Daniell I/5. - Megrögzött Ryu

Kezdek egyre bogarasabb lenni. Mostanában döbbentem csak rá, hogy egyre hülyébb szokásaim vannak. Például, ha nem találok egy bizonyos márkájú tejet, akkor inkább nem is veszek. Háromnaponta áthúzom az ágyneműmet és a szekrényemben színárnyalat szerint sorakoznak az ingek… és ha már a dilijeimnél tartunk, valaki mondja meg… miért van az, hogy két óra megfeszített gyakorlás után csak egy vágyam van? Csokit akarok enni. Egyszerűen nem értem, miért. Olyan, mint egy rossz beidegződés. Leteszem a kardot, lehámozom magamról az izzadt cuccaimat, beállok a zuhany alá, leáztatom magamról a verítéket, megtörölközök és mire újra tisztán, kellemesen kimerülve a rendes ruhám kerül rám, abban a percben… csokit! Pedig nem szeretem az édességet, vagyis nem különösebben. Nem sorolom magam a torkos fajtába és mégis, ilyenkor úgy érzem, meghalok érte. Szerintem egy édességgyártó cég kizárólag azért állíttatta fel ezt az automatát ide, a terem közelébe, hogy én kedvemre nassolhassak. Így ha edzés után megyek a kocsimhoz, elkerülhetetlen, hogy útba ne essen és én ne úgy baktassak tovább az autómig, hogy egy mogyorós, töltött vagy épp karamellás fogromboló lóg a számban. Mint most is.

Kezemben a sporttáska, tetején kényelmesen pihen a tokjában a kard és kommunikációs nyílásomból egy nápolyis szelet kandikál kifelé.

Mikor megálltam a kocsi mellett, na akkor jött a bonyolultabb része, legalább a körülöttem lévő emberek jól szórakoztak… Egyik kezemben az edzőholmim - könnyebb lett volna, ha egyszerűen lerakom, de minden nyirkos, biztos esett, amíg bent voltam - na, na mondtam! Ez a sokadik! Miért nem szarom le, ha mocskos lesz a táskám alja? Majd kimosom. Mondaná valaki, aki normális, de én… én nem. Én inkább előkaptam nemlétező artista előtanulmányaimat és nekiálltam megoldani a helyzetet. A csokit a számba vettem, hogy így felszabadult jobb kezemmel nekiálljak felkutatni a valahol a kabátom zsebében lapuló slusszkulcsot. Nehéz feladat és amíg áttörök a papírzsebkendőkön és bizonylatokon, még ez a zakatoló vonat is az agyamra megy. Nem lehetne lehalkítani? Írok egy kérvényt. Kérem a vonatok mielőbbi hangtalanítását, ugyanis zavar a koncentrációban és itt kérem életekről van szó! De… legalábbis egy tiszta táskáról mindenképpen.

- Helló!

Apró szurka ért. Valaki vállon piszkált. Mutatványom félretéve hátra néztem, mert furdalt a kíváncsiság, ki az a bátor, életét elunt személy, aki bökdösni mer egy ekkora pasast, mint én. Akinél ráadásul van egy nem szerény méretű katana, furcsa mozgásgyakorlatokat végez az utcán és teszi mindezt eléggé este, egy szelet csokival a szájában. Aztán az összes kérdésem aktualitását vesztette, mikor megláttam az ujjhoz tartozó egyedet. Gondolhattam volna, hogy a lény nem épelméjű, de legalábbis agyának egy része nem rendeltetésszerűen működik, az fix. Egy Daniell.

- Hia, mihteheseltehelre?

- Nem értem - mosolygott rám. Szemeit összeszűkítette, próbált a számról olvasni. Nem ment… tele van.

- Haf höföntem…

- Hm…fegítef nefed. - Laza mozdulattal rántotta ki számból a félig rágott csokoládét. Klattyantam egyet.

- Köszönöm, így valóban könnyebb. Elölről kezdem. Szia. Mi járatban errefelé?

- Juj! Izgi! Helyrejött a beszédközpontod! Csak kikísértem a barátnőmet a vonathoz. A búcsúzkodás kicsit hosszúra nyúlt… lekéstem a sajátomat, most megyek a buszhoz. Kicsit kacskaringósabb, szerintem igazából valami városnéző szerkezet, de ez van. Úgyhogy nem is tartalak fel, látom valami artistaszámba oltott bűvészprodukciót gyakorolsz. Nem találod a nyulat?

Milyen vicces gyerek ez a Daniell. Egyszer még valaki szilánkosra töri a csontjait a barátságos humoráért…

- Nem akarom a következő buszt is lekésni, így is vagy másfél óra lesz, amíg végre hazaérek és már amúgy is hulla vagyok. Többszörösen kihantolt, bomladék hulla - jegyezte meg furcsa hangsúllyal. Juj, csak nem célozgat valamire? Kis hülye. Három szó - nem vinnél el? Ja meg egy negyedik: légy szíves. Néztem még egy darabig, azon tallózva mekkora könyörgő szemeket képes még növeszteni, aztán megszántam. Nagylelkű leszek.

- Elvigyelek?

- Igen! Bírnám!

- Gondolom. Cserébe te segítesz nekem.

- Igenis! – tisztelgett. -… Mit?

- Fogd ezt meg egy pillanatra, kérlek.

Ahogy a kezébe adtam a táskám, hirtelen megtántorodott a váratlan súly miatt, de férfias büszkesége nem engedte, hogy gyenge kissrácnak látszódjon. Így derekasan várt, amíg előhalásztam a kulcsom.

- Bankot voltál rablani? A zsákmány itt lapul a táskádban, mi? - méregette a méretes pakkot, aztán felismerte, mit tarthat a kezei között. Amint azonosította, mi van a tetején, teljesen felvillanyozódott. Szinte láttam a kékes fénnyel játszó áramsugarakat fel-felvillanni az aurája körül. Hálát adtam az égnek. Biztos vagyok benne, ha lenne legalább egy szabad keze, már rég itt ugrándozna, karddal döfködve és vagdalkozva. Még rágondolni is borzasztó! Össze-vissza tapogatná, bemaszatolva a pengét, telerakná zsíros kis ujjlenyomatokkal. A gondolattól is nyilallni kezdett a fejem.

- Nem. Jobb, ha nem tudod…

- Valld csak be, hogy felkockáztál valakit ezzel a hentelésre való szurkával és a szépen darabolt részeit most viszed elásni egy titkos helyre.

Megpróbáltam rendkívül vészjóslóan nézni rá, miközben már megkerült kulcsommal kinyitottam a kocsiajtót.

- Már túl sokat tudsz. Szállj be. Kocsikázunk egy kicsit…

Olyan hangosan kacarászott, hogy majdnem elejtette a rábízott csomagot. Gyorsan kikaptam a kezéből. Még csak az kéne, hogy valami baja legyen az egyik legféltettebb kincsemnek.

- Na, most komolyan, mit csinálsz ezzel? - bökött a tokra.

- Fogpiszkáló. Mindig viszem magammal. Szeretek sajátot használni.

- Kooomolyan!

- Iaidózok.

- Nem is tudtam. Miért titkolódzol el ilyen fontos információkat?

- Nem titkolom, csak egyszerűen nem került szóba. Nem tartottam fontosnak.

- Ezt úgy mondod, mintha nem lenne semmisemnem! Ez nem egy olyan megszokott dolog.

- Nekem az.

- Régóta?

- Eléggé.

- Mióta?

- Miért érdekes ez?

- Csak kíváncsi vagyok.

- Kiskoromtól. Talán már lehet húsz éve is. Nem tudom pontosan.

Beállt közöttünk egy felettébb könnyed, egyperces hatásszünet… aztán…

- Olyan rég!?

- Köszönöm.

- De hát az rengeteg!

- Ez… igazán jólesik…

- Nem, nem. Komolyan. Húsz év… - hüledezett, még jó, hogy a szemei nem estek ki a helyükről, bár amekkorára mereszti őket… még minden megtörténhet. - Húsz! Az sok! Nagyon sok!

- Na jó…

- Nem úgy értem, hogy öreg vagy meg ilyenek, csak mégis… húsz év.

- Elég.

- Az azt jelenti, hogy amikor nekem legeslegnagyobb gondom az volt, hogy a bárányos vagy a nyuszis rugiba akarok belebújni, akkor te már éles tárgyakkal vagdalhattál!

- Na, figyelj, még fokozod egy kicsit és mehetsz a megállóba, várni a buszodat. Álmosan zötykölődhetsz hazáig mindenféle jöttment emberekkel, akik rád tüsszögnek, meg beleolvasnak a könyvedbe, én meg fénysebességgel fogok hazasiklani és közben talán eszembe jut, hogy melyik megállónál járhatsz…

- Félsz attól, hogy rád tüsszögnek?

- Nem félek, csak nem… Hogy jön ez ide?! Ha továbbra is úgy hüledezel itt nekem, minta azt jelentettem volna be, hogy 1567-ben jöttem a világra, akkor tömegközlekedni fogsz, én meg egyedül autózom.

- Jól van, na! Nem úgy gondoltam! Csak ez érdekes. Annyira különös. Hogy nem unod?

- Te unod a festést?

- Azt nem lehet megunni.

- És itt a válasz neked. Na, kérem a csokimat. És szállj be, mert fázom, fáradt is vagyok és ha nem indulunk el hamarosan, akkor elalszom - közlöm vele halálos komolysággal. Hát őt elnézve, nem lehet éppen melege neki sem. Az a vékony nadrág szerintem elég hideg, nem is említve ezt a dzsekiféleséget, ami hanyagul lóg rajta. Figyelve a felettébb könnyed és stílusgyilkoló kompozíciót akaratlanul is eszembe jutott, anyucija nem tanította meg öltözködni? Mit neki idő és összhang! Talán az egyetlen értelmes dolog az a hatalmas zöld sál, amit háromszor, négyszer körbetekert a nyakán.

De ha ez nem lenne elég, amivel garantáltan ki tud akasztani, az a borzalmas, fekete szemceruza, amivel most is körbe van mázolva a szeme, ami… szürke színű. Jé! Eddig nem is vettem észre, hogy ilyen érdekes… Miért kellett volna? Nem nézegetem a szemét! A szellős ruháit annál inkább. Látszott, hogy fagyoskodik bennük és mégis, még mindig állt velem szemben és töretlenül somolygott, amíg én próbáltam szigorú és goromba arcot vágni… nem ment sokáig. Ránéztem és nekem is mosolyognom kellett. Ki állta volna meg? Haja még a szokásosnál is borzasabban szőkéllett, erről tett a hűvös esti szél. Orra hegye piros, bőre is márványos, szinte leheletnyire kékben játszott és mindamellett, hogy az egyik lábáról a másikra lépkedve próbálta elűzni a belémaró barátságtalan hideget, vidámság ült vonásain. Őszinte vidámság. Ha jól belegondolok, még sosem láttam szomorúnak.

- Fáradt vagy? - csilingelte.

- Mondtam. Kicsit. Kicsit nagyon. Ha lenne jogsid, akkor hazavitetném magam veled.

Ez volt életem egyik legkönnyelműbb kijelentése. Szemei olyasfélén csillantak fel, mint aki előtt kicsapták a mennyeknek kapuját... Csokimat villámmód nyomta a kezembe.

- Van jogsim.

- Ó…! Igen? Kár, hogy nincs nálad… - próbálkoztam kétségbeesetten, mert csöppet megijesztett a mozdulat, amellyel elkezdett kutakodni az oldalán fityegő táskájában.

- De itt van… valahol! - Hidegzuhany…

- Hát… nem baj - fogtam le finoman, de határozottan a kezét, ezzel jelezve, hogy ne is kutasson tovább. - Akkor sem vezethetsz! Csak jó fej akartam lenni - de nem tudtam letörölni lassan kékülő ajkairól vidám mosolyát.

- Jól vezetek. Tartsak bemutatót?

- Szállj be - böktem az ajtóra és ő röhögcsélve átszökellt a másik oldalra, s bepattant az anyósülésre. Végre. A kellemes melegben lassan kezdtem kiolvadni és végre nekiállhattam, hogy megegyem a maradék csokimat is. Igaz, ezzel a ténykedésemmel kicsit szabálytalankodtam, de az édességemről most nem vagyok hajlandó lemondani, így csak remélhettem, hogy egy rendőrnek sem szaladok hívogató karjai közé. Szeretek sötétben vezetni, csak a jazz szól halkan s én csöndben nézem a gyorsan változó éjszakai tájat, amit magam mögött hagyok.

- Nincs még egy?

Bár a csönd hiánycikk egy Daniellel mellettem.

- Mi? - néztem rá szemem sarkából, figyelmem fő vonalát továbbra is az útnak adva.

- Csoki.

- Nem is tudom. Az előbb leöregeztél, ha most édességgel kínállak, még rám fogod, hogy cukrosbácsi vagyok.

- Azok nem így néznek ki.

- Hánnyal találkoztál? - kérdezem, miközben szememet még mindig az úton tartva kikotortam zsebemből a másik szeletet. Felé nyújtottam.

- Eggyel sem. Csak tudom - rántott vállat, miközben elfogadta a felé nyújtott darabot. - Bizti nem baj, ha megeszem?

- Biztos.

- Köszönöm.

- Hm. Szívesen. - Gondoltam ezzel lezártuk. Jön a csend… juj, de naiv vagyok! Hát nem…

- Szóval ma egy fontos infóval lettem gazdagabb - közölte két harapás között.

- Mégpedig?

- Eddig is volt halvány sejtésem. De most már teljesen biztos vagyok benne. Te egy szamuráj vagy - mulatozott teli szájjal, de ez nem akadályozta meg, hogy tovább beszéljen. - Egy olyan igazis.

- Szamuráj. Én?

- Van még ilyen, amit titkolsz, vagy… helyesbítek, amit „nem tartasz fontosnak”?

- Nincs. Semmi ilyen nem jut az eszembe. Unalmas pasas vagyok.

- Nem is.

- Hidd csak el. Így van. Én csak tudom. Magammal élek már a kőkorszak óta.

- Szerintem ez hazudás és én az olyanokat ki szoktam orrolni.

- Juj, de félek - sercintettem oda a felettébb vészjósló hanghordozással felém küldött mondatra.

- Be kell vallanom…

- Csak semmi súlyosat, elég a kockahulla a sporttáskámban…

Csokishahota.

- Nem, ez más fajsúlyú dolog. Most már megmondhatom, azzal a szándékkal tartottalak fel, hátha felajánlod, hogy hazaviszel.

Micsoda titkot tárt fel előttem!

- Igen, tudom.

- Honnan?

- Sejtettem.

- És tudod, miért?

- Ne kímélj.

- Mert Szamuráj vagy.

- Aha.

- Baj?

- Mi?

- Hát, hogy aljas módon benyafogtam magam hozzád.

- Nem, dehogy. Egy irányba megyünk.

- Jó. Most, hogy már gyóntam neked, megnyugodott a lelkem.

- Ennek igazán örülök.

És újra csend. Balzsam a fülemnek. Csak a halkan ciripelő zene, s a motor búgása…

- Mi ez? - kérdezte és nem csak saját hangját, de a hifiét is duplájára csavarta.

- Zene - tettem elé a hőn áhított választ.

- Ó. Igen, már találkoztam ezzel, abban a nagy képdobozban, amiben icipici emberkék élnek…

- Jazz. - Néha én is nevethetek.

- Juuuj….

- Mi az?

- Mondd, Ryu-san, hogy csinálod, hogy nem alszol el vezetés közben?

És belégzés, és kilégzés, belégzés, kilégzés… Először kiröhög a kis takony, hogy szenvedek, mert hogy nem vagyok polip és ezért megpakolva nem tudom egykönnyen kinyitni a kocsimat, aztán leöregez, majdhogynem apókának kezdett szólítani és mindennek tetejében, éppen most ragasztotta a homlokomra az „unalmas” táblát. A kis pisis.

- Te most kóstolgatsz engem, Daniell?

Egy pillanatra oldalra néztem, hogy lássam az arcát. Számító vigyorra húzódott a szája széle, a kékesen maszatos szempár elszántan szuggerált, még az ajkait is beharapta. Átható gonoszsággal méregetett.

- Igen. Kicsit.

- Meguntad az életedet? - Felvettem a kesztyűt. Rásandítottam egy fenyegető mosoly kíséretében.

- A te hibád! Olyan higgadt vagy. Ez kihívás. Kíváncsi vagyok, meddig mehetek el…

Juj, de ördögi terv! Nem ő az első, akit arra ingerel az önuralmam, hogy tegyen ellene, csak aztán… meglepődnek, ha sikerül.

- Eddig.

- Á, nem hiszem. Szerintem még feszíthetném egy csöppet azokat a húrokat! Hidd el, megvannak a módszereim. De mivel jelen pillanatban nincs más megbízásom és így te vagy az egyetlen, akitől pénzt várhatok huzamos időn belül, békén hagylak.

- Lekötelezel.

- Mesélj valamit.

- Azt mondtad, nem feszíted tovább.

- Igaz. Akkor én mesélek.

- Még mindig feszegeted. - De mintha a falnak mondanám…

- Képzeld el…

Hazaérve hatalmas dilemma elé kerültem. Hát igen. Az élet csupa döntés és egy felnőtt férfinak, mint én, illik határozottnak lennie ilyen téren. Egyek vagy zuhanyozzak előbb? Mekkora probléma! Lassan eljutok odáig, hogy szavazásra bocsátom egyszemélyes háztartásom lakói között, hogy hol nyomjam a fogkrémet. Valaki felfújt egy léggömböt a gyomromban vagy pedig éhes vagyok. Próba szerencse, hátha mégsem lufi… megyek enni.

Ahogy vonszoltam át kimerült részeimet a nappalin, látóterembe került a sokgombos kis vacak, így felkaptam a távirányítót. Jöjjön az információ-áradat! Mi történt a világban. …nyolcas ikreket szült… lemondott, mert megzsarolták… odabilincselte magát… Faarccal hallgattam elfele menet a hírolvasónő kellemetlenül álmosító hangját …szétverte… meglincselték… tüntettek… Kivettem a tejet, öntöttem a müzlire, lassan kavargattam az ezerféle dologból álló, hű de egészséges zagyvalékot. …felrobbant, …1200-an meghaltak, …öngyilkos merénylők… Lassan ázott el a kezemben lévő kerek tálban a vacsorám, amíg egyre guvadtabb szemekkel meredtem a foszló zabpehelyre és társaira. …kisiklott egy vonat, … halottak száma ismeretlen, …további sérültek…

Na jó! Azt hiszem, elég. Mi van a világgal? Mindenki megőrült? Lehet, hogy ha holnap kimegyek az utcára, már szinte egyedüli értelmes lény leszek s rajtam kívül csak pár túlélő fog bolyongani e kihalt bolygón, mert a többiek kiirtották egymást? Ember, mint értelmes lény… Bizarr gondolat, legalább annyira, minthogy rajtam múljon egy új faj megteremtése. Juj. Általam határozottan halálra lenne ítélve még az a maroknyi megmaradt civilizáció is. De legalább egy jót mosolyogtam, annak ellenére, hogy a fakó hangú nőszemély további borzalmakkal bombázta kába agyamat. Kifogyhatatlan és eltántoríthatatlan, de lekapcsolható….

Ahelyett, hogy a müzlitől lettem volna egyre kellemesebben jóllakott, a hírek kezdtek a gyomromra menni. Újabb határozott döntés - köszönöm szépen, erre a hétre elég a tv-ből. Határozottan.

Kezemben azzal a fűrészpor ízű csirketáppal, amit mellesleg nem veszek soha többé, elnyúltam a hatalmas kanapén, lábamat a támlára rakva pihentettem. Inkább a csönd. Az jó. Bár, ha az ember a nyugalom tökéletes ellenszerére kíváncsi, hát az Daniell. Az elmúlt órákban azt hittem, hogy lefejelem a műszerfalat. Először megfordult a fejemben, hogy pénzt ajánlok neki egy perc békés hallgatásért, esetleg finoman kinyitom az ajtót és kivetem magam a kocsiból, vagy inkább elvetemült módon őt lököm ki… Na jó, csak eleinte. De csak mondta és mondta és mondta.

A vége felé feltűnt, hogy nem is beszél olyan baromságokat, bár az is meglehet, hogy az agyam vadul nekikezdett lidokaint termelni, ezért nem éreztem azt a kellemetlen fájdalmat a homloklebenyemben. Mindent túl alternatív szemszögből néz, nagyon sajátos látásmódja van és igen idegesítő is, ahogy zsong. És ami még idegesítőbb… Ez a borzadály, ami lassan már az összes tejet beitta és most mint valami gusztustalan massza, halott gabonatetem, tapad a tál aljára és én még mindig próbálom felkaparni a kanalammal.

Ez az eredménye, ha az ember ösztönei ellen cselekszik. Nem szabad feladni azt, ami már bevált. Kit érdekel, hogy rugalmatlannak tartanak miatta! A régi müzlimet akarom! De nem most. Azt hiszem, rosszul vagyok. Elég a zabból. Aludni, aludni… aludni.

Igen, ezt határoztam el kb. tizenöt perce, de nem megy. Zsibbadt és végtelenségig megkínzott tagjaim nem vágynak a mozgásra. Jelen pillanatban nem értek egyet velük. Az ágyamban szeretnék feküdni, ahol elég hely van ahhoz, hogy mint egy kivasalt béka, teljes hosszamban elnyújtózzak. Ó igen, és valaki dörzsöljön be valami finom olajjal és masszírozza végig megdolgoztatott izmaimat. Persze. Csak csettintek és beviharzik egy száznyolcvan magas, bronzbőrű, széles vállú, hosszú feketehajú, smaragdzöld szemű, csábító mosolyú és nem utolsósorban tűzforró masszőrfiú, aki most ugrott le valamelyik női magazin wellness rovatának hasábjairól. Az egyik kezében lótuszvirág illatú olajjal, a másikban valami trópusi koktélcsodával és epekedve várja a parancsaimat. Tudnék mit… Na jó, ez már durva. Tényleg megyek aludni.