Védőőrizet 6.fejezet

 Zsarukám nem lehet az a fajta pasi, aki szomjazik a mindennapi történésekre. Valszeg az én átmeneti apucim kiváltképpen utálja a külvilágból mindenféle hullámokon érkezett információ tömkeleget. Milyen ember az, akinek a konyhájában még egy nyamvadék leselejtezett magnó vagy kibelezett, pöccre induló rádiómaradék sincs?! Pff. Bár tökéletesen meg tudom válaszolni saját kérdésemet. Olyan, aki a helyiségben addig tartózkodik, ameddig a mikró kiolvasztja az aznapi táplálékát, vagy amíg torkán le nem csorgadozik az ébresztő lötty.

Borzasztó ellentétekbe botlok, ahányszor két percnél tovább fejtegetem a Nakazawa-san nevű létformát. Főzés-analfabéta és ezt büszkén vállalja. Talán nyers állapotában a húst is képtelen lenne felismerni. De akkor könyörgöm! Mondja meg a világ, hogy a kávéból miért nem az instant zacsit választja? Ha arra nem képes, hogy megcsináljon egy tésztát, ami mint tudjuk, nem könnyű, végül is víz is kell hozzá, meg zacskó! No-comment. Szóval, ha még arra sem képes, hogy tíz percig rotyogtasson egy marék lisztszármazékot, akkor mit munkálkodik itt reggelente a hű de különleges kávécuccával, amit külön neki pörkölnek, meg őrölnek, meg csomagolnak, sőt! Biztos termesztenek is! Van valahol, hatalmas Földünk egy különleges szegletében, ahol nem szennyezett a talaj és az emberek még harmóniában élnek a természettel, ott, azon a csodás kis vidéken, hegyen-völgyön-rutyomputty... Szóval van ott egy darabka föld, amin hatalmas tábla hirdeti: Nakazawa-san. És van mellé pingálva egy vicsorgó száj is. Ott virágzanak a kávécserjék... szoktak azok olyat? Mindegy. Az én fejemben szoknak. Tehát ott illatozik a termés, mászkerálnak rajta a méhek, meg elkerülik a kávéevő termeszek, nehogy egy zöld levél is rágcsázva legyen, mert a zsernyák megszagolva rájön, melyik hernyó harapott egyet a jobb felső huszonkettes cserje felülről a második levelén és bosszúja fájós lesz és visszanyúlik majd háromszáztizenkettő generációra!

Tehát. Ott a Nakazawa palánta halmaz, amit szakavatott kezek gondoznak és ügyelnek, hogy a rendőr bácsi a mélyhűtött sonkásszendvicséhez csakis a legminőségibb kávét kapja... Hát én kinézem belőle.

Kihangosítható zene híján rászerkesztettem a mini hangfalam a walkmanemre és ahogy megfelelő hangulatot teremtettem magamnak a konyhában... olyasvalamibe kezdtem, mit ezek a falak még talán soha nem láttak. Elveszem a hely szüzességét...

- Főzni fogok!

Kijelentésemre kidugdosták a fejüket a kanalak és tátott szájjal meredtek rám a fiókból, a húsvilla bepisilt örömében és a tepsi könnyekig hatódott.

Zöldségaprításba kezdtem és tényleg le kell hogy szögezzem, ezeket az eszközöket nem sűrűn forgatták. Hibátlan vágódeszka... extra éles kaszabok... persze a mélyhűtött hambi csomagját foggal is fel lehet tépkedni, az előmenü felfalásához is csak egy papírt kell szakajtani a tetejéről, bár ahogy a fazont megismertem, inkább alkalmazza a ráhunyorog-techinkát és kipattan a csomagolásból bármely megterrorizált étek. De én... én itt most csodát művelek. Ezeknek a szegény konyhaszereknek a fejében biztos él a mítosz, miszerint ebben a helyiségben csodás dolgok folyhatnak, mik a nyersből sültet, a rágósból omlósat, a bleeből hmmmt varázsolnak. De ez csak olyan tündérmesének hatott eddig. Mint pulyka berkekben a 'van-e élet karácsony után' örök kérdés. Szóval! Itt és most valóra váltok egy mítoszt!

Kattant a zár az ajtóban és én vigyázállásba csaptam magam, mint jó leánya a morc fazonnak. Rajtam pamut póló és szoknya. Teszem hozzá, a férfiasabbik fajtából. Egyszínű! Haptákban vártam, hogy belibbenve három méter széles apumnak majd leesik az álla a meglepetéstől, és minthogy a tegnap történtek rávilágítottak, hogy lelke is van, tán majd még mosolyog is. Kár, hogy nincs digitális kamcsim. Azonnal tunkolhatnám az orra alá a kompromittáló szerzeményt és utána sakkbantartásra is kiváló eszköz lenne. Szerintem apa valami maffiázós cuccban leledzik és tán Csíkszájú, vagy A Savanyú néven fut. Nevetését lebuktató fotócskával a kezemben megállíthatatlan lennék!

És akkor kinyílt az ajtó és az én ideiglenes apum gigantikus vállai helyett egy állati karosszériás vörös démon lejtett be. Mintha beleesett volna egy tulipiros festékes konténerbe. Karmok piros, rúzs szintén, haja... ja, azt már mondtam, ruhája... micsoda fantázia! Hát nem piros?! Szóval Bonbonmaca megmosolyogta az öltözékem, bár nem tudom, mi baja volt a szoknyámmal, az enyém még különb, mint az övé. De mindegy. Halványan idesercentett két megvető szempillogtatás között egy sziát és balra billentve a fenekét, szó szerint befarolt apucim szentélyébe. Úgy láttam, ismerte a járást a hálója felé, mert nagyon határozottan oldalgott, biztos nem először mélyednek el egymásban. Menetelése közben szinte láttam, ahogy a combjára játssza biztos piros bugyiját, hogy kevesebbet kelljen rajta csomagolni. Bár megjegyzem, nem lesz nagy meló. Zsarukám majd a keményen két darab kapocsra morog és azok megrozsdálnak ijedtükben, majd kipattanva elengedik a szilikonszörnyeket és minden mást, apu legnagyobb örömére.

Ezek valami szexpartira készülnek, én meg itt állok, mint egy hülyegyerek a játéklegójával. Hirtelen baromi ra zavarban éreztem magam. Égett a fejem és gyanítom, a paradicsomszószhoz hasonlatos színben pompáztam, mire zsarukám mellém ért, tán egyetlen különbség, bennem nem úszkáltak hagymadarabok....

- Szép estét, egyetlen leányom - csipkedte meg a jobb arcom, mint a mámikák szokták a horror reklámokban.

- Helló - löktem oda roppant barátságtalanul, miközben lemarkodtam magamról az ujjait.

- Csak nem vacsora? - nézett a két terítékre.

Ez a pasas egy géniusz!

- Nem. Érzéki csalódás.

- Finomnak néz ki.

- Az is annak hatott, ami éppen a szobájában tálalja fel saját magát.

Fúj, ezt a mosolyt! Perverz öregember.

- Kölyök, ha esetleg... - vakarta meg roppanttul összeráncolt homlokát, ezzel még több barázdát termelve rá - ...valami olyan nagybeszélgetős programot terveztél, azért az éttermi feltét, akkor...

- Mi? Én? Ccc. Magamnak főztem. Mindig két terítékkel eszek, mert megvan a társaság illúziója és úgy jobban csúszik! És különben is! Azért, mert maga százezer kiló akar lenni a mirelitmasszáitól, én még nem akarok nevezni a szumóbajnokságra. És egyébként is, menjen a répakisasszonyhoz, hogy nyugodtan elkölthessem a vacsorámat, ahogy terveztem!

- A fülem! - tenyerítette be a számat. - Haya-chan, apa szemefénye, véss valamit a pici tyukica eszedbe.  Szeretem a fülem. A belső felépítését meg főleg kedvelem. Nem szoktam dolgokhoz görcsösen ragaszkodni és kifejezetten szeretem az újításokat, bár te, szentem, úgy vélem, elkönyveltél valami múlt századból itt ragadt kövületnek, aki sírva rohangál a tömb körül, ha a lejátszó kiköpi a lemezt, hogy "elrontottam-elrontottam", de tündérvirágom, úgy is olyan információéhséged van. Hallgass ide. Nem vagyok egy agyelkorhadt figura, annak ellenére, hogy igenis, bizonyos dolgokhoz már-már morbid módon vonzódom, hogy fokozzam – ragaszkodom, mégsem tartom magam görcsösnek. Ez pedig példának okért a fülem belső szerkezete. Szeretek hallani. Megszoktam. Jólesik. Szándékomban áll eme szokásomat továbbra is megtartani. Mi lenne, ha nem tennél több kísérletet a dobhártyám kipusztítására ezzel a burokrepesztő sipákkal, amit a torkodból képes vagy csiholni?

Csúnyán néztem rá. Jól összeszurkáltam a szememmel és kést döfögettem hátulról a mellkasába... bár fogalmam sincs, hogy miért is haragszom rá voltaképp.

Képletes cipzárt tettem a számra, a kulcsot meg elhajítottam. Ő megkereste és leengedte a lefolyón. Hülye... egy hülye.... Egy hülyehülye és kész!  

Mindegy. Az egészen mit sem változtat. Apucikám hentereg a futonján egy répából szintetizált nőszeméllyel, bár mielőtt lelépett volna világraszólót kettyinteni, volt annyira kedves, hogy egy atyai mosolyt tűzdelt az orromra és közölte, hogy majd holnap megvacsorázunk együtt. Újra melegítve is biztos nagyon finom lesz...

Addig ültem a konyhában, amíg a kaja nyolcvan százalékát le nem tuszkeráltam a torkomon. Egye csak a jegelt puding pempőit, meg a nejlon raguját és annak a vörösnek a sápkóros lábujjait! Megpróbáltam annyit magamba tömni, hogy ne maradjon méretének megfelelő elfogyasztható adag. Sikerült! Ennek végeredményeként fél éjszaka fetrengtem, mert a paradicsom és a húsmixtúra orgiát rendeztek a gyomromban... akár apa és tűzvörös bögyikéje egy kicsivel arrébb. Orgia! Igenis! Hogy ahhoz többen kellenek? Miért, zsarukám nem tesz ki négyet? Pedig úgy hittem, a fazon a klasszikus kontyos-kimonós típust görgeti maga alá legszívesebben... Mit érdekel, hova dugja?! Mit foglalkozom én vele! Úgy krahácsolok itt, meg nyalogatom a sebeimet, mintha tényleg jó édesapám gázolt volna a fejlődő lelkem kellős közepébe! Komolyan, már lassan tényleg kezdek úgy gondolni rá, mintha valódi őseim egyike lenne. Na ne, ne! Felébredhetnék! Meddig tart ez a cirkusz? Egy hét? Kettő? Semmiképpen sem egy életre. Faszom ringassa bele magát, hogy az élet fáján nőtt egy édesapuci, aki majd vigyáz rám. Az a tegnap este egy véletlen túlcsordulás volt. Nem csapolta le idejében a benne termelődött kedvességet és az a száján talált kiutat magának. Én egy szükségtelen nyűg vagyok neki, legalább akkora, mint ő nekem! Sőt! Nekem ő nagyobb!

Hiába is rágdalom magam. Persze, hogy tudom, mi a bajom... a holnapután. 

És az, hogy felvillant bennem, hogy az a nap talán máshogy fog alakulni, mint életemben az eddigi huszonkettő... az az ő hibája... vagy inkább az enyém.