Daniell I/3. - Egy, kettő, három

Az elsőt túléltem, bár szentül hittem, tetoválással a karomon fognak csak kiengedni és egész életem leélhetem majd egy vonalkóddal a nyakamon vagy valami börtönkaristtal a farpofámon. De mivel én nem villantottam használható ötletet a közös program céljául, kénytelen voltam behódolni újdonsült művészem akaratának, aki szerint a tetoválás varázslatos tudomány, amivel meg kell ismerkedni. Persze véletlenségből pont tudott egy helyet, ahova elmehettünk megcsodálni, mit karcol fel a mester a szerencsés kamikázék combjára, felkarjára s egyéb helyeire.

Percekig nézegettem vele a prospektusokat, miközben ő élvezettel böködte a képeket, totózva, mi is az én esetem és mit tudnék elképzelni különböző darabjaimon. Próbáltam én visszavágni és inkább ráhárítani a feladatot, hogy nyilatkozzon, mely pecsétet is akarná ő hófehér bőrére erőszakolni, de vadonatúj ismeretségem csak legyintett viszontpróbálkozásomra. Ezt indokolta azon roppant egyszerű kis történettel, hogy drága édes anyukája farokpörzsöléssel fenyegette meg, ha meg meri rongálni a tulajdonát. Kilenc hónapig növesztette egyetlen kisfia testére a bőrt és elmondása szerint nem azért tette, hogy utána a drága gyermek összefirkálja, mint egy kifestőkönyvet.

Egyet tudtam érteni a gondolattal, csak arra kértem választ, hogy ha ő maga ennyire szögesen a testpingálás ellen van, akkor mégis mi a réti kabócáért akarja mindenemre rátűztetni azokat a visszataszító kék képeket? Hát arra jutott, rózsaszín betűpörgetője éppen elég indok nekem. Kiöltötte rám a nyelvét.

A harmadik telefonkönyv vastagságú katalógusnál besokalltam. Rám jött a kötekedhetnék. Ráböktem egy kanapéra és megtudakoltam, hogy ugyan mondja már meg nekem, mert lehet, hogy én ehhez már öreg vagyok, de valóban van olyan elvetemült lakója ennek a bolygónak, aki fizet azért, hogy a karjára örökítsenek egy bútordarabot? Ekkor Daniell számomra felettébb elvetemültnek ható mosolyt halászott elő tán az oldaltáskájából, majd rám hagyományozva furcsán gonoszkás vigyorának emlékét, otthagyott a sarokban a gigantikus fényképalbum-halmazzal.

Szinte röpke pillanatok szálltak csak tova, s előcsörtetett egy hórihorgas figurával és elém toppanva bemutatkozást eszközölt. Szófa nevű barátját elmondása szerint több mint negyven tetoválás tarkította, melyekből jó párat volt szerencsém még ott, a helyszínen megtekinteni. Egyéb ülőalkalmatosságok között a képen látható háromszemélyes kanapé is rajta virított. Ehhez már nem tudtam mit hozzáfűzni. Üdvözöltem a berendezési tárgyról elkeresztelt, ijesztően nyurga tetoválógurut, ő közölte, hogy felettébb szép, ápolt a bőröm, és hogy öröm lenne vele dolgozni, tán még ingyen is bevállalná. Biccentéssel köszöntem a bókot, s bólogattam, hogy majd megbeszéljük, de előtte szeretnék elmenni lövetni pár fémet ide, meg oda, s miután sárgára festettek, plusz megvolt a pár próbajárat a sínpályán és már a csilingelés is megy, akkor majd jövök és az övé vagyok, hogy a hátamra tehesse az Alpok egész vonulatának dombortérképét. Szófa nem egy IQ bajnok. Repesett a boldogságtól, Daniell meg fantasztikus tehetséggel játszotta át az alakításom fakasztotta röhögőgörcsöt őszinte lelkesedéssé.

Második programunkat úgy gondoltam, nem hagyom erre a szeleburdi csodabogárra, így teljes erőbedobással rávetettem magam az ügyre. A sors kegyetlen, kiszámíthatatlan és roppantul kárörvendő. Éppen emeltem a kagylót, hogy sürgetve a minél előbbi énmegismerést, újabb időpontot fixáljak Daniellel, mikor is a mobilomra érkezett SMS tudatta velem, hogy azonnali hatállyal rohanjak a megadott címre. Csapot, papot, de még majdnem a cipőmet is magam mögött hagyva loholtam el randevúzni, mindezt azért, hogy megcsodáljam egy bontás előtt álló csillagvizsgáló utolsó napját. Hát igen. Planetáriumoztunk. Végigsétálva a falak között, meg kellett állapítanom, én már évekkel ezelőtt is már a földdel tettem volna egyenlővé ezt a kis sufnituning égfürkészőt, de a mellettem kavernyáló fiú szemlátomást valami más dimenzióban mozoghatott, ugyanis ő majd bepisilt a látvány adta boldogságtól. Pergő festék és kikopott tarka kőpadló. Kísértethangulat, romvarázs.

Ellődörögtünk erre-arra, majd behuppantunk az utolsó vetítésre, ahol is hanyatt vágtak minket székestül-mindenestül, hogy nézhessük a kavargó plafont. Narráció nem volt, de a kedves technikus bácsi beüvöltött az egyik ajtón, hogy sajnos a hangszórók bemondták az unalmast, de azok odafent csillagok és bolygók, ja meg ne öntse ki senki az üdítőjét, mert azt szigorúan kizavarják, és hogy a kölyök, aki lepisilte a kettes vécé ülőkéjét, ne kerüljön a szeme elé, mert nem áll jót magáért. Daniell rám sandítva megkérdezte, elbírunk-e a technikus-képződménnyel, mire én hangulatomhoz mérten villantottam egy mosolyt, míg megfogalmaztam a gondolatot, hogy ha lepisilte az ülőkét, akkor legyen férfi a talpán és vállalja, hogy a pókhasú fickó megkergeti a partvissal és ha beérte, büntetésből majd neki kell levágni a lábkörmeit.

Az iszonyt vonásairól hamar levarázsolták a csillagok. Délután fél négykor hanyatt fekve néztük az éjjeli égboltot. Több műtétem is volt aznap és egy még nekem is túl hajnali kelés a hátam mögött, így már éppen készültem kellemesen elfészkelve álomba szenderedni, mikor a mellettem gubbasztó művészúr elkezdte regélni, mit is látunk odafent.

Percekig beszélt. Csillagképekről, robbanásokról, melyektől megszülettek. Miért az a nevük ami, melyik csillag melyik pontja alkotja egy kép darabját s hogy vannak, melyek többnek is tartószögei… Ámulva hallgattam, ahogy mesél. Mintha lexikon lenne kicsapva szemei előtt, akárha könyvből olvasta volna. Rengeteget tudott és én megdöbbenve eszméltem rá, iszom minden szavát. Tán egy órája suttoghatott csillagmesét, mikor egyszer csak felsóhajtva közbetűzte, hogy milyen jó is lenne, ha tényleg ismerné őket, és megtudakolta, nem tudok-e neki legalább egy valódi csillagképet mutatni…

De a harmadik… ott nem hagytam magam. Bár az első gondolatom az volt, hogy szívesebben mentem volna erre a kiállításra egy magasabb, vállasabb, szoláriumbarna pasassal, aki talán kicsit hallgatagabb… Sokkal hallgatagabb és csak akkor nyitja szólásra cseresznyepiros ajkait, ha sziporkázó humora, vagy éles esze kíván megmutatkozni. De mivel legnagyobb sajnálatomra ilyen nem volt a láthatáron - pedig én feszítve figyelek -, így maradt egy vashiányos, cingár, szöszi egyetemista és a „csipcsipcsipcsipcsipcsipcsip” befoghatatlan kereplője. Ha ló nincs, nesze Ryu, itt egy cickány. Aztán meglepetésemre az „ismerd meg, mi tetszik Ryunek, kötelező program á la Lewis Daniell” nem sikeredett annyira borzasztóra, mint amilyenre számítottam. Talán még jól is éreztem magam. Igen, és még nem is először esett meg. Határozottan furcsa.

Ráérősen lépkedtem a még kellemesen langyos estén. A kora esti zsongásnak megvolt a sajátos hangulata. Kicsit ábrándozós, elmélázós érzés jött rám tőle. Talán ezért fordulhatott elő, hogy még mindig hallgattam Daniellt és a bőr még az arcomon volt. Kifejezetten toleránsnak éreztem magam és ezért megérdemeltem egy vállveregetést. Jól van, Ryu! Támogasd a művelődő ifjúságot… persze, csak amíg nem rágcsálja szét az idegeidet.

Komótosan sétáltunk vissza a kocsimig. Szinte a világ másik végén tudtam csak parkolni, de nem bántam. Szórakozottan nézelődtem, zsebre vágott kézzel, könnyedén, bár a mellettem galoppozó fiú némiképp nehezen vette fel a tempóm. De látszólag ez nem szegte kedvét. Loholt a nyomomban és magyarázott. Teljesen el volt ragadtatva. Ő az élménytől, én meg attól, hogy nincs rajta szemfesték. Az este másik hatalmas meglepetéseként ért, hogy képes volt normálisan felöltözni. Kikerültek a fémek a különböző testrészeiből, csak egy-egy finom kidolgozású ezüst gyűrűt hagyott mindkét mutatóujján, meg egy apró, esőcseppre emlékeztető fülbevalót a bal fülében. Határozottan helyes volt és pár évvel idősebbnek is tűnt. Nem gondoltam volna.

Először nagy dilemmát okozott, szóljak-e, hogy ne pompázzon rajta millió csiribiri és a fekete karmok kontra foszlott farmer sem lenne a legjobb választás. Kellemetlen lett volna, ha figyelmeztetnem kell, de nem éppen ez az a hely, ami a szakadt rockerkölyköket tűzte ki célközönségül. Ezer kő esett le a szívemről, mikor a galéria nevét meghallva, néma hápogásba kezdett. Feltételeztem, ha hallott róla, tudja mik az íratlan szabályok. És tudta. Nem is gondoltam, hogy ennyit férfiasít rajta az öltöny. Jól állt neki a fekete, bár a helyében inkább valami bordós-vöröses inget vettem volna alá, fekete nyakkendővel, de nem kötözködöm. Így is nagyon pozitív csalódást jelentett. Egyvalamiben viszont nem hazudtolta meg önmagát. Ömlött belőle a szó. Egyenként emlékezett minden egyes képre, s hogy miért tetszett, vagy miért nem. Lenyűgözött a lelkesedése. Olyan átéléssel mesélt, hogy hiába voltam ott én is, legszívesebben visszamentem volna, hogy újra mindent megnézhessek, ezúttal az ő szemeivel, mert valahogy… mintha mást látna. Nem csak festéket, vásznat, rajta képzelt vagy valódi alakokkal, inkább életeket, sorsokat, keserűséget, gyönyört és megannyi érzést… mintha mindent megélne, amit a művész, mikor alkotott. „Szakmai ártalom”?

- Komolyan köszönöm - nézett rám újra. Azok az érdekesen kékesszürke szemei csillagokkal dobálóztak.

- Komolyan nincs mit - közöltem vele, az este folyamán már nem számoltam, hányadszor. Kezdtem attól tartani, hogy ha még egyszer el kell mondanom, piros csőröm és zöld tollaim nőnek.

- De van! Amikor azt mondtam, menjünk el egy-két kiállításra, hogy lássam, milyen az ízlésed e téren, én valami ingyenes tárlatra gondoltam. Tudod, ahova mindenki bekószálhat, bámészkodhat, nem az egyik legelitebb galéria újonnan nyíló banzájára, pezsgővel, meg egy halom ismertebbnél ismertebb arccal. Láttad azt a riporternőt? Két képet is vett! Pedig, te jó ég… És biztos rengeteg pénzedbe került, hogy bejussunk!

- Valójában semmibe - állítottam le, mielőtt még jobban belemelegszik.

- Nem? Ó. Hm. Ishigorou-san, ne haragudj, nem hiszem el. Mindennek ára van. Ki vele! Hány emberrel kellett lefeküdni a belépőnkhöz?

A sanda mosolyra, amit növesztett, nem tudtam vonalzó-egyenes szájjal maradni. Felnevettem. Nem is tudja, hogy majdnem beletrafált. Hát igen. Nem árt, ha az ember jóban van a befolyásos exekkel. De ezt inkább nem kötöttem az orrára.

- Sokkal. Nagyon sokkal - közöltem elkomolyodva. Ő meg vidáman nyerített.

- Haláli. Ezt nem gondoltam volna!

- Mit is?

- Hát, amikor először láttalak, nem hittem, hogy valaha hallok tőled egy poént… és erre tessék! Ma este is már a sokadik! Az első progi után még feljegyeztem, hátha éppen egy különleges eseménynek voltam szem- és fültanúja. Először azt hittem, véletlen, hogy elvétve akadtak még itt-ott humorkák. De ma! Több is! Te viccelsz! Még talán egyszer farmerban is látlak.

- Miért lenne az olyan különleges?

- Most talizunk ötödször. - Persze, mert ő beleszámolja azt is, mikor rám rontott ebédszünetben és az ő szavaival élve „fánkolni” rángatott… - Az első kettőnél még úgy gondoltam, hogy valami hiper fontos tárgyalásról vagy éppen jövőben, esetleg temetésről. De tudod, mostanra úgy fest a dolog, hogy csöppet talán, hogy is mondjam… olyan vagy… tudod… kicsit…

- Jól öltözött? Elegáns? Precíz?

- Görcsös. Mandzsettamániákus. Nyakkendőfüggő. A „legfelső gombot is begombolom” kényszerrel.

- Hogy?

- Olyasvalaki, akinek névre hímzett türcsiszett van a fürdőszobában és kétféle szappan, egy szebb és egy mindennapra.

A kis takony… és akkor mi van? Más is tart kétféle szappant a fürdőjében. És mi az a pár monogramos törölköző? Miért olyan nagy dolog ez? És nem csak öltönyöm van!

- Képzeld, lehet, hogy most olyan dolgot mesélek, ami egész fiatal életedre hatással lesz. Megrázó lehet. Nem öltönyben születtem. És a mellkasomra nincs rágyógyulva egy zakó, bőr fedi, mint bármelyik más normális embernek. Van farmerem, tovább megyek, melegítőm is. Nem szmokingban alszom és otthon sem szoktam talpig Armaniban flangálni. - Én véresen komolyan beszéltem, ő meg majdnem megfulladt mellettem a röhögéstől.

- Ez az este zsúfolt a meglepiktől! - gurgulázta.

- Miért van olyan érzésem, hogy nem kéne tudnom, milyen meglepetésekre gondolsz…

- Gyönyörű hely, szépséges képek, pezsgő… Tényleg, te miért nem ittál? Na mindegy. Jött ez az este és te egy csapásra romboltad le a belső képedet.

- Egy - vezetek. Kettő - mimet?

- Hát, ami bennem van rólad! Vagyis volt. Már nincs. Másik lett. Át kellett építenem, mert az új infók birtokában már nem csak egy művészetpárti doki bácsi vagy. Hanem egy művészetpárti, elvetemült humorú doki bácsi.

- Micsoda megtiszteltetés. Kérlek, kereteztesd be eme felemelő címet, hadd rakjam ki a diplomám mellé a falra. - Visított… mint egy kismalac, akit nyúznak. - Veszem észre, hogy te helyettem is elég pezsgőt fogyasztottál.

- Nem. Két pohár volt. Három? Négy? Három. Csak nem bírom igazán az alkoholt. Engem könnyű leitatni. Ha erősebb piáról van szó, elég, ha megmutatják az üveget és Dany kész - mutogatott hahotázva. Majd egyetlen hupa a betonban és ez elég is volt. Elbotlott saját lábában és szép ívben közelített a talajhoz. Hála józanságomnak és éberségemnek, elkaptam.

- Növendék alkoholista - néztem rá összeráncolt szemöldökkel. De neki nem vette el a kedvét, hogy majdnem szétverte a csinos kis nóziját.

- Nem is vagyok - nevetett. De nem mozdult, úgy látszott, nem akaródzik neki. Ehelyett kirángatta öltönyzsebemből a bordó szövet zsebkendőt és az arcára szorította. - Jajajaj! Minden csupa csupa vééééééééééér! Segítség, vérzek!

Úgy néztem rá, mint egy elmebetegre, aztán kezdeti döbbenetemet felváltotta a fáradt röhögés. Néztem ezt a kis hülyét, amint a kezemben lóg és egy piros díszzsebkendő asszisztálásával éppen eljátssza, hogy kifolyt a szeme.

- Daniell, te nagyon kész vagy.

- Igen… most már én is mintha érezném… Az az utolsó idegen pohár nem kellett volna! Aljas víz!

- Víz? Ne meséld nekem, hogy vizet ittál.

- A színe olyan volt… - és újra veszettül felröhögött saját, elég gyengécske poénján, én meg csak mosolyogtam rajta… majd mindenki más is, aki arra járt. Úgy véltem, elég volt.

- Hölgyeim és Uraim! Ennyi! A cirkusz mára befejezte műsorát.

Daniell tovább vihogott. Felálltam vele, a hóna alá nyúltam és elnavigáltam az elázott gyermeket a kocsiig. Csak reméltem, hogy nem kell majd látnom, mit reggelizett. A sebesség, nyitott ablak és friss levegő kitisztította a fejét annyira, hogy képes volt egyedül bejutni a lakásába, de biztos, ami biztos, megvártam, amíg felgyulladt a villany, csak aztán indultam én is haza.