Védőőrizet 1.fejezet

Mindig világszinten űztem a bajba kerülést, pedig nem hajszolom. Egyszerűen csak betalálnak a veszéllyel kecsegtető helyzetek. Tényleg nem az én hibám, lehet, hogy csak ilyen csillagzat alatt születtem. Szüleimet kéne megkérdezni. Volt, hogy megpróbáltam, de igaz lelkemre mondhatom, fárasztó minden harmincvégefelé járó nőt megállítani, hogy elnézést, asszonyom, nem hagyott el valamit? Nem, nem pénztárcát. Teszem azt egy kissrácot olyan... hozzávetőlegesen huszonkét éve? Buszon? Nem ön volt kedves egyetlen nyamvadék, rongyból eszkábált fókával kör-járatra tenni a kissrácot?

Az ember olyan százhúsz kérdezett körül feladja, tehát maradt a találgatás, mitől van ilyen remek érzékem a gubancokba botláshoz. Azt a bizonyos kis szürke, bolyhos esőtartályt egész életemben a fejem felett éreztem lebegni. Saját vihargászóm van és szórja rám a bajt. Biztos ebbe a morbid helyzetbe is ő volt szíves belekatyvaszolni. Pedig annyira ártatlanul indult az egész.

Négy srác, két karton pia. Kérdem én, hogy juthattam odáig, hogy iskoláslánykának öltözve feszengjek egy bárpultnál, miközben kétes kinézetű hímegyedek - gyanítom, olyanféle fazonok voltak egytől-egyig, akik gyors vodkával kezdik a reggelt, majd szédelgészve vetik magukat az így kiszínezett keserű mindennapok monotóniájába - szóval ezek az evolúcióban félúton megrekedt élőszövetes sörösüvegek csapják nekem a szelet, miközben én arcomon bájos vicsorral reszketek a szüzességemért. Fogalmam sincs. De ott voltam.

Nyakamon édi-bédi nyakkendő, hajam copfiba - ne felejtsem eltörni annak az árulónak a kezét, aki nagylelkűen vállalta a beugró fodrász szerepét - lábam belenyomorgatva a sarkas kínládába... Jut eszembe. Az a nejlon borzalom! Felhúzza az ember. Fázik! És alatta mégis furcsán izzadni kezd. 

Akkor kezdett bennem megfogalmazódni, hogy a női nem képviselői hősök. Egytől egyig bátor bajnokok, mert hogy én azokat a talpgyilkos satukat az első viselés után legszívesebben rituálisan égettem volna el, közben vadul kántálva, "le a hegyes orral, vesszen a tűsarok" uszító jelmondatot dobálva táncikáltam volna fel s alá a lángoló máglya előtt.

Hjaj. Húsz perc. Ennyi kellett volna és kisétálva hiéna vigyorú, kínomon élvezkedő haverjaim felszednek a kocsival és hazahajtunk... de nem. Fellegem zubogtatott egy újabb adag kalamajkát, és én már csak arra kaptam fel a fejem, hogy az ártatlanságomért rohanok mögöttem egy felajzott bikával, aki könyörög, hogy láthassa a rózsaszín bugyikámat.

 Ha nem féltettem volna férfiúi adottságaim, megmutattam volna neki, hogy "bugyikám" ugyan nincs, van helyette csíkos alsókám. Ezt is taperolnád, öreg?!

Két esély volt, vagy csalódottságában kasztrál, vagy ezen domborulataim is kellenek neki. Egyik verzió sem dobott fel túlzottan, így maradt a harmadik, úgyszólván C tervem. Futás.

Igazából szépítek. Hogy futottam volna - inkább egy olyan járni tanuló zsiráfivadék jutott eszembe, ahogy bukdácsolva evickéltem kifelé a bárból. Hittem én. Hogy miért hátrafelé? Ha most azonnal megfenyegetnének, hogy kiveszik az agyamat és intő példa leszek a jövő iskolájában a baromállatra, akkor se tudnám megmondani.

Hátsó ajtó! - sikítottam fel, és betrappoltam egy apró helyiségbe. Bordó bársonytapéta köszöntött gúnyosan, úgyhogy én és a világbajnok IQ-m megállapítottuk, hogy még mindig bent vagyunk. És mit csinál a hülyegyerek? Nem. Nem hátra arc és sprint. Körülnéz. Jóóó alaposan.

Ha valaki azt mondja nekem, hogy a fickók tésztát gyúrni tanulnak egy alvilág főzőtanfolyam keretében, ezért vannak "liszt" halmok szerteszét, bőszen elhittem volna, de senki nem akart előállni efféle habcsókrózsaszín mesével. Ha nem hagytam volna el a pelenkát még szobacirkáló koromban, akkor ott, abban a pillanatban élénken cseréért kezdek bömbölni. De talán érthető reakció volt a pánik, indokolt összepisilni magát az embernek, ha három pisztoly csöve szegeződik rá. Egyet sem láttam még életemben, nem hogy hármat... Sorsom lehetett volna annyira tapintatos személyemmel, hogy szépen fokozatosan szoktat a stuki látványához. Mondjuk mi lenne, ha egyszerre csak egyet nyomnának a képembe? Nem. Ő biztosra akart menni. Nehogy kevéske legyen a sokk, így kaptam hármat. A vér... nem tudom, hova tűnt, mert testemben nem keringett, az biztos. Kétségtelen, hogy villámmód őszültem szoknyás apókává, ahogy a fémdurrogtatók még mindig engem tekintettek célpontjuknak.

És akkor... egek. Lehet, hogy jobban jártam volna, ha hagyom a manusoknak szétszórdosni az agyvelejemet?! Meggondolandó. Ha kaptam volna előzetest az utána következőkből, valószínűleg boldogan a golyók elé ugrálok. De nem tettem. Kár sírni rajta. Fapofa őrmester - vagy mi szösz a rangja a fickónak – elnyalábolta a nyakam és eldörmögte bányamély baritonján:

- Ő a lányom.

Basszus. Nyitottam volna a számat, hogy kijavítsam a dörmögő pasast, hogy ugyan már, nem lát a szemétől?! Bár amilyen mélyen hordja a szemöldökét, elhiszem, hogy keskeny a világ. Szóval nagy levegőt vettem, hogy korrigáljam, de... eltűntek rólam a célkeresztek és ez már ok volt arra, hogy ideig-óráig hallgatag leánya legyek a szekrényvállú, szigorú szemű pasinak.

 Ó, én naiv gyermeke e gonosz világnak. Fél óra, számomra érthetetlen habla után, mikor az előtt a csodálatos, négykerekű, fekete monstrum előtt köszönetet rebegve elbúcsúztam volna morcvonású megmentőmtől, ő egyetlen lendítéssel a kocsiba zsuppolt, akár egy leányrabló, és vad száguldozásba kezdett velem.

Szabadulási kísérletem elvágandó elővillantotta, mi van a zakója alatt. Nem. Nem ing. Csinos kis pisztolytáska, két oldalról telepakolva. Nem volt kedvem tovább rángatni a kormánykereket.

Pár percig tök zabosan bámult, talán nem volt vágyai netovábbja, hogy felpréselődjünk egy fára, mert én ki akarok szállni. Aztán a csend zajai helyett inkább ő kezdett dörmögni, és nyakamba rakta a kínját. 

Voltam gügye kislány, aki van annyira ostoba, hogy efféle késdobálókba billegje be magát, hogy megkapja első pohár alkohol tartalmú élményét. Voltam felelőtlen csitri, hogy ilyen helyen kívánom domborolni csekélyke, mondhatni süppedt mellkasom és vézna kis formáim. Megkaptam, hogy nem így kell pasit fogni, hogy legszívesebben kiporolná a fenekem, dádá, miegymás. Volt "na, most mibe másztál" és "mi a fészkes borókabokrot kezdjek veled" ejnye-bejnye, irgum-burgum - zúgolódott levegővét nélkül. Saját búgásával a motor hangját is túlégzengte, nemhogy az én csekélyke cincogásomat, amivel a tudtára kívántam hozni – nem vagyok lány!

De cirpelhettem én. Akárha fűzfasíppal próbáltam volna lekörözni a fagottot. Szánalmas próbálkozás. Így jobbnak láttam időlegesen visszavonulót trombitálni. Hagytam, hogy lépcsősorokat vonszoljon, hogy betaszajgasson az ajtón és konyhaszékre ültetve magamra hagyjon, közben egyetlen percre sem szüntette be az oktatásomat. Távba nyomta tovább. Zsebéből mikrotelót bogarászott elő, hogy bősz mobiltelefonálásba kezdjen, mindehhez fel s alá nyargalászott. 

Agyamra ment a manus. Nem értettem, mit cirkuszol és minek dörmög helyzetjelentést kínos pontossággal a miniszövegszívóba. Egyvalami viszont élénk tiltakozást ébresztett bennem. Mondataiban végig nőként szerepeltem... upsz. Nem, dehogy. Nőként?! Ugyan.

Csitri, pisis, lányka, pelenkás, és mindennek tetejében tizenhat éves fruska. Tizenhat! Hát azért kikérem magamnak! Vak?!

Tizedszerre is elnyomta heves próbálkozásomat, hogy feltárjam előtte a tényt, szoknyácskám ráncai alatt rendelkezem egy kis állandó plusszal, amihez az átlag női társadalom csak olykor-olykor jut hozzá. Ha szépen akarok fogalmazni, annyit számított a hadonászásom, mint egy magát forgalomirányítónak hallucináló szúnyogé az autósztráda kellős közepén. Ha néha fel is kapta a fejét és agyában a fogaskerekek láthatóan megnyikordultak - tehát feldolgozta az információt, hogy csápoló karom és mozgó szám talán olyasmit jelent, hogy neki próbálok a tudtára adni valamit - hatalmas tenyerét az arcomra lapította és visszapasszírozott a székre.

Kezdtem szívből utálni a pasit, legalábbis az agyamra ment röpke két órás ismeretségünk végtermékeként.

Drasztikus módszerhez folyamodtam. Felpattantam ültemből és elé ugorva megvillantottam, mi van a pólóm alatt.

Jé! Van szeme! - jött a felismerés, mikor megláttam a döbbenet tágította hatalmas barna golyóbisokat. Azt hiszem, hiénaként mosolyogtam rá. És megspékeltem a sokkot egy vadiúj infóval is.

- Huszonkettő.

Egy perces néma csend állt be közénk, majd... közölte a vonal másik végével, hogy mint kiderült, egy alulfejlett transzvesztita vagyok és még annak is amatőr, mert még egy zsebkendővel tömött melltartót sem voltam képes magamra tornászni és folytatta az ingajáratot. 

Kész. Feladtam. Fejemet a konyhaasztalra ejtve elaludtam.

Ébredésem - akár egy álom. Idilli bársonyosság. Rám dörrentettek, hogy ne nyálazzam össze a terítőt. Mindenki vágyik egy ilyen gyengéd keltegetésre, vagy tán nincs igazam? Álomhomályos szemeimmel próbáltam fókuszálni a fickóra, nem volt nehéz. Mindenfelé őt láttam. Pár kómás pislogás után tisztult a kép. Eddig sem tűnt egy vidám és derűs valakinek, nem látszott egy olyasféle "szép az élet, mosolyogj" figurának, de akkor, ha lehet ilyet mondani... valahogy még nagyobb koncentrátumban ült vonásain a komolyság.

- Ide figyelj, kölyök...

- Nem vagy... - csattantam fel, de belém nyomorgatta a szót. 

- Hatalmas szarba kavartad magad. Ami sokkal jobban foglalkoztat, hogy engem is. - Úgy festett, megunta a fölém tornyosulást, mert kivágta az asztal alá katonásan beigazított széket és megfordítva, roppant lazamód helyet foglalt rajta. - A te kis baromkodásod évek munkáját dózerolhatja talajszintűvé.

Kabátja zsebéből előbűvészkedett cigarettás dobozból kirázogatta az utolsó szálat, hanyag eleganciával a szája sarkába biggyesztette. 

Akkora már halálos idegbetegséggel küzdöttem. A csuklómra pillantva megtudtam, már négy órája vesztegelek a fura pasasnál és még mindig minden zöld. Ki? Hol? Miért? Mit? Meddig...? Nekem is kellett egy pöcc.

- Kérhetek? - böktem a cigire a szájában. Mintha az asztal merőleges oldala más dimenzióba tartozott volna és azon a vidéken a mozgás, mint olyan, nem létezik. Akár ha egy lassított felvételt bámultam volna. Pont beköszöntött a tél, mire végre méltóztatott rám tekinteni.

- Hogy hívnak? - motyogta, amíg lángot varázsolt és beizzítani próbálta az ajkai között pihenő szálat.

- Hayama Kenji - válaszoltam illemtudó, civilizált ember módjára, ahogy belém plántálták és vártam, hogy viszont kapok egy nevet. Díjazni tudtam volna, ha a sajátjával ajándékoz meg.

- Szóval, Hayama Kenji... - Lángba tartotta a hófehér véget s az valahára szikrát kapott. Vörös parazsa feléledt s ő mélyen szívta tele a tüdejét a sűrű füsttel. Megkönnyebbülten, lehunyt szemmel élvezte pár röpke pillanatig, majd kínosan lassan engedte ki a homályos szürkeséget. 

A kis közjátékot figyelve egyre jobban akartam azt a dekket. És végül egy furcsa, gonoszkás mosollyal társítva, úgy tűnt, meg is kapom.

- Ha elfogadsz egy apai tanácsot, élvezd ki ezt a szálat - tűzte az ajkaim közé a füstölgő cigarettát. - Mert jó ideig ez lesz az utolsó.

Annyira lekötött a megkaparintott staub szipkázása, hogy hosszú másodpercek szálldostak tova, mire agyamig jutott, hogy mit dünnyögött a fazon.

- Utols... hogy mi? Miért? - néztem rá értetlenül, közben hevesen pöfékelve.

- Tudod, Ken-kun - címzett felém egy bájosnak álcázott kaján vigyort. - Egy jó kislány nem dohányzik.

Na, kész. A fazon sérült. Majd felrobbantam a dühtől, szinte elharaptam azt az ártatlan kis szálacskát.

- Már mondtam! Nem vagyok kislány!

Közel álltam ahhoz, hogy ne kelljen szálanként kitépdesnem a hajam, hanem hulljon magától, mint a parancsolat. Bezzeg ő! Nyugodt és bicskanyitogatón higgadt mosolyka társaságában rám nézett és lágyan bólogatott.  Egyetlen szava volt csak hozzám. Egyetlen egy búgó mondat.

- Dehogynem.

Nem is tudom igazán, hányszor csináltam már ezt életemben. Mármint... nem azt, hogy idegen férfiakhoz cuccolok be... hanem, úgy egyáltalán... szóval... már talán nem is tudnám megszámolni, hányszor raktam ki, és be ezt a táskát. Hogy nagy lenne, hát azt nem mondanám. Olyan, közepes. Nem tudok nem nevetni, ha arra gondolok, hogy ilyen kis izommacsókat látok ekkorkával mászkálni. Azok törölközőt visznek benne, meg ásványvizet, váltó cuccot, tornacipőt, és mittomén még mit. Nekem meg belefér az életem.

Morcfazon, mint kiderült, nyomozó bácsi, nagy lelkéről téve tanúbizonyságot elém csapta, hogy választhatok. Két igazán kecsegtető lehetőséget kaptam, minthogy az ő szavaival élve szarba kavartam kettőnket. Vagy szépen fogom a cuccom - mind, ezt a sokat - és kisszobájába költözöm előreláthatatlan ideig egy szem leányát alakítani, vagy szépen fogom a cuccom - mind, ezt a sokat - és kisszobájába költözöm előreláthatatlan ideig egy szem leányát alakítani. Mindenképpen megfontolandó. Kereszteződés elé értem. Most jobbra vagy jobbra? Egész életemre befolyással lehet eme fontos döntésem...

Közöltem a manussal, hogy menjen vissza édesanyjába, hátha egy utólagos kezeléssel fejlődik a koponyájában valamiféle agynak nevezhető korcsadvány. Ha elsőre nem sikerült, hátha majd most...

Vártam, hogy képen ken, de a pasasnak folyékony hidrogén hömpölyög az ereiben, nem vér. Képtelen forrani. Elém vetített egy harmadik, legkevésbé kedvezőnek tűnő megoldást. Szinte láttam magam a ravatalon, szivárványon csúszkázó macikák díszítette halotti lepel alatt, és őt, amint vasvillával szurkázza még a megüdvözülni készülő lelkem is. Ezen a ponton próbáltam a sarkamra állni. Mondhatni, egyszerűen levágta őket. Határozottságomat ketté kreccsentve közölte, hogy csúnyán fogok elhalódni, ha most nem csinálom, amit mond, sőt, ha csinálom, akkor is megvan a méretes esélyem a talpfeldobogatásra, úgyhogy féljek csak nyugodtan. Van mitől.

Nem állok engedelmes csemete hírében. Az engem felnevelni próbáló egyedeket kéne meginterjúvolni róla. De a fazon táborozó kölyköknek is mondogathatna elemlámpás rémmesét. Akkora sikere lenne, hogy egy csapat nomádolásba hurcolt szerencsétlenből mindet lelki defekttel vinné haza anyucinak, apucinak, évekkel visszavetve őket a fejlődésben. Talán emiatt bekövetkezett halálra rémülésem okozta, hogy templomi orgonának véltem hallani a hangját. Olyan siratót búgó mélységnek. Az esélyek nem dobtak fel.

Éppen azon ügyködtem, hogy sikerüljön kicsit összekaparnom megterrorizált lelkem romjait, mikor bim-bammolt az ajtó, s a mellettem élénken szótlankodó pasi felpattant, majd egy doboz pizzával ügetett vissza.

A csalódásokat már nem számolom. Egy ideje. De a top tízben biztosan benne van, hogy nem forró sajt, gazdag feltét és vékony tésztalap került elő a dobozból, hanem papír halmok.

Fiatal vagyok én egy szívrohamhoz, de mikor kezemben tartottam saját személyigazolványomat, amin tizenhét vagyok és nőnemű... akkor megsimogatott az infarktus. Az iratok között kétségbeesetten kerestem egy pöttyös névjegykártyát - "mosolyogj, kandi kamera" - de semmi ilyesmit nem leltem. A nagydarab fickó kilétét igazoló salátát viszont de.

Fejemen dobogva várta, hogy kiböngésszem a betűit, majd elvette és hamuvá kozmálta egy tányérban. Váu. Melyen kis titkosügynökös. Vajon ha megharapja egy kutya, azzal sem orvoshoz megy, csak kilötyköli egy kis vízzel, majd fogja a házi hímzőkészletét, és megstoppolgatja magát? Kinézem belőle. És ami fura... azt is, hogy nem hazudik. Fogalmam sincs miért. Nem vagyok az, aki vakon megbízik bárkiben, de... a pasi komolynak tűnt, és hozzá kell tenni, hogy addigra már nagyon tele volt a gatyám.

Nyeltem egyet. Na jó, lehet, hogy kettő is volt a nagy torok szikkadásra, és rábólintottam. Aztán néma csend. Vártam, hogy most jön, hogy beavat a részletekbe... francokat. Abban a pillanatban, hogy szükségtelen áldásom adtam az ideiglenes nőneműsítésemre, azon szent percben - sss.

Szóvá tettem, hogy elmerülnék a tudnivalókban nyakamig. Fékevesztett tempóban reagált. Szeme helyén lévő résecskékkel alaposan megbámulta a hamut, ujjával belekotort, majd úgy félvállról, szája jobb sarkából megjutalmazott egy szép hosszú, igazán kimerítő, és mindent megválaszoló magyarázattal. 

- Így is elég veszélyes. Jobb, ha nem tudsz többet.

Nesze semmi. A felét csomagold el jövő karácsonyra. Hát könyörgöm! Majd leborultam ültemben. Nem mindegy?! Nincs olyan, hogy kevésbé vagy jobban meghalni! Ha kinyiffanok, akkor kampó. Nem dobnak vissza az égiek egy bónusz körre így se, úgy se. Akkor meg, ha bedobom a türcsit, legalább tudjam már, miért krepálok be!

Hát... ő nem így gondolta. Nem mondta, magamtól jöttem rá. Testbeszéd. További vallatásomra jobbra-balra ingatott, és közben csettegett. Ebből mesterien megállapítottam, hogy nem szándékszik elém tárni, mi ez az egész.

Bőbeszédű egy pasas ez. Már látom... halál jól fogunk szórakozni.