2014. január 7., kedd

Védőőrizet 2.fejezet



Ott ül. Kávé van nála. Meg újság, a csíkjaival böngészik a sorok között. Vajon a gyászjelentésekben gyönyörködik? Tuti. Ennek még reggel sem trónol legalább egy olyan kezdetleges mosolyocska az egyik szája sarkán? Az alvás varázsolhatna a képére valami vidámat... Jó. Nem megyek ilyen messzire. Félvidámat.

Kortyolgat. Mégis, mi van abban a kávéban, ecet? Te jó ég! Nevetséges látvány lehetek. Úgy leskedek be a konyhába, mint a hülyegyerekek próbálják lebuktatni a Mikulást. Mondhatni mosolylesen vagyok. Nem tehetek róla! Tépked a kíváncsiság, hogy vajon néha leveti-e ezt a főmorc álarcot, vagy tényleg ilyen a fószer? Ki tudja, meddig leszek vele összekényszerítve, nem ártana, ha kiderülne róla, hogy halál laza manus. Na, már megint a föld felett kolbászolok. Minthogy a pasi szája még mindig vonalzóegyenes, asszem inkább visszakúszok a szobámba, amíg...


- Jó reggelt, egyetlen gyermekem. - Basszus. – Kellemes az ajtófélfát szorongatni?
Fel se nézve, két hörpintés között dörmögte el eme kedves kis üdvözlést, majd visszafulladt a betűhalomba.
 - Nakazawa-san... - Csúnyán bebuktatott én, beljebb somfordál. - Jó reggelt. - Mosoly. Akart lenni, de valahol megrekedt a kényszerfintor környékén. Bár nem értem, minek strapálom magam, mikor még mindig nem méltóztatik rám pillantani.
Egyenesen a kávéhoz araszoltam. Csinos kis üveg kanna. Első pillantásra nem tűnik rossznak a tartalma, bár ki tudja, mit alkotott a fickó. Próba szerencse, vagy szívás. Vállalkozó szellemű vagyok. Bögrét nekem. De... hol is?
Rögtönöztem. Konyhaszekrényről konyhaszekrényre nyújtózkodtam, amikor a negyedik ajtó mögé kukkantva meg is leltem a folyadéknak való fülest. Még jó, hogy sötéten szoktam meg a cuccot, így nem kell cukor kajtatósdiba kezdenem. Díjazom a szokásaim. Na, koffein csókot! Csorgattam a fekete lötyiből a hasonlóan színezett kerámiába.
Az aromára, amit magából gőzölögtetett a forróság, akaratlanul is összefutott a nyál a számban. Valami fenséges volt. Orromat a kávéköd fölé tartva megillatoztam. Már szinte ez elég volt ahhoz, hogy az eddig bennem motoszkáló félálom kiröppenjen.
- Ez valami.... huh, valami...
- Kávé.
- Tudom, de olyan más...
- Mert kávé.
- He?
- Nem három az egyben vacak, amit tasakból szórsz kifelé. Nem instant ébresztő. Igazi, török kávébabból őrölt különlegesség.
- Váu!
Szépen megfogalmaztad, kölyök, magam sem tudtam volna jobban.
Ezzel a nekem címzett gúnyoros kioktatással Kőszikla-san zárta mondandóját és visszaadta egészét a mondathalmoknak. Én meg komoly dilemmával kerültem szembe. Hova üljek? Mert ugye hogy két választásom van, mivel egy helyen az ablak, másikon a kopó trónol, tehát marad nekem a mellette, vagy a szembe.
Végül a tőle legtávolabb eső ponton tettem le magam és elkezdtem olvasni az újsága hátulját.
Unalmasabbnál unalmasabb száraz hírek és beszámolók a huszadrangú tingli-tangli eseményekről, hisz erre való a lap ezen vége, mikor...
- Jujj! Görkoris felvonulás! Több száz embert várnak! Kinél lehet a korim? Valakinek kölcsön adtam, de kinek? Majd körbe csörgök. Addigra pont szabadulok a melóból! Csúcs! Rég voltam ilyenen, szólni kell a többieknek is! Nem is tudtam...
A lapok mögül kibukkanó, homlokközépig tornászott szemöldök belém fojtogatta a szót. Továbbra is kérdőn meredt rám, míg szép, finom mozdulatokkal összehajtogatta az újságot, arra rá se hederítve, hogy én még olvastam a másik felét, szabályos téglalapot formázott belőle, majd a konyhaszekrényre csúsztatta. Szemeivel még mindig engem terrorizált. Finom mozdulattal hamutartóba gyilkolta a cigijét. Felrémlett agyamban egy halva fogant ötlet, hogy kikapom a kezéből a majdnemcsikket és bezsebelek belőle egy búcsúszippantást, mert tüdőm már erőst nikotinszomjjal küszködik. De inkább gyors iramban elvetettem az agyrémemet. Majd veszek melóba menet. Megfeszítve tettettem, hogy várom a mondandóját. Még egy pillanatig lassult, majd tüdejéből az utolsó korty füst távoztával higgadt halksággal dörögni kezdett.
- Lehet, hogy a reggel teszi, vagy a tény, hogy fél éjszakámat egy pisis gardírozásával voltam kénytelen eltölteni, de most valahogy ebben a közléshalmazban több dolog is érthetetlen számomra. Nézzük, a gyengébbek kedvéért, melyek is ezek. Hova akarsz te menni? Kikkel tennéd? És a legfontosabbat hagytam legutoljára, csak a hatás kedvéért. Szóval, mely tevékenységed fog befejeződni, pont az említett esemény kezdetére?
- A meló. Haverokkal. Korizni. Visszasorrendben.
- Aha. Kölyök, mennyit fogtál fel abból, amit tegnap itt gagyogtam neked?
- Hát abból az infóáradatból, amit volt szíves rám önteni, mindent. Nem volt nehéz. Három mondatig még az én eszem is képes visszaemlékezni.
- Én is ezt hittem, de újfent sokat feltételeztem – dörzsölte meg a halántékát. Mindenkinek, ami a leggyengébb...
- Na, elkések.
Felhörpintve a tartalmát, mosogatóba csaptam a bögrét. Be kell látnom, túl hirtelen voltam, mert tényleg bikaerős volt a cucc. Kicsit gyomron csapott, de ennyi önuralmam még van. Mély levegő, majd kilendültem az ajtón.
 - Várj! - dörrentett rám. Szerintem a hangja miatt lett rendőr. Valakire ráüvölt, az élből elhajigálja a fegyvereit.
- Igen?
- Gyere vissza - búgta.
- Elkések - közöltem fintorogva. Közelebb ugyan nem sétáltam, de felé fordulva "kopj le rólam" grimasszal a tudtára adtam, hogy én mennék.
- Mi ez a cucc?
- Hát farmer, meg egy fehér póló - néztem végig magamon, mert nem igazán értettem, hogy mit nem ért. - Mindig így megyek melózni, aztán bent csak felkapom
a kötényt és kész is vagyok.
- Értem.
- Akkor boldog vagyok. Viszlá... ja! Tök kiment a fejemből! Mikor ér haza? Úgy értem, ha később, mint én... szóval, kapok egy kulcsot, hogy be tudjak jönni?
- Ugyan, arra semmi szükség - vette magára kényelmes mozdulattal a fekete zakót, miközben maga mögött hagyta a konyhát.
- Miért? - bámultam rá, mint boci a Big Macre.
- Nem mész sehova - közölte fahanggal, a tükörbe, tincseit igazgatva.
- Ki fognak rúgni!
- Haya-chan. Légy jó kislány. Vedd le szépen ezt a rojtos farmert, meg a bőrkarkötőket, húzzál valamit, aminek nincs két szára, fésülködj meg, ahogy egy igazi kis hölgyhöz illik, gyermekem, és játssz, amíg apu haza nem jön.
- Ezt nem mondja komolyan! - üvöltöttem rá, gyanítom, fejem vetekedett egy kosár frissen szedett paradicsommal.
- Most csalódást kell okoznom, pedig nem szeretem lerombolni a gyerekek eszményképeit. A humor gyárilag maradt ki a konfigurációmból, ergo én nem szoktam viccelni.
- Mennem kell dolgozni! - néztem rá egyre kétségbeesettebben. - Lehet, hogy magának az orrából is pénz
folyik, de nekem ebből kell fenntart... - tenyér az orrom előtt.
 - Csitt. Elég volt. Ne üvölts. Érzékeny a denevér hangodra a fülem, úgyhogy legyél szíves nem sipákolni. Ha vége, majd kapsz munkát, addig meg nincs házinéni. Van helyette apuci, aki még pónilovat is vesz neked, ha szeretnéd, csak csöndet kér cserébe és egy tüneményes kishölgyet. Úgyhogy tedd magad hasznossá. Mondjuk megtanulhatnád, mi hol van, mert előadhatunk itt bármit, ha még egy nyamvadt villáért is majd körbejárod negyvenszer azt a tenyérnyi konyhát. Jó szórakozást!
Úgy álltam ott, mint akit fejbe nyomtak. Pofátlan vigyorát becsapódott ajtó zárta el a szemem elől. A szemét zsernyák! Külön oktatják náluk vajon a tetűséget? De hála talán eddigi élettapasztalataimnak, mármint hogy megszoktam, hogy gyors döntéseket hozzak, minimál idő alatt máris villámgyorsan kilogikáztam, mit is fogok tenni. Aztán éltem vétójogommal. A negyediken vagyunk, csak nem eszkábálok törölközőkből kötélhágcsót, hogy mint egy igazi artista, leereszkedjek rajta! Aztán legszívesebben a falba veregettem volna a fejem. Hát csak meg kell várnom, míg a pasas lelép!
Visszarohantam a szobámba és tapadókorongos plüsiként néztem végig, amint a fickó elsétál.
- Hehe, szívtad, öreg.
A győzelem ízénél nincs édesebb. Búcsúzóul a hűtőbe kukkantottam, mert a gyomorsavam nem nyughatott és a kávéval karöltve kúszogatott felfelé. Már-már kikezdte a fogaimat.
A frigót felcsapva találtam két almát, meg egy zacsi csokis mizériát. Nem vagyok én nyúl, úgyhogy a csokis furiság mellett döntöttem. Finom volt! Belül a kis labdacsokban valami epercucc csörgedezett. Számba tettem még hármat a gömböcskékből és mivel már erősen késésben voltam, rohantam a dolgomra.
Négyesével szaladtak alattam lépcsőfokok, trappoltam lefelé, kezeimmel valami alakot próbálva adni a hajamnak, mert még az utcára érve belefészkelnek verebek. Számban olvadt a csokoládé, alattam porzott az út... amikor a földszintre érve, lendületemben lefékezett egy kéz. Méretes kéz.
- Hova-hova?
Meredt szemekkel néztem a kérdő pillantású pasira. Fogalmam nem volt, hogy került ide.
- nfakaffargonfolta... - rohadt csoki!
- Értem. Szóval azt mondod, hogy éppen készültél átverni a fejemet. Hol van a szülők irányában tanúsított tisztelet?
- Mennem - próbáltam kinyögni a masszával a számban - kell. Dolgozni - nyeldekeltem az utolsó falatot. Határozottan próbáltam elindulni, de még mindig a karomat fogta.
- Persze. Hány centi vagy?
- Hogy mi?
- Gondoltam, ne kelljen utólag méregetni. Kényelmes legyen a koporsó.
- Csak ijesztget.
- Kipróbálod? Egy lehetőséged mindenképp van.
Próbáltam kivenni a szemeiből a kamucsillogást, és bár mondhatnám, hogy csak blöffnek látszott. A fickó megint vérkomoly volt és egyre jobban szorította a kezem.
- Kölyök. Utoljára mondom. Azt csinálod, amit mondok. Világos?
Az orra szinte az enyémhez ért, szigorú villámokat lövellt a szemöldöke alól. Szája lefelé biggyedt... azt hiszem, most mérges.
- Jól van, győzött, most boldog? - üvöltöttem rá.
- Halálosan.
Kirántottam a kezem és dühöngve indultam vissza.
- Menjen a fenébe! - mormogtam az orrom alatt, de a zúgás újfent megálljt parancsolt.
- Haya-chan.
- He?
- A cipődet.
Hátranéztem. Ez még mindig ott állt a korlát mellett, fején ugyanazzal a tántoríthatatlan komolysággal figyelt engem.
- Hogy mit?!
- Add ide a cipődet - nyújtotta a kezét. Legszívesebben belerúgtam volna. Pont lábmagasságban volt.
- Nem!
- Nem kérés volt.
- Hát ezt nagyon benézte.
- A kezembe.
- Nem. Nemnemnemnemnem és nem!
Négy emeletnyi kő. Még zoknin keresztül is majd megfagyott a lábam, mire felcaplattam. Szadista szemétláda. Esküszöm, ahogy fűztem ki a cipőm, láttam rajta, hogy élvezte a görénykedést. Nem fér a fejembe, miért vettette le a cipőm, ha úgyis visszamászott velem ajtót nyitni?!
A pasas gonosz. Ezt még visszakapja. Ezt hideg talpam emlékére mondom. Eljön még a revans ideje!

2 megjegyzés:


  1. nem tudom, miért van a srác veszélyben, de ez a pasihaláli! Ahogy visszatartja a kölyköt.. Majd behaltam a nevetéstől! Arigatou!

    VálaszTörlés