F.A. - A túlélő - Bónusz

Mikor felébredtem, egyedül voltam. Rám rontottak az emlékképek és megint pillanatok kellettek ahhoz, hogy magamhoz térjek. Akira van vagy nincs?

Végigcsörtettem a nem túl nagy lakáson, végül a fürdőszobában találtam meg és míg ő gyanútlanul zuhanyozott, én telehánytam a vécét. Amikor elhúzta a zuhanyfüggönyt és meglátott a kagyló előtt görbülve, csak pislogott rám.

- Mit csinálsz?

Akár gyönyörködhettem volna is egyet benne. Ott állt csurom vizesen, anyaszült meztelenül, arról nem is szólva, hogy olyan valamivel büszkélkedhetett derékon alul, amit én magam jó ideje nem láthattam.

Nem vetkőzik, szemérmes lett. Mindenfajta erekciót is rejteget előlem. Volt pár túl erotikus csókunk, ami közben reménykedtem egy sokkal lucskosabb végkifejletben, de visszatérése óta még nem volt hajlandó a szó klasszikus értelmében megdönteni. Egyszer már azt hittem, hogy majdnem összejön, de aztán átcsomagolt és inkább ölelgetett helyette. Összetört csontjaimra hivatkozva húzza ki magát mindennemű kamaty alól, én meg csak pislogok, mert se testileg, se lelkileg nincs még erőm vitatkozni. Nem kételkedem benne, hogy túlbuzog benne a védelmező kedv és féltésből kárhoztat cölibátusra, de akkor sem tetszik.

- Okádok – közöltem két krákogás között, majd kirámoltam, ami maradt bennem. Hamisítatlan, igazi bensőséges pillanat volt, hogy míg én öklendeztem, ő szárítgatta a testnyílásait. Mielőtt magamra hagyott, még a kezembe nyomta a fogkrémet. Ő már csak ilyen előzékeny.

Éjfél felé járt, messze volt még a reggel, de nekem nem volt kedvem visszafeküdni. Leültem egy hideg konyhaszékre és csak néztem magam elé. Nem töltöttem sok időt magányosan, testőrömnek feltűnt, hogy elvesztem valahol a fürdő és a hálószoba között. Ő valószínűleg az ágyban várakozott, de miután nem értem oda, keresésemre indult.

- Mit csinálsz itt, Kenji?

Nem néztem fel, de hallottam, amint a hátát a falnak veti. Méretes. Nem lehet nem hallani.

- Menjünk el.

- Hova?

- Nem tudom. Szállodába – vontam meg a vállam.

Tényleg nem számított. Csak el.

- Úgy érted, most?

- Igen – bólogattam. A padlónak. Nem neki. – Most azonnal.

- Miért?

Nehezen vettem a levegőt. Ő egy nagyon egyenes pasas. Tudtam, ha választ adok neki, elfogadja a kérésemet, de valahogy mégsem ment.

- Kenji, nem vagy jól.

- Tudom.

Csak bólogattam és bólogattam, mintha nem lennék képes többre.

- Ágynyugalom. Sok alvás, tápláló ételek, séta maximum a vécére és vissza.

- Bebifláztad a használati utasítást, amit hozzám adott a fehérköpenyes?

- Nem viccből van az a fél tucat bogyó a szekrényen.

- Nem bírok itt aludni, rendben? Nem megy.

Mellém lépett és kihúzva a széket, ő is leült.
Deres a halántéka. Amikor utoljára láttam, még nem volt ennyi puha, fehér szál abban a koromszínű hajában. Tudom, hogy neki sem lehetett könnyű, de nekem akkor is nehezebb. Megsimogattam. Csak az ujjaim visszájával, csak ott, ahol már szürkül.

- Sármos pasas vagy. Ne is próbálj megetetni vele, hogy amíg egyedül voltál, nem volt hölgy társaságod. Röviden – nőztél, mi?

Csak nézett. Mélybarna szemei vannak, majdnem feketék és olykor képtelen vagyok olvasni bennük. Ő nem segít a gondolataiba látni, néha a szemébe nézve csak saját magamat látom.

Sóhajtottam. Ráhajolva a vállának támasztottam a homlokomat.

– Akira, veled én nem vettem zsákbamacskát. – Nevettem és mégis megindult a könnyem. – Okítasz, ha kell, megfedsz, ha arra van szükség, megosztod velem, amid van és néha olyan vagy, mint a sült hal, de én tudtam ezt. Elfogadtam. De ha most nem vallasz nekem, akkor vesén rúglak, mert tudod, most rohadtul abban a helyzetben vagyok, hogy szükségem van egy amolyan klasszikus ömlengésre. – Tartottunk egy szipogásnyi szünetet. Vagyis én szipogtam, ő bölcsen hallgatott. - Szóval volt nő?

- Neked a tény, hogy nem keféltem félre, már felér egy „klasszikus ömlengéssel”? Tudtam én, hogy a sanyarú gyerekkorod okán nagyon torz értékrenddel bírsz.

Felnevettem. Amióta itt van, úgy csinál velem, mintha üvegből lennék, de ez végre a régi hangon szólt.

- Bekaphatod, apuci – közöltem a köntösével és ha már arra jártam, szimatoltam kicsit a nyakát.

- Nem volt nő.

A hangja karcolt, a fejbőrömön éreztem a leheletét. Talán egy puszit is adott a hajamba.

- Férfi?

Indokolt kérdésnek éreztem.

- Az sem.

- Egyedül voltál hónapokig?

- Teljesen.

- Mit csináltál? Most mondj valami olyat, amit hallani szeretnék.

- Mit szeretnél hallani?

- Ne legyél már ennyire töketlen.

- Nem értem, mit akarsz tőlem. Azt sem, hogy gondolod ezt az egészet egyáltalán? Hogy két telefon között Kijimának hemperegtem kicsit valakivel? Kenji, az idegeinken táncoltál, ha nem végtelenül dühös voltam rád, akkor aggódtam, vagy…

- Vagy majd meghasadt a szíved abba, hogy szenvedek – próbáltam a szájába képzelni egy efféle kicsit csöpögős gondolatot, de ahelyett, hogy engedelmesen utánam ismételte volna, csak fújtatott.

- Ismerlek. Tudom milyen az, ha te valamit nagyon akarsz. Vagy nagyon nem. – Kereste a szavakat vagy csak időt akart nyerni, hátha közbe vágok. – Minden nap attól rettegtem, hogy kinyírod magad. Joggal féltem tőle, mert felnőtt korod ellenére csak egy kőfejű taknyos vagy. Szerettem volna véget vetni az egésznek, de nem tehettem meg, így maradt nekem, hogy bízom Kijimában, elhiszem neki, hogy nem engedi, hogy kiiktasd magad és minden hitemmel megpróbálok bízni abban, hogy az életösztönöd erősebb lesz a fájdalmadnál és meggyőz arról, hogy velem vagy nélkülem, de neked élned kell.

- Nem akarok nélküled élni.

- Legyél csak egy kicsit racionális. Huszonöt év van közöttünk, Kenji.

Úgy mozdultam, mint akit megráztak. Egész eddig kényelmesen éreztem magam rádőlve, arcom a ruhájában pihent. Az ő illata, az én otthonom illata. Amikor azt hittem, meghalt, ezt is elvesztettem. A talajt a lábam alól, a biztonságot, nélküle még az illúziója sem volt meg annak, hogy folytathatom. De most mintha a fáradtság is kezdett volna az elmémre kúszni, csakis azért, mert érzem. Erre csapott rá egy képzeletbeli kalapáccsal.

- Ne. – Befogtam a száját, rászorítottam a tenyeremet. – Ezt most nincs erőm hallani. Most nincs. Jó? – Bólintott, miközben az ujjaimat lefejtette az arcáról. – Strucc-politika. Tudom, de most… Én túl szilánkos vagyok ehhez – nyögtem. – Megérted?

A hallgatását igennek vettem.

- Gyere vissza az ágyba – állt fel és húzott magával.

- Nem akarok. Nem éjszakázhatnánk máshol?

- Nem – ingatta a fejét, átkarolva a derekamat kivezetett a konyhából, mögöttem leoltva a villanyt. - A menekülés soha nem megoldás.

A háló sötét volt és túl üres. Éveknek kellett ahhoz eltelni, hogy Akira és én mozduljunk valamilyen irányba. Eleinte nem éreztem késztetést rá, hogy hozzányúljak a bármihez is, mindent ott hagytam, ahova ő tette. Volt egy részmunkaidős állásom, mellette rendet tartottam, mostam, vasaltam, főztem, takarítottam. Éltem a lakásában.

Aztán ahogy telt az idő, kicsit átrendeződtek a dolgok. Amíg a kollégiumba kényszerültem, többször kaptam magam azon, hogy kirakatot nézegetek olyan hátsó gondolattal, hogy az üveg mögött csillogó lapos mécses tartó mennyire jól mutatna a hálónkban.

Mindig hordtam haza valamit. Törölgető ruhát, szappantartót vagy éppen függönybojtot, mikor mit fújt utamba a szél. Amikor végre hazaköltöztem, csak akkor szembesültem vele, hogy távdekorálásom nem is lett annyira káoszos, mint gondoltam volna.

De otthon akkor lett belőle igazán, mikor újfent ketten kezdtünk élni benne. Aztán történt a törés és nekem talán gyászom második hetében lehetett egy elborult pillanatom, mikor is fékezhetetlen dührohamom keletkezett és kidobáltam mindent, ami a kezem ügyébe került. Fanyar, mert tombolásom közepette arra mégis figyeltem, hogy semmit se tegyek múlt idővé, ami az övé volt, csak közös életünk csecsebecséi sínylették meg a vihart.

És most megint olyan üres. Hiányoznak az együtt töltött évek meleg árnyékai, ahogy egy kóbor fénysugár vetíti fel a falakra.

- Akira – suttogtam a sötétbe. Én a futonon feküdtem, ő az ablakban könyökölt. Dohányzott. A szabálytalan felhőcskék egymás után illantak ki a tárt ablakon az éjszakai hűsbe. Annyiszor láttam már így, el is unhattam volna, pár napja mégis az volt az egyetlen vágyam, hogy még egyszer láthassam a hátát, ahogy a sötét éjszakát kémleli.

- Aludnod kellene.

Sokadszor hallottam ezt a mai estén. Sőt, egész héten csak ezt mondogatja nekem. Olyan lett, mint egy fura versike, amivel pont ki lehet tölteni az olyan csendeket, amik szót kívánnának, de hogy mifélét, az mindegy.

- Szex?

Mások ezt nem így csinálnák. Egy átlagos fickó egészen biztos meghökkent volna ettől a csuklóból nekihajított gondolattól, de az én Akirám edzett és tudja, hogy nem kenyerem a köntörfalazás.

- Nincs hozzá hangulatom – közölte két slukk között keletkezett szűkös szabadidejében.

- Az is kell hozzá? – cöccentettem és vártam, hogy majd velem nevet, de nem tette. Az én vidámságom is amilyen könnyen jött, olyan könnyen el is halt.

Végignéztem magamon. Bár félhomály volt, rajtam pedig póló és nadrág, a szárából kilógó vádlim még így is siralmas képet mutatott. Borzasztóan néztem ki. Ha tévében látnám magam, nem hinném el, hogy csak és kizárólag a bőr összetarthat egy mozgó csontvázat. Iszonyatos látványt nyújtok, főleg azok számára, akik ismertek előtte. Egyébként egész arányos gyerek voltam, de a kiképzésen, főleg sok és nagyon magányos szabadidőmnek köszönhetően szépen rámoltam izmot magamra. Fene se gondolta, hogy amiért ilyen keményen megdolgozol, azt pár szarabb hónap csak úgy lemossa rólad.

A leszaladt kilókkal a szemeim karikásak lettek, az arcom beesett, az ujjaim is ijesztően meredeztek. Hozzágondolva a pacákat, foltokat, kisebb nagyobb sebeket, a kék, lila, sárga, zöld és barna megannyi árnyalatát és a tényt, hogy gyakorlatilag nincs olyan csücsköm, ami nem sajog, ami azt eredményezi, hogy ha hozzám nyúlnak, csak úgy trillázok, mint egy orgonasíp, nekem sem lenne gusztusom magamra.

Zsaruszimat. Megéreztem, hogy valami nem stimmel és mire befejeztem saját mustrálásom, már ő is engem nézett.

- Mit csinálsz?

Szeretem, amikor egyértelmű kérdéseire pont olyan válaszokat adhatok. Kellenek az ilyen töltelék falatok a beszélgetéseikbe, hogy ezzel duzzasszuk a tartalmat.

- Felmértem a helyzetet és úgy döntöttem, felmentést adok neked. Lássuk be, szarul nézek ki.

Nakazawa Akira piát varázsolt elő. Térült-fordult és már szopogatta is az illatáról ítélve minőségi szakét. Hirtelenjében nem tudtam, miért állt neki dönteni magába az alkoholt. Vajon úgy gondolta, férfiúi kötelezettségeit csak akkor tudja ellátni, ha ötven százalékosra hígítja a vérét pár hordó szesszel vagy csak szimplán tele van a töke és effélén kezd öngyógyításba.

- Ha most ki mered nyitni a szád és merészelsz vonni egy párhuzamot, teszem azt, hogy az alkoholos befolyásoltság mennyiben segíti elő az egyébként a hát közepére sem kívánt szexuális együttléteket, akkor keresek rajtad egy tenyérnyi ép bőrfelületet és olyat teszek, amiért utána iszonyatosan szégyellni fogom a képemet.

- Ha neked szondagyilkos lehelet kell hozzám, akkor azt már régen megette a fene.

- Csak ömlik, ömlik a hülyeség és a vége az lesz, hogy mind a ketten belefulladunk a baromságaidba.

- Egy darabom nagyon csípi ezt a romantikus énedet!

- Boldogan élni – lásd ásó, kapa -, abban még lehet valamennyi romantika, de duettben feldobni a bakancsot, ez egyáltalán nem olyasmi, amit romantikusnak neveznék.

- Mert nem tudod átérezni a súlyát annak, ha az egyik ember nem tud a másik nélkül létezni és csak a tudattól szívszakadni, hogy ő már nincs többé.

Újabb poharat töltött és ürített is szinte azonnal.

- Miért nem tudsz te úgy hülye lenni, mint a többi ötéves? Miért kell neked mindig különcködnöd? – fintorgott rám, mielőtt a harmadik pohár italt is eltüntette, majd csak figyeltem, hogy mint aki jól végezte dolgát, otthagyta a kis magánbárt a párkányon és egy kiadós nyújtózás után elheveredett mellettem a futonon.

Könyökölt. Fejét a bal öklén támasztotta meg, szabad jobb kezével a hajamba piszkált. Csak óvatosan. Finoman arrébb tett pár tincset, a fülem mögé tűrte, kisimítgatta az arcomból. Tompa körömhegyei néha meg-megérintették a halántékomat, a homlokomat. A béke érzése járt át és szinte fel sem fogtam és már csókolt is.

Jólesett. Bódult lettem tőle és a testem vad bizsergésbe kezdett. Nem zavart az ital íze, de a gondolataim sokkal inkább bántottak. Nagyon nehezen váltam ki abból a csókból, mégis elhúztam a szám csakis azért, hogy vallatóra foghassam.

- Komolyan pia kell hozzám? – Tekintetem cikázott sötét szembogarai között. – Ennyire rosszul állunk?

- Néha már majdnem elhiszem, hogy te ezeket a dolgokat komolyan gondolod, és olyankor nem tudom, dühös legyek-e, vagy csak röhögjek egy jót.

És ismét csókolt. Ha lehetséges, még puhábban, mint előtte. Keze csak pár lágy mozdulatot tett újfent a hajamban, simogatta kicsit az arcomat, államat, fülemet és hopp, már a nadrágomban is volt. Kihagyta az addig vezető, viszontagságos és szivárványos ösvényt a heges karcolatokkal együtt. Kemény volt megfogni a kezét, legalább olyan kemény, mint a farkam és még kegyetlenebb megálljt parancsolni, mikor a csípőm már magától pattogott.

- Kenji.

Mielőtt megszólalhattam volna, csókot adott a szemhéjamra. Ritkán csinálja, talán ezért tud vele ennyire könnyedén leszerelni. A hangja mély, de ilyenkor sokkal bársonyosabb, mint lenni szokott. Dallamos. Búgására testem minden sejtje válaszol.

– Nem az zavar, ahogy kinézel. – Összeszorítottam a szemem, hagytam, hogy langyos ajkai csókokkal hintsék az orrnyergem, az arcom, az állam vagy épp a szemöldököm. - Ha magadra találsz, majd visszanyered a súlyod, a csontjaid összeforrnak, a bőröd is meggyógyul, a tested idővel rendben lesz. – Közelebb mozdult, nem nehezkedett rám, de teste hozzám fordult, mintha be akarna takarni, mintha maga alá akarna vonni, mégsem tette. Homlokát az enyémnek döntötte, én kinyitottam a szemem. - Azt nem tudom elfogadni, hogy miattam tetted ezt magaddal. Nézlek és arra gondolok, miattam vagy ilyen állapotban. Szeretnék neked megadni mindent, amit csak kérsz. Mindent. Toronyórát, aranyláncot. Nem hiszem, hogy az könnyítene a lelkemen, de talán pillanatnyi megkönnyebbülést nyerhetek vele. Szóval mondd meg nekem, apuci kidekorált, ön- és közveszélyes kicsi lánya, klasszikus ömlengés éhségedet kielégíti, ha azt mondom, tucatnyi vesztett kiló és több tonna zúzódás édes kevés ahhoz, hogy én ne akarjalak téged? Ahhoz sokkal több kell. Fél láb, fél szem, kit érdekel? Amíg odabent te te vagy, nem számít más. – Én levegőt venni se mertem, hátha elfújom a szavait. Nem szoktam hozzá a vallomásokhoz. Fukarkodik velük, nem szoktam meg a bőkezűségét, ha az érzéseiről van szó. – Érted? – Csak susogott.

- Csak egy valamit… szeretnék.

Ezek után mit kívánjak mást?

- Mit?

- Téged – suttogtam vissza, mintha erre egyáltalán kellene válaszolni.

- Félek, hogy porrá töröm, ami megmaradt belőled.

Őszintének hangzott és majdnem kinevettem érte.

- Annyira azért nem rossz a helyzet.

- Nem, Kenji, még annál is rosszabb.

- Tényleg addig akarsz várni, amíg fel nem épülök?

- Ha nem is olyan sokáig, de addig legalább, amíg a lila és bordó színek lekúsznak rólad.

- De finnyás vagy.

- Egyszerűen csak nem tudnám…

Igen, sejtettem a mondat végét, de gyorsan kellett dönteni és én arra jutottam, inkább visszanyomom a torkára a szót és ehhez jobb híján a nyelvemet használom majd. Megcsókoltam. Próbált ellenállni, erőszakkal lomhává tenni az érintést és rákényszeríteni a csöndes végre, de nem hagytam magam. Beadta a derekát.

Hatalmas tenyere elindult a testemen, szinte csak a bőréből áradó hőt éreztem, annyira óvatos volt. Nem szóltam rá. Nem emlegettem fel többet, hogy túlságosan vigyáz rám. Lehunytam a szemem és engedtem, hogy a végtelen finom érintések beszőjék a testem, hagytam magam belesüppedni a felhőkbe.

A szája gyengéden és türelmesen bánt velem, néha elfogott az érzés, hogy a túlzó cirógatások közepette akár el is tudnék aludni. Egy hangocska azt suttogta a fülembe, hogy talán erre hajt, addig szeretget, míg lenyaklik a fejem és alszom reggelig. Kudarcot vallott. Mindamellett, hogy figyelmessége bódító volt, a forróság, amit ő maga adott, felébresztett. Fölé kerekedtem, de nem tűrte sokáig, felült velem. Átkaroltam, a számat képtelen voltam levenni a bőréről. Ízének valódiságával lehetetlen volt betelni, a nyakán lefelé csordogáló verejtékcseppek sós simogatással érintgették az ajkaimat. Olyan könnyedén mozgatott, hogy bele-belemosolyogtam a hullámzásba. Nem jelentettem súlyt azoknak az erős karoknak. Tompa szusszanásai ott játszottak a hajamban, langyos lehelete a halántékom bizsergette. A fülébe motyogtam, hogy fogjon szorosabban, még, még annál is szorosabban. Bele akartam fulladni az ölelésébe, odaveszni a karjaiba. Mállottak a gondolataim, olvadt körülöttem a világ. Ahogy szaladtak a másodpercek, úgy futott ki a talpam alól a talaj, de Akira ott maradt, hogy megtartson.