F.A. - Mission - Yes my Lord! 2.fejezet

Fedőneve: Apuci - Mission - Yes My Lord! 2. fejezet

~ ~ ~

Nem mondhatnám, hogy boldogan hagytam el a kabinunkat. Az ő vonásai kisimultak, kifejezetten elégedettnek hatott, kissé talán átment álmatagba az egyébként is szűk szemrése. Mögötte sétálva arra gondoltam, nem baj, cseszed, én pörgök, mint a búgócsiga, a nadrág szorít, a farkam beton, a csoda formás fenekem pedig rohadtul elégedetlen, belefér, hogy álmosan kelljen jópofiznod, baszódj meg.

Szó se róla, ez a marha hatalmas kéttenyérnyi nadrág egészen máshogy áll az emberen, ha áll az ember, de bármennyire is passzol jelenlegi szerepkörömhöz, kurva kényelmetlen.

Később kicsit csitult. Nem mondom, hogy elpilledtem, inkább csak azt, hogy félárbocon a helyzet tartósan is elviselhetővé vált.

Zsarukám egy öblös fotelban találta meg a neki legmegfelelőbb helyet. Úgy ült, hogy mindenfelé figyelhessen, bár látszólag nem is nézett semerre. A mély karosszék pasztellszínű kárpitja puha volt és süppedős, bár én magam nem ültem benne, de Akira tartását figyelve láttam, hogy komfortosan érzi magát.

Kedélyesen beszélgetett. A merőlegesen helyezkedő szófán egy nagyon csinos nő foglalt helyet. Már első találkozásunkkor meglepett és ezt nem is tudtam palástolni. Akkor egy fekete-fehér blézer volt rajta, magas nyakú inggel és egy élére vasalt nadrággal. Hosszú haja kontyba tűzve ült a feje tetején, vékony, arany keretes szemüvegétől csak még szigorúbb lett az összkép. Tökéletes megtestesítője volt annak, ahogy én egy női felsővezetőt képzelnék magam elé és hunyorítva sem láttam át, mi a szószt keres ott.

A nyomában egy teljesen átlagos testalkatú, rövid hajú, kicsit kócos japán férfi sétált. Persze ez azt eredményezte, hogy Akirával könnyen megtalálták a hangot. A nő nagyon szépen beszélte a nyelvet és témájuk is akadt. Eh. Mindegy. Nem tudtam megállítani a fantáziámat, lelki szemeim előtt, mint egy pornófilm kezdő képsorai jelentek meg a történések. A vezérigazgató asszony, aki egy unalmasabb délutánon elmarta a titkára tökeit vagy inkább „hopp, most megvagy” csatakiáltással meglasszózta.

A srác nem volt se szép, se ronda, se különleges, se átlagos. De olyan áhítattal nézte és alázattal követte a nőt, hogy azon csak hápogtam, persze azt is szigorúan elképzelés szinten.

Nem tudom, miért hívják Zafírnak a fiút. Nem láttam rajta semmi kéket, legalábbis amennyit láttam a testéből. Próbáltam rávenni Akirát, hogy a következő alkalommal nyomozza ki nekem, de ő csak annyit mondott, ahogy lezárta ezt az ügyet, ígéri, erre a világméretű titokra is fényt derít majd.

Persze tudtam, hogy csak gúnyolódik, de arra jutottam, hogy nekem megéri, hogy hülyének nézzen, ha cserébe baszhatom még a vérnyomását, így csak hatalmas mosollyal megköszöntem és kértem, majd tájékoztasson az eredményről.

Találkozásaink alkalmával sosem mulasztott el incselkedő hangvételű társalgásba bocsátkozni Akirával és ettől a kis szertartástól ezúttal sem tekintett el. Ha féltékeny lennék a nőkre, lehet, hogy zokon venném, de valahogy az én főhadnagyommal kapcsolatban nem sűrűn jut eszembe, hogy félremegy, az pedig, hogy benőzik, még annyira sem téma. Tudom én, hogy csípi a nőket. De azt is, hogy fene a gusztusát, én kellek neki.

Mrs. Jones szokás szerint üzleti viseletben pompázott. Fekete, halszálka mintás blézer és ceruzaszoknya, elegáns körömcipő és az elengedhetetlen konty. Keresztbe tett lábakkal ült a szófán, hosszú, formás lábai ott lengedeztek a szemem előtt, ahogy egyenletes ritmusban kis köröket írt le velük. Testtel Akira felé fordulva ült, műkörmei kopogtak a légies borospoháron. Az utolsó korty roséját itta ki.

- És milyen volt az utazás? – kérdezte, miközben az üres poharat egy arra sétáló pincér tálcájára tette és intett, hogy ebből szeretne még egyet, ha lehet.

- Az utóbbi két hétben úgy döntöttünk, hogy elég volt. Shion nincs oda a repülésért és sok volt ez így egyszerre. Inkább otthon maradtunk és ki sem keltünk az ágyból.

- Húszévesen csináltam ilyet utoljára – közölte a nő ábrándozva, kissé talán elveszve a múlt emlékei között.

- Én is – bólintott Akira. – Ezért is döntöttem mellette. Megtehetem, hogy szervezek magamnak két hetet, mikor csak akkor kászálódok ki a párnák közül, ha nagyon muszáj. Harminc évenként egyszer lehet.

- Hát erre igyunk – nevetett a nő vidáman, időközben megérkezett italát Akira felé nyújtva, aki saját vörösborával állt a kérés elébe.

Nekem az járt a fejemben, hogy én is csípném a gondolatot. Ha hazaértünk, ráveszem Akirát, hogy ha nem is két hétig, de legalább hat napot henyéljünk. Persze rögtön utána azon is elgondolkodtam, hogy legutóbb életem legsötétebb szakasza után kaptam Kijima jóvoltából három hét szabit. Orvosi utasításra, mert a funkcióimra ügyelő köpenyesek a törött csontjaimtól és zúzott darabjaimtól tartottak, más osztályon dolgozó, de szintén köpenyes fickók pedig az elmeállapotom miatt gazoltak.

Egy szó, mint száz, az én háromhetes pihenésemet öt napra gyilkolták le, aztán visszavágtak a mélyvízbe, ezzel a morcos marconával együtt. Ebből kiindulva szabit én max hazudhatok magamnak.

A földön ülve sokszor gondolkoztam ilyesmin, főleg ha eluntam a társalgás hallgatását. Akira terpeszében elfészkelve könnyű volt ellazulni. Ültem, fejem a combjára hajtva csak hallgattam. Keze most is, mint mindig, a hajamban játszott. Így, hogy kicsit bágyadt vagyok ma, úgy érzem, könnyen el is tudnék aludni. Annyira óvatosan simogat. Ujjbegyei kicsit megérintették a homlokom vagy a szemem sarkát és azon kaptam magam, hogy egyre bódultabb és bódultabb vagyok. Nem vicces. Végtére is mi most itt dolgozunk. De nem mutatta semmi jelét annak, hogy dühös lenne le-lecsukódó szemhéjam miatt. Sőt, elértünk ahhoz a ponthoz, ahol arrébb húzott, fejem már sokkal inkább volt az ölében, kezei nem álltak meg a hajamban, már a nyakszirtem is kellett nekik.

- Hol hagyta a drágakövét? Már ha lehetek ennyire indiszkrét.

Láttam, hogy a nő röpke pillanatra belefeledkezik Akira kezébe. Szemei követték, ahogy teljes tenyérrel megsimítja a fejem, talán hallotta, ahogy sóhajtok.

- Beteg. Már nincs rosszul, túl van a nehezén, csak a szövődményeket nyögi. Sebes száj, kivörösödött orr. De rendbe jön. Egy igazi hős!

- Sajnálattal hallom. Jobbulást kívánok.

- Átadom. Szóval ezért vagyok most magányos – sóhajtott lemondóan, kicsit talán túljátszva a szomorúságot. – Mr. Hirata, enyhíthetne a magányomon. – Pimasz fény csillant a szemében.

- Miképpen? – tudakolta Akira, kunkorodó hangszínéből rájöttem, hogy most épp flörtöl. A pasi jelzései le vannak csavarva, de én tudom, hogy most éppen teszi a szépet a maga minimalista módján.

- Nem tudom. De bármilyen javaslatot szívesen fogadok.

A nő itt már kifejezetten vadászó vércse hangulatát keltette, mégsem tudtam haragudni rá érte.

- Mondjuk, ajánljam fel mindennemű szolgálataimat?

- Megtenné?

- Örömmel. De se főzni, se takarítani nem tudok, és ha beszélgetésről van szó, én inkább az a hallgató típus vagyok.

- Ha meg nem sértem, ha felajánlaná nekem a szolgálatait, biztos lehet benne, hogy ami először eszembe jutna, nem a vacsora vagy a szennyes lenne.

Akira mosolygott, a nő pedig hangosan nevetett. Böködik egymást, de amíg csak szavakkal csinálják, addig nem indít meg. Tőlem aztán verbálisan hatvankilencezhetnek is.

Á, csak a pofám nagy. Bármennyire is biztos vagyok magamban, néha nem tetszik, ha más ennyire közel kerül hozzá. De ezt a nőt kedvelem. Mintha fogná a hullámaimat. Elflörtölgetnek, nevetnek, de mindig csak a képzeletbeli határvonalon belül.

Akira keze hirtelen végigcirógatott az államon. Kérdőn néztem fel rá, de ő csak a számhoz tartotta a borospoharát és árnyalatnyit megdöntötte. Kortyoltam a száraz vörösborból, megköszöntem, mikor a hüvelykujjával letörölte a szám szélében megült pettyet. Mint aki jól végezte dolgát, visszahúzta a fejem az ölébe, tovább cirógatta a hajam és közben folytatta a felszínes csevejt.

- Jól is tenné. Tényleg botrányos szakács vagyok.

Az. Tanúsíthatom.

Egy darabig még hallgattam Akira dörmögését, közben le-lecsukódott a szemem. Ha házigazdánk nem érkezik meg a hozzá tartozó elmaradhatatlan kíséretével, lehet, hogy el is alszok Na-san ölében. De őméltósága megjelent, én pedig élesítettem a figyelmemet.

Mister. Nem Mr, Mister. Igen. Imígyen nevezteti magát ez a mocsadék, hogyha lovaglópálca van nála. Vigyázat, veszélyes.

Ha az udvariassági formulát akarnám követni, akkor Mr. Mister néven szólítanám, de Na-san azt kérte, ne tegyek ilyet, még csak azt se mondjam neki, hogy „hé, te”. Én még csak rá se nézzek. Mindig emlékeztetnem kell rá, hogy már nem vagyok védőőrizetben. Azóta sok víz lecsorgott a folyón, trallala.

Szóval Mister, akinek egyébként a szülei egy olyan tökre semmilyen nevet adtak, hogy Jonathan, szóval Mister Jonathan, aki amúgy… jó pasi. A szemét. Ahelyett, hogy a klasszikus randa géniusz iskolapéldája lenne, száz éves, kopasz, fogatlan, félszemű. Nem. Ő egy sármos negyvenes, teljesen hófehérre őszült, de rengeteg, sűrű hajjal, tengerkék szemekkel és kisfiús mosollyal.

Ha én vagyok Nakazawa Akira mutatós kis házikedvence, akkor szerintem ő a személyi edzőjét terelgeti a pálcájával. Izom izom hátán, amikor ugráltatja őket, mintha pockok futnának versenyt a fényes bőre alatt. Hát, akinek ez tetszik… De tök mindegy, mire gerjed. Nem a szexuális ízlése miatt lett ő a rosszfiú.

Akira megzavarta a gondolatmenetemet.

- Shion. – Felpislogtam rá, nem kérdeztem, csak félrebiccentett fejjel lestem azokba a mélybarna szemeibe. Mosolygott. Ha nem tudnám, hogy szolid hiéna képe azért van, mert élvezkedik a hangomon, vagyis annak visszafogott használatán, még akár kedvesnek is lenne mondható. – Hozz nekem egy italt.

- Konyakot?

Azért issza, mert bírja a gyomra. Nem mutat furán, hiszen mindenkinek pohár van a kezében, mégis észnél marad tőle.

- Azt.

Talpra álltam, kecses léptekkel lejtettem a bárpultig, majd intettem a két mixer egyikének. Biccentéssel jelezte, hogy ha ott befejezte a kiszolgálást, én következek. Csak bólintottam és vártam, hogy sorra kerüljek. Fél szememet azért a viszonylag frissen érkezett Mr. Misteren tartottam, aki éppen körsétáját kezdte meg. Sorra veszi szép számban megjelent vendégeit, és mint jó házigazda, mindenkihez szól pár – khm - nedves szót.

- A gyönyörű Shion. – A jobb oldalamon túl nyájas hang csendült, én pedig ugrottam egy szolidat ijedten. Néztem a kivörösödött arcot. – Csak nem megijesztettelek?

- Kicsit – mondta pirulva Shion. „Hogy nem botlottál meg a fedélzeten és sikkantál át a korláton, baromarcú” – gondolta Kenji.

- Nem akartalak ám megijeszteni, szépségem.

Úgy vakargatta meg az állam, mintha a macskája lennék. Akira cirógat. Ő kapargatott.

- Kérem, ne – bámultam meredten a pultot, miközben a férfi belemászott a személyes terembe. Meg tudtam mondani, hogy idáig bort vedelt, az orrán kifelé tóduló levegőtől párás lett a nyakam.

- Mit ne? – válaszolt csücsörítve, formátlan ujjaival a fülem mögé tűrte a hajam. – Mit ne, szép Shion? – és megpiszkálta a fülcimpámat.

- Hirata-sama dühös lesz. Nagyon dühös lesz – ismételgettem ijedten marcangolva a szám szélét és közben marhára reménykedtem, hogy Mr. Nakazawa Hirata Akira-sama észreveszi, hogy macerálásom van folyamatban. Mert ha nem tűnik fel neki, hogy énmolesztálás esete forog fenn, eljöhet a pillanat, hogy a saját védelmemre kelek, és ha le találnám rúgni a tagot, az bukta. A közelharc nem fér bele mostani imidzsembe.

- Mit adhatok? - jött a felmentő sereg pultos képében.

Hozzá hajolva gyorsan elhadartam: egy konyakot kérek. Biccentett és töltött.

- Shion. Olyan szép név.

Bólogattam erőltetett félmosollyal az ajkaimon, kezemet nyújtva a várt ital után. Egy hajtincsemet tekerte a mutatóujja köré, majd ahogy a hajszálak kiszaladtak a kezéből, végigcirógatta a vállamat. Ritkán ráz ki a hideg a szó negatív értelmében.

- Hirata-sama nem tűri, ha… - motyogtam kezemben a poharat szorongatva, amikor egy árnyék megjelent a bal oldalamon.

- Így van. Hirata-sama nem tűri.

Ah, hadnagyom megzengette lábam alatt a talajt, kizárólag keményen bongó hangját használva erre. Éppen elégedetten nyugtáztam volna, hogy akkor ezt is megoldottuk, mehetünk vissza a dolgunkra, de Akira nem így gondolta. Ő úgy ítélte meg, itt az ideje, hogy rituálisan körbepisiljen. Szerencsére ténylegesen nem ezt a módszert választotta a megjelölésemre. Megfogta a derekam, maga felé fordított úgy, hogy fél kezemben nekem még mindig a pohár ült.

A csók, amit kaptam, az a fajta volt, amit privát használatra tartogatnak, nem az a lágy, közönség szemének is való fajta. A számba nyomult, a nyelve erőszakos volt, mélyen kóstolt meg. Búcsúzóul még az alsó ajkam is megharapta.

Levegőt is alig kaptam, mikor elengedett. Párás tekintettel néztem rá, egy megszeppent sóhaj kúszott elő a torkomból. Túl nagy hatással van rám, de ezt ő is tudja, erre épített. Bejött neki. Megbabonázva figyeltem a csók okán vörös ajkakat, legszívesebben odahajoltam volna a folytatásért. Szemem majd kipattant a tokjából, ahogy a combom közé nyúlt. Előre buktam, arcomat belefúrtam a vállába. Még mindig tartottam a poharat, de nem volt könnyű. Remegett a kezem. A marka nadrágon keresztül szorított rám, tudta, hogy nem kell sok, főleg nem a kabinban lezajló akciónk után, és újra eldeformálom a bőrnadrágom.

Álltam, ő átvette cidriző kezemből az italt. Azt hittem, legalábbis langyosra melegítette a rajtam átrohanó forróság, ő mégis belekortyolt. A tekintete kemény volt és irgalmatlan.

A másik hím fülét-farkát behúzva távozott.

Rövidre zártuk az esténket. Akira, a Jóságos, megszánt. Még visszavezetett kicsit a szófán mosolygó nő elé. Miközben udvariasan elnézést kért, amiért ilyen hirtelen magára hagyta, az én fejem felett buborékok kergetőztek, arcomon vörös pír lüktetett. Lehet, hogy a közeg teszi, a sok szabad bőrfelület, az ital, a fülledt hangulat, az ömlő szexualitás, de hirtelen minden annyira egysíkú lett – szex...

- Visszavonulunk. Nekünk ez az este itt ér véget – mosolygott a nőre, aki megigazította roppant tanítónős szemüvegét, de a csücsörítéssel sem tudta leplezni a kaján vigyort, ami szétterült az arcán.

- Szerintem meg csak most kezdődik.

Ah! A próféta szóljon belőle!

- Munka – súgta a fülembe, amikor kinyitotta a kabin ajtaját. Szorosan mögötte sétáltam be. Nem volt mérges, játszott. Talán megbocsátható.

Szerintem menet közben ráébredt, alkalmi szerepe rettentően fekszik neki, azt hiszem, ez teszi velem ezt a tébolyt. Alig állok a lábamon. Minél jobban ráérez, minél határozottabbá és leigázóbbá válik, annál jobban elvesztem a fejem. Hátulról öleltem át, az arcom a lapockái közé fúrtam, a szépen szabott öltöny felfogta a szavaimat.

- Hirata-sama… Hirata… sama…

Markomba gyűrtem a zakóját. Tapadtam rá, mintha én is a ruhája lennék.

- Na – suttogta. Hátranyúlt, újra a hajamba borzolt. – Menj, Shion, állítsd be a vizet. Nemsokára megyek utánad.

Persze. Tudtam én, hogy nem játszadozni mentünk a víz alá. Ha cafatokra is mikrofonozták a szobákat, ha úgy telenyomták, hogy még azt is meghallják, ha egy kóbor légy megrebegteti a szárnyait, a víz alatt akkor is cseszhetik, főleg, ha kakaón zubog.

Hát zubogott. Én gondoskodtam róla. Sűrű, simogató, forró cseppekben záporozott rám, a bőröm kipirult, a gőz mintha átmosott volna. A fülke füstös színű falának támasztottam a tenyerem.

Mikor kinyílt a hátam mögött a zuhanykabin áttetsző ajtaja, a kinti hűssel ő is megérkezett. Kicsit elillant a gőz, a friss levegővel, amit hozott, tisztább lett a fejem. Nem sokkal. A hátamra hajolva először a nyakam csókolta körbe.

- Bent vagyok a hatban – suttogta a vállamba, apró harapásokkal tarkítva a mondandóját.

- Mikor? – leheltem.

- Ma.

- Mehetek? – Hátranyúltam, testét közelebb húztam az enyémhez.

- Nem. A meghívóm egyszemélyes.

- Felejtsd el. – Megpördültem a kezében, hogy végre szemtől szembe állhassunk. – Egyedül kockázatos – csókoltam. Ő pedig viszonozta.

- Ketten sem kevésbé. Nem lesz baj. Itt maradsz, vársz és majd meglátjuk.

- Nincs nálad fegyver.

Különös, kettős érzés a száját harapdálni és közben marha dühösnek lenni rá.

- Én vagyok a fegyver.

Szinte már közömbös volt és ez dühített.

- Hogy oda ne rohanjak – sziszegtem és bosszúból kicsit vadabbul haraptam meg. Még mulatatta is a pimaszságom.

- Ne aggódj. Náluk van elég. Majd kérek, ha kell.

- Ne humorizálj! Ez komoly – vicsorogtam a fülébe.

- Az. Véresen komoly. – Úgy marta el a derekam, mintha táncba akarna vinni, de csak a mellkasom kellett neki. Csókolt, dörzsölt, harapott. – Minden órában csipogok 00-kor, kereken. Ha nem, indítsd útjára a horrort. – Ez Na-sanul annyit jelent, hogy szabadítsam rájuk magamat. A fülemre hajolt, halkan beszélt, párás lett a fülkagylóm tőle. – Ez parancs, tizedes. – Amikor a nyelve megcsiklandozta a cimpám, kezdtem talajt veszteni.

- Igen, uram – futattam ujjaimat vizes hajába, hogy még közelebb húzhassam.

- Nem tudok biztosat. Kénytelen vagyok vakon repülni. A te dolgot pedig, hogy vársz. – A cimpám még mindig kedvére való volt. - Ez is parancs, tizedes. – A fülembe búgott.

- Igen… uram.

Homlokát az enyémnek döntötte, de csak egy pillanatra. A következőben megpördített és én újra a csempéhez tapadva álltam. Öle nekem préselődött. Mind a tíz körmöm megcsikordult a kövön, ahogy csípőjét nekem nyomta. Orra még mindig a fülemet birizgálta, hallottam a nyugodt levegővételeit.

- Itt vársz. Nem akarom, hogy visszamenj a partira.

Csípője lágy köröket írva dörzsölődött hozzám, úgy feszítettem magam hátra, ahogy csak tudtam, de minél jobban próbáltam elérni, érintései annál felületesebbek, kevesebbek lettek, míg végül teljesen elfogytak… Kegyetlen.

– Ez parancs.

- Igen… - bólogattam, hátranyúlva próbáltam belemarkolni a combjába, hogy közelebb húzzam. Mozdíthatatlan volt.

- Igen mi?

A lapockám közé súgta a kérdést.

- Igen... uram… - nyögtem.

Ujjai a combjaim közé kúsztak. Engedelmes terpeszt nyitottam neki, rámozogtam a mozdulataira, próbáltam gyorsabb tempóra bírni, még, még és még. De hirtelen elhúzta az érintést. Nem mozdult többet. Ott álltam, homlokom a csempén, tenyeremmel tartottam magam, mély, szaggatott, ütemtelen kortyokban nyeltem a levegőt. Remegve vártam a folytatást, de nem történt semmi. Egyre jobban ziháltam. Ő továbbra is markolta a csípőm, de nem éreztem magamon az ölét. Próbáltam hátra homorítani, hátha elérem a bőrét, de mintha ott se lett volna. Hiányától kétségbeesetten nyögtem fel és ő ezt a pillanatot választotta.

Kifutott a lábaimból az erő, ahogy elmerült bennem. Derekamnál fogva tartott, így nem csuklott össze a térdem. A fájdalomtól kiabálnom kellett volna, az elöntő nyilalló forróságtól én inkább bőgtem. Minden erőteljes, mély impulzus után elnyújtva szűköltem a folytatásért. Még. Könyörögtem érte. A mozdulataiért, a testéért, a forróságáért sírtam.

Egyszerre megállt, egyetlen ütemet hagyott ki, ahogy ritmust váltott. Hullámzó lett, puha. Átfogta a testem és elemelt a faltól. Hátrahajtottam magam, nyújtott törzzsel, emelt karokkal nyúltam a hajába, durván ragadtam meg a vizes tincseket, ő a szája elé került felkaromat szívta.

Együtt mozogtunk szinte csak alig, de lökései hamar újra elmélyültek és én megint ott találtam magam a falon, derékszögbe hajolva, nekifeszülve tenyeremmel nyomva a csempét. A testemben a lüktetés egyre őrjítőbb lett. Éhes voltam. Rá voltam éhes. A tűzforró víztől kipirult bőrrel minden olyan intenzív volt. A csókjai zsongatóak, a teste illata leírhatatlan. Akartam. Megkaptam. Ha nem a víz alatt állunk, talán mindketten hamuvá égünk a végére.

Vannak előnyei annak, ha hatalmas pasival fut az ember. Ha nem tudsz lábra állni, a karjaiban visz vagy hoz. Nakazawa Akira egy szikla.

Puha fürdőköpenyben tett az ágy közepére, én pedig csak elvarázsolva néztem. Szeretem szex után figyelni, annyira ellágyulnak azok a kemény vonásai. A szemének más színe lesz, a mosolya süppedőssé válik. A hangja égzengését krémessé, bársonyossá mossák az elmúlt sóhajok.

Azt hiszem, szépnek lát. Azt gondolom, hogy ő is szeret nézni. A szemében most fura homály is úszott, a fény nem volt annyira tiszta. Kicsit talán megfedte magát, hiszen ő volt, aki figyelmeztetett rá - munka. És mégis elszállt. Talán gyengeségének könyveli el, de én nem bántam meg semmit. Még mindig reszketek.

- Dolgom van, Shion. – Mutatóujját homlokomra tette, végigsimított az orrnyergemen, számon állt meg vele. – Megtiltom, hogy visszamenj a partira. Itt vársz rám. Megértetted?

- Igen, Hirata-sama – adtam egy apró puszit az ujja tetejére.

Elpilledve néztem végig, ahogy felöltözik. Újra nadrágot húz, inget vesz, nyakkendőt köt. Miután kilépett az ajtón, még feküdtem egy kicsit. Élveztem a teljes testemben pulzáló, lassan alábbhagyó lüktetés utóhangjait. Aztán fogtam magam, nehézkesen kimásztam az ágyból és magamra rámolva különleges felszerelésem, megszegtem felettesem és gazdám parancsát. Visszamentem a partira. Egyedül.