F.A. - A túlélő 1.fejezet

Maga volt a pokol. A társaim egymásnak adták a kilincset. Hoztak nekem enni, hogy legyen, ami megdöglik a hűtőben, napilapokat tornyoztak az asztalomra, talán hogy legyen mivel felgyújtanom magam, próbáltak rábírni arra az egyetlen dologra, hogy éljek.

Én nem akartam. Feküdtem az ágyban, az ő oldalán, a yukatájával a fejem alatt, a takarójával rajtam. Amikor nem aludtam, zokogtam, amikor elfáradtam a sírásban, aludtam tovább. Persze nem hosszan. A rémálmok ügyeltek rá, hogy szépen tagolják az alvásciklusom, nehogy jó legyen nekem akár öt percre is.

Majd egy hónap telt el, mire rávettem magam, hogy kilépjek a lakásból. Addigra könnyebb voltam tíz kilóval, alig akadt valami, amiből nem zuhantam ki. Fekete farmert és egy szürke pólót találtam végül, de az is csupán olyan „éppen csak” megoldás volt, mert minden más leesett rólam. A napszemüvegemből is kifogytam, de ahhoz ragaszkodtam, csakis azért, mert a fél arcomat lefedte. Sosem voltam olyan tipikus zöld, de most kellett, hogy megvédjem a környezetet a látványomtól. Olyan lettem, mint egy ebihal, dinnyényi, gülü szemekkel. Ezért kerültem a tükröket. Maszkom nem volt, jobb híján maradt, hogy légynek álcázom magam.

Gyenge voltam. Napi két pohár víztől és némi rizstől mégis mennyi energiát reméltem? Csoda, hogy a térdkalácsaimat rá tudtam bírni a hajlásra, de hogy még egyenesedtek is, az duplán varázslatnak számít. A pisztolytáskám nyomta az oldalam, arra sem emlékeztem, hogy ennyire rohadtul nehéz. A saját övemen új lyukat kellett fúrnom. Bárki lát, fix, hogy azt gondolta volna, az öngyilkosságnak a hason bökős verzióját választottam, pedig csak lusta voltam levenni. Ezért addig furkáltam egy gyilokkal, amíg megéreztem a köldököm felett a pengét. Játszunk a tűzzel. Ugyan, meg se karcoltam magam.

Beültem a kocsijába. Kocsinkba. Kocsimba? Slusszkulcsot a helyére, kezemet a kormányra, aztán kezem vissza az ölembe, kulcsot ki és gyalog indultam tovább. Fátyollal a szemem előtt nem tudok vezetni. Megfordult a fejemben, hogy itt az alkalom, hogy kövessem belülről felmaszatolva magam a szélvédőre, de én emberbarát vagyok és bár veszettül vágyakozom a másik oldalra, másokat a világért sem szeretnék magammal vinni. Azt ki-ki intézze magának.

A sírján ültem addig, amíg fel nem jött a hold. Ha életében fekhettem alatta, mellette, rajta, akkor halálában is megengedhetem magamnak.

Egyetlen hang nélkül rám esteledett. Ki tudja, mire vártam ott. Talán arra, hogy meghaljak. Valahol a távolban egy óra elütötte az éjfelet, nem tartott sokáig és újra síri csend lett. Nem ijesztettek meg az éji zajok. A fák zizegő lombkoronái, a fel-feltűnő fények, baglyok, autók és a napszemüveges girnyó egy sírkőnek támaszkodva.

Nem tudom, meddig ültem volna a fehér márvány mellett, ha nem tűnik fel egy idegen. A vékonyka úton csoszogott, majd szaporázta lépteit. A szemembe világított egy elemlámpával. Az őr gyöngéd volt és megértő. Megpróbált kirakni, én leszartam, üvöltött, én eltörtem a zseblámpáját, az övé volt a következő lépés és élt vele, rám hívta a zsarukat. Náluk nem volt mit törni, így szimplán elküldtem őket a vérbe. Viszonzásul elkaptak, hátracsavarták a kezem, megmotoztak, a stukimat megtalálták, a papírjaimat viszont nem. Az vesse rám az első követ, aki pont leszarom. Nem érdekelt, de őket igen – ki gondolta volna-, így bevittek. A börtönben éjszakáztam. Senki nem kötött belém. Vagy sikerült nagyon sötét aurát produkálnom, vagy azt hitték, egy kiesett rács vagyok, vagy valaki ott felejtette a partvist. Jé, pislog a seprű – gondolták és nem hibáztatom őket érte.

Reggel aztán a Főnök értem jött és levakart a priccsről. Kivitt a fényre. Na nem a megvilágosodást hozta el fényes bőrcipőjén, csak az épület elé vontatott. Meg is jegyeztem, hogy sok nekem ez a nap, legyen szíves leoltani, de nem vette a lapot. Mondhatnám, hogy komoly volt, mint mindig, de nem. Ha tippelnem kéne, egész éjjel sóderen aludt, reggelire elnyalt három citromot, desszertnek újoncokat kajált és míg ideért, az előselejtezőn kiesett operaénekesek válogatás CD-jét hallgatta max kakaón. Ettől van most ilyen barátságos ábrázata.

Nagylelkű hangulatában volt. Az utcán állva visszajuttatta hozzám földi javaim, vagyis fegyverem és a napszemüvegemet. Előbbit ugyan kicsit vonakodva és nem ellenőriztem, de úgy sejtem, töltény nélkül, utóbbit pedig a saját védelmében. Kétszer olyan ijesztően festhettem, mint ahogy elindultam otthonról. Jobb kezembe kávét adott, bal tenyerembe két szem pirulát.

Nem volt szimpatikus a bogyóduó, így bevettem őket és ráhúztam a koffeint, hátha búgócsiga lesz belőlem és kipörgöm magam a világból. Az anyósülésen utazva vártam a hatást, de nem történt semmi. Gyanítom, a bizonyítékraktárból lenyúlt minőségi anyag helyett csak a vitaminjait osztotta meg velem az én jóságos felettesem.

A lakására vitt. Évekig még azt sem tudtam, hol lakik, mostanában meg lépten-nyomon itt találom magam a Kijima Naotaka pszicho-szanatórium és ideggondozó központban, ahol, mint mindig, most is kaptam a seggem alá egy széket, a nyakamba pedig egy fröccsöt a lelki fajtából.

Ő egyike azoknak az embereknek, akiknek meggyőződése, hogy ragasztóval, szöggel, vagy végső, de nem utolsó sorban szép szóval, de sikerül bennem tartania a lelkemet.

Szerettem, hogy soha még csak eszébe sem jutott azt mondani, hogy lépjek túl rajta. Ő inkább az a fajta vigasztaló volt, aki arról próbált meggyőzni, hagyjak fel az önrombolással, mert „ha ő itt lenne”. Amikor hallgattam, mindig leírhatatlan nyugalmat éreztem. Mintha komor színű szemeibe nézve elhittem volna, hogy minden rendben lesz. Fogalmam sincs, hogy és mikor, de egyszer biztos úgy lesz.

De egy pislogással mindig megszakította a varázskört és rájöttem, hogy hazudik. Soha már semmi nem lesz ugyanolyan. Minden megváltozott. Monológjai végére rendszerint zokogtam. Olyan szánalmasan mutathattam akkor is, mikor napszemüvegem óriási lencséi alól ömlő könnyekkel azt ismételgettem, legalább a nyaklánca megmaradt volna nekem.

Aztán Kijima cucca mégis beütött. Alamuszi anyag volt, szerintem külön nekem íratta fel. Fene se gondolta, de a kettőből az egyik bogyó késleltetett mechanizmusával úgy fejbe nyomott, hogy otthon ébredtem fel, méghozzá valamikor hajnalban.

Felültem. Odakint már szürkült és én szédült gondolatokkal négykézláb, majd talpra kecmeregtem. Szambázott a talpam alatt a padló. A konyhából halk zajok szűrődtek kifelé, a levegőbe szippantva cigaretta és kávé illatát éreztem. Az előszobában szinte földbe gyökerezett a lábam, ahogy végigfutott az agyamon, hogy te jó ég, hiszen csak álom volt. Egy borzasztó, beteg és kegyetlen álom és most felébredtem belőle. Vége. Végre vége!

Berohantam a konyhába és utána csak némán bámultam a reggelit készítő Nicót. Cigije a hamutartóban, a kávé csöpögött a kiöntőbe és én réveteg tekintettel mellé sétáltam és vállára téve a kezem megkérdeztem, hol van Nakazawa Akira?

Ekkor kezdték az időszakos hozzámköltözést. Mindig aludt nálam valaki. Őrségváltás volt délelőtt és este, nappalos és éjszakás műszakban dolgoztak. Egészen megszoktam, hogy úgy kell álmatlanul hánykolódnom, hogy valaki a kanapén horkol, vagy a konyhában szöszöl. Soha nem szóltam hozzájuk. Nem érdekelt, hogy ott vannak. Elmentem mellettük, átnéztem rajtuk csakúgy, mint az ételen, amit az asztalomra tettek, pont, ahogy a szavaikat engedtem az egyik fülemen be és a másikon ki.

Egy éjjel Nico volt a soros a szófán. Hogy megunta a hátát nyomó kemény alapot, vagy túl hangosan agonizáltam a barna yukatával a kezemben, de egyszer csak ott feküdt mellettem, hogy összesírhassam azokat az olasz vállait, amíg van rá könnyem. Nekem volt.

Harminchat négyzetméter nem palota, mégsem beszéltünk, mert úgy éreztem, nincs mit mondanom. Velem volt szinte minden második nap, de én hallgattam. Akkor az éj elteltével mégis találtam mondanivalót. Elsúgtam Nicónak, hogy bele fogok halni a hiányába és bizarr vagy sem, jó érzés volt hallani, mikor azt válaszolta – én is attól félek. Mindig hadar, sokszor alig értem, amit mond, ezeket a szavakat mégis halkan tagolta. Ő tudta. Inkább belehalok, de nem engedem el.

Nem jött össze. Hallottam már a meghasadt szív szindrómáról, de az enyém bármennyire is fájt, sajnos túl erős volt ahhoz, hogy szétrepedjen. Keservesen, de ketyegett tovább.

A harmadik hónap után úgy döntöttem, visszamegyek dolgozni. Ünnepélyesen be is jelentettem. A Főnök aznap reggel az ajtóban várt és még be se léptem, már fordított is vissza. A szívélyes fogadtatástól kissé megzavarodva pislogtam a járdán, mint a rajzfilmekben a főhős, aki rossz helyen pattant ki a forgóajtón. Megpróbálkoztam újra, de ezúttal résen voltam, hogy kicselezzem a felettesem, így mellette elsuhanva bejutottam az épületbe, de mivel továbbra is ő porciózta a megoldanivalót, némiképpen függtem tőle.

Nem szerette volna, ha munkába állok. Azt mondta, korai. Lehet vele vitázni, ám de jobban teszi az ember, ha inkább szépszerével próbálja együttműködésre bírni. Makacs és a kezében vagyok, így könyörgőre fogtam. Kértem, amennyire szépen csak tudtam, hogy legalább egy iskola elé küldjön ki, a zebrán oda és vissza kísérgetni a diákokat. Nemet mondott. Indoklás a miért kérdésére – csak.

Az irodájában nyüszítettem az asztalára dőlve. Felemelte a karom az aktákról, rosszalló horkantást hallatott, gyanítom rájött, nem nagy erőfeszítésébe telik hüvelyk- és mutatóujjával átérni a csuklómat. Mások lefogynak, én el. Tudtam ám, hogy attól darázik az őrs, hogy megöletem magam az első zsebessel, aki szembejön, és ahogy most festek, az is könnyűszerrel végezne velem, ha lepréselnének, mint súlyos füzetbe egy fáról szakajtott levelet, vagy ha egy leárazástól begőzölt nagyi áthajtana rajtam a görgős szatyijával.

Kijátszottam a szánalom kártyát, nem szégyellem. Könyörögtem neki. Elmondtam, hogy ha otthon kell lennem a ruhái között, a könyvei, a papírjai között, a bögréjével a konyhában, az újság-előfizetésével reggelente a ládában, akkor azt a pici maradék józan eszemet is elvesztem, ami még megmaradt. A fájdalmasan nevetséges része, hogy minden szavam igaz volt. Elmondtam, hogy nem bírom minden nap látni a lyukat az életemben, de nincsen lelkierőm hozzáérni ahhoz, ami megmaradt belőle. Nem pakolhatom el, de képtelen vagyok huszonnégy órában nézni. Még nincs erőm, ne is kérje, adjon nekem inkább legalább egy kis időt, amikor mást csinálhatok. Nem vehetem ki a párnáját az ágyamból, mert meghalok nélküle, de ha fogom a kezemben, akkor pihenni vagyok képtelen. Segítsen, hogy legyen valami értelme, még ha a nyomába sem érhet annak, amit ő adott, valami halvány, amit csinálhatok, hogy akarjak még ezen a világon lenni, legalább egy picit.

Megszánt engem.

Jobb híján aktákat pakoltam. Gondosan figyeltek rá, hogy csak megoldott ügyek iktatásra váró dossziéi kerüljenek a kezeim közé, mert még nem átallom magam beleártani valami folyó nyomozásba. A mi szintünkön korántsem volt akkora forgalom, mint az épület egyéb részlegeinél, nem rohangálnak járőrök fel s alá bilincsbe vert bűnözőket hurcolászva magukkal. Egy-két különálló iroda, a köztes térben a nyomozók asztalai, nem több mint négy, plusz pár számítógépzseni, akik a kutatással foglalkoznak. Itt hivatalosan asztal mögött folyik a nyomozás, nem hivatalosan meg olyan dolgokat csinálunk, amit jobb, ha nem mindenki tud.

Az, hogy én idekerültem, tudom, hogy maga Kijima Naotaka kéznyomát viseli. Sosem kérdeztem meg tőle, miért vállalta ezt fel, mikor ő és Akira nem csak egymást kölcsönösen tisztelő kollegák, de barátok is voltak, és Nakazawa Akira mit sem akart jobban, mint távol tartani engem mindentől, amiben veszélyt látott. Tudtam, hogy a kiképzésem alatt ő nehezítette meg a dolgom. Ahelyett, hogy intézett volna nekem egy kis előnyt, és én kiélvezhettem volna a státuszából fakadó protekcióm minden mézédes pillanatát, én kétszer annyit dolgoztam, mint körülöttem bárki más.

Sosem haragudtam rá miatta. Na jó, ez nem teljesen igaz. Eleinte sokat terveztem, hogy átrágom a nyakát azért, ahogy szívatnak, de egy különös beszélgetés után rájöttem, nem csak magamnak, neki is bizonyítanom kell. Meglepő volt, mert addig még soha senkinek nem akartam megmutatni, mennyire is szilárd egy elhatározás, ami megszületett bennem, és hogy igenis, meg tudom csinálni. Keményen dolgoztam és büszke volt rám. Igaz, az évek alatt olyan harcaink voltak, hogy több ízben beígértem neki, hogy feldugom a seggébe a jövőképeit és költse ki őket, ha ennyire tyúkanyó hajlamai vannak kora előrehaladtával.

A csúcspont az volt, mikor egyszer egy általam készített könnyed vacsorát választott arra, hogy kvázi betálalja nekem a saját omiaimat. Szerintem még soha nem öntözték meg levessel, nem is tudta kezelni a helyzetet. A fejéről lógott a tészta, a pólóját zöldségek tarkították. Akkor egyszer és mindenkorra lerendeztük egymással a köztünk tátongó korszakadék kérdését. A konyha közepén állva füstölgő fejjel elismertem neki az apakomplexusomat, hogy minden ősz hajszál a fején és szarkaláb a szeme alatt olyan nekem, mint valami ajzószer, hogy igen, én, Hayama Kenji, izgatónak találom, az okot tőlem keresheti a gyermekkori férfi példakép hiányában, vagy az apamodell nemlétében, de tegye a kezét a szívére és mondja meg őszintén, ha engem egyáltalán nem zavar, őt miért érdekli? Oké, rosszul működik a kenyérpirító és megperzseli a beletuszkolt cuccos sarkát, de hát ha ő szereti, ha szenes, mi a fenéért baszkodja a csavarhúzóval azt a szegény ketyerét? Én én vagyok, ő meg ő, és jó nekünk így? Igen! Miért kell neki könyékig turkálni a masszában és megpróbálni kideríteni, mi a jó nekem, mikor én magam, a célszemély, akit megmenteni kíván, elégedett vagyok és imádom az életem. És valahogy béke lett. Nem tudom.

Bizonyítottam, megmutattam. Azt is, hogy képes vagyok felnőni és azt, hogy neki velem boldog az élete. És jó volt… amíg tarthatott.

Aktakukac létem nem sok izgalmat tartogatott nekem, így ráértem apróságokon tallózni. Még nem ürítették ki az irodáját. Szerintem csakis tapintatból, miattam. Le volt sötétítve, a szalagfüggöny nem engedett belátni, de tudom, hogy nem nyúltak semmihez. A papírok felett oda-odavonzotta a szemem. Napokig csak néztem és egyik délután, mikor hellyel-közzel elszállingóztak az emberek, benyitottam. Nem csináltam semmit, csak ültem a székében, néztem az asztalán hagyott papírokat. Az egyik fiókban találtam egy üres és egy bontatlan doboz cigarettát, jegyzeteket, újságokat. Jó lett volna kincsekre akadni. Rejtegetett fotókra rólam vagy én nem is tudom. Valami személyesre.

Olykor eszembe jutott, bárcsak levette volna a nyakláncát, mielőtt elindult aznap. Sosem veszi le, nekem mégis visszatérő játékképem volt, hogy megtalálom egy fiók alján. Tudtam, hogy csak fantázia és mégis vártam rá.

Kijima mondta el nekem. Főztem. A kockás kötény, ami rajtam volt, hatalmas felirattal közhírré tette, a szakácsnők gyöngye vagyok, ennek megfelelően a hajam kontyba csavarva, egy ceruzával megtűzve ült a fejem tetején és tingli-tangli zenére riszáltam két kavarintás között. Amikor ajtót nyitottam, még örültem is neki. Mondtam, hogy ha a felesége nem bánja, megvacsoráztatom a főmorccal együtt, már ha lesz szíves hazaesni, de ne féljen, másban nem áll szándékomban helyettesíteni a hitvesét, a főhadnagyának tartogatom magam. Hagyta, hogy megterítsek. Csak állt ott és nézett. Én beszéltem, beszéltem és beszéltem, aztán egyszer csak rájöttem, hogy válasz nem érkezik. Hallgatott. Csak egy pillanatig értetlenkedtem, aztán valahogy eszembe jutott, amit annyiszor nekem dobott, ha titkos akcióiról hazaesve pár új heggel, toldással-foldással gazdagodott, túl veszélyes helyen, túlságosan pár milliméterre téve fel a drága életét, amiért én persze folytonosan felelősségre vontam. Mi lesz, ha egyszer majd várom és nem jön haza hozzám? Örök válasza volt a sötét képzelgésre – ha velem történne valami, lenne, aki elmondaná neked.

Fogalmam sincs honnan, de hirtelen tudtam, Kijima hozott valami feketét, amit én nem akarok hallani. Úgy maradtam. Megfagyott mozdulatlanságban álltam és nem mertem elfordulni a pulttól. Elkezdett remegni a kezem. Letettem, ami éppen benne volt. Ő még mindig csak várt, nem szólt egy szót sem. Keserű csönd volt. Még egyetlen egy hang sem hagyta el az ajkait és nekem megindultak a könnyeim. Ráüvöltöttem, hogy menjen el. Meggondoltam magam, nem akarom, hogy itt legyen, kettesben akarok vacsorázni Akirával, menjen el. Nem ment és bármennyire ellenkeztem, egyszer csak ott volt a megmásíthatatlan.

Székében ejtőzve minden papírja alá benéztem, az irodája mégsem tartogatott számomra egyetlen apró kincset sem. Semmit nem találtam. Kicsit haragudtam érte. Soha nem volt egy szentimentális alkat, még ha néha egy-egy gyenge pillanatában el is lágyult, érzelgős akkor sem lett. Az ő szerelmi vallomásai kimerültek a mély ölelésekben, szigorában, amivel mindentől és mindenkitől védeni próbált, gesztusokban, amikkel terelgetett előre. A jóreggeltben is ott volt, a jóéjszakát is magán viselte a nyomát. Szeretleket szeretlek nélkül is lehet mondani és ő milliószor megtette. A karjai között eltűnt minden, az volt az egyetlen hely, ahol megszűnt körülöttem a világ és kimondott szavak nélkül is éreztem, amit érzett. Fázom nélküle és ha belegondolok, hogy az a hatalmas, forró kéz soha nem simítja többé végig a hátam, meg akarok halni.

Hátradőltem, felhúztam a lábam. A székében kuporogva különös nyugalom telepedett rám, olyan béke, amitől kényelmesen elzsibbadtam. Elaludtam. Talán még álmodtam is.

Nico keltett fel. Kicsit mintha az őrangyalom lenne. Egy alacsony, túlzselézett hajú, hadaró őrangyal, aki ezekben a kínnal teli időkben a küldetésének érezte, hogy fogja a kezem. Néha képletesen, néha a szó legszorosabb értelmében. Az irodából is így vitt ki. Rámarkolt a mancsomra és kibillegtünk onnan.

Aznap este szavak nélkül megbeszéltünk, hogy szilánkosra alkoholizáljuk magunkat. Néma egyezmény volt, de megköttetett és szigorúan tartottuk is magunkat hozzá. Ültünk a földön elszánt tekintetünket egymáséba fonva. Töltöttünk, ittunk, töltöttünk, ittunk, aztán már csak töltöttem és ittam, mert Nico okos srác és tudja, hol kell megállni. Én nem vagyok okos, én vedeltem, amíg össze nem hánytam magam, talán őt is, és a lakás bizonyos részeit, hogy utána gurgulázó zokogással a vállán arról sírjak, hogy Nakazawa Akira nélkül nem vagyok semmi, legyen jó barát, engedje meg, hogy utána menjek. Nem akarok többé itt maradni.