2014. január 9., csütörtök

F.A. - A túlélő 3.fejezet


Beléptem. Három bizonytalan és mocskos lépcsőfok vezetett le az ivóba. Hiénánk kedvenc vadászterepe egy igazi, lepukkant krimó. Pancsolt piák, persze fillérekért, elveszett lelkek, amerre a szem ellát. Kifejezetten idevalónak éreztem magam, neki pedig ideális terep portyázni. Akit itt talál magának, azt valószínűleg senki nem keresi majd és neki pont ilyen áldozatok kellenek.
A fekete kapucnit az arcomba húztam. Na nem annyira, hogy semmit ne lehessen látni belőlem, inkább csak sejtelmes volt, sőt a túlzott rejtőzni vágyás csak még jobban felhívta rám a figyelmet, de hát ez volt a lényeg.
A nyomasztó pincehelyiségben tompa zene szólt. Célirányosan a pulthoz siettem. Csak az orrom alatt motyogtam.
- Sört.
A csapos nem volt bizalomgerjesztő forma. Orra egy ütés okán ferdülhetett el, szája talán az élete miatt görbült ilyen keserűen. Kifakult, fekete kötény lógott a derekán, sokkal inkább tűnt mosogatónak vagy takarítónak, mintsem pultosnak. Viharvert fehér ingén kisebb-nagyobb gombok lógtak csálén, fekete haja gumival volt hátrafogatva, fele még így is az arcába hullott. A kezében lévő rongy is legalább annyira kétes tisztaságú volt, mint az egész hely maga. Megtörölte vele még egyszer a poharat, majd lecsapta elém.
- Pénz?
Hangja karcos volt, a több tíz éves alkohol és dohány íze recsegett benne.
A zsebembe nyúltam. Hallhatóan kutattam az aprómat, majd kimarkolva a nem is olyan rég váltott vasakat, ledobtam egy marékkal a pultra és ujjal kezdtem válogatni, áttologatni elé a lötty árát. Krákogásra hasonlatos kacajjal töltötte meg az előkészített poharat. Úgy fogta a kezében lévő csapot, mintha benzinkutas lenne és épp a tankot töltené fel.
- Na mi van öcsi, feltörted a malacperselyt?
Nem válaszoltam. Kapucnim „véletlenül” hátrahullott, hogy egy pillanatig farkasszemet nézhessünk, de utána vissza is igazítottam a fejemre és italomat felnyalábolva helyet kerestem magamnak.
Egy sarokban ültem le. Jelentéktelennek ható kis csücsök volt, de stratégiailag jó állás, beláttam a helyiséget. Kortyoltam a sörből, meglepett, hogy jobb volt, mint amilyennek látszott. Az este első pozitív történését adta a sötét színű lé. Cigarettát túrtam elő és nekiálltam felkutatni a gyújtóm. A natúr színű székek és asztalok nem mutattak semmi egységet. Összehordott, talán leselejtezett exbútorok. A tucatéves piszokréteg érlelte fafelületeken vésések és karcolatok, csikkek hagyta égésfoltok, poharak megsárgult nyomai. Az előttem lévő csiszolt falapon egy kávéscsésze talpának jól kivehető alakja sötétlett, mintha a tulaja éveken keresztül mindig ugyanoda tette volna le.
Nem találtam a tüzet. Körbenéztem. Kevesebb, mint egy tucatnyi vendég üldögélt magába roskadva, egyesek már poharaik fenekére néztek, mások keservesen józannak tűntek. Átlósan egy férfi, üres üvegeiből ítélve a negyedik körnél járva, fura, mámoros mosollyal az arcán aludt maradék langyos itala mellett. Levettem a kapucnim, mint aki fájlalja a fejbőrét, kibontottam a hajam. Előkaparva maradék aprómat kis kupacokat tornyoztam magam előtt, majd sorrendbe rendezve őket kineveztem második, harmadik és negyedik sörnek őket, miközben nekiláttam az első megcsapolásának. Néha visszabiggyesztettem ajkaim közé a szálat, hátha ha elég erősen szívom, akkor spontán öngyullad.
Szemem sarkából láttam a mellém lépő homályos sziluettet, majd a lobbanó gyufa megperzselte a dekkem végét. Hálásan szippantottam, biccentve néztem a felettem tornyosuló férfira.
Máris kapásom volt, horgomon egy dokkmunkásnak látszó hústorony lógott. Gyorsan osztottam-szoroztam. Mivel leszek kelendőbb, ha magamba roskadva üldögélek céltalanul, vagy ha szemlátomást azon vagyok, hogy levegyek egy idegent még pár plusz sörre és némi suskára. Utóbbi mellett döntöttem.
- Kösz – intettem felé a szállal és éppen hellyel kínáltam volna, mikor kérés nélkül kihúzta a mellettem lévő széket és letette magát.
- A fiam annyi idős lehet, mint te. Ha meglátnám egy ilyen helyen, a szart is kiverném belőle.
Ez az én formám. Kell nekem egy kellőképpen perverz fasz, akivel jól láthatóan kikezdhetek, erre kifogok egy apukát.
- Lehet?
Élveztem a végre parázsló koporsószeget az ajkaim között, majd a füstöt pofátlan módon az arcába fújtam.
- Tizenöt éve nem láttam.
Valami erőset ihatott, a szagából nem tudtam megmondani, csak néztem a kis pohárból egy pillanat alatt torkára szaladó színtelen valamit, ami vicsorgásra késztette. Kifejezetten magas, széles vállú pasi volt. Az apró pohár szinte elveszett hatalmas markában, komikusan mutatott masszív ujjai között. Körme alatt fekete csíkok, kezei kérgesek, mély árokpartjain felrepedt száraz bőr fehérlett. Rövid, barna haja éppen csak kilógott a kék kendő alól, barna szemei fáradtak voltak. Talán harmincas évei közepén járhatott, de ezt csak a tekintete árulta el. Bárki idősebbnek hihette volna. Olyan volt, mintha az élet rajta hagyta volna a hátán a lábnyomát.
Intett. A pultos kelletlen szájrángatással lépett ki koszos kis birodalmából, hogy az asztal mellé csoszogva újratöltse az ismeretlen poharát, majd morogva valamit az orra alatt, távozott.
- A szüleid biztos keresnek.
Ilyenkor hálát adtam azért, hogy kölyök képem van.
- Biztos nem – rángattam a vállam, majd húztam egyet a sörömből.
- Van hol aludnod?
Ez volt a pont, ahol előhúztam a ribancot az ágy alól.
- Még nincs. – Közelebb csusszantam a székkel, térde koccant az enyémmel. – Remélem, az este végére lesz.
Arcán látszott, hirtelen előbújó laza erkölcseim nem igazán lepték meg. Biztos sok mindent látott már, talán nem én vagyok az első fiú, aki felajánlotta magát neki. Jobb kezének vaskos ujjai megsimították az álla alatt ülő vékony szakállát. Szinte hallottam a gondolatait. Azt próbálja kitalálni, hány éves lehetek, de eszem ágában sem volt lerántani a leplet. Tapasztalat, hogy így is, úgy is eljön a pont, amikor már nem számít, akkor is azt az ösvényt választja, amelyiket kívánja, még ha az az út tiltott is és csúnyán megütheti a bokáját.
- Ez egy veszélyes hely, kölyök, menj haza inkább – fintorogta.
Kiittam a poharam tartalmát, majd hozzá hasonlatosan intettem a csaposnak. Felnézett roppant fontosnak tűnő pohár rakosgatási feladatából, majd horkantott egyet és szemlátomást esze ágában sem volt megmozdulni.
- Hülye fasz – prüszköltem az orrom alatt. Feltápászkodtam a székemről és elmásztam a pultig, ő pedig az első pénztoronyért cserébe újratöltött. Úgy tűnik, bizonyos méret alatt nem jön házhoz. Jó tudni.
Visszalépve az asztalhoz nyugtáztam, hogy asztaltársam engem stíröl.
- Bejövök? – Újra volt söröm és még a cigim is parázslott.
- Sokszor csinálod ezt?
- Mit?
- Hogy ajánlgatod magad idegeneknek.
- Úristen, maga téríteni jár ide, vagy mi a faszom? – háborodtam fel marhára hitelesen. – Az ember nem azért lép le otthonról, hogy utána ugyanazt az elkúrt sódert hallgassa, amit az apja nyomat neki egyhuszonnégyben. Annak tartom oda a seggem, akinek tetszik, oké? Maga pedig egy senki, szóval semmi köze hozzá.
- Mindig kibuksz, ha valaki jót akar neked?
- Faszomat, azt. Mindenki az én kibaszott érdekeimet tartja szem előtt, mi? Jót akar nekem? Vigyen haza döngetni egyet.
- Örülne neked a csajom – hajtotta fel az italát, hogy megint krákogjon tőle.
- Van nője?
- Van.
- Jó bőr?
- Tényleg haza kéne menned.
- Mivel foglalkozik amúgy? Meló után csótányos piatanyákra jár, hogy ott ártatlan lelkeket mentsen meg?
- Valakinek azt is kell.
- Helyi hős?
- Oké, én csak lejöttem műszak után inni egyet és megláttam egy fiatal kölyköt, akinek inkább edzésen vagy tudom is én min kellene lennie, nem egy ilyen lepukkant késdobálóban. Nem vagyok hős, azért, mert nem baszok fiatal fiúkat, még nem jár nekem plecsni.
- Bocs. Nem akartam felhúzni.
Végszóra lépett be az, akiért voltaképpen itt vagyok. Méregdrága kabátjával, kedélyes lépteivel irreálisan kilógott innen. Belejtett, mintha csak a vörös szőnyegen vonult volna. És íme, az igazgyöngy maga végiggurult a disznóól padlóján. Gondolta ő, arcára kiült a véleménye, mégis itt volt.
A csapos mintha kihúzta volna magát, láthatóan a legjobb konyakjával kínálta, nem fukarkodva a mennyiséggel. Mr. Rosszfiú úgy tette le hercegi alfelét egy koszlott padra, mintha bársony kárpiton helyezkedett volna. Lehúztam a cipzáram. Egyetlen fekete atlétám talán egyszerűnek tűnhetett, de tudom, hogy dögletesen nézek ki benne.
- Hogy is hívják? – fordultam a lovagomhoz.
- Nem mondtam.
- Nekem úgy is jó – vontam meg csupasz vállaimat, ő pedig méregetett. Lehet, hogy nem egyetemi professzor vagy több diplomás agyturkász, de ahogy figyelte a vetkőző engem, majd az ellentétes sarokban ejtőzését megkezdő kant, összeráncolta a szemöldökét.
- Rossz ötlet. Menj haza.
Néztem a nyakán megfeszülő ereket. Szöget ütött a fejembe a gondolat, hogy esetleg tud, vagy ha nem is tud, de sejt valamit.
- Maga nem akar hazavinni, nem? Nekem meg valahol aludnom kell. Ő pedig úgy néz ki, mint aki tele van suskával. Eltöltenék egy éjszakát a francia selyemlepedőjén. Tuti akkora az ágya, hogy négyen is elférnek benne – nyomtam a nem is annyira légből kapott ötleteket, fél szememet a talpig Armaniban pózoló pasin tartva, másikkal pedig a poharával játszó kérges tenyerű férfire fókuszáltam.
- Van, ami nem éri meg. Fiatal vagy még. A szüleid biztos keresnek.
- Higgye el – hajtottam fel második söröm utolsó kortyát. – Nem hiányzok én senkinek.
Besöpörtem az apróimat, zsebre vágtam a még két maradék sör árát, majd nyújtózva felálltam.
- Rendben. Hazajöhetsz velem.
- Bocsi, az a vonat elment.
Meglepett, amikor a csuklómra fogott. Lenéztem rá. Volt a szemében valami ismerős. Egy szikra. Tényleg meg akart védeni. Különös helyzet, mégis kellemesen mosolyogtam rajta.
- Ne féltsen. És köszönöm – súgtam, inkább csak tátogtam, majd kicsit túlgesztikulálva kirántottam a kezem az övéből.
A pulthoz költöztem át. Újabb maroknyi pénz került az öreg kasszába, én pedig a harmadik sörömet kezdtem iszogatni. Éreztem magamon a tekinteteket. A névtelen lovagomét és a célpontomét egyaránt.
De nem csak ők kukkoltak. Eszembe jutottak a társaim. A helyiségben két kamera van elrejtve, Nico a múlt héten csempészte be őket, tehát élőben élvezhetik páratlan alakításomat. A főnök mostanra valószínűleg nem lát a pipától és válogatott büntetésnemeket sorakoztat fel, csak nekem. Kéjelegve fogja kitépdesni a beleimet a torkomon keresztül, de most ne gondoljunk a jövőre. Éljen a jelen.
Egyszer csak derült égből egy kéretlen ital landolt előttem. Szintúgy sör, de szebb, vékonyabb pohárban jött, szemlátomást kevésbé volt zavaros lötty, mint amit eddig vedeltem. Kérdőn néztem a fickóra, akinek görbe orrát lassan kezdem megszokni.
- Nem kértem – közöltem tétovázva.
- Küldték – biccentett jobbra, én pedig hátrafordultam. Mind a száz, hófehér fogával mosolygott rám az igazgyöngy maga. Majdnem felvihogtam, de ahelyett, hogy vadul kezdtem volna rángatni a damilt, hogy elmarjam a fogást, inkább semlegességet erőltettem a vonásaimra. Felnyaláboltam a poharaimat, mind a kettőt, majd lemászva a magas bárszékről, áttettem a székhelyem mellé.
- Kösz – zuttyantam le. – Miért kaptam?
- Miért ne? – Volt valami tenyérbe mászó a vigyorában. – Tamura – mutatkozott be. Ha nem tudnám, hogy kurvára Ino Arata a neve, kevésbé lenne komikus a dolog.
- Ken. – Hazudd részben a saját neved és akkor nem fogsz belezavarodni.
- Mit keres egy ilyen fiatal fiú itt késő éjszaka, Ken?
Tök jó. Remélem, negyven évesen is letagadhatok majd legalább egy húszast. Bizsergett a pofonmirigyem tőle. Irritált még a hangja is.
- Itt mindenki önkéntes testőr?
- Miért?
- Ott az a csóka is – biccentettem hátra - a fejébe vette, hogy haza akar vinni. Nem a saját kibaszott lakásába, hanem az én kibaszott lakásomba. Micsoda töketlen barom.
- Ez akkora baj?
- Kurvára.
- Ó, menekülőben, Ken?
- Az menekül, akit üldöznek. Én és az apám egyességet kötöttünk.
- Kíváncsiskodhatok? Miféle egyességet?
- Én szedem a sátorfámat, ő pedig baszódjon meg.
- Hm. Korrekt megállapodás.
- Mondom én! Erre ez az önkéntes hőslovag azt mondja nekem, hogy hazavisz, mert itt veszélyes.
- Húúú – huhogott fel, mint valami kísértet-bagoly. Ujjai komikusan hullámoztak, csak a fehér lepel hiányzott róla. Idegesített. Egyre jobban. – Igen, ez egy nagyon félelmetes hely. Még egy nyakig elázott ürge megfog és elregéli neked, hogy elhagyta az asszony vagy kitették a melójából. Mit mondott, mitől kell itt félned, Ken?
- Tegezhetlek?
- Kérlek.
- Tudod, a jóságos óriás, bár most látott életében először, úgy gondolta, megóvja az ártatlanságomat.
- Hű – biccentett elismerően. – Nemes küldetés.
- Tök az. Mondtam is neki, hogy akkor üljön be az időgépébe és menjen vissza, egyeztessen a gimis tesi tanárommal. De a pók nem veszi a humorom, azt hiszem.
Jóízű nevetésétől vert a víz. Bejött neki a szövegem, és ahogy láttam, én magam is. Lehúztam a maradék söröm, ő csak szopogatta az italát.
- Hát tudod, Ken, azért megértem. Bármekkora tahó is legyen valaki, ösztönösen vonzódunk ahhoz, ami szép. – Megvagy rohadék. Kezemben a tököd. – Te pedig, Ken, olyan valaki vagy, aki megragadja az ember figyelmét. Tudod, abban a pillanatban észrevettelek, ahogy beléptem.
- Te aztán nagy dumás vagy – húztam magam elé szám szerint a negyedik, vagyis az ajándék söröm.
- Ugyan már, csak szeretem a szépet. Az vesse rám az első követ, akiben nem él a birtoklási vágy a gyönyörű dolgok iránt.
- Figyi – dörgöltem meg zavartan a tarkóm, minden színészi képességem latba vetve –, nekem nem kell ez, oké? Nem kell nyomatnod a rizsát. Nem kell engem elcsábítani, mert már percek óta el vagyok csábítva, szóval pihenj. Ha kefélni akarsz, csak mondd azt.
- Kicsit nyers.
- Baszást ajánlottam, nem azt, hogy adok pár ingyen illemtanórát.
- Nagyon nyers.
- Keféléshez nem kell kiemelkedően magas IQ, legalábbis eddig még nem kérte senki.
Újfent megnevettettem, marhára jókedvűnek látszott. Mosolyogva emelte felém a poharát, koccintottunk. Jólestek a hűvös kortyok.
- Mióta élsz az utcán?
Letettem a poharat, megtöröltem a szám szélét.
- Ezt honnan veszed?
- Láttam már ilyet – kortyolt újra a poharából, mire én megvontam a vállam. – Csak ösztönösen ráérzek az ilyesmire.
Ösztönösen baszódj meg, baromarcú.
- Már nem is tudom. Lassan két éve – végeztem álcázott fejszámolást.
- Nagyon fiatalon kerültél ki a nagybetűs életbe. Nem lehetett egyszerű.
- Ez van, ezt kell szeretni. Ezen kár… nyavalyogni… – és a világ megpördült a tengelye körül.
Nem tudtam nem észrevenni, hogy körülöttem meggörbült a tér. A poharamra nézve tarkón csapott a felismerés. Sakkot kaptam. Pillanatok alatt kellett döntenem arról, mit lépjek, és én kockázatos akcióra szántam el magam. Szédülni kezdtem, mégis felkaptam a poharam és egy húzásra kiürítettem, majd talpra ugorva kö-zöltem, hogy megyek, meglátogatom a klotyót. A sarokból még mindig figyelt a kérges tenyerű őrangyal. Csak futó pillantást vetettem felé, de azt hiszem, felfigyelt rá, hogy nem járok egyenesen.
A mosdóba csapódtam és ledobva magamat a bűzölgő vécékagyló elé, ledugtam a kezem a torkomon. A szag, a számba erőltetett ujjaim, meghozták a várt ered-ményt. Minden elindult visszafelé.
Pár perc alatt kiokádtam az utolsó kortyig, ami a gyomromban volt, de az érzés nem múlt el. A szívem hevesen vert, a víz ömlött rólam. Miután rájöttem, hogy valami van a poharamban, kockázatos volt fenékig üríteni, de nem hagyhattam ott, feltűnhetett volna neki. Ha három pohár után a negyedik érintetlen marad, az gyanús. Meg kellett innom. De nem jött ki időben, nem az egész, valamennyi biztos fel tudott szívódni. Ütős cucc lehet… Remegtem és lám, derékon alul elöntött a forróság. Nem mutattam elég hajlandóságot arra, hogy hagyjam magam megdönteni? Nem voltam elég készséges? Vagy ez csak amolyan biztos, ami biztos alapon működött?
Elővettem a mobilom és rátenyereltem a hármas gombra. Egyet sem pittyent és Nico hörögve jelentkezett be.
- Húzzál ki onnan!
- A pultos is benne van – suttogtam, mert vékonyak voltak a falak. – Van valami jelük, spéci lét csapol neki. Kiokádtam, de szédülök és ver a víz. Ha nem rókázom ki, mostanra vernyognék, mint egy bagzó macska. De rendben leszek. - Azzal le is tettem. – Rendben leszek – ismételtem el magamnak újra. – Rendben. Leszek. – Újabb adag indult fel a gyomromból, mellé ment. Ennek a padlónak úgysem árt. – Rendben leszek.

Negyed órát támasztottam a falat. A fejem még kótyagos volt. Bármi is szívódott fel a szervezetemben, hála az égnek a java már kint volt, több kárt nem csinálhat. Enyhe szédülésemtől eltekintve elég jól álltam a lábamon. A csorba tükör előtt megpacskoltam az arcom, kilépve próbáltam rosszabbul mutatni, mint ahogyan éreztem magam valójában. Hadd higgye a szemét, hogy célt ért. Ha eléggé szét vagyok csúszva látszólag, nem fog akarni több anyagot legyömöszölni a torkomon, így saját lábamban botladozva indultam vissza a szemétláda felé.
- Már azt hittem, elnyelt a mosdó.
Mézédes volt a hangja. Nem hittem, hogy még ennél is jobban felkavarodhat a gyomrom.
- Azt hiszem… túl sok sört engedtem lecsúszni – közöltem akadozó szavakkal, gurgulázó kacagásban törve ki. – Kiütöttem magam.
- Jaj, szegény Ken – sajnálkozott ez a mocskos féreg, támogatón nyúlva a hónom alá. Én hagytam. – Tudod mit? Lépjünk le. Kicsit kiszellőzik a fejed, magadhoz térsz, és ha szeretnél, maradhatsz nálam éjszakára.

1 megjegyzés:

  1. A rohadék! Hány sráccal tette már ezt? És mi történt azokkal a fiúkkal? Kenji nagy veszélyben van! Halál király ez a töri is! Rohanok, olvasom tovább! Arigatou!

    VálaszTörlés