Kamélia Utóhang

Ahogy elhevert az ágyon, szinte alig helyezkedett el, máris a fiókba nyúlt, hogy megkeresse a cigarettáját. Már leszokott. Lassan öt éve. Az, hogy rágyújtani készült, mégsem számított törésnek. Amikor akképp határozott, hogy leteszi a cigarettát, mivel saját maga döntött így, úgy gondolta, a szabályokat is ő maga határozza meg.

Két esetben engedélyezett egy-egy szálat. Partikon, főleg ha már egy-két pohár ital lecsúszott a torkán, és szex után, már ha megkívánta.

Most az utóbbi volt érvényben és még a kellemesen borzongató érzéstől vacogott a bőre, vágyott a hullámos füst bodrokra, de nem kevésbé a fiú testének melegére. Jobb kezében cigaretta pihent, a balt pedig kinyújtotta. Fél pillanat sem telt bele, akit némán hívott, odagömbölyödött. Bőrét megcsiklandozta a fiú szabálytalan légvétjeinek gyors egymásutánja. Még nem csitult el a teste, még a száguldás hajtotta odabent, karcsúsága mégis békésen simult oda, macska hajlékonyságával idomult a férfi testének minden vonulatához.

- Ha ezt lerajzolnád, akkor tényleg már csak igazolvánnyal lehetne eladni azt a számot, amibe beletennék.

Asuka beharapta az alsó ajkát. Még közelebb fészkelődött.

– Ha beletennék.

- Beleteszik – súgta a férfi a vállába.

- Hol a feltételes mód?

Hosszú combja Seikiére siklott, lábfeje annak vádlijához cirókázott.

- Huss! A szél.

- A szél, mi?

- Igen.

A férfi nevetve szippantott a cigarettából, majd a hamutartóba támasztotta.

- Hát hol vannak a régi értékek? – hördült fel, de kacagása megakasztotta a nagymonológban. A fiúra nézett, aki hatalmas szemekkel pislogott és ez kilökte a szerepéből.

- Hol vannak? – nevetett a fiú és kényelmesen elhelyezkedett félig kedvese vállán, félig a mellkasán, hogy megtámasztva magát, a férfi mélybarna szemébe nézhessen.

- Hát ez az – indult neki újra Sei, komolyságot kényszerítve a vonásaira, hol több, hol kevesebb sikerrel. – A mai világban már nyomuk sincs! A kibaszott házastársi eskü az már smafu? A hitvesi ágyban történt dolgokat kiteregetjük a világ elé? Hát hány tisztességes asszonyt vagy férfit látsz reggelente úgy munkába indulni, hogy egy fotósorozat képében a hátukon van az előző esti hancúr? Egyesek meg egyenesen fogják és beviszik a szerkesztőségbe, hogy mindenféle nőszemély hangos sivalkodásban törjön ki, és amíg téged tömnek keksszel, engem úgy méregessenek, hogy nyálcsepp himbálódzik a szájuk szélén...

- A jó téma, az jó téma.

- Ez bók? – villantott Sei, míg újra a szájához emelte a cigarettát. A fiú közelebb bújt. A fülébe susmorgott, s ő lehunyta a szemét. Bizsergett a bőre a hangjától, éledtek az érzékei az illatától. – Na persze. Ilyenkor kitérsz, meg hízelegsz, aztán arra ébredek, hogy egy szál farokban rohangálok egy papírlapon.

- Az olyan erotikus.

- Mi? Ha csupasz seggel mászkálok?

- Igen.

- Tetszik a fenekem?

- Aha. Ezért rajzoltam le.

- Tudod te, mivel udvarold le az embert a lábáról. Miből lesz a cserebogár…

- Cserebogárszexből.

- Vajon én vagyok a hibás benne, hogy ennyire egy irányban gondolkozol?

Asuka bólogatott.

- Egyértelmű.

Mélybarna szemei pajkosan villantak meg, kócos fürtjei alól olyan elevenséggel parázslottak fel, hogy Seiki torkára perzselte a szót.

Évekig nézte, ahogy alakul, évekig figyelte, ahogy változik. Csapzott verébkéjét, rút kiskacsáját már jó ideje nem találta. A hernyóból pillangó lett, és ő már csak arra eszmélt fel, hogy selyemfényű szárnyaival csak neki táncolt. Babonázó színeit miatta viseli, ragyogását érte nem engedi fakulni. Se vége, se hossza kezek, kaszáló lábak, haj, amit csak jóindulattal nevezhettek annak, s mára ami maradt belőle, csak a hatalmas szív. Karcsú, tünékeny, illékony, sötét tincsei alól eleven tekintettel. Szótlan, néha melankolikus, sokszor túl okos, de mindig őszinte. Hűséges, megértő, támogató és igazi társ, akihez tartozni kiváltság, és akihez tartozva kivételesnek érezte magát.

A fürdőből újra a szobába lépve az asztal mellett ülve találta meg a fiút. Pőreségén kívül csak egy vékony keretes szemüveg volt rajta. Csupaszon egy párnán, a lap fölé hajolva szaporán mozgott a keze, s ujjai alatt éledt egy történet. Sei, megkötve magán a köntöst, odalépett. Felkapcsolta a hosszúkás lámpát, könnyen hajló törzsét úgy igazította, hogy segítse a fiú szemét.

- Zavarok itt bent? – kérdezte Asuka, fel sem nézve a képkockából.

- Nem – rázta meg a fejét a férfi, s pár pillanatig még nézte, hogy születnek meg a vonalak.

- Ha mégsem tudsz tőlem aludni, kimegyek, jó?

- Jó – bólintott, de tudta, hogy erre nem fog sor kerülni. A halk motozástól aludt csak igazán jól.

A dolgok változnak és semmi sem örök. Néha elhagyjuk, amikről azt hisszük, hozzánk nőttek, akár a fülünk a fejünk oldalához. Néha csalódnunk kell önmagunkban, néha másokban is, s előfordul, hogy az okozza a legnagyobb csalódást, hogy semmi nem okoz csalódást. Megesik, hogy amit kéknek hittünk, valójában szürke vagy lila, egy csalfa éji árny jóvoltából rózsaszín vagy narancssárga, sőt, talán pepita.

Belehalni máshogy is lehet, nem csak úgy, hogy nem ébredünk és nem álmodunk többé, a nappalok és az éjszakák terheit testünk már nem nyögi, hogy nem ketyeg többé a szív és nem pumpál több vért az emberi gépezetbe. Elveszni nem csak erdőben lehet, kijutni meg nem mindig iránytű segít. Kurta földi létünk alatt néha az ég van lent és a föld emelkedik a fejünk fölé, talpunkat fellegek cirógatják, kobakunkat meg beverjük egy fűcsomóba.

Aki magányt szavaz magának, gyakran tucat unokától hangos házban alszik majd el utoljára, aki mindenről lemond, négylevelű lóherére lelve új célt is találhat, s néha az is előfordul, hogy aki biztosan hitte, hogy képtelen a hűségre, örök szerelme zálogaként karikagyűrűt visel az ujján.

~ Vége ~