F.A. - A túlélő 6.fejezet

Huszonnégy óra összefüggő alvás után egy szemrehányó barna szempár kémlelő tekintetére ébredtem. Egy túl steril kórházi ágyon feküdtem múmia kosztümben, karomban válogatott tűk és csövek. Tisztítottak, hidratáltak, feltöltöttek, regeneráltak.

Nico hallgatott. Megnyaltam a szám, hogy mondjak valami szépet így a viszontlátás örömére, de csak hápogásra futotta. Ugyanazzal a dühös ábrázattal bontott nekem egy doboz almalét és a szalmaszálat a számba igazította, nekem csak szívnom kellett. Az még ment.

- Élek – közöltem vele a mentegetőzésnek a legvelősebb alternatíváját választva, mintha ebben benne lenne minden, hiszen nem hagytam ott a fogam, sőt ezzel a bravúrral gigantikusat kaszáltam. Jó vagyok! De Nico nem válaszolt. Még mindig csak nézett. A hallgatás tőle talán a legijesztőbb dolog, amit kaphatok, hiszen bármikor máskor be nem áll a szája.

Elfordítottam a fejem. A nap sütött, az ablakon át hömpölygő fényben már-már vidámnak mutatott a kórterem. Volt egy csokor virág az asztalomon és egy hánytál is, gondolom biztos, ami biztos.

Felemeltem a takaróm, hogy szemügyre vegyem a károkat. Szépen kidekorált az a kis mutatvány, meg kell hagyni. Így sem volt valami szép, ha varasodni kezdenek, majd magyarázhatom úton-útfélen, hogy semmi fertőző kórságot nem hordozok, csak szeretek függönybe csavarva dombokon legurulni. A kórházi hálóinget fellibbentve megnyugvással vettem tudomásul, hogy a farkam nincs gipszben, sőt meglehetősen hétköznapi módon mutat, leszámítva a csövet, ami belőle lógott. Háromszor volt már szerencsém ehhez a vacakhoz, kezdek rutinos lenni. Éppen készültem volna megcsippenteni, hogy a visszáját is csekkoljam, de ezzel szóra bírtam Nicot.

- Basszus, Ken!

Fújtatva verte ki a kezemből a pendelyem csücskét, majd dühödten visszatakargatott, akár egy kiskölyköt. Egy égetnivalóan rossz kiskölyköt.

- Ugyan már – nevettem rá, de nyilallt bele a fél arcom. – Láttad már, mit játszod itt az agyad? – próbáltam humorra venni, de ő nem nevetett, így én is hozzá komolyodtam. – Élek, nem?

- Ken, ez nagyon rosszul is elsülhetett volna.

- De nem sült. Ez a lényeg.

- Ken…

- Ha Nobu megy oda, baszhatjátok. Ez húzós volt, de lásd be, Nico, a sikerhez egy ilyen barom kellett, mint én. Más ezt nem vállalta volna be. Ez csak így működhetett.

- Nekem vetíthetsz, Ken. – Megrázta a fejét, de farkasszemet néztünk, ebből nem engedett. – Te meghalni mentél oda.

Rekedt választ kapott, mégpedig azt hiszem, pont olyasmit, amit várt.

- De nem jött össze. Kit érdekel a képlet, a végeredmény a lényeg. Megvan mindenki? Mesélj már valamit!

A szája szegletében megbújó siker fakasztotta mosoly mégis helyet készült követelni magának az arcán.

– Na! – biztattam. – Kijima úgyis kibelez, ha bejön, legalább te mondj valami jót!

- Elmartuk a töküket. – Végre vigyorgott. - Mindenki megvan. Olyan díszes társaságot küldünk sittre, hogy lehet, hogy új szárnyat kell nekik építeni és ez neked köszönhető. – Gyorsan jött vidámságát hamar felváltotta az eddig volt komor hangsúly. – Hogy vagy?

- Nézz már rám, úgy nézek ki, mint egy cakkos rongyszőnyeg. Mindenem fáj és szerintem még fog is.

- Nem erre voltam kíváncsi.

Az ő torkában nőtt gombóc már az enyémben is megjelent.

- Ne csináld már – válaszoltam vontatottan a falra szegezett tekintettel. – Én és a hófehér lelkem túléljük. Ez csak dugás. Nem halok bele.

- Ken… - suttogott.

Minél tapintatosabb próbált lenni, annál erősebben igyekeztem félvállról kezelni. Egy jó pszichomókus biztos mondaná, hogy védekezési mechanizmus, de én, az élő sebgaléria, ezt most leszarom.

- Csalódtam benned. Nehogy elsírd már magad! Sok tapasztalattal gazdagodtam, ennek még örülhetnénk is. Megtudtam például, hogy hiába a drága barkácsláda, ha valaki azt sem tudja, merre kell tekerni a csavarhúzót. Jó szerszámtól még nem lesz valaki asztalos. Ha másért nem, ezért a bölcsességért megérte.

- Mért csinálsz úgy, mintha nem történt volna semmi?

Percek óta most néztem rá először.

- Mert nem történt semmi.

- Ken…

- Áh! Rájöttem ám! Az a bajod, hogy most láttál akcióban és nem tudsz szabadulni a gondolattól. Kellek neked mi, olasz csődöröm? – cuppantottam felé, az ő szemöldöke pedig meghullámzott.

- Amióta együtt dolgozunk, többször előfordult, hogy terrorizáltatok engem a szerelmetekkel. Én edzett vagyok, mint állat, Ken. Senki nem kívánja, hogy élő egyenesben hallhassa, ahogy a főnöke levarrja a pasiját egy adrenalin-mámoros pillanatban, sőt annyira el van foglalva a hegesztéssel, hogy magán felejti a mikrofont. Szegény-szegény technikus pedig azt sem tudja, merre nézzen, mert éppen be van kötve a rendszerbe és ha halkítja a zajokat, mellette tompul a megfigyelt vonal is, így nem tehet mást, mint összeszorítja a fogát, hallgat és reménykedik.

Először elpirultam, zavaromat egy mosoly követte. Majd kutattam az emlékekben. Ráakadtam a lehetséges pillanatok egyikére. Elcsippentettem egy sóhajtásnyit az emlék ízéből. Nem akartam engedni, hogy eluralkodjon rajtam a hiány keserű érzése és mégis rám kúszott, mégis maga alá temetett.

- Miért akarod… hogy fájjon?

Elbírok verőlegényekkel, törött karokkal, lüktető sebekkel…

- Én csak azt akarom, hogy akarj élni.

…de ez az érzés erősebb nálam.

- Uh.

Röviden, tömören ez szaladt elő az ajkaim közül, amikor Kijima Naotaka belépett a szobámba. Lehet, hogy azért, mert fekszem, de még magasabbnak tűnt, mint szokott. Szemüvege zordan fénylett, mögötte megbúvó fakó írisze tompa volt és fénytelen.

– Uram – biccentettem, de nem válaszolt. Még az öltönye is vészjósló volt. Paráztam. Nyomában az orvosom lépdelt, hozzá már volt szerencsém ma reggel kétszer is. Egyszer, mikor rövid áttekintést kaptam tőle az épen maradt testrészeimről - azért azokról, mert a lista jócskán kisebb, mintha a defektes darabjaimat kezdené leltárba venni -, egyszer pedig egy csatakiáltás hatására tett nálam villámlátogatást, mit akkor hallattam, mikor kettétéptem a nővérkét, aki vissza kívánta tenni a katéterem, amit én előtte kórházi alapismereteimet latba vetve, hatalmas lelki erőről tanúbizonyságot téve, kioperáltam magamból. Ja kérem, ha valakinek nem segítenek...

Felettesem mellém sétált. Arca egyszerűen olvashatatlan volt, sem harag, sem düh, de még semlegesség sem látszott rajta.

A doki fehér köpenyének zsebéből előkerült egy marék ampulla. Értetlenül néztem végig, ahogy egyenként töri meg őket, majd külön fecskendőkbe szívva, akár egy darts készletet, szépen kikészíti az asztal szélére.

- Mind az enyém? – néztem az öt betárazott töltényt. Sosem gondoltam, hogy ma még egyszer örülni fogok a branülnek, ami a karomból lógott.

- Hayama Kenji tizedes. – Kijima Naotaka széket húzott az ágyam mellé, majd letette magát. Tartása még a rövid ülőkén is egyenes volt és szilárd. Ugyanúgy mozdult, mint mikor íróasztala mögül, kényelmes foteléből szórja az instrukciókat. – Megszegte az utasításaimat. Nem elég, hogy olyan dologba ártotta magát, amitől kifejezetten eltiltottam, de veszélyeztette egy alaposan megszervezett akció sikerességét, ezzel kockára téve hónapok kemény munkáját és több társa testi épségét is. Mint a felettese, meg kell fednem ezért, az eltiltás idejéről majd egy bizottság fog dönteni. Hivatalosan. Nem hivatalosan pedig… - A főnök végre elmosolyodott és rosszalló fejcsóválása felért egy plecsnivel. – Ez kurva szép volt.

Soha nem káromkodik. Dagadt a mellkasom, de rövid időn belül visszatértem az értetlenkedéshez.

- Eljött az ideje annak, hogy beszéljünk.

Egy kék dosszié került elém, de nem adták a kezembe. Az ágy szélére terített papírok éveket öleltek fel. Láttam a dátumokon. Hosszú mesére készült.

- Nem minden ügyet lehet lezárni egy hónap vagy egy év alatt. Vannak sokkal nagyobb halak. Téglának lenni talán a legkeményebb feladat, vesztettünk már el így embert. Túl hosszú időre beépülni, ez mindig hordozza azt a kockázatot, hogy az illető soha nem tér vissza. Van, hogy beszippant egy olyan világ, ahol könnyen jön a pénz és a munkádat nem csak pár keresetlen szóval jutalmazzák és van az érem másik oldala, a lebukás és az, hogy ez valaki életébe kerül. Ne nevezzük meg az emberünket. Mondjunk róla annyit, hogy félelmetes koponya, aki rendkívüli tehetségét és átlagon felüli intelligenciáját nem állította a köz szolgálatába és ahelyett, hogy alulfizetett professzorként adott volna órákat egy középszerű egyetemen heti háromszor, úgy gondolta, inkább arra teszi fel az életét, hogy a bőre alatt is pénz legyen. Úgy hangzik, mintha egy amolyan világmegmentős film főgonoszáról beszélnénk. Átlagosan évente egyszer leforgatnak hasonlót, egy hollywoodi nagykoponya időről-időre előrángat egy ilyen klisét. Nekünk az volt a hátrányunk, hogy esélyünk sem volt megismerni a forgatókönyvet. Nagyon kemény alapozással sikerült két embert közel juttatni a tűzhöz, amolyan rossz zsaru és még annál is rosszabb zsaru formációban. Híreket szivárogtattak ki és ezért kemény pénzek ütötték a markukat. A meg nem becsült és ennek okán korrupálódott ügynökök hiteles mesének bizonyultak. Évről évre feláldoztunk kis fogásokat egy nemesebb cél érdekében. Útvonalakat, pénzszállítókat, leszervezett akciókat játszottunk át az alvilág kezére, hogy meglegyen a bizalom. – Pislogtam. A kezemben gyűltek a papírok, bizonyítékok, jegyzőkönyvek. – Évekig ment így és évről évre egyre nőtt a tét, ahogy a bűnszervezet mérete körvonalazódott, ahogy szépen sorban derült ki meddig is ér el ennek az ördögi zseninek a keze. Egy óriási drogszállítmány készült átvonulni az országon. Futott egy új szer a piacon, sok használó halt meg az új anyag nem várt mellékhatásaitól, mégis keresettebb lett, mint akármelyik másik. Amit adott, sokak számára megérte a halál kockázatát. Sűrűsödtek az ellenőrzések és a méretes rakomány biztonságos útvonalat keresett.

Csak azért szakítottam félbe, mert fogalmam sem volt róla, mire akar kilyukadni. Sosem a türelmemről voltam híres.

- Főnök, én igazán élvezem ezt a mesét, de megint kezd fájni a fejem, szóval...

- A rakományt lekapcsolták, az emberünk bizalma pedig megrendült kettős, voltaképp hármas ügynökeinkben. Pontosabban csak az egyikükben és ezzel az élete is veszélybe került. Kemény helyzetbe kényszerültünk. Ha legalább a másikukat bent akartuk tartani, hogy ne vesszen kárba hosszú évek kemény munkája és áldozatai, drasztikus lépésekre kellett elszánnunk magunkat. A terv felállt, csak kivitelezni kellett. Egyik emberünknek, bizonyítandó, hogy a másikkal ellentétben tényleg az ő oldalukon áll, valamit le kellett tennie az asztalra. Ha nem akartuk, hogy ők öljék meg az emberünket, kénytelenek voltunk megtenni mi magunk, legalábbis… eljátszani, hogy megtettük.

- Tényleg nagyon hollywoodi.

- Csak mentettük, ami menthető és ez nem egyszerű.

A doki felemelte az első fecskendőt és belenyomta a csöveimbe.

- He? Most miért? – néztem rá értetlenül. – Mit kaptam?

- Nyugtatót.

- Nyugodt vagyok!

- Még – köszörülte meg a torkát. – De ne kockáztassunk.

- Rám hozza a frászt.

- Veszélyes volt. De el kellett tüntetnünk, mert ha szem előtt marad, minden elúszhatott volna. Nem könnyítetted meg a dolgomat. Veszélyben volt az ő élete, akár a tiéd is, a küldetése, az ügy, amiért dolgozott. Az elmúlt hónapokat azzal töltöttem, hogy megvédjelek saját magadtól, nehogy akaratunkon kívül részesei legyünk egy modernkori Rómeó és Júlia feldolgozásnak. Közel voltunk hozzá és te egy kicsit se segítettél nekem.

Hallgattam, amit mond, de a gondolat, ami a szavai nyomán kezdett kristályosodni, annyira lehetetlen volt, hogy nem is voltam hajlandó vele foglalkozni. Betudtam egy mellékhatásnak. Pislogtam rá, ő pedig várt.

Szemem sarkából láttam, hogy újra jön a tű, megkaptam a második adagot. Tovább pislogtam.

- Nem szedálhatnának rommá akkor, ha majd tényleg tombolok? Ahogy megértem, mit akar mondani, esküszöm dühöngök majd, ha ezt várja tőlem és nem teszem szóvá, hogy bekábít, de várják már meg, amíg kitör rajtam, mert… … …

Te megérzed, ha néznek? Ha ő figyelt, nekem mindig lúdbőrözött a testem. Éjszakákon át riadtam fel arra, hogy érzem magamon ezt a pillantást. A szoba sötétjébe bámulva mindig rájöttem, már csak a lelkemből jön, az emlékeimből perzsel még a láng. Nem valódi, csak a múlt foszlánya. A szalagfüggöny mögött mintha egyetlen pillanatra ismét ezt a tekintetet éreztem volna. Fájt.

- Ez egy kegyetlen játék – nyögtem Kijimának, még mindig a függönyt figyelve. Láttam mögötte az árnyékot, de az állapotomban még a saját szememnek is képtelen voltam hinni. Hiszen az utóbbi időben más sem csinált, csak a bolondját járatta velem. De most nem csalt meg. Egyszer csak ott állt az ajtóban, teljes életnagyságában Nakazawa Akira maga.

Nem hittem el.

Kimásztam az ágyból. Bambi lettem, aki a járást gyakorolja. Elbotlottam a saját lábamban, megcsúsztam a kövön, nem tartott meg a térdem. Megtette helyettük ő. Az érintése áram volt minden sejtemnek. Mereven néztem, percek óta akkor pislogtam először, de hiába hunytam le a szemem újra és újra, még mindig ott állt.

Két kezembe fogtam az arcát. Bizonytalanul tapogattam meg a száját, a mosolyt az ajkai szélén. A szemét, a végüknél kavargó lágy szarkalábakat. Orrát, egyenes nyergét, kerek cimpáját. Homlokát, szemöldökét, halántékát.

- Tegnap telelőttek minden szarral – közöltem halkan, míg ujjaimmal a száját simogattam, orrommal cirógattam az övét. – Azt hiszem, csak képzellek.

Fogta a derekam és a számra hajolt. Belepityeredtem a csókba, amit kaptam, könnyeim átfolytak az arcára. Sírtam, aztán már zokogtam. Vállára borulva úgy bömböltem, mint aznap Kijima kezei között. Rám szakadt a világ és én majdnem vele repedtem. Jó, hogy szorított.

- Sajnálom. – Éreztem a szavait a bőrömön. Langyos leheletét. – Úgy sajnálom.

- Te élsz. – Én tudtam, mit mondok, de bárki más nem tudom, értette-e, amit motyogok a könnyeimen át.

- Kenji…

- Te élsz… – Szorítottam. Már éreztem az illatát, az erős karokat, a teste valódiságát. Tényleg ott volt. Csak álltam és fogtam, ő pedig engem tartott. – Élsz… - Karomat kinyújtottam oldalra, ideiglenes szelepemet doktorom felé mutatva, hátha megérti, igényt tartanék a harmadik löketre. Gyorsan kapcsolt, de nem elég gyorsan. – Élsz. – Homlokomat a mellkasának döntöttem, ruhán keresztül megcsókoltam ott, ahol a szívét sejtettem dobogni, ismét és megint, legalább háromszor, mielőtt ököllel csaptam volna bele teljes erőmből.

- Te mocskos rohadék! – A vér kifutott az arcomból, úgy tekert a ketyegőm, hogy azt hittem, kirobban a bordáim közül. – Hogy volt képed?! Hogy tehetted ezt velem?! Tisztában vagy vele, hogy mit éltem át? Tudatában vagy annak, min mentem keresztül?

Soha nem láttam még ilyen bűnbánónak, ennyire alázatosnak és behódolónak. Tűrte.

Két zilált biztonsági őr jelent meg a szobám ajtajában, a fehér köpenyes rögtön odapattant, finoman leszerelve a tettre kész személyzetet, kitessékelve őket az apró kórteremből. Én csak üvöltettem.

- Hogy? Hogy?! Azt hittem, hogy halott vagy, te utolsó rohadék!

Újra és újra mellkason tenyereltem, a vállába vágtam. Tűrte. Egyetlen szó nélkül tűrte, hogy lökdössem, hogy beleüssek, hogy elmondjam mindennek, válogatott szennyel árasszam el, kígyót-békát tegyek a nyakába.

- Baszódj meg, te szemét rohadék!

Torkomon kidagadtak az erek, fájtak, ahogy szorítottam a fogaimat. Aztán düh jött és ment. Kit érdekel bármi más azon kívül, hogy megérinthetem? Nyakába ugrottam. Szorosan fogtam. Megcsókoltam. Kisimogattam homlokából a haját. Szemébe néztem, megint sós könnyekkel öntöztem, ahol értem. Üvöltöttem. Ellökve leköptem a cipőjét. Azt mondtam neki, nem tudom, hol volt eddig, de takarodjon vissza oda, mert én a büdös életben nem akarom többet látni. Hálóingemmel kapaszkodtam rajta és telesírtam a nyakát azt ismételgetve, hogy soha ne menjen el. Majd újra üvöltve taszítottam el, odahörögve, hogy ő maradjon, én megyek el, és ha utánam jön, halott ember. Tajtékozva rohantam ki a teremből, hálóingem alatt fütyült a szél, meztelen talpam csattogott a kihalt folyosón. A lifttől pedig úgy rohantam vissza, mint akit üldöznek, hogy újra csak lóghassak a nyakán azt ismételgetve – élsz.

Álltunk. Pendelyemből kilógott a fenekem. Derekán kapaszkodtam, arcom az arcának simítva fogott.

- Tényleg itt vagy.

Csak súgtam.

- Itt – szuszogta a vállamba.

- Vigyél haza.

Könnyeim ömlöttek végig a nyakán, pólója alá.

- Lehet?

Csak sejtettem, hogy a kérdés az orvosnak szólt. Meglepett, hogy mennyire tompa volt az ő hangján ez az egyetlen szó is. Jólesett arra gondolni, sírna, ha engedné a büszkesége.

- Nem javasolnám. Szeretném még éjszakára bent tartani – kommentálta a fehér köpeny.

- Jól vagyok – feleltem még mindig úgy, hogy közben Nakazawa Akirán csüngtem, akár a majom a banánfán.

- Holnap. Inkább holnap – krákogott az illetékes.

- Saját felelősségemre – vitatkoztam vele az ölelésből kifelé.

- Nem. – Ez már a Főnök kommentje volt. – Soha többé semmit, főleg nem saját felelősségre.

- Akkor az enyémre – szólt közbe az a pincemély, bársonyos dörmögés és vele nem vitatkoztak tovább.

- Ágynyugalom, nyugtató. A kötését a vállán… - Azt hiszem rájött, a falnak beszél. – Hozom a papírokat.

Sietve távozott, én pedig még mindig lógtam, ő szorított magához.