött ide egy olyan pattogós kislány és közölte, hogy együtt fogunk fürdeni!

- Hm. Félelmetesen hangzik. Bár van egy teóriám. Eme nőszemély viselt esetleg világos ruházatot? Teszem azt egy fehér köpenyt? Mert ha volt rajta efféle, életem, akkor valószínűleg nem a popsid kell neki harapdálás céljából, pusztán segíteni szeretne. Nővér. Ezen a helyen előfordulnak.

- Ryu. Mondd. Te vágysz rá, hogy Mr. Sármos Pasas egy ilyen helyzetben szivaccsal nyalogasson végig?

Elgondolkodtató...

- Értem, mit akarsz mondani.

- Jó. Akkor megbeszéltük. Pakold ki azt a táskát. És tegyél bele. Meglépünk!

Fejcsóváltam, roppant beszédesen.

- Nekem van egy másik roppant fondorlatos tervem - azzal letettem a táskát a földre, majd távoztam az ajtón.

Nem kellett messzire mennem és ezer lányka közül kibarkóbáznom, melyik a Daniellemet csutakolni szándékszó hölgyemény. Pont belém rohant. Én ki, ő be óhajtott jutni az ajtón. Aprócska testemmel roppant kedvesen torlaszoltam el a bejáratot.

Megértem, hogy egyetlenem nem vágyott a mosdatásra ezektől a kezektől. Könnyen felállhatott volna... egy igen kínos szituáció.

- Szabad egy percre? - mosolyogtam a koromfekete hajú, vidámszemű hölgyikére. Rá.

- Segíthetek valamiben?

- A fiatalemberhez igyekszik, igaz? - böktem a hátam mögötti szoba ajtajára. - Lenne egy kérésem. Lewis-san nem szeretné, hogy segítsenek neki. Megoldja.

- Nem fog tudni egyedül felkelni.

- Igen, ezzel magam is tisztában vagyok, sőt, szerintem ő is érzi, de akkor sem szeretné a mosakodást segítséggel végezni. Ugye nem szükséges magyaráznom, miért?

- Pedig...

- Tudom. De nézze... Megoldjuk.

- Kell, aki segít neki, mert egymaga most még ilyen állapotban nem...

- Tisztában vagyok vele, köszönöm.

- Hát ha így jobban szeretné. De nagyon nem kéne most elesnie és...

- Segítek neki felállni, aztán meglátjuk, hogy... - Ezt a fejet! No comment. Perverz nőszemély! Vigyorog itt, mint a vadalma! - Szóval megoldjuk - vontam össze a szemöldököm, hátha ez elvonja a figyelmet a vörös fejemről.

- Rendben, uram. Ha mégis segítségre lenne szüksége, csak szóljon.

- Köszönöm.

Biccentett és elvigyorgott a másik irányba. Ezek a nők!

Visszaléptem a szobába.

- Na? Lekaszabtad? - támadt nekem stresszelt kedvesem.

- Persze. Csíkokra szelve leküldtem a konyhára. Ja. Pöri lesz az ebéd.

- Köszi a drótot.

- Rettegett lánykád leszerelve.

- Tökéletes. A piszok melegít.

- Nem-nem, Csücsök. A pancsit nem napoltuk el. - Újra felnyaláboltam a táskát és mellé sétáltam. - Hoztam pár dolgot, ami kellhet.

- Ó. Ez azt jelenti, hogy még sokáig itt leszek.

- Mindent el fognak mondani, Dany. De abban biztos vagyok, hogy ezek addig is kellenek.

- Perec benne van? - nézett a táska mélyére.

- Nincs.

- Jó. Úgysem nem akartam, hogy behozd. Szerintem nem kedvelnék itt...

- Miből gondolod? Szóval, macska nincs, de van benne millió más.

- Ajándék?

- Miért? Kellene?

- Igen. Ha az ember kórházban van, a meglátogatói késztetést éreznek, hogy ajándékot hozzanak neki. Ez olyan hagyományféle.

- Aha. Van valami szabály az ilyesmikre? Pontos meghatározás, hogy mi kell legyen az a meglepetés?

- Nincs.

- Akkor a mangák, amiket vettem, ajándéknak minősülnek?

- Határozottan azok!

- Akkor hoztam - nevettem rá, majd kis betegem ágya szélére ültem.

Egymásra mosolygást játszottunk percekig. A bárgyúbbik fajtával dobálóztunk.

- Hiányoztál - súgtam halkan. - Nem is éreztem eddig, hogy ilyen hatalmas az az ágy. - Hozzá hajoltam, csókját kértem... Aztán csúful le lettem szerelve.

- Nem. Olyan íze van a számnak... Bleee.

Buta. Magam felé fordítottam a fejét és szájon csókoltam. Bár mondhatnám inkább puszit leheltem. Friss még az a seb az ajka csücskében.

- Finom. Finom íze van - cirógattam meg az arcát. Szeméről egész szépen megy le a dagadás, bár egyik szürkéje még vérben úszik.

- Te tudod. Mintha mondták volna már nekem, hogy a szerelem vak.

- Igen. És sánta, meg hülye is. Na gyere. Jól fog esni a zuhany.

- Hiszek neked, Ryury - azzal lerúgta magáról a takarót.

- Hé, hé, óvatosan! - nyújtottam felé a kezem. - Vigyázz.

Az ágy szélére csusszant, én meg egy lassú mozdulattal talpra segítettem.

Nem akarok túlozni. Daniell állva maradt. Körülbelül egy egész hét századmásodpercig. Derekát fogtam, de éreztem, hogy nem tartja a lába. Láttam, hogy forog vele a szoba, hogy teste nem engedelmeskedik neki, így finoman visszaültettem az ágyra.

- Nincs baj, Csücsök.

- Az jó... - dadogta mereven a padlót bámulva. - Akkor... ez azt jelenti, hogy... neked nem kavargó víz van a lábad alatt...

- Ne. Dany, ne. Ne a földre. Ilyenkor nem jó. Nézz rám - emeltem fel a fejét. - Jó volt. Ügyesen csináltad.

- Igen. Tudod... Legközelebb reggelizni is mehetnénk... Tudok egy helyes kis kajáldát... két lépésre innen...

- Ez csak a gyógyszer. Majd szépen kimegy, de ahhoz az kell, hogy segíts neki. Most pihentél kicsit. Gyere.

Lehajoltam hozzá és derekára kulcsolva a kezem, felsegítettem. Éreztem, hogy megzuhan saját pillekönnyű súlyától. Úgy tartottam, mintha csak szerelmes játszadozásból ölelném. Mellkasomnak feszült a nem csekély méretű sín, balja ernyedten lógott az oldala mellett.

- Hm - öleltem gyöngéden. - Ez jó így, igaz? - mosolyogtam a hajába, próbálva terelni a gondolatait.

- Igen.

- Rendben. Három lépés az a fürdőszoba. Mit szólsz? Neki vágunk?

- Neki.

- Helyes.

Rettentően gyenge volt, túl sok altató mozgott még benne. Szinte vittem. Lábai érintették ugyan a talajt, de minden lépéséből úgy látszott, hogy bár kemény kő van talpa alatt, ő mégis mintha egy olyan puha gyümölcszselén lépdelne. De éreztem benne az elszántságot és ha akarat van, az majdnem hogy elég. Majdnem...

Balommal nyitottam ajtót és kapcsoltam lámpát. Beléptünk az erős fertőtlenítő szagú helyiségbe. A tiszta, halványzöld, csempézett fürdő apró volt ugyan, de mindennel rendelkezett, ami kellett.

- Na, milyen kis ara...

Daniell a kezemre szorított. Rákaptam a tekintetem.

- Ry...

- Mi...?

Felesleges kérdés volt, hisz azonnal láttam. Ádámcsutkája fel-le liftezett, keservesen nyeldekelte vissza, ami gyomrából kikívánkozott.

- Jól van, jól van. Nincs baj.

Megkönnyítette a dolgom, hogy a helyiség nem kilométeres volt. Egyetlen mozdulat jobbra és már a csap fölé hajolva tartottam Daniellt.

- Na...

Szorosan álltam mögötte. Néztem a keserves nyelések sokaságát, jobb kezemet mellkasán fontam át, balommal hasánál fogtam. Éreztem, ahogy újra és újra görcsbe rándult.

- Nincs értelme, Daniell. Ez ki fog jönni.

A kemény alsó gipsz hangosan koppant, bármilyen óvatosan fektettem a mosdókagyló szélére a jobbját, majd kezem a homlokára simítottam.

- Ne tartsd vissza. Gyerünk.

Hosszú másodpercek voltak, amíg még küzdött. Próbálta lecsillapítani kavargó gyomrát, de végül megadta magát.

Nem jött ki belőle más, csak némi tea, javarészt hab volt, amit kierőlködött, de a torkát szorongató inger csak nagyon lassan hagyott alább, majd köhögésbe fordult át. Tudtam, hogy a maró érzéstől szenved, így elengedve homlokát kinyitottam a csapot. Fél tenyerembe csak éppen hogy kortyocska víz fért el, de bőven elég volt, hogy elaltassa a csípő érzést. Kiöblítette a száját.

- Kérsz még?

Csak bólogatni tudott, így újra engedtem vizet a kezembe. Kiitta az apró adagot. Nedves tenyeremmel gyengéden tisztára töröltem a száját.

- Hányni kellemetlen, Daniell, de megkönnyebbülsz tőle. - Csókot kapott a hajába, majd finoman forgatva, nehogy újra felkavarjam a gyomrát, leültettem a lehajtott tetejű vécére.

- De gáz. - Fejét a csempének döntve nézte, ahogy kilötyköltem a mosdót.

- De legalább már jobb.

- Ja. Tökre. Minden a terv szerint megy. Cseszd szét a vacsorát, amire készülsz, majd szedesd szét magad. Ezt tegnap kipipáltam. Aztán... Mondd meg anyádnak, hogy köszönöd, inkább a nővértől szeretnéd a kacsát. Most megvolt az undorítsd el a szádat attól... Mindegy. Szóval jöhet a következő pont. Kíváncsi vagy rá? Szappanoztassuk magunkat szánalmas rongybabaként olyan helyeken...

Itt vágtam a szavába. Nem akartam, hogy túlságosan belelovalja magát.

- Ne beszélj baromságokat, mert én kedves és béketűrő pasi hírében állok, de a hülyeséget nem bírom - simítgattam elöl ziláltan lógó tincseit. - Ne edd magad ostobaságokon. Különben is. Milyen vacsora? Ropi volt, meg pár szem perec. Az antiszőrös fajtából. Ja, és két dobozos sör.

És végre nevetett, így én is mosolyoghatok. - Megengedem a vizet, rendben?

- Köszönöm.

Fél percre szaladtam ki, hogy felnyaláboljam a túlélőcsomagból a fürdés alapeszközeit, de felesleges volt a rohanásom, szerelmem most ott a vécé tetején viszonylag stabilnak tűnt. Levettem a zakóm és az ajtón díszlő fogasok egyikére akasztottam, majd az ingem kezdtem el kigombolni. Komolyan, tiszta szívemből örültem annak a kaján vigyornak, amit meggyötört ajkai mutattak.

- Zene nincs a showhoz?

- Azt a telhetetlen mindenedet - vontam össze a szemöldököm, hogy előkapjam a „szigorú vagyok és kemény” magánszámomat, amin még szokott sápadtságánál is haloványabb hófehérkém félvidáman kacagott.

- Pedig úgy az igazi.

- Ha még annak a perverz szemednek tetszik is a látvány, hogy eltávolítom magamról a csomagolást, hidd el, Dany, ahogy dalolászni kezdenék mellé, már kaparhatnálak is fel a padlóról.

- Szép a hangod - mosolygott.

- Meglehet. Talán. Kommunikációra alkalmas, tán még bizsergető is. De! Higgy nekem, a gyomortájt melengető érzés alábbhagy, mihelyst dallamokat próbálok kicsalogatni a torkomból.

Atlétám szintén fogaslakóvá lett, majd megszabadultam cipőmtől és zoknimtól is. Nadrágomat térdig tűrtem, s az engem babonázó, pilledt Daniellre pillantottam.

- Jó fürdést, Ryu. Ha majd végeztél, tegyél vissza a koporsómba.

- Meg fogom kérdezni, hogy ez a hülye humor melyik bogyó mellékhatása.

- Á, anya már próbálta, nem kétszer. Születési rendellenesség. Nem tudnak vele kezdeni semmit.

Leguggoltam elé.

- Tudom, hogy nem érzed jól magad és zavar a helyzet, de életem... - Megsimogattam arcának langyos bőrét. - Ha hasonló szituációba kerülök, elvárom, hogy ne engedj más kezébe.

Hogy hazudok? Persze. Utolsó, akit akarnék, hogy így lásson, az ő lenne. És ő lenne az is, aki ezt figyelmen kívül hagyva, először segítene. Akkor talán mégsem akkora ferdítés ez.

- Mondd inkább, hogy a hálóingecskémet akarod.

- A hálóingecskédet akarom. Tudod, hogy még soha nem mondtam ki hasonló mondatot?

- Asszem nyakban van csomózva - emelte el magát a csempéről.

Igen, valóban nem volt nagy munka lehántani róla azt a kórházi alvókát, de amit alatta láttam... A fájdalmat, ami belém vágott, hatalmas erőlködésembe került kozmetikáznom. Foltok. Lila, kék véraláfutások. Horzsolások, püffedt és elszíneződött bőr... Annyira rosszul esett a szememnek, hogy az a test, amit eddig minden alkalommal úgy érintettem, mintha egy törékeny pillangót tartanék a kezemben... annak valaki lábbal ment neki. Minden erőmmel azon voltam, hogy ne lássa rajtam, mennyire elborzaszt, ami elém tárult. Nem taszítanak a testét csúfító ütések, nem ettől nőtt gombóc a torkomban... A gondolat. A tudat, hogy mit élt át, míg elszenvedte őket. Én gyönyörű, tejfehér sápadtságom... Találkozott a tekintetünk... de nem állta a pillantásom. Elfordult. Ne szégyelld magad, kincsem, hisz nincs okod rá.

De nem szóltam. Azt hiszem, még nem érett meg rá az idő, hogy erről beszéljünk. Még korai. Túl korai.

Talpra állítani nem volt megerőltető feladat. Éreztem, hogy kevésbé áll bizonytalanul, de hogy stabilnak mondjam... attól még messze volt.

Óvatos léptekkel kísértem a zuhanyig. Jobb keze a bumszli kötéssel együtt vállamon pihent, hóna alatt tartottam, míg másik kezemmel lezuhanyoztam.

- Nem meleg?

- Nem. Nem. Pont jó.

- Remek.

Fél kézzel szappanoztam le. Igyekeztem úgy igazítani a mozdulataimat, hogy még csak véletlenül se érezze magát kényelmetlenül a kezeim alatt. Ez nem szól másról. Segítek neki. Ennyi. Nem akarom, hogy feszengjen, ha hozzáérek.

Újra a meleg víz alá tartottam. Lemostam az arcát is, finom mozdulatokkal frissítettem fel kicsit. Láttam, hogy jólesik neki a víz. Lehunyta a szemét. Lehet, hogy ezt nem kellett volna, ekkor csúszott meg. Baj nem lett belőle, végeredményben csak egy csuromvizes öltönynadrág lett a következménye a kis megingásnak.

- A francba! Ne harag...

- Akkor fogok, ha be mered fejezni a mondatot.

- De csupa...

- Olyan fajta pasinak tűnök én neked, aki nem tart teljes váltás ruházatot az irodájában?

- Nem mondod.

- Van ott zoknitól kezdve szmokingig minden. És most, hogy újabb titkomra derült fény, megen romlik az értékem a tőzsdén - forgattam a szemeimet, amint lezuhanyoztam a válláról a maradék habot. - Na. Azt hiszem, kész vagyunk - kampóztam vissza a zuhanyrózsát a helyére és éppen vettem volna a lendületet, hogy átirányítsam bágyadt kedvesemet a törölköző irányába, mikor... nekem dőlt.

- Akkor nem bánod, ha vizes leszel?

Tétovázás nélkül köré zártam a karjaimat.

- Nem, Dany. Nem bánom.

Jobb keze a hatalmas kötéssel mellkasomon pihent, másik karja derekam fogta át. Álltunk. Tenyerem simítottam nedves hátára és közelebb húztam. Éreztem, ahogy enyémhez érő combjai vízcseppes nyomán átáznak a szövet eddig még száraz részei is. Nem baj. Homloka a nyakamon, állam alá vettem buksiját. És álltunk.

- Bepótoljuk - súgta a bőrömbe.

- Tudod, mi volt egy éve ezen a reggelen? - szegeztem neki a dallamos, nosztalgia ízével kecsegető kérdést, miközben ujjaim leseperték hátáról a vízgyöngyöket.

- Meséld el.

- Tojástekercset csináltam neked.

- Jé! Tényleg? Mert amikor a suliban kinyitottam a dobozt, azt hittem, valami nokedli vagy ilyesmi. Saját találmányod.

- Köszönöm. Drága vagy. Egy tojástekercsnek sem tesz jót, ha péppé zúzatják. De nem ezt akartam mondani... Ahogy elmentél, Daniell, akkor reggel, én biztos voltam benne, hogy nem fogsz akarni visszajönni. Készítettem tervet a zaklatásodra.

- Miért hitted?

- Hát, életem, azután a gyöngéd és szerelmes búcsúzás után… Kivágtattál és otthagytál magamban. Joggal feltételeztem, hogy kezdhetek küzdeni a kegyeidért.

- Elloptam azt a pizsi felsőd.

- Tessék?

- Akkor reggel elloptam azt a pizsi felsőt, amit otthagytál a fürdőszobában. Aztán felcsapódott bennem az eltűnni a tett helyszínéről ösztön.

- Melyiket lovasítottad meg?

- Aminek most az aljában alszom néha. Azt a puha feketét, aminek van egy olyan csigavonal a mandzsettáinál.

- Daniell, te nem tudod, hogy mit idegeltem, hogy én azt megtaláljam. Félpárzokni fóbiás vagyok. Tudod, ez mit jelent? Tedd át, mit okoz, ha egy ekkora ruhadarabot páratlanul találok.

- Nem szoktam szarkálni. De... az kellett nekem.

- Kis kleptomániás életem, miért kellett neked egy használt pizsama felső, mikor te magad soha az életben nem vetemedtél a viselésére?

- Azért... hogy... kiszedjem a táskából és belekössem egy zacskóba és eltegyem. Ígérd meg, hogy nem nevetsz ki!

- Megígérem. Bár meglehet, könnyelmű vagyok, mert ha most arról fogsz mesélni, hogy akkora sokk volt neked a mi első éjszakánk, hogy azért raboltad el azt a darabot, hogy aztán rituálisan megmágiázd szegény ex-ruhámat azzal a céllal, hogy női bébidollá változtasd át és így rajta keresztül engem is nőneműsíts... Nem fogom tudni betartani.

- Eltettem a fiókba. Jó belülre, hogy ne lássam mindig, csak ha látni akarom. De... ez alatt az egy év alatt... kétszer vettem elő. Legutóbb, mikor dobozba tettem a többi ruhával együtt. A másik meg... Ryu, én azért tettem el azt, mert... Tudtam, ha megérzem az illatát... A kesernyés arcszesz és mandulás kézkrém keverékét... Eszembe jut majd a szoba. Az ágy puhája. A hangod... Szerintem nem is tudod, hányszor mondtad el, hogy szeretsz. A meleg lábad, amit megtaláltam a takaró alatt. A félhomályság, amibe ébredtem... Kikeltem mellőled, hogy pisilni menjek. Voltam már máskor is a fürdőszobádban, de akkor nem tűntek fel azok a dolgok, amik abban a pillanatban szembejöttek. Hársfaillatú volt a vécépapír. Lehet, hogy most elmondom, milyen buta vagyok, de... Én nem szagolgattam még hársfát. Jólesett az orromnak. Ja... Belefújtam. Aztán ott voltak a szappanok. Hármat számoltam meg. Végigolvastam a flakonokon a címkéket. Hajmosás előtti előkészítő, sampon, balzsam, utólagos használtra való hidratáló, hajvégkrémizé, testápolós tusfürdőből kettőt találtam, meg sok különböző illatú fürdőolaj üvegei is ott csavarogtak...

- Értem, hánytorgatod, hogy nekem nem is bogaraim vannak, hanem egy egész ízeltlábú-társulatom. Rendben.

- Pontosan ezt akartam mondai.

- Roppant kedves tőled.

- Mert ahogy ott végignéztem a dolgokon és megvizsgáltam, hogy te még szájvízből is két különböző fajtát tartasz, amit megértenék, ha élt volna még valaki a lakásban rajtad kívül, de így csak mosolyogtam. Aztán amikor visszamásztam a szobába... Az volt az első gondolatom, hogy stikkes vagy...

- Köszönöm. Ez igazán... Köszönöm.

- És... az is, hogy mekkora hülye vagyok.

- Most úgy illik, hogy bőszen helyeseljek.

- Tudod, Ryu... Én egész életemben összeszedtem a legőrültebb dolgokat. Volt kutyánk, aki nem tudott ugatni és a jelenlegi macskám a barátnőmnek hiszi magát, arról nem is szólva, hogy a srác, aki már ovi óta a legjobb barátom, egy háromszáz éves démon. Legalábbis őszerinte. Mindig én találtam meg a vanília ízű különcöt a csokis bonbonok között, meg a fordítva varrt pólót. Kiskoromban egyik születésnapomra kaptam egy plüss kengurut és az erszényében egy kacsa bébi volt. Nagyon szerettem. Én ilyen vagyok, ilyen voltam mindig... és ez tetszik nekem, Ryu, én szeretek így... és ahogy ott álltam az ajtóban... és figyeltelek fújtatni, rájöttem... Te vagy egy újabb dilis dolog. Ryu, voltak sokan. Nem tagadom le. Azt hiszem, szeretek szerelmesnek lenni, de mind jött és elmúlt és jött és elmúlt... Azt hiszem, akkor jöttem rá, mi volt a baj. Tudod, Ryu, egyszer megkérdeztem az aktuális barátnőmet, mi lenne inkább, hidegallergiás hóember vagy virágiszonyos méhecske. És csak nézett rám, rágta a rágóját és gyanakodva pislogott, hogy ez most egy beugratós kérdés-e. De ha neked mondom az őrültségem... Te tudod a választ, Ryu... Te szeretsz érte. Bár fogalmam sincs, hogy miért, de szeretsz érte. Életemben nem féltettem még úgy embert, mint téged. Fogalmam sem volt róla, hogy hiányozhat bárki ennyire. Tiszta volt a kép. Egy idő után... láttam, ami addig homályban volt. Azért töltöttük együtt azt az éjszakát, mert akartam. Holott... Mai napig fogalmam sincs, hogy akarhattam annyira valamit, amiről sejtésem sem volt... De ott az ajtóban... rájöttem a hiányzó kockára. Hogy te vagy a málnadrazsé a citromos cukorkás zacskóban. Érted? Te vagy kocka a szivárvány csíkjain, te az eperfán a barack. Kinyitottam egy könyvet és amikor fejjel lefelé álltak benne a betűk... elbizonytalanodtam. Pedig azonnal rájöhettem volna, hogy az én se-füle életemben a polcon a helye. Azért loptam el azt a ruhát, hogy ha valaha támad egy pici kétség, jön egy érzés és elbizonytalanodnék magamban... Benned... Abban, ami felé megyünk... Akkor eszembe jusson az az éjszaka, mikor rájöttem... Ez a dilis pasas hozzám tartozik. - Puha némaságban tartottam a csuromvíz Daniellt, s az ő balja szorosan ölelt. Hajába mosolyogtam, apró csókokkal hintettem a mézséget. Kis bolond... Én meg a még nagyobb párja. - Tegnap éjjel akartam elmesélni, mi-közben visszaadom a pizsidet.

- Ha... ezt tegnap éjjel mondod el, szeretkezni akartam volna veled azon a szent helyen - csókoltam a hajába és játékos kis vallomása nyomán akarva-akaratlan remegni kezdett a hangom. - Padlón, ajtóban, virágcserép tövében, ahol épp kiejtetted volna a szavakat a szádon.

- Újra?

- Hogy-hogy újra?

- Addigra már lett volna szexelés, persze a süti után, amit sütöttél. Dupla desszert.

- Szóval volt forgatókönyv - mert én, aki maga a lazaság, persze spontán terveztem történni az eseményeket... - Nem baj. Akkor újra.

- Sajnálom, hogy...

- Miért akartad visszaadni?

- Tessék?

- A meglovasított felsőrészt. Miért akartad visszaadni?

- Mert - vonta meg a vállát. Eddig se volt hangos, halkan motyogta nekem a történetet, de most drága erőtlen hangja még tompábban csengett.

- Mert? - súgtam az aranyszálak közé.

- Mert... már nem kell nekem.

Nem tudtam, mit kéne rá mondanom, talán képtelen is lettem volna hirtelen szavakba önteni az érzést, de abban a pillanatban nem is volt rá szükség. Ez a perc nem az én szerelemvallásomról szólt, mert most Daniell adta ki a lelkét és bár tette már számtalanszor, de... Hm. Ha kedvesemet elfogja a láz, hogy valljon nekem, mindig olyasmit árul el, amiről fogalmam sem volt addig a másodpercig, olyan titkot, amit mindig akartam tudni, de kérdezni nem mertem soha. Ha visszanézek, rengeteg tisztázatlan pontot látok a kezdetekben. Az első együtt töltött éjszakánkban, a friss hetekben, tán még több hónapos korunkban is történtek olyan események, melyeknek okát és következményét a mai napig nem tudom hova tenni. Mégsem kérdeztem rájuk soha. Hogy mivel indokolnám tettem, vagy tán szebb lenne mondani, tétlenségem? Millió és egy okom van rá.

Általában féltem a választól. Attól reszkettem, ha a miértet akarom tudni, akkor tán benne is éled a kérdés és a felelet, amit önmagának ad, majd rádöbbenti kettőnk kapcsolatának irrealitására. Igen. Ebben láttam félelmeim kiteljesedését. Mert bár szerelemmámorban úsztam és evickélek jelenleg is, de annyira nem rózsaszín a köd, hogy ne vegyem észre, hogy kapcsolatunk bőven rendelkezik ésszerűtlen történésekkel és tán emiatt ébrednek bennem is különös érzések.

Komolyan, néha saját magamat is megdöbbentettem vágyaimmal. Hogy olyasféle abszurd dolgokra áhítozom, hogy csak egyszer lássam Daniellen, amint megnéz egy férfit. Igen. Őrültség, mert más gyomorremegve őrzi párja tekintetét, én meg, aki szó szerint majd meghaltam, hogy megkaphassam a szívét, arra áhítozom, hogy bámuljon meg egy másik embert. De ha megtette volna... az érzés biztonságot adott volna. Ostobán hangzik, de ha láttam volna, hogy más férfi is felkelti az érdeklődését... Persze csak olyanformán, ahogy futó pillantás vetünk egy vadidegenre, ahogy végigmérünk egy formát, szemünknek kellemes testet és tulaját, abban benne lett volna, mit én vágytam látni... Akkor talán kevesebbszer rémálmodtam volna róla, hogy szerelmem egy napon felébred és rádöbben, hogy semmi keresnivalója nincs, sem a karjaimban, sem az életemben.

Mai napig nem tudom, hogy érez ezzel kapcsolatban. Én vagyok neki az Egy? Vagy csak rajtam keresztül ismerte meg énje azon részét, akit a férfiak is vonzanak? A szobából, amibe belém karolva nyitott be, nyílik még több helyiség, vagy vége, nincs elágazó mellékajtó? Nem tudom pontosan, mi lüktet abban az elvarázsolt gomolyagban, amit a fejében hordoz, de... Az ilyen gyönyörűen mosolyogtató vallomások után úgy érzem, nem is lényeges. Bár szakadatlanul kíváncsivá tesz, hogy kedvesem megnéz-e egy formás popsit, ami történetesen egy hímegyedre nőtt... Elnapolom a kérdést. Mindig megteszem. Talán egyszer majd erre is kapok feleletet. De ha nem... Talán az sem számít.

Csendben álltunk és hirtelen arra eszméltem, karjaim börtönében reszketni éreztem. Persze. Fázott, hiszen meztelen testtel rám tapadva álldogált.

Kisegítettem a kőre, asszisztáltam a törölközőnyúzáshoz, fogkeferágcsához, majd ruhábabújás után az ágybakerüléshez is.

- Rohannom kell - kaptam az órámtól a sürgető infót.

- Valakinek sürgős bőrtúltengése van?

- És még más is - közöltem nevetve, majd kikaptam a táska tetejéről az egyetlen dolgot, ami nem volt belevaló.

- Az mi az?

Jaj, de kis szemfüles, pedig egész kicsi csomagról volt szó...

- Egy piciség.

- Kié? - vallatott szemdüllesztve és én ágya szélére telepedve átadtam neki a rózsaszín ajándékzacskót, hogy megleshesse a tartalmát. Hatalmas szemekkel vette ki belőle a cukorkákra emlékeztető fonott karláncot.

- Te Ryu... - sandított rám. - Te egy tízévessel randizol?

- Tizenegy. Műtünk ma egy kislányt és nagyon fél. Gondoltam...

Hatalmas mosollyal visszahelyezte a karkötőt a csomagba és kezembe nyomta.

- Aranyos doki bácsija van - és mint a színpadon a végszó, benyitott a szobába az én hófehérben tündöklő exem.

Daniell arcán érzéskavalkád, majd félszájjal, motyogó halkan megjegyezte felém. - Az enyém meg egy perverz öregember - és Seire vigyorgott. - Jaj, Numata-sensei, jó reggelt, nem is vettem észre!

- Leszel szíves leszállni az ágyról és még azelőtt kivenni a nyelved a betegem szájából, mielőtt még beleraknád. Ez egy kórház - morgott. Jaj, de műgonosz.

- Ez neked szólt - bökött rám a szőkeség.

Seire sandítottam, aki már szinte a kórlappal tam-tammolt a fejemen.

- Pukkadjon meg, Numata-sensei - fintorogtam rá és kedvesemhez hajolva bezsebeltem a búcsúcsókomat. Hosszan, mélyen, nyálasan... Ó, te jó ég, de jólesett... - Este jövök.

Majd voltam szíves feltápászkodni a takaróról, mentemben vállon veregetni Seit és kifelé lejtve inteni egy pápát mindkettőjüknek. Még mielőtt becsapódott volna mögöttem az ajtó, hallottam Dany kacagó hangját.

- Kösz, hogy intéztél nekem mára némi proktológiát!

- Szeretlek!

Nem kell ahhoz meteorológusnak lennem, hogy az égre nézve lássam, esni fog. Aki nem vak, az észreveszi a gyanúsan kék színeket, az érzi a hűvös fuvallatot. De vannak, akik abban a percben döbbenek csak rá, mi zajlik felettük, mikor megérkeznek a tombolni kész sötét fellegek, s kézfejüket kitartva bőrük felfogja az első hideg cseppet.

Mindenki vidám. Saját szülei megkönnyebbülten nyugtázták, kisfiukkal minden a legnagyobb rendben. Nevet, csacsog, halomra rakodja szokásosnál is kacagtatóbb őrültségeit, viccel, butáskodik. Daniell az Daniell...

Hogy megállapítsam, morajlik valami a mélyben, ahhoz nem kell pszichiáter diplomának lógni az irodámban. Látom gyülekezni a felhőket, pedig még tiszta az ég. Ragyog a nap... De hamisan teszi. Fénye nem az a boldog tündöklés. Csalóka szemfényvesztés minden arany sugár, s aki hagyja magát, azt könnyedén vakítja el.

Az ember szereti önmagát áltatni, saját kezével oltani ki önnön szemének világát. Örök érvényű: hiszem, ha hinni akarom. Pedig, ha megpróbálnának a távolba kémlelni, látni a fénye mögé, észrevennék a beborult tájat, lelkének baljóssá sötétedő egét, s tudnák ők is, amit én attól a perctől érzek, mikor felnyitotta ezüstszürke szemét...

Még két perc és itt a vihar.

~ folyt. köv. ~