Védőőrizet 18.fejezet (utószó)

Halál állatul nyomom. Izzok. Ha hozzám vagdalnának egy marék morzsolt kukoricát, pattkukként vágná vissza az aurám, az fix. A nap minden órájában képes vagyok megállni és csodálni magam pár röpke pillanatig.

Nadrág van rajtam. És akkor megteremté a farmernadrágot és a férfi újjongá, hogy hordhatá vala! Strasszkő nélkül! 

Az italautomata csöppet domború üvegezése, bár reális képet nem ad, mégis megerősíti... ne szerénykedjünk. Tökre jól nézek ki. Végtére is randizni jöttem, vagy mi a szösz! Még egy utolsó pillantást vetettem a fémjeiben is koromszínű fekete nadrágra, aminek a szárát divatosan visszagyűrögettem, majd hátrahagytam a hatalmas masinát, belőttem a kijáratot... vagy hogy a szöszbe hívják azt a kaput. Lényeg a lényeg, mentem várakozni, minthogy az emlegetett randizásom akkor fog megkezdődni, amint a másik személy is két lábbal a talajon áll, nem pedig repdel a levegőben. Légi zsaru, vagy mint nemrégiben kiderült, valamiféle katona.

Villámvetítés. Amolyan morc rendőrfigura, aki zöldre mázolt képpel fel-le rohangál a dzsungelben, fején saláta, hátán álcaháló, és kakadu hangokat kurjantgat, hogy tudják a társai, éppen mi a pozíciója.

Napokig nem tudtam szabadulni ettől a víziótól, mint ahogy attól sem, hogy új személyiséget varrnak a nyakamba, és deportálnak egy harmincas lélekszámú hegyi falucskába, ahol én leszek majd Bobo, a néma csirkepásztor, aki most érkezett egy grönlandi testvérvárosból. Be voltam szarva, de emberesen. Nem nekem való a tanúskodásosdi, meg az azonosítós cirkusz, meg hogy rendőrségi megfigyelés alatt legyek még hetekig, de... nem volt ilyen.  Nem vágtam, és mikor már éppen kezdtem csillapodni, akkor közölték, hogy költözök, és megint jött a vízióm. Annyi tanúvédelmis akciókínzást láttam már és hozzá kell tennem, egyiknek se volt jó vége. Én meg nem vagyok az az ablakon kivetődő, golyózáport visszapattogtató bőrű, túlélőgénekkel oltott szuperhős, aki végigmenekül egy egész estét mozit, mindenféle No.1 gengszterek elől, hát kell a fenének. 

Aztán mégsem volt annyira húzós. Az ország hatalmas, édesapám nem játszott nagy szerepet annak a kis porfészeknek az alvilági mindennapjaiban, így mindössze városokkal és nem elhanyagolható méretes kilométerekkel arrébb repítettek.

Igazság szerint az egész ügy nekem még mindig zöld. Zsarukámban nem buzgott a kedv, hogy minden apróságot megosszon velem, de amennyit ki tudtam filézni abból a tartalmas másfél mondatból, amivel jutalmazott, és abból a plusz kettőből, amit az egyik úgy nevezett kollégája locsogott ki, és persze amit én magam szüreteltem a hónapok során, picit körvonalaztam magamnak a tényeket. Nishimura kever szar, vezetésnek nem tetszik a kaka, nem tudták, kinél a kanál. Híg kokó - romló üzlet - sok halott - acsargó családok, S.O.S. bukta. Sáros rendőr bácsik, szolgálunk és mérünk, méghozzá nem is akármit... Hát erről szólt a téma, és a franc bele, még a jelentésre sem tudtam rárakni a mancsom, hogy pótoljam a mesémben a hézagokat. Határozottan túl diszkrét felvigyázót kaptam. És túl problémásat is.

Kifejtem. Kiengedtek a kórházból két kapoccsal a szemöldökömben és egy kéréssel, hogy repedt bordával, ha lehet, a következő egy-másfél hónapban ne éljek a hobbimnak és ne rúgassam magam a talajon, mert még át találom lyuggatni a tüdőm, és annak senki sem örülne, nem igaz? Tehát light napokat szervezzek. 

Kaptam pihibogyókat is, mert úgy ítélték meg, kell a lelkemnek, én meg arra jutottam, ha be akarom magam kábítani, megtalálom az élvezetesebbik alternatíváját a dolognak, így végül nem mentem beváltani a recepthalmokat. Éljünk veszélyesen, ne szedjünk több vérnyomás elleni cseppet. 

Durva, mi? Tévedés! Az igazán húzós, hogy azok után, hogy visszakaptam velem született nemem, én még mindig hálóingben alszom és meggyőződésemmé vált, hogy a bolyhos párna a pihentető alvás záloga, s mint ilyen, minél több, annál jobb. Megszerettem a mamuszt, a térdzoknit és a hajcsatokat is. Viszont kárhozzon el, aki feltalálta a bugyit, a harisnyanadrágot, és élete végéig brazil szappanoperák ismétlésének szüntelen bámulására ítéljék, aki megalkotta az első melltartót. Láv interaktív hörcsög, ellenben laphasadást az összes tinimagazinra. Vesszenek a szempilla-bodorítók és... tegyük piros betűs ünneppé az apák napját, mert megérdemlik. Bölcs lettem, mi?

Az éjjel és az első napsugár közötti végtelenhosszú időszak ott a tetőn a közösen hallgatás ciklusa volt, és mire felbukkant a horizonton az új reggelre kész napkorong, valahogy sikerült egyről a kettőre csúszni.

Hogy? Sehogy. Ő haza, én vissza a kórtermembe. Délben bejött, behozta a Gameboyomat új játékkal bővítve, üldögélt mellettem egy kicsit, olvasta az újságját, én meg nem árultam el neki, hogy ez a Szellem Hajsza már csak az óvodásokat mozgatja meg, ehelyett inkább halkan űztem a kísérteteket, míg ő a hírek között mazsolázott. Aztán megkávézott, én is kaptam belőle, elosztottunk pár szót, aztán elment, és én egy átvirrasztott éjszakán át próbáltam meggyőzni magam, hogy nem most láttam utoljára. 

És tényleg nem. Jött a reggel, jött ő egy szatyor friss ruhával, kikérte a papírom, aztán hazafuvarozott, melegített nekem egyperces mirelit ebédet, én lecikiztem a kajáját és felkászálódtam igazi ételt főzni, persze ő nem hagyta, így maradt az étterem és a házhozszállítási opció.

Aztán... eltelt egy nap, és egy másik, bizonytalanságban lecsengett a harmadik, nyugtalansággal lejtett a negyedik, félve, de lassan eljött az ötödik, és... még mindig ott volt ő, és mellette én, és egy hét múlva már biztosan tudtam, így fogunk maradni. Alkut kötöttünk. Ja nem, nem beszéltük meg. Olyan... no-szóval.

Nem mondja meg, nem, mert azt hiszem, képtelen rá. Néha. Nagyon néha lesz egy-két annyira túl meghittre sikeredett pillanat, amikor kapok majd egy-egy apró vallomást. Egy ilyen másodpercében mondta meg nekem azt is, hogy talán huszonöt éve is megvan, hogy hangosan kimondta, mit érez, ne kérjem tőle, hogy ezzel indítson reggel és zárja a napot, mert ő már nem fog változni. Sejtettem. De abban a helyzetben nem lett volna emberi lény, aki nem fogadja el a feltételeit. 

A futonján hasaltam, és éppen túlestem életem első igazi szeretkezésén, olyan valamin, amit joggal nevezhetek annak. Volt szex, naná, eddig is volt, nekem is, nem csak vele, neki is, hiszen azt is tudom, hogy az a piros hajú borzalom se origamizni oktatta, de talán időközben rám tapadt némi tinédzser naivság. A bolyhos hajgumi pamacsok rózsaszín fodrai megmérgezték az agyam, vagy én nem tudom. De nem volt bennem kérdéses, hogy ha nem félig összeforrt bordákkal tart a kezei között, akkor is tollpihének éreztem volna magam a tenyerén. 

Jó, ő egy fura fazon. Évezredekkel ezelőtt ragadt egy jégtömbbe, és a sors úgy hozta, hogy valamikor a huszadik század végén kiolvasztotta egy kóbor hajszárító. Nem az a vallomástevő fajta, kell hozzá egy karton szesz, hogy elinduljon a nyelve, hogy eltűnjenek azok a fura gátak, de hát alkoholistát nem csinálhatok belőle, nem igaz? Kell a francnak, hogy egy ekkora fickó járóképtelen legyen, azóta is sajog a hátam. Arról nem is beszélve, hogy nem lenne olcsó buli az illuminált állapotba segítése. Ő inkább bizonyít, azt hiszem, Na-san az a 'majd meglátod' fajta. És én meg akarom látni. És meg is fogom. Pióca fíling? Khm. Hadd legyek őszinte. Kit hat meg?

Megmondtam zsarukámnak - igen, nekem maradt rendőr bácsi, ugyanis a zsoldos katonára még nem találtam semmi kellőképpen idegesítő elnevezést - szóval megmondtam neki, hogy ne aggódjon, én aztán nem fogom lilára fojtogatni a szerelmemmel, ellenben a két kezemmel annál inkább kiszorítom belőle a szuszt, hogyha azért mászik vissza a dzsungelbe, hogy játssza nekem a kommandóst. Így is olyanok vagyunk, mint akiket a kerületi hímzés szakkör dekorált mutatósra.

Oké, nekem a gyerekkori mindennapos apróságaim mellé csak a legutóbbi kalandomból kifolyólag lett itt-ott pár öltésem, plusz a kórházi kartonom is izgalmasabb olvasmánnyá lépett elő, de őt a száz éve alatt jó párszor stoppolták már, és nem kérek rá több foltozott lyukat, köszönöm. De a maga szabatos stílusával tudomásomra hozta, hogy ne hápogjak, van még némi dolga, ennyi az egész. 

Kikértem magamnak a sértegetését és újfent biztosítottam róla, hogy ha a "némi dologból" nem jön haza élve, elmegyek és kitaposom a belét, még ha több helyet kell is bejárnom, hogy minden cafatjára rálépdelhessek. Szerintem hitt nekem. Azt hiszem sejti, hogy betartom a szavam. Hellyel-közzel legalábbis.

- Szép napot.

Gondolataimba mélyedve még frászt is kaptam volna a hátamat kocogtató idegentől, ha nem dörmög hozzá. Így csak megfordulva megerősítettem, hogy tényleg ő, Nakazawa Akira áll a hátam mögött.

- Hogy…? - ráncoltam rá a szemöldököm, bár csak amatőr vagyok ilyesmiben, ez az ő reszortja.

- Kisétáltam. Nálad meg se kép, se hang.

- Ez azért van, tudod... - Végignéztem rajta. Annyira tipp-topp volt, hogy az ember azt hihetné, a felesége rituálisan rápakolta reggel a legapróbb kiegészítőket is. Vászongatya, cipőjét szerintem még a gépen bokszolta ki, meg hófehér ing, nem teljesen gombolva, és felette egy picit se tört bőrkabát... Bár a legnagyobb döbbenetemet a fekete, közepes méretű táska okozta, amin egy szem terepszínű foltot sem véltem felfedezni. – Csalódtam – közöltem velősen, amit hirtelenjében éreztem.

- Mivel adtam rá okot?

Csak egy egész kicsit tűnt értetlennek.

- Belebaszkuráltál a tökélyre gondolt üdvözlő pillanatomba. 

- Azzal, hogy a szállodában kivasalták a ruhám? Látom, nem vagy kibékülve vele.

- Én elgondoltam, hogy majd jössz, rajtad valami zsákosanyagú bevetésoverál, a táskád meg egy ilyen szakadt, tipikus harcospakk lesz, és már előre bizseregtem a gondolattól, hogy azzal piszkálhatlak majd egész úton, hogy mikor adod nekem oda az agyhártyagyulladást, amit ajándékba hoztál, vagy a vírusozott majmot, amit a zsákodban rejtegetsz. 

- Tiszta szívből sajnálom.

Még csak bűnbánó képet se volt képes vágni.

- Poéngyilkos.

- Csalódást okoztam a lányomnak. Ez minden apa rémálma - indult meg előre, és én kénytelen voltam iparkodni, hogy beérjem.

- Meg anyád.

- Nyakleves?

- Nem vagyok éhes.

- Evés közben jön meg az étvágy, úgyhogy vigyázz a szádra.

- Tudod, mit mondok én neked?

- Rettegek a perctől, amikor megteszed.

-  Hiányoztál. Na? Erre mit lépsz?

Oldalra kanalazott és meglapogatta a fejem tetejét. Egy macskafélének érzem magam ilyenkor. 

- Gyere, szedjük fel a másik csomagomat, aztán menjünk innen, mert nem bírom a reptereket.

- Fóbia?

- Csak zavar a tömeg.

- Mióta is éltél te a dzsungelben?

Szerintem három tüdeje van, azért tud így sóhajtani.

- Én nem éltem dzsungelben...

Az előttünk szalagon elhaladó bőröndök csak meneteltek szépen sorban, s amint egy hatalmas, foltos cumó bekúszott a képbe, valóra vált egy álmom.

- Akkor előbb hazamegyünk átöltözni és majd utána engedjük a majmot a városra, vagy inkább előbb a víruselszabadítás és utána tépjünk a lakás felé?

Zsarukám magához nyalábolta a legmilitaribb pakkot, amit valaha láttam, alig észrevehetően elmosolyodott, talán még a szemét is kivillantotta egyetlen negyed másodpercre, s a kijárat felé biccentett.

Ha valaki odafent képes belelátni a lelkembe... az tudja, soha nem szerettem még így, és ha őt is górcső alá veszi, akkor látni fogja, miért pont most, miért pont őt, miért ennyire, és talán azt is, hogy neki miért én kellek.

Hé. Itt a vége.