- Ez... micsoda? - nézett rám úgy, mint én tettem drága tanáromra
a matek szóbelimen.
- Bevásárló lista -
magyaráztam két ásítás között az ajtóban épp elmenéshez készülődő, ma is, mint
mindig, antiszivárvány kórságban szenvedő pasasnak. Korán van még nekem. De
amint látom, neki is, mert szintekkel süllyedt a szemöldöke és ez már nem
egészséges.
- Ezt komolyan gondolod? -
nézett rám visszaadva a papíromat, amit tegnap este nehéz agymunkával követtem el.
- Á, nem. Poén. Minek
nekem zöldség vagy gyümölcsök. A tészta meg aztán tényleg luxuscikk.
- Kölyök, ha azt vetted a
fejedbe, hogy majd én főzök neked, akkor csúnyán fel fogod horzsolni a
babapofikád a hasra vágódásnál. Apa nem konyhatündér.
- Na ne! Tényleg? Ne már! Hát
ha nem mondja, soha nem jövök rá.
- Ha naiv fejecskével azt
hitted, azért vásároltam tele a hűtőt villámmenükkel, hogy ennyivel is kevesebb
méreg jusson drága társadalmunknak, akkor ki
kell, hogy ábrándítsalak. Nem ez a helyzet.
- Helyettük inkább engem
akar ölni vele. Hát nem. Ételt akarok! Normálisat! Zöldségből is a frisset
kedvelem és húsból is azt a fajtát csípem, ami állatból készült és nem
stabilizátorból és aromákból! És nem csak a frigója belseje nem tetszik!
Tusfürdőt is akarok, olyat, ami nem maga-illatú! És saját fogkrémet! Nem kell
ilyen algaizés paszta, mert rossz az íze...
- A tapétával meg vagy
elégedve, vagy szeretnéd, ha a hétvégén átcsomagolnám neked a lakást?
- Most, hogy így mondja,
ezektől a falaktól ver a víz.
- Na jó, kölyök. Egy
valamit biztos hozok neked. Ragtapaszt a szádra, bár lehetséges, hogy ekkorát sehol
nem árulnak. És ha már úgyis készíttetnem kell a kereplődre valót, akkor
csináltatok egy új agyat is a fejedbe, rendben?
- Tudja mit? Jó lenne, ha
normális hangszínt ütne meg velem szemben, mert...
- Ne sipákolj, édes
lányom, ’mert’ betömöm a szádat, jobb híján erre a bal öklömet fogom
használni. Ehhez a hanghoz nekem még korán van. Talán a denevérek
előszeretettel hallgatják ezt a számukra biztos élvezetes trillázást, de én
emberi frekvencián szoktam venni a hanghullámokat. A dobhártyám könyörög érte,
hogy kössek csomót a hangszálaidra. Erősen érzem, hogy tán megszívlelendő a
rimánkodása.
Megpróbáltam megölni a
szemeimmel, de ez vigyorogni kezdett, mint a vadalma.
- Jól van - borzolta szét
a hajam. - Lásd, apa hogy szeret. Délután előbb jövök és elmegyünk bevásárló
körútra.
- Együtt? - néztem rá
fintorogva.
- Bizony.
Csapunk egy apa-lánya napot. Majd meglátod, milyen jó lesz. Csupa öröm és
kacagás.
- Hogy-hogy, hát mégse
jön?
- Szokj hozzá, kölyök,
hogy csak akkor teszed ki a lábad ebből a lakásból, ha apuci fogja a kezed.
Világos?
- Ja. Bár remélem, ezt
most csak képletesen érti.
- Pápá, kincsem.
- Ugye?!
- Szia!
Az orromra vágta az ajtót
és magamra hagyott a kétellyel, hogy egész délután azon rághassam az agyam,
hogy komolyan gondolta-e. Hát felejtse el. Én ugyan meg nem fogom azt a lapát
kezét. Persze, hogy ha majd nem tetszik neki valami, amit csinálok, akkor jól
megszorongathasson!
A nyomasztó gondolattól
vezérelve - vagy tán mert éjjel megtaláltam a pornóadót a kábeltévén - úgy gondoltam, hogy kicsit visszakúszok a vackomba. Emlékeim szerint a takaró alatt
fincsi meleg volt.
Kicsit... elbóbiskoltam.
De amikor kinyitottam a szemem, bizton éreztem, hogy még a rémálmaim országútját
járom, mert hogy ez, ami most történik, nem valós, az hótziher!
Az a szadista állat,
múltból itt ragadt fazon - jelen pillanatban édesapám, az ágyam felett állt.
Kezében fehér ajándékszatyrot lengetett, majd értetlen pislogásom közepette lerántotta rólam a takaróm, a szoba másik végébe
hajította és rám szórt egy adag... ruhát?!
- A felmenői között volt
pokróc? Mert legalább annyira gyengéd, azt ugye tudja, igaz? És ezek meg...
mi a szar? - vettem a kezembe az első ránézésre babaruhának tűnő
kollekciót.
- Haya-chan, apa szeme
fénye, fogd szépen az alsónacid, rázogasd le magadról és villámos
gyorsasággal legyél menetkész, mert nem azért toltam át a napom, hogy most még
két óráig a csipás szemeidet bámuljam. Hajnalban épp azon prüszköltél, hogy a
te érzékeny popsidnak még az általam vásárolt vécépapír minősége sem megfelelő.
Úgyhogy ha már vagyok olyan szíves és elviszlek, hogy megkaphasd, amiért
cirkuszoltál, akkor te meg cserébe légy jó kislány és ne hátráltasd apát még
jobban, hiszen mint a mellékelt ábra mutatja, a lelkét is kiteszi érted.
Ennek a fazonnak annyira
tenyérbemászó képe van, hogy megnézném azt az illetőt, akit két percre összezárnak
vele és utána nem akarja áttenni az orrát a tarkójára.
- Tessék? - próbáltam
álomhomályos szemekkel ráfókuszálni és volt olyan szíves, hogy leegyszerűsítette
nekem a tízperces monológot.
- Öltözz, kölyök.
Vásárolni megyünk.
- Ezt elfelejtheti!
Hallja?! Vissza az egész! Inkább szopogatok jégkockát és mosok fogat azzal a
büdös tengeri izével, de én ebben a cuccban ki nem megyek innen! - kiabáltam az
ajtó mögül. Hallottam, ahogy a lábával kopog a folyosó kövén.
- Megint eljátsszuk?
Számoljak neked, édes lányom?
- Nem akarok!
- Na jó, nekem erre nincs
időm.
Durván nyúlt a rejtekemre,
ami más néven a bejárati ajtó mögött leledzett, csuklómra szorított és a szó
szoros értelmében kivonszolt a lakásból. Végighúzott maga után lépcsőn,
kocsiba perdített.
A fene egye meg! Kéklő kis
kötött kardigánban pompázok, ami alá fehér pólókát kaptam, Sweet Candy felirattal.
Van rajta egy ótvaros nyúl valami nyalókával. Rám adott egy fodros aljú farmerszoknyát
is, és én még ilyen állapotomban is némán imádom pár percig ezt a kocsit. Ez a
pasas egyetlen jó tulajdonsága, asszem. A kocsija. Meg hogy úgy vezet, mint egy
vadállat. Megfontolt vadállat.
- Pocsék ízlése van -
húztam a szám, miközben ujjaimmal tekergettem a kardigánomat díszítő, azzal
tökéletesen harmonizáló babakék gombokat, amik, ha jól veszem ki, szívecskéket
formáznak. Hát ez díjnyertes.
- Az az igazság, kölyök,
hogy kapálózhatsz a dolog ellen, ettől még olyan vagy, mint ők ott.
Fejével egy zebránál vihorászó
kis trióra bökött. Három kamaszlány téblábolt egy kupacban, kezüket a szájuk
elé fogva pukkadoztak. Az sms olvasgatástól meggárgyulva baromira nem vették
észre, hogy már zöld a lámpa, mert lekötötte őket a hihiri meg a hehere.
- Kikérem magamnak! Adhat
rám Barbie-ruhát, de attól én még férfi vagyok! Van egy lánynak ilyen lába?! -
dobtam az ölébe a sonkám és vártam, hogy ledöbben.
- Milyen? - nézett végig a
vádlimon. Megnyomogatta. - Csontos?
- Szőrös!
- Szőr? Mégis ho... Ja!
Látom! Erre az egy szerencsétlen, erősen albínó szálacskára gondolsz a
bokádnál? - majd semleges mosollyal a fején, kitépte! Sikkantottam egy
szolidat. Könnyes szemekkel húztam vissza szegény kis részemet. Hiába
dörgöltem, bizsongott csak tovább.
- Maga ezt élvezi.
- Roppantmód. Szexi a
vádlid kölyök. Akár egy gyufaemberkének.
- Nem lehet mindenki
XXXL-es - öltöttem rá a nyelvem, de ahelyett, hogy legalább egy kicsit
felpipásítottam volna, csak röhögött.
Az út hátralévő részét
nikotinkínomban nyeldekelve ablakbámulással töltöttem,
amíg a szemét zsernyák vidáman pöfékelve kormányzott át a városon.
A plázában, ahova
becibált, még soha nem jártam. Bár lehet, hogy helytállóbb a vásárlóparadicsom,
vagy a pénznyelő csarnok megnevezés erre a monstrumra. Valami gigantikus volt!
Üzletek szerintem talán százai várakoztak színes sorban és csak arra, hogy
nyíljon a pénztárcád.
- Tündérkém, kapard fel az
állad a padlóról, mert apa nem szeretné, ha csupa piszok lenne a pofikád.
- Szívjon gázt -
sercintettem oda a pasinak, aki időközben zakótlanodott.
- Első megálló.
Kabátját a vállára csapta,
laza mozdulattal a karomba kapott és beperdültünk a balszél egyik üzletébe.
Értetlen fejjel bámultam
körbe-körbe a belülről babaszobára emlékeztető helyen. Lapos próbababák,
millió-féle színes hacukába burkolva. A falon fél női testek, trikók feszülnek
és nadrágok tapadnak mellekre és fenekekre egyaránt. Polc- és
állványrengetegek, színkavalkád és szemkifolyás...
- Nem látok karfiolt -
suttogtam a zsarunak. - Ez nem zöldséges...
- De nem ám! - suttogott
nekem, majd egyszer csak váltott, volume fel... - Szép napot a gyönyörű hölgyeknek!
- lendült meg a pult felé akkora vigyorral a fején, hogy nekem, aki volt
szerencsém látni hagyományos szájállapotát, már-már ijesztőnek tűnt, hogy ilyen
bizarrul ezer fogas torzulásra is képes. - Tudnának nekem segíteni a
kisasszonyok?
- Ne csinálja! - rángattam
meg a karja fogságába esett sajátom. Kétségbeesett jelzéseim szerintem még jobban
felizgatták a fazont - mert közben felállítottam egy elméletet, miszerint erre
gerjed az ipse - szóval pánikomtól újult erőre kapva, csak még jobban kedveskedett.
- Szeretném megajándékozni
az én szívem csücskét, ugyanis gyönyörű bizonyítványt hozott haza az év végén. De az én egyetlen lánykám félénk. Ugye, kincsem? - Rám mosolygott, akárha
kóbor kutya lennék, kezdte dörgölni a fejem. - Haya-chan, elvitte a cica a
nyelved? - Ujjával az orromra bökött - legszívesebben leharaptam volna a
kezét, de inkább összeszorított szájjal tűrtem, hogy magához rángasson. -
Látják a hölgyek, mondtam. Nagyon félénk az én virágszálam. Segítenének nekem
pár szép, divatos darabbal?
Beszarok! Lealáz a sárga
földig, ezek az ostoba tyúkok meg úgy indexelnek itt, mint akiket belőttek valami
ajzószerrel. Én pirospipacs-szindrómában vonaglok, ő meg sütkérezik a csodáló
tekintetekben.
Az egyik mesterséges
mosolyú, vézna nő karon ragadott és elvonszolt és rögtönzött
termékismertetést tartott nekem. Volt szerencsém megszemlélni az összes idei
trendet, és megtudtam, hogy a pirosat már hordhatom naranccsal és rózsaszínnel
is, s hogy higgyem el, a mályvát nekem találták ki, mert kiemeli a szemem
színét. Igaz, hogy a következő üzletben a kékre mondták ugyanezt... és
továbbá, hogy a pink már közel sem tartozik a trendszínek közé. A harmadik
üzletben nem tudták, mit hordtak nekem eddig össze, de ők esküdtek, hogy ragyogok
a sárgában... Az ötödik boltban, mikor közel a harmincadik göncöt aggatták rám
egyhuzamban, kezdtem úgy érezni, hogy elérkeztem a tűrőképességem határáig.
- Gyere, mutassuk meg,
mennyire neked találták ki ezt a szépet! - fogott kézen az éppen aktuális
kísérőpiócám és drága kávézgató édesapám elé vonszolt, aki szinte könnyes
szemekkel nézte végig, hogy egyetlen gyermeke az évek során milyen bűbájos,
fiatal nővé serdült. Elnyomott pár szipogást, hogy bárcsak kedves édesanyám ezt
megérhette volna... Az össze csajszi sipított a gyönyörűségtől és már láttam,
hogy vékonyka kis tangájukkal szándékoznak majd felszárítani apucim büszke
könnyeit.
- Nem akarom ezt... -
mormogtam el az orrom alatt.
- Mi baj, tündérkém? -
szakadt ki a hölgykoszorúból és sietve hozzám indult.
Figyeltem magam a
próbafülke faltól falig tükrében. A térdem épphogy kilátszott a harang alakú
szoknya alól. Mellem... helye alatt szolid ráncolás, középen masni. A
ruharémálom spagettipántja alól pólónak álcázva folytatódik tovább, egészen a
karom közepéig. Te jó ég! Tényleg pontosan olyan vagyok, mint valami bakfis! Elborzadva
bámultam másom a másik oldalon.
- Ez nem lehetek én. Nem
lehetek...
- De
bizony - jelent meg. Hátam mögé állt, gyengéd mozdulattal igazgatta a vállamon
az anyagot, majd mosolyt dobott nekem az üvegen keresztül.
- Nem akarom ezt a ruhát.
- Mi baj vele?
- Virágok vannak rajta.
- Pont egy ilyen
kislányhoz illik, mint te.
- Csúnya!
- Nem értem, miért
nyafogsz. Szerintem bájos.
- Én inkább a
gusztustalant használnám. Nekem valahogy jobban ráillik.
- Megvesszük! - kiabált
vissza a pulthoz, kezével vadul jelezve, príma választás. És még hozzádobta
búcsúból - A lányom megőrül érte! Nincs még egy hasonló, esetleg más
árnyalatban?
Volt nekik, csesszék meg.
Így a habos szoknyácskáimhoz, a pasztellszín kis pólóimhoz megkaptam a macis
trikót és még egy halomnyi, általa cukinak titulált göncöt. Bónuszként mindezekhez
lett egy almazöld ruhám, amin sárga margaréták ocsmányodnak és egy piros
pipacsos ikre! Ez utóbbit utálom a legjobban. Talán még jobban, mint a csillagos
pizsamát meg azt a nyomorult, manómintás hálóinget. Gazdagabb lettem két kimonóval,
plusz egy vakító fehér fürdőköpennyel. A cipővásárlást szó nélkül tűrtem,
cserébe, hogy apa megszánt és hosszas könyörgésemre vett nekem egy melegítőt és
kaptam egy flitteres farmert is. De legalább két szára van és ez már haladás.
Új kollekcióm legférfiasabb darabjai - amit ugye nem mondhatok el az A kosaras
melltartóimról. Azt hittem, ha egyszer lesz ilyenem, azt majd a nőm felejti a
lakásomon és egytől egyig a D méretezést fogják viselni.
- Ez életem legszörnyűbb
napja - közöltem ráfintorogva a mellettem magasodó zsarura és dühösen
ki-kaptam a kezéből a lebegtetett fehér csipkecsodát, s a kosárba vágtam. -
Mehetünk már?
- Miért vagy ilyen
paprikás, Haya-chan?
Gyűlölöm, ahogy ezt
mondani tudja. Kedves! Hogy van pofája ilyen helyzetben kedvesnek lenni?
- Na vajon? Mindegy.
Vegyük meg még, amivel kínozni akar, és aztán menjünk a fenébe! - puffogtam
előre magam a kasszákhoz, mikor megfogta a vállam és hátraarcot parancsolt
nekem.
- Várj, még itt nem
végeztünk.
- Mi? - kaptam fel a fejem
- De hát négy melltartót vettünk! Nem elég?! Milyen sűrűn kell ezt
váltani?
- Nem melltartó. Abból
ennyi bőven elég.
- De hát mit akar még itt? Ez egy olyan fehérneműsizé!
Itt ezeken kívül csak ilyen szexi hálórucik vannak, meg bugyik, meg... -
ahogy a kaján vigyor elterült a képén - ...Ugye nem?
- Azt hiszem, csemetém,
egyre gondolunk.
- Ne. Ne, azt ne!
Francokat nem! Hát mit
várok? Több mint egy tucat bugyival hagytam el az üzletet és azóta is veszettül
zakatol a fejemben, hogy ezekben a kis szarokban mégis hova fogom tenni magam?!
De apa bezzeg ezt le se szarja! Nem az ő farkát fogják beleszorongatni egy
ilyen szűk pamutbörtönbe! Zacsigyűrögető darab egytől-egyig. Ezért már be
lehetne perelni! Ha terméketlen leszek, akkor legalább tudom, hogy annak köszönhetem,
hogy ez a vadállat kilapította a teljes leendő gyerekállományom. Ránéztem.
Fején elégedettség trónolt, gáláns lovagként vitte a szatyrokat és dobozokat,
sétálgatott gondtalan vigyorral... Persze, nem tőle veszik el a saját nemét!
Miért lenne...
Basszus. Nem bírtam
magammal. A kirakatra kellett ragadnom.
- Óanyámóanyámóanyám!
Szerintem folyt a nyálam.
- Disztingválj, leányom.
Mi a hirtelen lelkesedés kiváltó oka?
Mellém állt és
érdekfeszítve bámulta a pontot, amire böködtem.
- Ottottott...
- Az a doboz?
- Ahaazaz!
- Mi van benne?
Azt hiszem, kicsit
elpirultam.
- Játék... - súgtam még
mindig orromat az üveghez préselve.
- Pontosabban?
- Eszeveszett
verdák, verseny, nyeremény, sok-sok pénz, abból tuningabb verda, és még
nívósabb versenyek, és még több pénz, és abból még...
- Jó, jó, jó, azt hiszem,
elkaptam. És ez akkora nagy szám?
- Ahaaaajjj.
- Tehát igen.
- Igen - sóhajtottam,
szinte nyalogatva az üveget.
- És ezt a kockát mibe
dugod bele?
- Gameboyba.
- Aha.
Láttam az üvegben, hogy
nem is a kirakatot nézi, hanem engem. Rámráncolja a szemöldökeit, meg a száját is húzogatja. Vajon ilyenkor gondolkozik?
- Jól van, na! Csak
megnéztem! - flegmáztam rá. És néztem még kicsit a kirakatot.
- Abba a kaszniba való? -
mutatott az ezüst szépségre.
- Abba - pirultam.
- És neked van ilyened?
Itt törte le a
lelkesedésem rügyeit. Gondoltam, hogy rákiabálok, hogy a parasztságnak is
vannak fokozatai és az ő nevét adtam a legfelső szintnek, de aztán... honnan
tudhatná. Aki 15 éves korától önállóan él, az azért dolgozik, hogy lakbért
fizessen és egyen, nem azért, mint általában ez a korosztály teszi, mondjuk
némi költőpénzért, hogy tudja finanszírozni saját kis baromságait.
- Nincs - rántottam meg a
vállam kurtán. - Na, menjünk - vettem le a szemem a kirakatról, de nem igazán
látszott, hogy meg akarna mozdulni. Ehelyett rám nézett. Mosolynak éppen hogy
csak mondható fintorka bujkált a jobb ajka csücskében.
- Gyere, kicsim -
nyújtotta a kezét. - Apa vesz neked egy ilyen izét.
- Tessék? - meredtem rá
döbbenten.
- Idegesít, hogy állandóan
szirénázol és raplizol a nyakamon. Hallásom megóvandó befektetek egy ilyen
kacatra. Hosszútávon olcsóbb, mint állandóan elemet venni a hallókészülékembe.
Hátha ezzel majd lefoglalod magad. Na, gyere, mert még...
Hallottam én, hogy mit
mond és azt hiszem, ennek köszönhető, hogy a szívem kihagyott egy ütemet. De
hirtelen valahogy képtelen voltam megszólalni.
A férfi, akin megakadt a
szemem, apuci háta mögött állt meg. Vártam, hogy tovább megy, de nem. Ehelyett
inkább...
- Kicsi a világ. - A
rókaképű fazon megszólalt.
Néztem a szólított arcát
és annyira szerettem volna megérteni azt a szinte észrevehetetlenül feltűnő és
eltűnő érzelemhullámot. Miért?
- Nakazawa-san - hajolt
meg a fickó, és apuci viszonozta a gesztust, immár a kőálarca
asszisztálásával. Hova tünteti ilyenkor zsarukám a mosolyát? Pedig van neki.
Oké, mint egy hiénának, de van... Mondjuk ehhez a rókaképű ipsééhez nem is
hasonlítható. Ráz a hideg, ahogy rám villog a száz fogával. Miért néz?
- Nishimura Satoru.
Mintha egy
meztelencsigával simogattak volna arcon. A mennydörgő pasinál kicsit
alacsonyabb, termetre is kevesebb a férfi. Arca... tipikusan az, amit az ember
nem jegyez meg. Tizenkettő - egy tucat. Tök mindegy. Vonásai semmit nem
tükröznek, szeme is semmilyen. Savószínű golyóbis, felette egyenes vonalú,
hajszálvékony szemöldöke idétlenkedik, színében, akár a haja. Fakóbarna.
Világos öltönye is annyira... semmilyen. Nincs jobb szavam. Még a hangjától is
megfagy a vérem... Lehet vagy kétperces az ismeretségünk, de mégis... nem
tetszik nekem.
Édesapámra néztem. Engem
figyelt. Vár. Mindketten várnak. Mire? Jézusom! Valamit mondanom kéne. De
mit? A nevem! Te jó ég! Mi a nevem? A lábaim engedelmesen remegni kezdtek, a
torkom kiszikkadt, nem értem magam, hogy már az idegen látványától is be vagyok
szarva. Ezt hívják blokknak. Segélykérően néztem az ideiglenesen hozzám tartozó
férfira és áldja az ég, értette a kétségbeesésem. Közelebb lépett. Méretes
karjaival átfogta a vállam, magához húzott, én meg mint egy engedelmes
rongybaba, nekidőltem. Éreztem, ahogy a tüdejéből kiáramló levegő csiklandozza
a fejbőröm, mikor csókot nyom a fejem búbjára. Ég az arcom... remélem,
kívülről nem piros.
- Ő pedig
egy büszke édesapa egyetlen, szégyenlős virágszála. Szemem fénye, Hayako.
- Örvendek a szerencsének,
kisasszony - üdvözölt a pasas, és én magamhoz tértem annyira, hogy viszonozzam a gesztust. - Nakazawa-san, hol dugdosta eddig ezt a szépséget? Csak nem
félti valamitől?
- A világtól, az
emberektől, a férfiaktól... mi van még? - mosolygott jótékonyan apuci enyhe
gondolkodást színlelve. A fejem simogatta, de tekintetével jéghidegen
fixírozta a rókaképűt. Ki lehet ez a fazon?
- Megértem. Egyetlen
gyermek, ugyebár. Vigyázni is kell rá.
- Kincsem - fordult hozzám
apuci. Pénztárcájából aranyszínű bankkártyát varázsolt elő, és a kezembe
nyomta. - Menj, vedd meg, amit kinéztél. Addig mi beszélgetünk egy kicsit.
- Mind a kettőt? - néztem
rá kérdőn. Nem tudom, milyen lehet az arcom, de megjelent a kis fintor a jobb
szája sarkában. Furi kis ráncocska. Vajon egy másik mosoly?
- Persze - majd finoman
előre hajtott. Engedelmesen otthagytam őket.
Nem álltam le nézelődni,
célirányosan mentem a pulthoz, és kértem a játékot, meg - hogy aput idézzem - a
hozzá való kasznit. Pont belemartam egy akcióba, választhattam hozzá még egy
lemezt! Állati. Meghoztam az égbekiáltóan fontos döntésemet a bónusz cuccot
illetően, majd mint aki jól végezte dolgát, átnyújtottam a bankkártyát
a pénztárban mosolygó nőnek. Aztán hüvi zuhany. Nagyon udvarias volt, de
közölte, hogy én nem használhatom ezt a kártyát, nagyon sajnálja, de nem az én
nevemen van. Ezzel nem tudtam vitatkozni.
Még jó, hogy találékony
gyermek vagyok. Türelmet kértem és kivágtattam apáért, aki szórakozottan a fejéhez
csapott, hogy persze! Hát ez a kártya sajnos ilyen. Majd elnézést kért,
búcsúzkodott, és pár pillanaton belül már belém karolva sétált velem vissza a
pénztárhoz, ahol már várakozott előkészített kis csomagom.
- Ezt direkt csinálta,
ugye? Hogy lerázza, igaz?
- Nem tudom, miről
beszélsz.
- Na! Mondja meg, ki ez!
- Az emberi faj
képviselője, azon belül is a férfiak törzséhez tartozik.
- Jaj, ne már! Láttam,
hogy magának is vándor szőrök lettek a hátán!
- Tessék?
- Fel-le futkostak.
- Haya-chan, kicsim.
Foglalkozz szépen csak a magad dolgával.
Apa a kasszához libegve
fizetett, kezembe kaptam a vásárlásunk legeslegjobb darabját. Örömmel szorongattam
a cuccot és felhőtlen boldogkodásom letisztulása után... szóval aztán... Kezdett
hülye érzésem lenni... olyan... nemtom.
- Azt hiszem, meg kéne
köszönnöm... - makogtam már az élelmiszerpolcok között sétálgatva. Nem tehetek
róla. Lassan fogalmazódnak meg bennem a dolgok.
- Mit? - nézelődött, majd
egy doboz fogkrémet vett le a polcról. - Fodormenta. Ez jó?
- Igen, tökéletes. Vegyünk
kettőt, jó?
- Rendben - bólogatott rá
és hozzá már pakolta is a dobozokat.
- Szóval úgy érzem... -
haladtunk tovább - hogy tartozom egy köszönettel, én...
- Milyen tusfürdőt?
- Hát én olyan mézeset
szoktam - mutattam kicsit feljebb, számomra elérhetetlen magasba.
- Azt a kék vízcseppeset?
- fogott rá a dobozra.
- Nem, nem, mellette. Azt
a fehéret, ami oldalt olyan, mint a méhkaptár.
- Ezt?- lépett arrébb
eggyel.
- Igen, mert száraz a
bőröm és ez tök jó rá.
- Rendben.
Levett a legfelső polcról
egyből két flakonnal és azt is a kosárba pakolta.
- Megint eltértünk...
szóval... - motyogtam, mellette lépdelve tovább. - Illik megköszönnöm...
- Mini vagy normál? - és
az orrom alatt találtam egy doboz tampont.
- Tessék? - néztem rá
döbbenten, mert rohadtul nem értettem, mi a szart akar vele. Értetlenül
pillogtam rá.
- Haya-chan, egyetlenem,
nem vagy már kislány és ez egy természetes dolog. Ne legyél szégyenlős, ami
kell, az kell.
Legszívesebben az orrába
adagoltam volna a doboz tartalmát. Fájt, ahogy összeszorítottam a fogaimat. Rohadék
görény! És én majdnem hálálkodtam neki! Francokat kell nekem itt köszöngetni!
Kárpótlás jár nekem ezért a szemét állatért a nyakamon!
- Szórakozzon a...
- Most mi van? -
mosolygott ártatlanul, majd hirtelen, mint akibe villám csapott. - Te jó ég,
sajnálom - komolyodott el. - Milyen bunkó vagyok - harapott a szájára. Még
jó, hogy ráébredt és nem nekem kellett róla felhomályosítanom. - Még hogy
tampon. Tényleg, ezer bocsánat - azzal laza mozdulattal egy rózsaszín tasakos
intimbetétet vágott a kosárba és derűs vigyorral a betörögetni való száján,
továbblejtett. Én képtelen voltam megmoccanni. Levegőért sápogva álldogáltam még
pár percig, mikor apuci hátrafordulva még egy kérdést címzett hozzám.
- Ugye teát főzni tudsz?
Ez kész! Behalok! Nem bírom abbahagyni a nevetést! Isteni ez a töri! Arigatou!
VálaszTörlés*pirul-pirul*
Törlés