Lassan
tíz perce, hogy várakoztam, de a vendégem még így sem késett.
Én értem oda túl korán. Fogalmam sincs, hogy néz ki, akire
várok, egyetlen információval láttak el: „ne
lepődj meg…”
Hűha!
Milyen rejtélyes… Na ne. Nem kell a felesleges blabla. Látatlanban
is tökéletes leírást tudok adni egy ilyesféle
„művészpalántáról”, láttam eleget. Megvolt a saját
forgatókönyvem a mai délutánra. Ülök itt még tíz vagy akár
húsz percet is, mikor bebattyog egy unott arcú kölyök, fekete
keretes szemüvegben - ami távolról sem látott soha dioptriát -
hanyagul kócolt borzadállyal a fején, hajnak gúnyolva azt… és
majd még nekem kell megtisztelve éreznem magam, hogy egyáltalán
hajlandó volt időt szakítani rám…
De
még nem késik. Az előmorgás a specialitásom. Szórakozottan
bámultam az apró lándzsahegyre emlékeztető méregzöld
levélkéket, melyek élénken virítottak ki a járda szürkeségéből,
természetízt adva a betonkavalkádnak, mikor valaki finoman a
vállamra tette a kezét.
-
Elnézést… - hallottam meg a lágy lejtésű hangot. S mikor
felnéztem, nyugtáztam, hogy tényleg. Pont erre nem volt szükségem…
-
Bocs, kölyök, se apróm, se cigim - legyintettem nyersen és
tisztán belülről fakadó mogorvasággal, de a szőke fiú
ahelyett, hogy megpróbált volna meggyőzni arról, hogy mégis
kerítsek némi pénzt, mert ezen múlik a tízfős családjának a
heti betevője… inkább vidám kacagásban tört ki.
-
Lewis Daniell - nyújtott kezet mosolyogva és hangjával együtt
jött a felismerés. Itt a „művész
úr”.
Miután felszedtem az állam a földről és az orrom is a helyére
került…
-
Ishigorou Ryu - nyögtem ki a nevet, amin anyakönyveztek, majd egy
mozdulattal hellyel kínáltam. Még mindig felhőtlen mosollyal az
arcán lerángatta magáról a mellkasán átvetett tiritarka táskát,
az egyik cserépnek támasztotta a hatalmas kartonmappát, majd leült
velem szemben.
-
Na - helyezkedett szemlátomást kényelembe.
-
Elnézést az előbbiért… - kezdtem bele a magyarázkodásba, némi
torokköszörülgetés közben. De ő csak vidáman legyintett, ezzel
még csírájában kigyilkolva magyarázkodásomat.
-
Semmi gond. Furi. A nővérem figyelni szokott arra, hogy megfelelően
beharangozzon. Nem történt még meg, hogy ne ismertek volna fel.
Volt, akinek azt mondta, hogy „ne
ijedjen meg, tényleg nem kell tőle félni…”
vagy találkoztam már azzal is, hogy „most
csak a lázadó korszakában van, de igazából lehet vele értelmesen
beszélni… tényleg”,
de a kedvencem az, hogy „készüljön
fel mindenre”…
- kacagott fel.
-
Igen, én az utóbbit kaptam, kicsit más formában - ismertem rá a
nekem tálalt verzióra.
-
Gondoltam. Ez az aktuális sláger. Kíváncsi vagyok, mi lesz a
következő. Már van egy tippem: „igen,
ne aggódjon, megvannak a kötelező oltásai, így ha meg is
harapja, nem áll fenn a veszélye semmilyen fertőzésnek”,
de erősen esélyes a „keresse
azt, amelyik látszólagos színkórságban szenved”.
Ő
heherészett, én meg próbáltam magamhoz térni a sokkból.
Cseberből vederbe. Nagyzolós mimóza helyett egy elvadult kölyköt
kaptam, feketére pingált szemekkel és cséphadaróval a szája
helyén. Éljenéljen a… Hirtelen közelebb hajolt.
-
Van itt mosdó? Óráról jöttem, úgyhogy téptem ezerrel, nehogy
elkéssek. Volt zebrazsonglőrködés, meg tilosban átcsussz és
csak útközben ugrott be, lehet, hogy egy zöld folttal az orromon
rohangálok a városban és nem akarnám, hogy jöjjön egy színvak
kisfiú, hogy csavarjak neki kukaclufiból kutyát vagy zsiráfot,
mert egyszer próbáltam, de csak bélcsavarodást tudok kreálni
azokból a színes hurkákból, úgyhogy…
Felvont
szemöldökkel néztem rá. Talán percekig. Ha egy kicsit lassítana
és abban a mindenki által alkalmazott tempóban kommunikálna,
talán hamarabb megérteném mondandóját… Mérhetetlen
koncentrálásomnak köszönhető, hogy képes voltam kiszűrni a
lényeget.
-
Mosdó. Be és jobbra.
-
Tök jó! Bocs, fél perc és itt vagyok, csak lefestékelem magam,
ha van. Ha nincs, akkor majd mászkálok bent kicsit, hogy ne nézzen
ki olyan hülyén, hogy fél perc be és máris kikívánkozom.
Hatalmas
lendülettel ugrott fel, mint egy ostoba meglepetésdoboz rugós
figurája… neki az asztalunkhoz igyekvő meglepett pincérnőnek.
Én guvasztottam, pincérlánykánk szintén meredt, a fiú, akinek
életében éppen én készülök munkaadói pozícióra pályázni,
meg továbbra is előző mosolyából táplálkozott.
-
Sajnálom! - pislogott a lányra. - Most vadul leporolnám a ruhád,
ahogy olyankor illik, mikor nekiesnek egy embernek, de lehet, hogy
rád kennék valami kéket vagy pirosat… úgyhogy nem teszem. Nem
gond?
A
lány megszeppenten nézett rám, majd vissza a feleletre várakozó
egyénre, s bátortalanul megrázta a fejét.
-
Köszönöm, kedves vagy - dobott bájosan gyerekes vigyorfélét,
majd hozzátette - Kivis cseresznye turmixot kérek! - és elrohant.
Döbbenten néztem utána, ahogy nevetve elvágtatott. Mézszínű
haja lobogott utána. Szinte vártam, hogy a nagy rohanásban
kecsesen maga mögött hagyja szétszaggatott farmerjának egyik
szárát. Zavartan pillantottam fel a mellettem várakozó lányra.
-
Én kávé… - nyögtem ki.
Nem
tehetek arról, hogy arcom kissé furcsa grimaszra húzódott, mikor
letették velem szemben a darabos, pirosas-zöld, habos trutyit.
„Cseresznye-kivi”?
Gyomorforgató, hát még ha a tejszínt is hozzáképzeli az ember.
Azon kezdtem töprengeni, hogy merre ugorjak, ha majd sugárhányni
kezd a kedves kis kompozíciótól. Már csak arra eszméltem, hogy a
borzalmas édesség mögött megjelenik egy narancs pulcsi.
-
Na, itt vagyok.
-
Oh.
Ekkor
ért az újabb sokk. A fiú fején az eddig szanaszét fürtök most
rendezett copfban álltak. Hát… talán inkább úgy hagyhatta
volna… akkor nem fokozta volna tovább az aggodalmaimat.
Megpróbáltam nem túl feltűnően nézni a füleit. Tizenhat
fülbevaló?! Még egyszer összeszámoltam, amíg Daniell
kortyolgatni kezdte a tejes italt. Kilenc a jobban, hét a balban és
mind más. Az egyik a válláig lóg. Nem zavarja ez a rengeteg
csiribiri ezüst? Tele a keze gyűrűkkel, van olyan ujja, ahol több
is van egyszerre. Hol lehet még neki…? Azt hiszem, itt préselt
maga alá a pánik első felcsapó hulláma. Biztos meggondoltam,
hogy egy ilyen furcsa kölyök nyúljon bele a magánszférámba? Aki
festi a körmét? Feketére!
-
Ez tök finom! A kávé milyen? - nézett rám kíváncsian,
megszakítva ezzel saját idegeim cincálásában.
-
Jó.
-
Igen? Tényleg? Nem keserű?
-
A kávé általában az.
Feltaláltam
a spanyolviaszt.
-
Hát, szerintem nem feltétlenül. Ha kellő mennyiségű cukrot és
tejszínhabot rakunk bele, finom édes. Vagy ami nagyon jó még,
csokit!
-
A kávéba? - néztem rá dermedten. Vérem jégkása
halmazállapotával csordogált tovább.
-
Ühüm. Tejcsokit! Persze, nem töltöttet, bár talán… mindegy!
Szóval simát. Ha jó forró a kávé, akkor hamar felolvad benne és
utána, ha kezd lehűlni, furi kis hártyák lesznek a felszínén,
csoki hártyák!
Csoki
mik? A kávéban?! Az én mércémmel mérve ez már súrolja a
szentségtörés határait! Na jó. Azt hiszem, már most elég. Erre
én nem vagyok beállítva.
-
Szóval… - próbálom a lényegre terelni a szót.
-
Igen? - nézett fel, szájából kiengedte a kacskaringós
szívószálat.
-
Lindsay mutatott pár képet és említette, hogy azok közül több
is eladó…
-
Nem.
Nem
tudtam egyszerre feldolgozni a hirtelenjében kapott visszautasítást.
-
Tessék?
-
Nem. Mivel is foglalkozol? Ugye te doktor vagy? Milyen doki?
Ügyvéd-doktor vagy, vagy doktor-doktor? Védsz vagy vágsz?
-
Az utóbbi - nyögtem ki. Teszem hozzá, lassan dadogni fogok és még
arról sincsen halvány hupilila fogalmam se, hogy nyargalt át a
képbizniszről a szakmámra.
-
Sajnálom, kicsit pörgök - mosolygott rám. Szerintem ruhafogassal
a szájában aludt… rendellenes ez a nonstop fültől-fülig száj.
- Mindig feldobódom a kihívásoktól.
-
Mármint?
-
Hát, nem tudom… szeretem azt a pár hét izgit, mikor azon
kattogok, hogy mikor jut eszembe az a dolog, ami tökéletes ahhoz a
bizonyos jellemhez. Ezért mondtam mindenkinek, akinek eddig
dolgoztam, hogy ha beleférek az időrendjükbe, örülnék, ha
elzarándokolnának velem egy-két olyan helyre, ami különösen
kedves nekik, vagy megmutatnák a kedvenc képeiket, szobraikat. De
ha nincs, az se nem gáz! Színeket, filmeket, furi újságkivágásokat,
szalvétagyűjteményt! Mittomén, akár egy bogarat a függönyön,
ha épp az tetszik. Bármit! Kunkorokat!
-
Kunk…?
-
Amik… nem nagy dolgok, csak… kunkorok. - Valami eszébe juthatott
- ijesztően felvillámlottak a szemei. Hevesen kirántva a csöpögő
szívószálat félig üres poharából, rám mutatott. -
Ishigorou-san… - Te jó ég, megjegyezte a nevem. Nehezebb lesz
eltűnni. - …mi a kedvenc virágod?
Azt
hiszem, ennél rémültebb fejet már nem vághattam. Ez a kölyök…
kezdtem úgy érezni, hogy az agyam telítődik a töménytelen
információval, amivel elárasztott az elmúlt öt és fél percben.
Egy életre kicsevegtem magam… és éppen arról zengett, hogy több
időt akar velem tölteni. Menekülési útvonalat!
-
Én azt gondoltam, hogy nem feltétlenül kell külön nekem
készítened egy képet.
Én
a verejtékcseppeket próbáltam visszaszipkodni a pórusaimon, ő
meg olyan lett, mint akit megfertőztek a homlokráncolás vírusával.
-
Nem adhatok oda abból, amik otthon vannak nekem. Azokat mind más és
más emberek ihlették. Nem, nem! Miért akarnád valaki másét?
Soha nem keltem még azzal a gondolattal, hogy a szomszéd csaj
cipőjében menjek suliba, ugyanígy nem akarnék egy idegent a
nappalimban lógicsálni. Nem szó szerint őt, hanem a gondolatait
meg a személyét. Nincs igazam?
Még
nem késő lelépni! - szólalt
meg egy éles, légiriadószerű sziréna az agyam veszély-elhárítási
részlegében. És én mégsem hallgattam rá. A fiú úgy hadarta a
kis hülyeségeit, hogy szinte belefájdult a fejem. Idegesített a
srác. Halálosan. De láttam, amiket alkotott… Azzal a határozott
szándékkal léptem ki két nappal ezelőtt a nővére irodájából,
hogy nekem tőle kell kép és kész. Valamit valamiért. Gondolatban
rágyújtottam egy szál cigarettára - pedig közel tizenkét éve
leszoktam -, megmasszíroztam a vállaimat és erőt gyűjtöttem,
már amennyit egy hatalmas szusszanás és egy képzelt relaxációs
gyakorlat adhat. Durva hetek lesznek.
-
A liliom - válaszoltam a feltett kérdésre, bár ki tudja, a
szóáradat mellett, amit magából ont, emlékszik-e pont erre az
egyre…
-
Melyik? Annyi van. Láttam már olyat is, ami legyeket evett vagy az
valami más volt? Szóval, melyik?
Emlékezett.
-
A tűzliliom.
-
Még nem láttam olyat. Vagy láttam, de nem tudtam, hogy az a neve.
Juj! Most elképzeltem, hogy nem lehet megszaglani, mert megégeti az
orrod! Megjegyzem - hörpintette fel az utolsó kortyot a hosszúkás
üvegpohárból. - Akkor? Én lettem a festőd? - nézett rám
hatalmas szürke golyókkal, amik a szemüregében foglaltak helyet.
-
Egen - bólintottam fásultan.
-
Remek! Daniell vidám! - jelentette ki fültől fülig vigyorral.
-
Hát még én…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése