2014. január 7., kedd

Védőőrizet 15.fejezet


Megvilágosodtam. Közelebb a húszhoz, mint a harminchoz, bolyhos mamuszban, pettyes pizsiben, én, Hayama Kenji, megvilágosodtam. Megfejtettem a nőt! Ha most férfitársaim koszorújában állnék, lepedőcsücsköt markolva, a magasba felfeldobálva éljeneznének engem, aki megoldottam a másik életforma csavarintásait. Basszus. Eltájolják őket a lapok! Egy nőnek az a legnagyobb baja, hogy egész életében azt hajtogatják neki, hogy ő egy nő. Jelenlegi édesapám - az a sunyi, de előbb vegyük a társadalom másik felét, majd utána kezdem drága zsarukámat vécépapír gurigával hajigálni - szóval Na-san szórakoztatásom kulcsát a tini olvasmányokban látja. Kéretik nem félreérteni. Ugyan. Még ha legalább lányregényeket hordott volna ide halomra! Az nyomokban még helyenként túllágyított pornó elemeket is tartalmazott volna. 
Te jó isten, mit reklamálok, kell az nekem, hogy kilométeres vesszejek hulljanak a fejemre? Még a végén rémálmaim lennének... vagy ingert éreznék zsarukám futonjára gömbölyödni. Szóval az én édesapám nem vetemedik borítósfajta szórakoztatást nyújtani nekem.
Hozza a leprábbnál leprább bakfis magazinokat, és én, a szegény kiéheztetett, aki már a birtokában lévő összes Gameboyra való játékot kipörgette, kénytelen és kelletlen elkezdtem olvasni őket.
Az első pont, amit igazából nem tudok hova tenni, az a lapok színe. Miért van nekik? Jó, persze, nem vagyok szivárványundoros és kifejezetten rühellem, ha valami fekete-fehér, de a papír, az papír! Az mégis hószínű, esetleg nyomokban fűrészporhatású, és bocsásson meg nekem a világ, de... ezeket a rózsaszín, meg türkiz, meg narancs alapon írott betűket nem veszi be az agyam. Első pillanatban még szokatlan, aztán ezt a böködő érzést felváltja egy szemsajgásos állapot, a sarkokba biggyesztett szívecskék monoton pulzálásba kezdenek, és még az ötödik mondatig sem jutottál, és a szemed elkezd rácsorogni a papírra. De ha túléled... akkor meg a tartalmat siratod, nem mindegy? Komolyan mondom, könyörgöm, fohászkodom, adjon elém az ég egy kellő tapasztalattal megáldott női egyedet, hogy neki szegezhessem a kérdésem – ó, nő, mondd, miért?!
Az újság elején azt írják orbitális, eltéveszthetetlen betűkkel, hogy a tizenhat éves lányok kedvenc magazinja. Hé, mindenki! Mi a frásznak oktatunk egy tizenhat évest arra, hogy éljen a taktika, a nyílt megmondomból csak baj lehet, mindent hátulról mellbe, mindent fű alatt, minden más, ahogy van, és egyébként is. Ne mondd meg, ha tetszik, mert elkapatod, tettesd, hogy mással kamatyolsz, hogy non-stop féltékeny legyen, ne engedd, hogy ne engedjen, mert mi ő, hogy kisajátítson. Hagyd ott, ha idegbeteg - ne is hasson meg, hogy te kergetted az őrület határára - lépje le, mert miért engednéd, hogy hatalmaskodjon, és ha engedi, hogy szakíts, azonnal fakadj sírva, persze dobd ki, furdaljon az a rohadék, de a telefont ne vedd fel! A „szekírozd a férfit” mozgalom friss generációjának kinevelése folyamatos és egy percre sem szünetel.
Amikor én először szerelmes lettem, odamentem az udvaron a kiszemelt áldozathoz, aki éppen a plüsscsacsit tuszkerálta bele a fa odvába, és megmondtam neki, hogy legyen a barátnőm. Úgy megrúgta bokámat, hogy azóta dupla ott a dudor, és miután kisírtam mind a két szemem, ki lettem engesztelve valami fűből font karkötővel. Végül a barátnőm lett, mert mint utóbb kiderült, régóta ácsingózott már a kantáros nadrágom után, csak hát ugye, milyen nő az olyan, aki egyből beadja a derekát. Basszus. Nehogy megmondják már, hogy tetszünk, mert még nagy lesz az egónk!
Az egyik barátom megkérdezte a párját. Szerelmem, mit szeretnél születésnapodra? Ááá, semmit - jött a válasz, és amikor megkapta, amit akart, lásd a nullát, akkor meg ment a hiszti és a nem úgy gondoltam. De... akkor miért azt mondtad?! A világ ripityomra hullana, ha egyszer véletlenül az igen az igen, és a nem pedig nem lenne, és ezt az értelmetlen képzést már tizenöt évesen elkezdik, csak és kizárólag azért, hogy kellően hosszú idejük legyen elsajátítani a rendszertelen rendszert.
De! De most én lelepleztem, hogy terjed az ige, és amint világhatalomra jutok, bezúzatom ezeket a csitri lapocskákat. Vagy ha minden kötél szakad, megcsinálom a Serkenő Kanok magazinját és szétgazdagodom az agyam. 
Egy dologban látom bukni a tervet. Ha magamból indulok ki, és előbányászom az agyamból tizenöt éves énemet, ha saját mancsomba nyomnám az újságot, félve kellene hátat fordítanom olvasó magamnak, mert úgy tarkón lettem volna hajítva vele, mint annak a rendje.
Most, hogy kiadtam kínom és kicsöpögtettem a lelkemből a tudást, mit senki ember fia nem hasznosíthat, mert rab vagyok, és a közzel való érintkezés nekem tiltott, amíg nagylány nem leszek - szóval most elkezdek kvartyogni a dupla arasznyival előbb megkezdett témáról. Drága jó - hogy ragadna rágó a lábszőrébe – édesapámról.
Ohó, Nakazawa-san, aki jelen szerepét nézve a kétszobásunk fantomja. Ez nem azt jelenti, hogy álarcot öltött és szonetteket trallaláz. Egyszerűen az én kedves, szolgálunk és védünk beállítottságú édesapámat elnyelte egy szép, méretes, meteorcsapta gödör. Apuci kámforrá lett. Pedig ha az ember lánya a méreteit nézi, inkább valami verőlegény, vagy hatajtós nagyanyószekrény lehetne, de nem, ő illékony ködtündérré változott inkább, és ez leginkább abban merül ki, hogy zsarukám már lassan négy napja cseszik a szemem elé kerülni.
Napok óta sikerül kijátszania. Olyan korán kel, hogy a kakas is hozzá vágná a párnáját, és későn jön, hogy még véletlenül se kelljen velem farkasszemeznie. Ez a fickó fog a sírba tenni. Nem azért, mert esetleg ki találok menni a lakásból, és brancsolni szándékszom vadidegenekkel, bár ha megtenném, valószínűleg hamar a másvilágon találnám magam kitekeredett nyakkal.
Nem, itt az a böki, hogy először hozzászoktat az állandó jelenlétéhez, mind külsőleg, mind belsőleg, aztán fogja magát, és elkezd éji életet élni. Egyszerűen képtelen vagyok elkapni a pillanatot, mikor haza eszi a fene. Pedig hazajön. Csikk van a hamutálcában, és ruha a szennyestartóban, a hűtőben terem a táplálék, és tegnap új kínlapot is kaptam, szóval azt hiszem, zsarukám vagy egy másik dimenzióból postázik nekem nagy szorgalommal... vagy kerül, mint a kurvaélet. 
Na? Szabad a gazda? Melyiket jelöljem meg?
A kis... progink másnapján egész nap arra vártam, hogy hazajöjjön. Úgy éreztem, hogy beszélnem kell vele. Nem, nem volt a fejemben kidolgozott szöveg, sőt talán még mínuszban is voltam mondandó szinten, de mégis úgy éreztem, le kell ülnöm, hogy mondjak neki valamit, vagy hogy... ő mondjon valamit nekem. Nem tudom. Akkor se tudtam. Mindenesetre vártam.
Hosszú idő telt el. Irreálisan hosszú, pedig vacsora után lépésről lépésre megcsináltam mindent, amit még az alvás előtt csinálni lehet késő este, és ő mégsem ért ide, mire minden dolog elfogyott aznapra. Leültem a konyhában. Pont ugyanúgy, ahogy most is, magam alá gyűjtöttem a lábamat és jó gyerekhez méltón játszani kezdtem egy doboz gyufával. A fél skatulyát piróztam el, mire kattant a zár és én felpattantam a hangra, majd satufékeztem is ugyanazzal a lendülettel. Mindig megjárom. 
A vörös dögön kivételesen nem karmazsin kiállítás villogott. Most feketében tündökölt, de nem a gyászféle sötétben. Pedig felvillant bennem az a melengető kép, hogy kapcsolatuk ravatalának tiszteletére cserélte le a tuliszín állandót. De ez a fekete flitteres, ez az ezüst szemcsés nem komor öltözék volt. Rajta nem. Belibbent, a köszöntésemet szokás szerint a lépcsőházban felejtette, zsarukám a háta mögött érkezett, és hirtelen támadt bátorságomból szétszedtem a duót, és répanéni mögül egy karmarkolással lekapcsoltam édesapám vagonját.
 Álltunk a konyhában, hátát a hűtőnek döntötte és szinte érdektelenséggel tompult betűkkel egymás mögé rakva, csak annyit kérdezett - mi történt? Szerettem volna ráüvölteni, hogy mi köze hozzá, anyukáját vallassa és egy jól irányzott morrantással magam mögött hagyni, de én… én csak álltam ott, mint a balek a kártyapartin, aki előtt most húzzák ki a hatodik ászt, és ő még mindig csak arra vár, hátha neki is jut egy, ha már ilyen termékeny a pakli.
Azt mondtam neki, hogy reménykedtem benne, hogy ma esetleg beszélhetünk. Összehúzta a szemöldökét és elnézést kért, nem ér rá. Most nem. És még itt sem üvöltöttem. Elsuttogtam egy kérdőjelet. Meg szerettem volna tudni, hogy mikor. Ha nem most... mikor lesz rám ideje? Szerettem volna gúnyosnak látni, azt az érzést kiülni az arcára, amikor tudom, viszket minden mondatomtól, hogy zavarom, szerettem volna, ha dühös rám, akartam, hogy legyen csak egy sugallatnyit kedves... bármit, csak érzést lássak, csak mást, mint a közönyt, a semleges rebbenést. Még egyszer kérdeztem. Még halkabban - mikor? A válasz is halk volt. Enyémnél is halkabb. Holnap.

Lassan hatodik napja a holnapnak, de ma elkapom. Rendre belebuktam a virrasztásba, de ma megvárom, és óvja valami felső erő, mert ha rajtam múlik, úgy beolvasok neki, hogy lerepül az a koromfekete haja a fejéről.
Hajnali négy volt, mikor arra ébredtem, hogy a nyálam folyik a konyhaasztal vasalt lapjára. Hálóingem ujjával letöröltem az arcomon viszonylag egyenletesen eloszlott nyálat. Aztán rájöttem, hogy nincs hosszú ujjú hálóingem, így az összegányolt karomat most már remélhetőleg ténylegesen ledörgöltem a pamutban. Feltápászkodtam, talpam hideg konyhakövet ért, hogy a papucs hova csusszant le rólam a félhomályban, meghagyom a fantasy dalárdoknak, mint ahogy annak a kérdésnek a felkutatását is rájuk testálom, hogy hogy az ótvarba tud felszívódni egy ekkora darab fickó. Mert nem jött haza.
Ajtóhoz csoszogva, lábfejemmel cipőkutatást tartva meg kellett állapítanom, zsarukám még házon kívül tartózkodik. Megnéztem az ajtót, már amennyire tisztán lát egy emberi lény az éjszakában. A zárak mind rajta, a vaslánc is a helyén feszült, betörő, vagyis inkább illetéktelen behatolóvédett a féltenyérnyi rezidenciánk és mivel nem vagyok bagoly, be kell látnom, hogy ma is Na-san vitte el a serleget, és két ásítás között behúztam magam habcsóklakba. 
Az emberi agy és rejtelmei. Sokszor röhögtem szét rajta magam tízéves korom tájékán, mikor a prérifarkas sprintelt a levegőben és csak mikor füttyentve tudtára adták, hogy hahó, haver, no talaj, csak akkor hallatott halálhörgést és placcsant le egy-egy méretesebb sziklára. De soha sem gondoltam, hogy átélhetek egy efféle kojot klisét. 
Bebújtam az ágyamba. Magamra rántottam a takaróm, helyezkedtem a párnán. Száműztem az egyiket, majd a visszahívtam és a másikat hajítottam az ágy mellé, kezem fúrtam alá, gyűrtem és tekertem, hátha jön a legkényelmesebb pozitúra, mikor hirtelen... megszólalt a bipp-bipp, és én észrevettem, hogy elfogyott a föld és szabadzuhanok a kanyonba. 
Olyan káromkodhatnék tört rám... Olyan igazi, ízes, válogatott mocskot szerettem volna kibocsátani magamból, de talán a helyzet teszi, hogy egyetlen nívósabb szennybeszéd sem jutott az eszembe. De. Egy mégis. A jó kurva életbe. Nem különleges, de klasszikus és éppen megteszi.
Milyen alapos gyermek vagyok én. Leellenőriztem, hogy cipő nulla, zsaru nyista. És mondja meg a rajzfilm satírozó azt, miért nem vettem észre, hogy a lánc, melyet édesapám feladata beakasztani, lévén ha én csinálom, ki van zárva, szóval miért nem jutott el a tudatomig, hogy alapos csemete révén alig pár pillanattal ezelőtt mustráltam meg a beakasztott láncot?
Felültem, mint akinek jackpotot ígértek, a következő másodperc már rohanást hozott. Szobából ki, előszobán át, ajtó előtt vacillál... nyit.  
Különös díszlet a hold. Nem erre gyúrták és mégis, ha kellően kíváncsi hangulatban van, és lejjebb ereszkedik közénk, hogy beleshessen ablakainkon, hatalmas fénye van, és rengeteg ezüst sugarával már nem is kell lámpa.
Nem tévedtem. Tényleg itthon volt.
Nakazawa-san az ablaknál ült. A stramm belső párkányon támasztotta magát, lábai finom O betűbe rogyasztva, lévén nem elég az a keskeny perem, hogy kényelmesen elhelyezkedjen, félig tartotta magát.
Édesapám, akit kiutalt a sors, jelen pillanatban részeg. Nem azért tudom, mert hozzám szólt. Mikor megtettem az első két lépést, még akkor sem intézett hozzám szavakat, pedig hallott. Nem voltam csendes, nem osontam, lopóztam vagy alattomban igyekeztem hozzá. Egyszerűen besétáltam, hallania kellett, hogy ott vagyok, hogy ott állok a homályos szoba közepén és őt figyelem. Tudnia kellett, és mégsem hallatta a hangját. Nem gondolatai árulták el homályos agyát. A szoba párája volt az a lég, ami kifecsegte, a párolt szesz régóta levegőzik, sőt, talán egy órája még bontatlan üveg volt valamelyik szekrény alján.
A yukata övét már elhagyta valahol, ami összefogta, az már csak a textil szemérmessége talán. A haja is szanaszét, az öreg hold ezüst fényében úsztatott, őt magát mintha csillámporral hintették volna.
Megmozdult. Az alig parázsló cigiért nyúlt, bár először ujjaival mélyedt a hamutálba, végül megtalálta, ami keresett. Lélegzetvisszafojtva néztem, ahogy ajkai végébe biggyeszti a füstszűrős felét, és a gyorsan szaladó, szürke pernyévé érő papír megmutatta, teljes tüdejével csókolt bele a végperceit élő szálba.
- Slukk?
A maradék szippantást felém nyújtotta. Oda, ahova látta, hogy állok. Volt némi differencia az elképzelése és a valóság között. Kinyúltam a jobbjáért, irányát korrigálva elvettem tőle a szinte csak sóhajnyi cigarettát, és mint az éhező csillapítottam a szükségem. Gyorsan elhalt a kezemben az élete végén sétáló koporsószeg.
- Mit csinál? - léptem közelebb, hogy a tálba öljem a csikket.
- Lazítok.
Érdekes. Ha nem látnám alig imbolygását, nem érezném ezt a kocsmagőzt, ha nem támasztana úgy ott, mint akit csak egy lélegzet fog, pusztán a hangját hallva nem tudnám megmondani, hogy mindjárt belecsókol a padlóba.
- És állva jobban esik? - Nem tudtam, miért suttogok. Talán az éjszaka, a szoba csöndje teszi velem, hogy úgy beszélek, mintha titkolóznánk. - Miért nem dől le?
- Fél órája azon dolgozom, hogy egyenesben maradjak, ne rontsd már el a játékot.
- Ha már fél órája is ilyen szarul festett, miért szorongatja még mindig azt az üveget?
- Csak.
- Mi van, kései dackorszak? - sercintettem oda, mikor újra a szájához emelte az üveget. Csodálom, hogy megtalálta. - Ne szórakozzon, mert ha tovább feszíti, tényleg hasra nyalja magát, aztán majd magyarázkodhatok a plafonon érkezett vendég miatt az alattunk lakóknak.
Zsarukám maradék agysejtjei felmordultak. Talán nevetés volt, talán vicsorgás, lényeg, hogy megmozgathattam benne valamit, mert habozni látszott, és én úgy gondoltam, most kell rásegíteni tétovázó gondolatainak, hogy a piastop felé billenjen a mérleg nyelve. 
- Hé, biztos azt akarja, hogy valami medikus szemezgesse magából egész éjjel a szilánkokat? Ha elzanyál és bezúzza ezt a hét decis akármit, olyan lesz, mint valami... nem tudom. Csúnya lesz és kész. – Ráfogtam az üvegre. - Hagyjuk meg ezt a kortyot a rászorulóknak.
Finoman húztam, ő nem engedte. Tovább markoltam, ő is tartotta. Makacsságom kitartott, az ő kitartása megmakacsolta magát. Eredmény? Nem itta meg az üveg alján ülő alig szürcsintésnyi italt. Nem. Helyette segítségemmel szépen szétlocsoltuk a maradékot mellkasán, melyet egy újabb szál cigarettával kívánt megünnepelni. Megtudakoltam, ugyan mondja már meg nekem, most önflambírozást akar végrehajtani, vagy mi a fene? Nem vártam meg, amíg válaszol, vagy magára ejti az öngyújtóját, inkább elvettem tőle, és a cigit is. Utóbbiért egészen morcos szemöldökrángatást kaptam, de nem tudott eltántorítani a dühös rezzenéseivel. Ebben hellyelközzel sokat segített, hogy sejtéseim szerint a belőlem látott másik példányra puffog, így én viszonylag biztonságban éreztem magam.
Első pillanatban úgy éltem meg, meccset nyertem, de a következőben rá kellett jönnöm, lehet, hogy jobban jártam volna, ha hagyom a torkára dönteni azt az elhanyagolható mennyiségű valamit, és utána egyszerűen elhasaltatom a futonján. De most... zsarukám ott állt előttem öntetben, és így csak nem hengergethetem a talajra. 
- Le kéne zuhanyoznia.
A yukata gallérjára fogtam. A fene abba a lébe. Milyen mininek tűnt, mégis elég volt ahhoz, hogy alaposan beáztassa magát. 
- Kicsi lányom...
- Mondja, maga még tajrészegen is képes genyázni? Micsoda jó fej vagyok, hogy nem hagyom itt rágyógyulni az ablakpárkányra. 
- Menj aludni.
Nem is tudtam, hogy ilyen mélységekre is képes lehet a hangja. Nap, mint nap képes meglepni.
- Persze. Magát meg reggelre felkajálják a muslincák, nem?
Odaléptem teljesen mellé. Határozott mozdulattal dörgöltem át magamra a fura szagú cuccot, melyet egyre nehezebben tudtam betájolni, lényeg, hogy szépen eldolgoztam magamon, ahogy hóna alá nyúlva igyekeztem arra ösztökélni, hogy felálljon. Felettébb komikus jelenet lehetett, és erre nem csak abból jöttem rá, hogy félhangosan szinte kiröhögte a próbálkozásom. Na jó. Én is röhögtem egy sort magamon. Egy szűk sorocskát kacagtam vele, bár rogyasztott lábaim igazán kellemetlenül kezdtek zsibbadni, de osztoztam picit a vidámságában. Ráhajtottam a fejem a vállára. Miért? Nem tudom. Ott volt. Nekem döntötte a homlokát. Még mindig nevetett. Hangjai tompultak, csengése furán csapott meghatározhatatlan hullámra, majd lehalkult, míg végül teljesen elhalt.
- Segítsen nekem, jó? - csapkodtam meg amolyan baráti gesztusból méretes lapockáját. - Mindketten tudjuk, hogy matrica lesz belőlem, ha nem dolgozik a kezemre egy picit. Menjünk ki a fürdőig. Nem kérem, hogy kapargassa le a borostáit, mert azt hiszem, nyak-kaszab lenne belőle, csak mossa le magáról ezt a szagot,  mert így nem lehet lefeküdni. Úgy fest, mint az a rongy, amivel feltunkolják a bárpultot egy keményebb nap után.
Csak fújtatott. Meleget lélegzett a nyakamba. Éreztem, hogy újra és újra nedvesítgeti a száját. Szerintem mostanra talán mintha vattát szopogatott volna, de éppen mikor ismételt buzdító szavakat kívántam hozzávágni, egy hirtelen ki tudja, honnan szerzett lendületből kifolyólag zsarukám talpra állt. Aztán mint a pizzai ferdetorony, elkezdett dőlni. Támasztékként ékeltem ki, visszalökve a majdhogynem tökéletes függőlegesbe.
Elindultunk. Félig súroltam vele a falat, másik oldalról saját magammal támasztottam, és le a kalappal csontrészeg édesapám előtt, mert jórészt ő vitte saját tonnáit, egészen a már sokat emlegetett fürdőszobáig.
A yukatát nem volt nagy kunszt lehántani róla, egyetlen mozdulattal levedlette és másodszori nekifutásra a zuhanytálcával is megküzdött. Most biztos neki is ott cikázhat a fejében, hogy éljen a hagyományos fürdő, de hát késő bánat, nem igaz, apuci? Vizet engedtem neki, majd a fali tartójába biggyesztettem a zuhanyrózsát és egyetlen utasításba azt adtam neki, hogy ha lehet, célozza be a sugarat és frissüljön.
- Tök jó. Azért akartam megvárni, hogy koptathassam a pofám, erre mikor majd egy hét után előeszi a fene, akkor meg használhatatlan - fújtattam, míg a tükörben megállapítottam, nem is tűnt fel, hogy esténként befonom a hajam. Tudom, hogy azért csinálom, hogy reggelre olyan kis bodorkák legyenek benne, azt nem vágom igazán, mi a frászkarikának nekem a hullámok? Lassan ez a jelmezesdi elveszi az eszem. Mit fognak szólni a haverok, ha majd újra szabadlábon leszek, és amikor piálni megyünk, én egy enyhe tupirral indítok, majd két copfba fogom loknijaim, meghullámcsattozom a tetűhintáztatókat és virággal dekorozva fantasztikus kreálmányom, lelejtek velük a kricsmibe.
- Basszus, basszus – adtam hangot érzéseimnek, de a függöny mögött langyban pácolódó Na-san nem reagált, így gondoltam, még nem alkalmas trécselni. 
- Tudja - gondoltam, beszélek hozzá, nehogy bealudjon. Még az kéne, hogy beboruljon itt nekem. - Nem igazán értem ám magát. - A hálóing azért kibaszás, mert ha nem igazítod meg rendesen, csupasz fenékkel érkezel a céltárgyra és egy hideg vécéülőke esetében ez... nem jó. - Készüljön rá, hogy reggel megtámadom majd vele, mi volt ez a kámforosdi. Érti? Elbújok, meg beviszem a cipőmet, nehogy a gyerek meglássa, arról már nem is beszélve, hogy pár napja reggelente kénytelen voltam az árnyékának is a hűlt helyével csevejegni. Tudja maga, mennyire szar tökre egyedül egész nap? Jó, biztos mondták már magának, hogy nem egy A kategóriás társaság, de életemben nem kötekedtem még ilyen jót senkivel, szóval ha nem is kérem, hogy a szoknyám szélén üljön, amikor itthon van, de azért azt nem bánnám, ha néha hazamászna még olyan időben, mikor az én agyam is normálisan pörög. Akartam magával beszélni egyébként, de azt hiszem, most prüszkölhetek, úgysem fogja fel, nem igaz? Amúgy mire jött ez a vedelhetnék? Vesztett a kedvenc csapat, vagy ma van a születésének a századik évfordulója, vagy mi? Én megértem a szülinapi depit, de ez nem magyarázat arra, hogy itt beveti a kommandós előtanulmányait velem szemben. Öt napja nem szóltam senkihez, tudja milyen az? Elbeszélgettem a lábujjaimmal tegnap, mikor lakkozgattam őket, és miután rájöttem, mit csinálok, akartam szólni magának, hogy másnap, ha jön haza, hozzon kényszerzubbonyt, mert sose lehet tudni. Persze nem volt itthon, így jobb híján megnéztem a kedvenc szappanoperámat, majd firkáltam a falat, nyugi, csak az ágyamnál, aztán vacsorát főztem. Egyébként padlizsánt csináltam, mert mintha úgy láttam volna, megkedvelte a vega vacsin. Persze egyedül ettem meg, mert maga cseszett hazalátogatni és gondolom háromkor mégsem ugrott neki zöldséget burkolni, vagy mégis? Á, nem számít. Nézze, nem tudom, mitől támadt fel magában, hogy rejtőzködő életmódba csapjon át, de szokjon le róla, jó? Tőlem, ha már egyedül lesz a lakásban, úgy osonkodik saját maga elől, ahogy tetszik, de amíg kéretlen duett vagyunk, tartsa tiszteletben, hogy nekem kell, hogy kötözködjek valakivel. Amúgy meg magának sem árt az énféle intelligens társaság, mert ahogy a csinibabáját nézem, nagyon IQ light. Bár ha tévednék, és joghallgató, akkor sem vagyok hajlandó bocsánatot kérni, mert… nem és kész. Mondja, hogy rosszulnevelt vagyok, igazából nem hat meg. Amúgy jól van maga ott a függöny mögött? Nagy a csönd. Én már megszoktam. Volt rá majd egy hetem. Szerettem volna... megbeszélni magával ezt az egészet. Á, amúgy egyébként fogalmam sincs, mit akartam mondani, gondoltam majd hátha elindulunk valamerre. Lehet, hogy csak az kell, hogy még egyszer megköszönjem, mert igazából marhajól éreztem magam. Ezt így tré mondani, mi? Lényeg a lényeg, szerintem érti, miről bugyborékolok. – Néztem a zuhanyfüggöny apró rombuszos, szürke mintáit. - Legalább visszabugyborékolhatna két rövidet. "Aha" vagy "akkor jól van" vagy ilyesmi. Magának ténylegesen is menne, mert víz alatt van, nem?
Eddig kotlottam, melegítettem félcsupasz fenékkel a vécéülőke márványosszínű műanyag fedelét, de most úgy gondoltam, ideje megnézni, milyen pozícióban aludhatott be zsarukám. Felálltam. Hatalmas ez a fürdő, mi sem mutatja jobban, mint hogy abban a percben, hogy talpra pattantam, kinyújtott kezemmel már elértem a műanyag redőket.
Annyira előttem volt, ahogy ez a hatalmas darab pacák fejjel előre bukva szunyózik a csempén, homlokára félkockákat tapasztanak az illesztések és nyitott szájába belecsurgó vízzel horkolásba oltva gargalizál... és annyira ledöbbentem, mikor a függönyt elhúzva szemtől szemben állt velem. 
A víz hűlhetett pár fokot. Láttam, hogy fázik a bőre. Reflexből nyúltam a csap után. Talán az a gondolat vezérelt, hogy annyira kavaroghat a feje, hogy nem gondolt rá ő maga, hogy mennyire egyszerű mozzanat visszahívni az elszökött meleget. De amint a sugár alá ért a karom, éreztem... nem hűlt, lehet, hogy még forróbb, mint kezdetben. 
Ömlött az arcán a víz. Ázott tincsekre szeletelte a haját, orra ívén csorgott végig. Ajkai közé is szöktek, szája peremén szánkáztak, pilláin is gyöngyök pihentek. A nyakán futottak végig, a bőrét használva csúszdának a lefolyóig. Éreztem a pírt végigszaladni az arcomon, felizzott a bőröm, és annyira tudtam, hogy most mintha orromra vízszinteltek volna egy vonalzót és annak mentén lefújták volna a bőröm tilituli festékkel. Az izzó pecsétek a fülcimpámon rémlettek fel, nyeltem egyet, majd kettőt és talán még vagy hármat, és ezt tekintettem végszónak. 
Egyetlen gyors mozdulattal visszahúztam rá a függönyt, elvágva a képet saját szemem elől.
A következő másodperc sajgást hozott, fájdalmat a bokámban és a bal vállamban. Átnyúlt a függönyön, a felkaromra markolt olyan módon, ahogy egy vekni kenyeret kanalazol magadhoz. Átestem a tálca keskeny peremén, egyensúlyom menekültével magammal sodortam. Fájdalmas pattanások sorozta, ahogy hirtelen pánikomban a műanyagot igyekeztem szilárd segítségnek hívni, akár a géppuska sorozat a csatatéren, úgy csapott az egyenletes vízszitálásba. Lerántottam a függönyt, és a hatalmas, elszabadult óriás lesodorta a vékonyka, éppen hogy falra kampózott műanyagháromszöget. Szappan pattant mellettünk durva hanggal az apró dudorokkal öntött zuhanyzófelülten, követte még sok pattogós apróság, flakonos piperék, fogkefém és az övé, fültisztító pálcák itták villámgyorsan magukba a rózsából ömlő langy nedvességet... s én ott ültem az ölében, és még mielőtt ijedtségemben felüvölthettem volna, belemarkolt a hajamba. Fájt, mert regulázta a fonat, ő mégis tarkómnál fúrta bele ujjait, amennyire csak képes volt rá. Húzta a szálakat. Az apró nyilallások kiállhatatlan sorozata rontott rám és kínzott egészen addig, míg az azt tartó gumi hangtalan lepattant. 
Készítettem a szavakat. Gyűjtöttem a torkomban a hangot, hogy elkiabálhassam, hogy meg van ő veszve, mégis hogy gondolta ezt, mi vagyok én, valami rongybaba, hogy megrángat, mint a hülyegyerek a karácsonyi csengőt, de jött egy ellenjavaslat, és én képtelen voltam véghezvinni a tervemet. 
Nyelvével az ajkaim között csak csókolni tudtam. Szájával a számon csak simítva harapni. Fuldokló érintést fogadni, igyekezni elég oxigént lopni a könnyként ömlő gyöngyökből, életben maradni a mindent felemésztő forróságban. Lerángatta a ruhám, markolta a derekam, masszírozta csípőm a sajátjával, marta a nyakam, úgy éreztem, falatokat akar a testemből ellopni és mégis, halvány másodpercre sem jutott eszembe, hogy nem adnék neki akár önként kihasogatott húsomból.
Kába volt és furán szuszogó. Ujjai kutattak, de bódult zavartságukban nekem kellett segíteni nekik. És mégis akart. Saját kezemmel vezettem, nyakam marcangolása közben én voltam, aki a földön heverő káoszból kimazsolázta a kötelező darabokat, én vittem előre a pillanatokat, én húztam rá a gumit, én könyörögtem magam négykézlábra, én voltam, aki testembe irányítottam, és az is én voltam, aki az ömlő víz pengette egyenletes dallam közepette merev pupillákkal, némán hallgattam őt végig.
Hátamra nehezkedve, saját kezem mellett támasztva a talajon, súlyával szinte a földig tolva mormolt a hajamba. Megvádolt azzal, hogy felborogattam az egész életét, szememre hányta, hogy elvettem a nyugalmát, hogy megbolygattam, hogy fejre állítottam, hogy szétszaggattam, hogy nem volt hozzá jogom, hogy... hogy tudom-e, a tarkómon apró, csillagforma anyajegy pihen, hogy a bőröm íze utat tör magának bármilyen evilági aromán, hogy a hajam illata egész nap kísérti, tudom-e, hogy egyik nap arra ébredt, hogy elveszett, és tudom-e... mondjam meg, tudom-e, hogy ő...
Sírva fakadtam. Saját langyos könnyeimet ittam. Kerestem, hogy hallottam-e már ezt valaha. Kutattam utána, hogy mikor éltem meg, hogy ha el is hagyta valakinek a száját, igazi volt-e. Úgy mozgott bennem, hogy minden pulzáló centijét megremegtem, ösztönös ritmusom mégis cserbenhagyott. Feküdtem alatta, éreztem, hogy rángat a kéj, és mégis tágra nyílt szemekkel néztem a falat, a homályos világot, igyekezve előkeríteni azt az egyetlen képet...

A biztonságot hozta a szó. Fura ígéretet az örökforróra. A vágyak hírnöke. A vakság oszlatója. Látni csodálatos. Látni ajándék. Hályog szűnésével kitisztul a kép. A hangyák, a sok fekete-fehér zizi, az a bongás, a csiklandó érzés a szám sarkában, s sóvárgás az izzásra, a szűnni nem akaró harag, a keserű sértettség, fájó kell és minden, amit a másodpercek hoznak világra minden új szempillantás születésekor. 
Tudtam, hogy a reggel elmossa a szavait, és tudtam, hogy ha nem ül elméjére a játékos palást, nem mondta volna ki. Azt is éreztem, hogy a kávéhoz ismét szótlanság jár majd, csípő szavaimra hasonlatos fricska lesz a felelet. De most... Én, Hayama Kenji, Nakazawa Hayako, ostoba kölyök, felnőtt férfi, tizenes bakfis, neveletlen kamasz, vakmerő ifjú, elhagyott gyermek, megtalált fiú... nevezz, ahogy akarsz, én, a zokogó srác a tűzforró test alatt, én, a világborogató, az életfeldúló, a napok kuszálója, én, Hayama Kenji... szeretve vagyok.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése