Védőőrizet 5.fejezet

 Az életem pár napja olyan irányt vett, amit soha nem hittem volna. Belekerültem ebbe a katyvaszba és kikászálódni belőle majdnem hogy lehetetlenségnek látszik. Sőt. Képtelenség. Megismertem ezt a fazont és azóta amit csinál velem, nem tudom máshoz hasonlítani, minthogy bokámnál fogva hideg-meleg vízbe mártogat. Egyszer végtelen görény, aztán rájön a skizózás és valamiért elkezd emberien viselkedni. Úgy hittem, már fel vagyok készülve rá. Hogy már teljesen mindegy, mit tesz, az nem fog meglepetésként érni... Hát egy nagy büdös lófaszt! Több mint tizenöt perce térdepelek az asztal mellett, míg ezek üldögélnek a nappali közepén terülő puha ülőgarnitúrán és unalmasabbnál unalmasabb témákkal fertőzik egymás agyát, gondtalanul teázgatnak és engem használnak öntögetőnőnek! Ennyire megalázva még soha ebben a szemét életben nem éreztem magam. Pedig voltak olyan időszakok, mikor nem éppen mondhattam el magamról, hogy büszkévé tesz, amit csinálok, vagy amerre tartok... de ez! Némán ücsörögök a sarkamon, kövülten bámulom a padlót ebben a csitriknek való kék kimonóban, ha elnyivákolják magukat hogy "Haya-chan", akkor meg engedelmesen zubogtatom csészéikbe a forró italt. Bármit feltételeztem volna a pasiról. Bármit! De hogy így képes porig alázni, azt soha. Mi a francért kezdett bennem felötleni, hogy nem is annyira szemét? Fenéket nem. Pontosan, hogy az.  Kicsit kinyújtóztattam tagjaimat a konyhában, amíg az újabb adag löttyöt kavartam nekik. Teljesen el vagyok gémberedve. Ez egy emberkínzás. Menjen csak el ez a rókaképű faszi, én úgy meg...

- Haya-chan.

- Igen, apám? - üvöltöttem vissza a konyhából.

- Igyekezz egy kicsit - dördült mélyen zúgó hangja.

- Igen, apám.

Sietve raktam össze a tálcát és téptem vissza a szobába, hogy újfent térdre vágva magam, sűrű "igen apám, igen apám" közepette tovább teatöltsek. Felrémlett bennem egy tökéletes horrorsztori ötlete. A főhőst cukros, barna lötyi felszolgálására kárhoztatják, azzal az utasítással, hogy csak akkor kelhet fel a földről, ha a kannából az uccsó csepp is elfogy... de a kanna mindig csurig van, és...

- Haya-chan.

Belezavar a filmembe!

- Igen, apám? - sandítottam fel, de amivel szemben találtam magam, az minden volt, csak az eddig alakított bűbájapuci nem.

- Legközelebb legyél szíves kicsit jobban odafigyelni.

Értetlenül bámultam a szigorú vonásokat, lefelé biggyedő ajkakat, középre vont szemöldököt... ez most leszid engem! - A tea kihűlt és íztelen. Legyél szíves máskor kicsit jobban koncentrálni, ha már valamire megkérlek.

Közel voltam ahhoz, hogy a teát a képébe vágva ráüvöltsek, majd a lábára tapodva a szobámba szaladjak. Fogalmam sincs, hogy volt bennem annyi lelkierő, hogy visszanyeltem a hirtelen támadt haragom és szememet lesütve csak annyit nyögtem: 

- Sajnálom, apám. Többet nem fordul elő.

Nem méltatott válaszra. Visszamélyedt a határtalanul érdektelen beszélgetésbe, újra csak megfeledkezve rólam. 

Az idő végtelennek tetszett, mire a rókaforma fickó volt szíves elhúzni a belét. A konyhapultot támasztottam, rajtam még mindig a selyem borzalom. Karba tett kézzel és gyilkos tekintettel néztem végig, ahogy a pasi belejt a konyhába. A hűtőbe nyúlt, majd a zsákmányolt dobozos sörrel a székre telepedett. Felvette az asztalon heverő cigarettásdobozt, szertartásosan szálat pöcögtetett, és rágyújtott. Mint aki órák óta erre szomjazott, úgy nyögött fel, mikor az első korty füst a tüdejébe áramlott. Közel két napja nem gyújtottam rá. Máskor is megesett, de sosem bírtam négynél tovább és így, hogy még a nap 24 órájában cincálják az agyam - így nem fogok addig kitartani. A fejemet lassan elöntötte a méreg. Forrott az agyvizem, füst szivárgott a fülemen... majd felrobbantam, ez meg csak iszogatta a sörét és élvezkedett azon a tetves szálon! Nem bírtam tovább.

- Jól érezte magát?! - mordultam rá. Percek teltek el, mire volt szíves kitüntetni a figyelmével. Addigra elfogyott az aktuális staub, s már csak a sörét kortyolgatta. Farkasszemeztünk. 

- Mi böki a csőröd, kölyök? Gyorsan tálald ki, mert lefeküdnék. Késő van.

- Oh! Csak nem elfáradt? Na ne. Mégis mibe? Abba, hogy ott terpeszkedett a kanapén? Megértem, én is fáradt vagyok. Fáj mindenem. Nem is értem, miért. Ja! Hoppá! Mégis! Mert én ott nyüglődtem a padlón, amíg maga cseverészett azzal az ijesztő manussal! És még le is cseszett.

- Rossz volt a tea - közölte szárazon, s meghúzta a dobozt.

- Igen? Hát sajnálom. Nem vagyok gésa!

- Valóban nem. Akkor nem csinálnál ilyen pocsék löttyöt, Haya-chan. 

- Na, ez meg a másik! Gyűlölöm ezt a szaros nevet! És azt is, hogy lépten-nyomon mondogatja.

- Miért? - mosolyogta el magát bicskanyitogató-mód - Nem így hívnak? - vigyorgott a szemeim közé.

- Nem! És különösen utálom, ahogy mondja! Halál élvezi, hogy lealázhat!

- Kölyök, te képzelődsz - sóhajtotta nyújtózkodás közben, majd megint a szájához emelte a dobozt.

Elborult az agyam. Mint a bikának a vörös posztó... nekem az a tenyérbe mászó mosoly volt, ami homályba burkolta az elmém. Mellé ugrottam, durva mozdulattal vertem le a sört az asztalról. Az hangos csörömpölés közepette gurult végig a konyhakövön, szájából hányva kifelé a tartalmát. Nem tudtam tovább visszafogni magam. Remegő hanggal ordítottam rá. 

- Elegem van! Nem akarom, hogy tovább alázgasson! Nem vagyok lábtörlő! Főleg nem egy ilyen alaknak, mint maga! Másnak sem engedtem, hogy a porba rugdaljon, maga miért lenne más? Nem fogom hagyni, hogy úgy játsszon velem, ahogy kedve szottyan! Ember vagyok, nem valami háziállat! - csaptam az orra elé az asztalra. Piszkosul megfájdult a könyököm, de abban a pillanatban nagyon nem érdekelt. Újra lesújtottam, és újra és újra és újra...

Figyeltem, ahogy beborul az arca, pillanatokig csak nézte csapkodó kezemet, majd durván a csuklómra mart. Veszettül fájt. Felszisszentem, de nem engedett el. Erősen tartott és közelebb hajolt.

- Na idefigyelj, kölyök - szűrte a fogai között - Nem vagyok berendezkedve egy szaros kis kamasz mindennapi hisztijeire.

- Ez fáj... - nyöszörögve próbáltam kiszabadítani a karom. Halott próbálkozás.

- Igen? Semmiség. Tudod van, ami sokkal jobban fáj ám ennél.

- Engedjen el...

- Jobb lesz, ha megjegyzed, én nem vagyok a haverod, sem a gyámod. Nekem ez éppúgy a hátam közepére sem kell, mint neked. De ha már próbálom megvédeni azt a kis ostoba életed, legalább segíteni próbálnál és nem alám pakolni - lökte hozzám durván a saját karom. A fájdalom a csontomban lüktetett. Szipogva szorítottam durván megkínzott húsom.

- Maga egy vadállat!

- Te meg egy neveletlen kis takonypóc vagy. Mit szólnak a szüleid, hogy ilyen a kölykük?

Dédelgettem szegény kezem, mikor megcsapta a fülem a mondat. A düh abban a másodpercben elhagyta a testem. Biztos csak azért tette, hogy jobban érezzem a fájdalmat, ami szavai nyomán belém mart.

- Fogalmam sincs - rántottam meg a vállam – Kérdezze őket, feltéve, hogy sikerül megtalálni valamelyiket.

Nem vártam meg a válaszát és az arcára sem voltam kíváncsi. Kezemmel foglalkozva kisétáltam a konyhából és magára hagytam. 

Párnát szorongatva feküdtem a sötétben már percek óta. Körmömmel kapirgáltam lefelé a festéket a falról. Ha jól saccolom így a vaksiba, már majdnem kész az egész mondat. "Fulladjon meg." Á, igazából nem ütött szíven... vagyis nem szokott. Ha magamban gondolok rá, valójában nem is nagyon érzek semmit. Ez... ez is elmúlik. Minden el szokott. Megszoktam. Az csak tündérmese, hogy egyszer majd minden jóra fordul... Az én tapasztalataim szerint nem fordul. De! Elmúlik és ez is valami. Vagy... legalábbis időlegesen jégre kerül. Ez van, vonogattam meg a vállam, mint már tettem annyiszor, ha az élet rám lépett. Előbb utóbb csak visszafordul, hogy felkaparjon.

Felnevettem. Tetszik, hogy tudok röhögni a saját kínomon. Azon kezdtem gondolkodni, hogy bekapcsolom a tévét, hátha lelek valami jó kis horror múvit, ami kielégíti a vérengzési vágyaim, mikor az ajtómon kattant a zár.

- Nem mondtam, hogy bejöhet - vicsorogtam felülve, de legnagyobb meglepetésemre a pasas nem úgy tűnt, mint aki mozdulni készül. A küszöbön maradt, csak a kapcsolót pattintotta fel. A hirtelen fény kicsit vakított, de hamar megszoktam a szememnek bántó világosságot, bár röpke pillanatig biztos voltam benne, hogy ami a szemem elé tárult, csupán káprázat.

Zsarukám az ajtóban állt lazába bugyolálva. Ebben a yukatában még gigábbak a vállai, mint egyébként. Furcsán ráncolja a homlokát, mint aki gondolkodik... de talán nem kéne ilyen sokat feltételeznem róla. Hóna alatt két doboz sör, kezében cigi és hamutál. Még egy percig téblábolt, majd nagy szemöldökrángatás közepette végre kinyíltak az ajkai. Hang is jött belőle. 

 - Békedekk? - nyújtotta felém a felnyitott dobozt és várta a reakciómat. Szinte csurgott a nyálam a szépen, két sorban feszítő füstszűrőket bámulva, de a béke szó az áhított nikotin mellett nem igazán tetszett.

- Ez aljas húzás - sandítottam az ajtóban várakozó zsarura, de a vágyam erősebb volt, mint a durcám. Egy biccentéssel beljebb invitáltam. 

- Ken-kun, az élet nem tisztességes - sétált hozzám. Ajkaim közé támasztott egy szálat, majd a sajátjába is juttatott a cigarettából. Tüzet is kaptam és láss csodát, az egyik doboz sör is az enyém lett. Az ágyam végébe huppant és ő is ráizzított.

- Buli van? - értetlenkedtem az elégedett füstkarikákat eregető férfira.

- Pizsiparti - dörmögött mosolyogva.

- Aha. Mi történt? Az öltöny elszorítja a lelkét és ilyenkor, ha lekerült a bilincs, felszabadulva tombolhat a drága? - kérdeztem két mohó pöfék között.

- Ne habzsolj, mert nem kapsz többet - fújta ki rá- érősen a füstöt, nézte a lassan semmivé foszló szürke homályfellegeket. – Tartozom neked egy bocsánatkéréssel. Nézd... Nem szoktam magyarázkodni, így nem megy könnyen. Reflexből jött, kölyök, nem akartalak megbántani. Sajnálom.

Igazán szíven csapott ez a dörmögés. A pasas nyilvánvalóan előkapta a talonban őrizgetett "érzékeny kártyát" és okos taktikával azt játszotta ki ellenem. Fene se gondolta, hogy a fickóban elrejtettek némi kedvességet...

- Okk – bólogattam. - Lepel rá.

Némán bólintott. Köszönömnek értelmeztem, bármi akart lenni a fejringatás. Aztán csendeltünk. Még egy kicsit folytatta a füstgyönyörölést, majd röpke sóhaj után rám meredt.

- Miért gondolod, hogy minden a te bosszantásodra történik? - Sosem hallottam még ilyen halkan beszélni. Hangjának búgó mélysége annyira puhán zengett... Olyasfélén, amibe talán kicsit belekábul az ember.

- Meg sem fordul a fejedben, hogy tán egy egész stáb munkálkodik azon, hogy életben maradj? Komolyan, kölyök, a fene egye meg, gondolkozz már egy kicsit - támasztotta a cigijét a hamutartó peremének, majd teljesen felém fordult. Bámultam a szemét, furcsán csillanó gesztenye íriszét... Valahogy úgy éreztem, azt akarja, hogy nézzem. Fogalmam sincs, mitől tört rám az engedelmesség, de zokszó nélkül tettem eleget hangtalan akaratának és minden idegszálammal rá koncentráltam... próbáltam. - Fel sem merült benned, hogy netalán azért kaptad ezt a Hayakot, hogy még véletlenül se forduljon elő az a végtelenségig kínos kis jelenet, hogy apa abajog neked, te meg csak mész, mész, mész, mert egy pillanatnyi áramszünet miatt nem kattant be, hogy huszonkét évnyi férfiléted után most hopp, váltás és éppen kislány vagy? Nem is gondoltál bele abba, hogy ez az egész érted van? Hayama Kenji? Hm? Nem vagyok abban a helyzetben, hogy elmeséljek neked mindent, mert így is éppen elég mélyen benne vagy, kölyök, de ezzel a mi kis színházunkkal talán még ki tudom magunkat rángani a szarból. És pontosan azért, mert rajtam most a te jóvoltadból kétszer akkora a felelősség, hiszen már nem csak a saját bőrömet kell óvnom, hanem a tiédet is. Egy civilét. Azon kéne munkálkodnod, hogy remek gyermekem legyél, nem pedig egy raplis kamasz, akit pórázon kell vezetni. - Újra előre bámult, fejét a falnak döntve nézegette tovább a füstszálakat. - Ha a dolgok olyan egyszerűek és pillekönnyűek lennének, Ken-kun, akkor szépen foglak és utadra engedlek, miután kivakartam onnan a szoknyás popsid. Nagyon rossz helyen voltál és nagyon rosszkor. Pontosan azoknak mutatkoztál be, akiknek nem kellett volna és szeretném, ha nem ez lenne az utolsó megbízatásom, s ha te is vágysz netalán jövőre... akkor az elkövetkezendő időkben úgy kell csinálnod, mint egy engedelmes és túlzottan jól nevelt kishölgynek. Ide figyelj, kölyök. - Egy pillanatra én kaptam a figyelmét a szürke karikák helyett. - Itt mindennek tökéletesnek kell lennie. Érted? Egy olyan embernek sem könnyű feladat, akit erre képeztek ki, de neked... Nem vagyok egy perverz pasas, hogy itthon lánykának maszkírozva kelljen lejtened. Tőlem aztán farmertől kezdve lehetne rajtad extra férfias favágó felszerelés is, de nem rajtam áll. Betét, bugyi, körömlakk, ez mind azért van, mert soha - ezt jól vésd az eszedbe – soha nem tudhatod, hogy ha kitesszük innen a lábunkat, ki az, aki bejön. Úgyhogy ha apa bolyhos nyuszipapucsot vesz neked, akkor nem rajta volt az ingerencia, hogy valami puhát fogdosson, hanem éppen megvédi azt a fiatal kis életedet.

- Én...

- Nehogy elnézést kérj, kölyök, nincs rá szükség. Tudod, kivégzés után egy sajnálom. Csak arra kérlek, hogy gondolkozz egy kicsit, mielőtt legyártod az összeesküvés elméletet. Itt nem ellened dolgoznak, hanem érted.

- Sajnálom... - suttogtam a semmibe. A cigi lassan leégett az ujjaim között és én még mindig az ágytakaróm bordós-barna szőrméjét nézegettem. - Én nem akartam ezt az egészet...

- Egyáltalán, hogy kerültél te oda?

- Mi csak csaptunk egy murit.

- Ó, mi volt az ünneplés oka?

- Aznap volt vége a sulinak és pont arra a napra esett az első szabadnapom. Három hónapja az első estém, amikor nem gályáztam. Csak egy kis bulit akartunk...

- Mit dolgozol?

- Mosogatok egy étteremben. Annyira ki voltam merülve. Nehezen szoktam meg ezt a kettős terhelést, de kellett, mert...

Félbe hagytam a mondatot.

- Értem.

Nem faggatott tovább.        

- Hogy lett rendőr? - csaptam a csendbe.

- Hűha. Ha most valami extra okot vársz, mint hogy bosszút álljak valakin, esetleg valakiért, szóval ha efféle kis nyalánkságokat hallanál, akkor zsinórban a sokadik csalódást adom majd neked, Ken-kun. Egyszerűen csak fiatal lelkem szomjazott az igazságra és annyira idealista és elvarázsolt ifjonc voltam, hogy fejembe vettem, én majd leszámolok a bűnözéssel és tökéletessé teszem a világot...

- Sikerült?- kacagtam fel.

- Szerinted? - sandított vissza vigyorogva. Ilyenkor egész emberien néz ki, de azt a mosolyt... nem érzem valódinak. - Fiatalon még az ember tele van álmokkal és reményekkel, aztán az élet szépen gondoskodik arról, hogy kiölje belőled ezeket az irreális kis eszményképeket és a helyére ültesse a valót.

- Fiatalon... Ez most úgy hangzik, mintha ezer éves lenne - nyerítettem fel.

- Ha annyi nem is, de talán a fele.

- Nemá, komolyan.

- Komolyan. Ötszáz. Ezért nem kapok gyertyát a születésnapi tortámra. Senki sem eszik szívesen viasszal futtatott piskótát.

- Szóval nem mondja meg.

- Negyvenhat - kötötte az orromra, miközben leölte a csikket a hamuzóba. - Nehogy emiatt a rejtély miatt legyenek álmatlan éjszakáid.    

- Nem is vészes.

- Majd ha te is ennyi leszel, akkor tárgyalunk.

- És miért...

- Ne, ne. Befejeztem az estimesélést. Fáradt vagyok.

- Oké, én... értem, és...

- Ne makogj, leányom, tudsz te rendesen is beszélni. Már amikor éppen nem rikácsolsz, mint valami pálmaházi kakadu - tápászkodott fel mellőlem. Kinyújtózott és letudta aznapi utolsó atyai cselekedetét. Mások jóéjtpuszit kapnak, én szépálmokat dekket. Eszem ágában nem volt reklamálni. Kényelmesen kifelé indult, s három rövid lépés múlva, átlépve a küszöböt, eltűnt a szemem elől. Furcsán éreztem magam. Egy szó markodta a torkom, ami még soha nem akart kijönni rajta.

- Jó éjszakát - súgtam a helyének.

- Aludj jól, kölyök - dördült valahonnan a lakásból. Elmosolyodtam.

- Igen.

Azt hiszem, jól fogok...