Védőőrizet 16.fejezet

- Hahó! Apa! - mellkasom a levegőben, egyik kezemmel belemarkoltam a párkányba, másikkal akár a vadlibák, csapdostam bele a harmatos hajnalba. - Apa!

 Karom fura köröket rajzolt a még éppenhogy tisztuló légbe, hátha így végre észrevesz az utcán éppen kocsijához igyekvő alkalmi édesapám.

- Apuuuu!

A vonyításba oltott szarvasbőgés zsarukámnak egyik fülén ki, agyának tisztítómasináján át, és a másik fülén távozott az éterbe. Lefordítva? Leszarta, hogy gajdolok.

- Jól van! - üvöltöttem. Nyakamon dagadtak az erek, fejem, úgy gondolom, bíbor és a zöld között rekedt meg félúton. - Beszari alak vagy, tudod? - Hirtelen úgy gondoltam, azután, hogy taj részegen szerelmet vallott nekem, letegezhetem. - Menekülj csak! Gyáva! De hazadugod még a képed, és akkor olyat verek bele, amilyet még nem éltél, te... - Átlósan jobbra szembetaláltam magam egy kutató szempárral. Egy szemsaccra nyolc éves kölyök meresztett rám hatalmas forgókat, láthatólag még a hajnali ébresztő miatt érzett haragját is marhára elfelejtette. - Te... kedves édesapám, te... – mosolyogtam rá, bár talán inkább vicsorgásnak hívhatnánk a képemen termett mimikát, majd kínos, és az eddigiekhez képest túlságosan csendes fél perc után biccentettem a szomszéd kisfiúnak és visszamásztam a lakásba. 

Levágtam magam oda, ahonnan talán öt perce tápászkodtam fel, mikor mintha úgy hallottam volna, hogy moccan a kulcs a zárban. Percekig érlelgettem magamban az információt, és próbáltam kitalálni, álmodok még, vagy valóban, ez a kopó képes volt megint kiszökni. Valahogy fél lábbal álomföldön olyan valószínűtlennek tűnt, hogy a hajnal eseményei után újra képes eljátszani itt nekem a kámfor-szülőt… Aztán takk. Valami kattant odabent, és én úgy gondoltam, jobb későn, mint soha. Akkor ugrottam az ablakba, hogy kifeszegetve azt, melegebb égtájakra üvöltsem ezt a majd fél évszázados kőkoponyájú alakot, aki napok óta itt alakítja nekem a besurranót. Komolyan azt akarja velem elhitetni, hogy a nappal elfüstöli, vagy mi a szösz? Valami génkezelt Drakula grófnak képzeli magát, én meg vagyok a humanoid fokhagyma? Kezd marhára elegem lenni ebből a fogócskából, főleg, hogy ő helyzetét tekintve egyáltalán nem kisméretű előnnyel rendelkezik velem szemben.

Kezdjük csak mindjárt ott, hogy az állományban töltött évezredei alatt már tuti annyi betörőt szedegetett össze, hogy maga is profi lopakodóvá vált, aki még a kulcslyukon is képes bepárologni. 

Kettes számú egyenlőtlenség, hogy ugye én nem mehetek utána, mert kiskorú, kamasz álleány lévén még el találnak tulajdonítani.

Harmadszor meg lehet, hogy a rendőrség már feltalálta az alvást pótló instant bogyót - ennek hatása lehet a lelassult felfogás és a lomha reakcióidő, amit zsarukámon már többször megfigyeltem abban az időszakban, mikor még volt szerencsém olykor nappali fényben is megcsodálni azt a bozontos szemöldökét - szóval nekik már tuti van valami cuccuk arra, hogy likvidálják a hosszabb szunyákat, de én, mint az átlag emberek általában, azért némi regenerálódó időre szorulok. Ergo, megent ott a pont, mert mikor én húzom a lóbőrt, ez kavernyál kedvére. 

Pedig sokáig fent voltam. Talán nem kellett volna még tán csak egy óra virrasztás, és ő is ébredt volna. Álmatlan töltöttem az éjszakát, és a hajnal mégis fejbevágott, pedig nem is volt néma csönd meg korai madárdal és egyebek. Ellenkezőleg.

Zsarukám szorgalmasan ölte a szoba némaságát. Úgy hangzott, mintha éppen rituálisan áldoznának egy ártatlan mormotát. Felrémlett bennem, hogy alatta kéne körülnéznem, mert lehet, hogy a pasas sutyiban a lakosztályában tart valamiféle négylábút, és most az vinnyog fel szakaszosan, amikor éppen ki tud nyüsszenteni a háta alól. Gondoltam rá, hogy befogom az orrát, vagy megbököm az oldalát, hátha, de... Ó, hogy nyúvadna meg, aki kitalálta, hogy a szemünkkel lássunk is, ne csak nézzünk.

Nem volt szívem rá. Tetszett rajta az alig ébredő nap érintése. A hajnal megfestette. Először csak a haját, majd percek teltek és az orrnyergére is érdekes pingálásokat vetített, s én futonján fekve arra próbáltam rájönni, mióta esetem a szigorú szemöldök és a leheletnyi szarkaláb. Szempillái végén hintázott több apró fénypetty, és én csak annyira hajoltam oda, hogy az én orrhegyemre is átszökhessenek. Néztem ezt a legnagyobb jóindulattal is háromajtós gardróbnak nevezhető, kétségkívül kemény egy húszassal előttem járó, gyárkéményként pöfögtető, magát bölcsnek gondoló, kommunikáció hiányos, bőrviszketően agyrágó, századokkal ezelőttről itt ragadt bűnvadászt, és sehogy sem tudtam kiverni a fejemből az éjjel túl gyorsan vágtató eseményeit. 

Nem arra a részre gondolok, ahol én, mint lábremegős hangyanövendék, megpróbáltam felvakarni a padlóról egy nagyobbacska sziklát és anélkül a bolyba görgetni, hogy felhörögjem saját tüdőm, s az ő fejét se verjem minden sarokba és kiálló csücsökbe, ami az előszoba és a kis magánbirodalma között található. Bár, hogy őszinte legyek, megfordult erőlködéstől meglehetősen oxigénhiányos agyamban, hogy habcsóklakba teszem le illuminált állapotban szédelgő édesapám, mivel az a fürdőhöz sokkalta közelebb esik. Véreres, zokogástól püffedt szememmel könnyebben betájoltam saját szobám, de aztán vizionálni kezdtem. Volt benne hegyomlás alatt ragadt én, meg Na-san, fejében az ágytámlával, szóval... inkább igyekeztem az ő saját kuckóját kitűzni, mint tántorgásunk célállomását.

Aztán landoltunk a futonon. Egyetlen baljós másodpercre azt hittem, félelmetes látomásom megelevenedett, és zsarukám fog laposra egyengetni, de a súlya mégsem bántott. Bár testének prése szorosan szegezett a talajhoz, ennyire könnyűnek még sosem éreztem. Megtalálta a nyakam. Mintha látni egy homálykás foltot sem látna, mintha csak illatom után érezte volna, hol keressen, merre talál. Azt suttogtam a fülébe, hogy ne szórakozzon velem, hiszen még járni sem tud rendesen, mégis mit szeretne tőlem? Sóhajának nem volt hangja, csak langyát éreztem, szavai nem szóltak, még ha mondta is őket, hozzám nem jutottak el. Nedves tincsei hidengették a bőröm, ajkai közül előszaladó langyos levegő borzongatott, a fájdalom dobolt a testemben, és a vágy mégis kioltotta nyilalló tamtamját. Esszenciája megölte a kín szúró morzsáit, forrósága, vörös lángja elérte, hogy ne érezzek mást, csak az izzást. Kértem, hogy reggel ne ébredjek egyedül... Kértem, hogy emlékezzen minden szavára, könyörögtem, hogy mámoros varázslattal borított elméje őrizze meg neki az én mondataim... 

 És akkor fogja magát és lelép, úgy, ahogy már hetek óta csinálja. Hát nyeljen paradicsomot és égjen a rohadék gyomra!

Háttal az ágyon. Az ágyán. Futonján. Nem mindegy? A friss reggel felé nézve látóterembe csúszott a zsarukám kreálta tegnapi disznóól. Piamaradék és kocsmáéhoz hasonlatos hamuveder. Biztosra veszem, hogy csonkig szopogatott minden szemét szálat, hogy nekem még egyetlen slukk se maradjon az elhasznált nikotinrudacskákból. Pedig most jól esne. Tovább mennék, kurvára kell nekem egy szál cigi, és nem hiszem el, hogy nincs ebben a lakásban egyetlen egy dugi staub se! Ez a kopó nem az a fajta pasas, aki naponta ballag a sarki trafikba koporsószeget újítani. Nem az ő stílusa, pedig amilyen tempóval szipkodja a cuccot, tutira kell hogy legyen valahol egy rejtett karton, amihez én túl vak, vagy túl civil vagyok.

Most kell. Nagyon kell egy pöcc, mert nélküle nem bírom ki estig, sőt egy órával se tovább. Legalább lett volna benne annyi, hogy rám hagyományoz egy marék, még annyira nem elégett csikket. Kell nekem. Most kell és kész. Azt mondják, le lehet szokni? Ne hidd el, hazudnak. Lehet, hogy elvagy nélküle, barátom, de kerüljön a szemed elé egy füstkarikákat eregető száj, egy kibaszott szar nap még fájóbb éjszakája után, és úgy fogsz sírni azért az egyetlen darab szippantásért, mint hathetesen tetted a teli pelus miatt. 

Szerelmet vallott nekem. Életem eddigi szerelemvallásai még csak nem is hasonlítottak erre a Na-san által produkált kis akcióra. Állt már előttem piruló egyenruhás, és míg én mosogatószer-habos kezem törölgettem a hófehér kötényembe, ő meglepett egy szivecskés nyalókával és még táncolt is valami jobbra-balra tipegőset. Arra lehet mosolyogni, megköszönni, hazudni... De ha az ember általábanfia-jelenleglánya éppen kivasalt béka egy forgószél által látogatott exfürdőben, és egy HÍMalája vagyis föléje kerül... az nem egy megszokott szituáció, a fene vigye!

Ezt még nekem... fel kell fogni, ezt... érteni, és azt hiszem, érezni és... szívni! Mert kell az a rohadt szál! Már felforgattam ennek a zsugorított helynek minden négyzetcentiméterét. Átnyaltam minden sarkot, szekrényalattot, belsőt, külsőt, alját, tetejét...

És akkor megakadt a szemem a plafonon, s annak kifejezetten körültekintően alakított szerkezetén.

Hogy az a jó... répanéni tegye oda, ahova a többi kuncsaftját szokta! 

A villámmód belémhasított felismerés méreteset vágott a hátsómba. Kicsit jobban kibontva, eszméletlen fenéknyilallásom lett a gyorsan jött szaladástól. Nem baj. Bár furán billegtetve, de kivágtáztam azért az alacsonyka szobalétráért, amit a tárolóban láttam. Aztán felmérve a sok egymáshoz simuló hideget, úgy gondoltam, előbb öltözködöm jobb híján csitrinek, de így szellősen én nem merem megközelíteni ezt az alumínium szörnyeteget. 

Nem azt lenne helyes mondani, hogy eddig nem vettem észre a nyilvánvalót. Inkább úgy fogalmaznék, francnak se jutott eszébe, hogy az álmennyezeten kutakodjon. Pedig ez található zsarukám plafonján. Finom, bézsre hangolt, enyhe egymásba négyzetelt hamisított magasság. Tökéletes rejtekhely! Hát ki akarna a plafonon házkutatást tartani? Én! Haha!

Felpattantam hát a létrára, és a jobb saroktól indulva elkezdtem tetőt ütögetni. Felmásztam, rácsapkodtam, lemásztam, arrébb tettem, újra fel, megcsapkod, ismét le, arrébb rak, felmász, csapkod, le, arrébb, felmász, csapkod, le, arrébb és felmász és csapkod... Sosem tudtam, olyankor, amikor a fúúú de nyomozunk témájú mozikban vadul pacskorásszák a korhadt lambériát, mégis mi a fenét akarnak hallani? Hogy majd elkurjantja magát a titokládika, hogy "hahó, kedves helyszínelő bácsik, itt vagyok a negyedik és hatodik faléc mögött!" De most rájöttem. Most, hogy pirosra tappogtam a tenyerem, míg ráhúztam minden, a szobához tartozó darab mennyezetre, már enyém a tudás. Fogalmuk sincs, csak egyszerűen mást, mint amit a többinél. Így leltem meg én is a rejtegető kockát. Egyszerűen más hangja volt, mint az őt megelőző daraboknak. És miután megvolt az áruló, már annyira egyértelmű volt az egész. Hogy nem vettem észre eddig?!

A kis szobacucc nyikkanva tűrte, hogy fél lábammal a kapaszkodójára magasodjak, így elég közel kerültem. Eléggé ahhoz, hogy észrevegyem, az a darabka éppen csak egy hajszálnyit jobban kiáll, mint a többi. Tökéletes. Senki nem figyelhet fel rá. Miért tenné? Nem síkban nézi az ember. Ha bámulod, felfelé kell tekintgetned.

Hála ideiglenes női mivoltomnak, rendelkezem karmokkal, miket óvatosan a hungarocellbe vájva egyszerűen ki tudtam húzni a pillekönnyű elemet a helyéről. Még egy réteg volt alatta. Vékonyka lapok, némi szigetelés, és ennek közepén egy majdhogynem rézszínű kallantyú feküdt. Téglalap alakú lyukból bújt ki a sárgás fogó, és annyira adta magát, hogy próbáljam kihúzni. Az is egyértelmű volt, hogy az első mozdulatnál rájövök, hogy a fülhöz láda tartozik, aminek a vágaton kellene kifelé igyekeznie, de ez nem fog bekövetkezni, amíg el nem forgatom. A hosszúkás fémkazetta kiszaladt a helyéről. Egyensúlyom egyetlen pillanatra labilissá vált, de helyre kaptam magam, és zsákmányom lógott a kezemben, akár egy páncélbőrönd. Vékony, mégis könnyű, hideg tok.

Még vissza sem helyezkedtem vele a futonra, fel sem pattintottam a tetejét, mikor szinte már sejtettem, hogy ekkora fakszni pár doboz cigaretta miatt még zsarukámtól is elképzelhetetlen felhajtás. Pedig biztonságmániás a fazon, de ezt mégsem tudtam forgatni vele kapcsolatban. Akkora volt a mobil széfnek is nevezhető rejtek, akár egy vastagabb manga. Semmiképp nem dugicigi tároló, inkább titokrejtő.

Megforgattam a kezemben a tényleg könnyű tokot. Három pici gombot kattintottam ki, és a negyedikre felnyílt a teteje. Lehet, hogy úgy, ahogy van, hasában az ismeretlennel vissza kellett volna tennem a helyére.

Tucat megsárgult levél tetején egy ezüstlánc feküdt. Nem csillogott. Megfáradt volt, tompa és fénytelen, idő rágta fém. Kiemeltem az apró gömböcskékből álló láncot. Finom szemei kecsesen lejtettek, csomótlan emelkedtek fel, magukkal húzva a lapos medálokat. Páros lapok. Ujjaim közé fogva morzsoltam ki róla a vésetet. 

 Nakazawa... Akira... Nakazawa Akira.

Saját összeráncolt szemöldököm visszaköszönt a homályos fémről.

A katonák hordanak ilyet. Egy katona nyakában fityegnek ehhez hasonló... de a gondolatom félbe maradt. Ujjaim megfejteni igyekeztek a jeleket, kimazsolázni a jócskán megkopott felszínt, mi lehet az, amit még elmondhat nekem, és mikor rájöttem, hogy a vércsoportja, amit tapintok, akkor töröltem a féltételes módot. Az ő dögcédulája pihent a tenyeremben.

Nem tettem le. Nem, mert elhatároztam, hogy megmelengetem a jéghideg láncot. Valahogy ottmaradt, és az én figyelmemet már más követelte magának. A doboz maradék tartalmát akartam magamévá tenni. Beleinni a titkaiba. A sárgás papírok tartalma érdekelt, azt hiszem, abban a pillanatban mindennél jobban. 

Levelek voltak. Szorosan, gumival egymáshoz préselve, hosszú esztendők szavai.  Nem mondta, hogy katona volt. Nem mondta, hogy zsoldos katona. Nem mesélt a harcokról, nem szólt semmit az életéről, a múltjáról, a szerelméről. Előttem hevert több tucat levél, betűikből könnyedén meg tudtam mondani, melyiket könnyezték el, melyiket olvasták újra és újra, szinte láthatatlanná gyötörve a rajta pihenő üzenetet, melyiket gyűrték meg gyűlölve, majd simogatták ki pánikban a lapjait.

Úgy nyitottam szét az első, gondosan hajtogatott papírost, mintha félnék, hogy belőle majd rontó átok támad rám. És mégis beleolvastam. Meg kellett tudnom ki ő. Kicsoda Yuzuki Hiyuu.

"Akira! Gratulálj nekem. Tatsuto megszületett. Három kiló és eddig még nem sikerült rájönnünk, hol lehet lehalkítani. Már kétszeresen vagyok apa, ezt is megértük, nem igaz? Örülj velem. Ma is feljött egy nap, ma is úgy ébredtem, hogy meglüktetett a koponyám. De járok. Annyira járok, barátom, hogy a botom, tetején a fémes csillogású sokszöggel, végleg a sarokba került. Látod? Mondtam neked. A szerencse fia vagyok. De szeretném, ha hazajönnél. Amíg ott voltam, tudtam, hogy nem esik bajod, így nélkülem mi lesz veled? Tudod, most szinte látom az arcod. Méltóztatsz pislogni, majd szád jobb sarkából kipöccinted, hogy - "Nem hiszel te túl sokat magadról?" Bármennyire nem tetszik, én vigyázok rád. A távolból is. Jó, Akira?  

Sokszor elolvastam a legutolsó leveled. Hihetetlen. Még mindig nehezen fogom fel, hogy képes valaki üresen hagyni egy olyan szép fehér papírt. Nem beszélsz velem? "Meleg van, minden rendben, jól vagyok. Ui: a kaja borzasztó. Hiyuu, vigyázz magadra." Mikor jár le ez az önkéntes száműzetés? - Hiyuu" 

* * *

"Három napja zuhog. Eszembe jutott az az éjszaka. Ott, egy fa törzsének dőlve, levelek mérsékelte esőtől csurom vizesen, hátamon szinte saját súlyomnyi felszereléssel, mit nem adtam volna egy csésze forró teáért… Most itt van a tea, fehér porcelánban gőzölög, szinte megnevetve a kinti hideg alkonyatot. A lányom kacagását ide hallom, akárha igazgyöngyöket gyűjtenél szappanbuborékba, egy órája, életében először, a fiam a saját két apró lábán lépegetett hozzám és... és visszasírom a nyakamba berohanó jeges cseppeket, a bőrömre ragadó nedves ruhát, a nehéz bakancsot, a sárlét, ami a derekamig borított... Akira... Hiányzol nekem. Sokszor nézem a jegygyűrűmet, a hamis ígéretem, a fogva tartóm, a bilincsem, és eljátszok a gondolattal, hogy alakult volna, ha akkor sodor minket egymás útjába az élet, mikor még nem tartoztam senkihez. Hálátlan vagyok, a feledés homályába kívánok egy asszonyt, akinek otthont akartam építeni, akiért vállaltam a golyózáport, a távollétet, a veszélyt... a semmibe kívánok egy nőt, akinek mindent meg akartam adni. Nem bírok tovább ülni, nem bírom, hogy semmi legyek. Jól vagyok, mintha az a golyó nem is létezett volna. Kaptam egy felajánlást. Azt hiszem, el fogom vállalni. Hátha a munka majd kiűzi a fejemből az ostoba gondolatokat. Nem téged, Akira... téged soha. - Hiyuu"

* * *

"Ma átköltöztem a másik szobába. Miyo maradt a hálóban. Úgy volt a lovagias, hogy enyém legyen a kanapé, nem igaz? Még nem mondtuk ki. Úgy zártuk be az éjszakás mérlegelést, hogy időre van szükségünk. Neki is, nekem is. Talán ez az új ügy majd megadja nekünk a távolságot, ami kell. Nem tudom, hogy lesz utána. Nem tudom, hogy lenne helyes. Akira... tegnap elmentem egy bárba. Egy olyan pubba, ahol tudtam, hogy nem kell majd különösebben keresnem. A pulthoz ültem. Rendeltem egy italt, de nem értem, miért. Nem volt kedvem inni, tudod, hogy nem szoktam. A jeget böködtem egy fogpiszkálóval, amikor mellém telepedett az a férfi. Fél óra után kiderült, hogy pénzért árulja magát. Ne vess meg, Akira. Ne vess meg érte. Azért fizettem neki, hogy veled tölthessek egy éjszakát. Még egyet... és reggel jöttem rá, hogy nem elég. Ennyi nekem nem elég. Akira, kérlek, ha ennek vége, ha befejeztem ezt az egészet, gyere haza. Nem tudom, mennyi ideig tart, lehet, hogy hónapok, lehet, hogy évek, mire elkapjuk a töküket, de utána új lappal akarom kezdeni. Teljesen újjal. Indulj velem. Éveket szórtunk el. Elég volt. - Hiyuu"

* * *

"Az éjjel veled álmodtam és felébredve az üres lakással osztottam meg a gondolataimat. Fura nekem így egymagamban. Két hete megint sántítok. Nem nagyon. Talán a feszültségtől lehet. Azt mondják, néha előfordul. Voltaképpen csak azért vettem újra magamhoz a botom, mert különösen rejtélyes, már-már félelmetes külsőt kölcsönöz nekem. Látnod kellene, mint valami született rosszfiú. Lépcsőt picit lassabban mászok, mint az átlag, de ez nem számít. Jelen esetben nem. 

Ne érts félre. Nem szemrehányást akarok tenni, nem a lelkiismereted akarom sajgatni. Nem bántam meg, Akira. Egyetlen egyszer sem merült fel bennem, hogy másképp kellett volna cselekednem. Azt akarom, hogy tudd, ha ott és akkor az életemet adtam volna, boldogan tettem volna meg. Érzelgős hangulatomban vagyok, lehet, hogy nem is adom fel ezt a levelet. De ha úgysem rakom borítékba, akkor miért ne folytassam, nem igaz? Miért ne valljak szerelmet, ha szemtől szembe úgyse tettem meg. Levettem a gyűrűm. Hányszor kérted tőlem, hogy csak addig húzzam le, amíg együtt vagyunk… Hogy is mondtad? "Az illúzió íze"? Már nincs az ujjamon. Még nem késő, ugye? 

Lehet, hogy orosz rulettre támad hangulatom, elmegyek, és itt hagyom a megcímzett, borítékba készített üzenetet, és ha a bejárónőmnek eszébe jut postára adni, akkor megkapod, ha nem, akkor a fiókba rakom, és mikor majd hazajössz, és bele- zsibbadt a karom a szorításba, akkor előveszem, és felolvasom neked, aztán könnyeket törölgetünk. Én az enyéimet, és te is az enyéimet fogod, majd elmész elkészíteni nekem a hírhedt és sokszor emlegetett mirelit pizzád, és miközben a mikro leszámolja azt a két és fél percet, te is elkönnyezheted ezeket az éveket. Nem veszem majd észre, rendben? Ígérem..."

* * *

Először nem jutott el a tudatomig, mi az, amit hallok. Megvolt a pengő zörej, a furán tompa csilingelés, és én mégsem voltam képes magamhoz hívni az ismert hanghoz tartozó képet. Ismét nem? Mi van velem? Az elmém a múltba utazott vissza, gondolataim a rég képeit próbálták elképzelni, és mikor a zörgés erősödni kezdett, csak akkor eszméltem rá, hogy a kulcs fordult a zárban. Nem ébredtem rá, hogy elment, és arra sem, hogy hazajött? 

Felugrottam. Bár kicsit kábultnak éreztem az agyam, fel tudtam mérni, hogy ezt képtelen vagyok eltüntetni. Hogy mit csináltam, az most napfényt fog látni. Követelni fogom rajta a múltját, és kényszeríteni, hogy megfejtsük a jövőt. A következő percek majd megmutatják, mi lesz velünk. 

Megrántottam az ajtót, de az előszobába érkezve nem ismertem meg a sziluettet. A keskeny vállakat fura lazúros fénnyel vonta be a folyosón pislogó neon, a viszolyogtató fehérség eddig betűket a bűvölő szemeimnek túlzottan vibráló volt. Még ráhunyorogva sem voltam képes megmondani, kivel is állok szemben. Aztán... megsimították az arcomat. Nyirkos tapintás, idegen bőr.

Nem az övé. Szemben állt velem és róka vonásai élénkebbek voltak, mint valaha. Egyenes száj, semmitmondó, savószín szempár.

- Ni.... Nishi.... Nishimura-san...

Kezében a kulcs, ami minden kétséget kizáróan ezé a lakásé. Mögötte nagyobbra tárult a bejárati ajtó. Nálánál sokkalta szélesebb, inkább édesapám-módi gorilla lépegetett be rajta. Szemeiből értelem helyett valami egészen más világított. Talán koncentrált. Figyelte a belső hangot, amely születése óta kántálta - belégzés-kilégzés - nehogy elvétse a ritmust. 

Nyitva felejtettem a számat, pillanatig még mereven bámulva kifelé a folyosóra, hátha újabb szereplővel bővül a szín, és Nakawaza Akira is lesz szíves előmászni így, a felvonás közepén. De nem. Zsarukám nem jött, és azt hiszem, akkor egyértelművé vált, hogy hatalmas szarban vagyok. 

- Hayako-chan. - A mosolya marni kezdte a csontomról a húsom. - Hogy vagyunk, hogy vagyunk?

- Édesapám nincs itthon - köszörültem meg a torkom. Hangomra, bár enyhe remegését képtelen voltam elnyomni, igyekeztem a határozottság álcáját ölteni. 

- Tudom. - Ennyire undorítóan jóindulatú vigyort a mézeskalács-dílerkedő vasorrúak szoktak megejteni. Felém nyúlt dudoros ujjaival, a fejem búbjára tette teli tenyerét. - Tudom.

Kirázott a hideg, ahogy hozzám nyúlt. Gerincemen a félelem karmolt végig, és tudom, hogy látta. Szerintem ezért ismételte meg újra a mozdulatot.

- Nishimura-san... - Annyi minden kavargott a fejemben. A félelem torzította a gondolataimat. - Honnan van kulcsa? - böktem a markában szorongatott, szemlátomást túlságosan fényes csomóra. 

- Tudod, Hayako - tenyere fejem tetejéről a tarkómra csúszott, hogy ott morzsolgassa tovább a fürtjeimet. Ahányszor csak véletlenül hajam túl szellősen mozdult arrébb, és ujjai, körmének recés holdacskái a bőrömhöz értek, annyiszor rázkódtam meg. - Édesapáddal ma nagyon sok dolgunk lesz. Ilyen ez az üzlet. Háttérbe szorítja a családot.

- Igen. Tudom. Édesapám elfoglalt, de...

- Éppen ezért arra gondoltunk, Haya-chan, hogy ne töltsd az egész napod itt magányosan. Édesapád küldött érted, hogy vigyelek hozzá.

Szerettem volna odavágni neki, hogy az elsők között volt az intézeti okosságok soraiban, hogy olyannal soha, sehova, akit nem ismersz. Talán minden gyerek, aki már megérti a felnőtt szót, elsőként tanulja meg, hogy ezt az ostoba szöveget sosem szabad bevenni. Mégis mit hisz? Hogy az én koromban van olyan gyengeelméjű, akinek be tudja adagolni ezt a rizsát? Tinilány vagyok, nem értelmi sérült.

A kételkedés parazsa pattoghatott minden pillantásomból, mert az IQ-light gorilla közelebb araszolt. Kettő egy elleni felállásban, ráadásul úgy, hogy ekkora darab hímrinocérosz erősíti a patkányok táborát, nem kérdéses, hogy alul maradnék. És ki tudja? Most még szép szó, de mi jutalmazná a menekülési kísérletem? Golyó a lábamba, és akkor még olcsón megúsztam az egészet? Reálisan voltam kénytelen nézni a helyzetet, és fene bele... ekkora szarból nem fogom tudni kirángatni magam. 

- Rendben. - Tenyerem megbizsergett hiénamódi vigyorától, győzelemi vicsorgásától egyenesen hányingerem támadt. - Felveszem a cipőm.

Minden lépcsőfoknál azt hittem, hogy megjelenik a fordulóban. Ezt vártam még akkor is, mikor az utolsó kanyart bevettük. Előttem egy jeti, hátam mögött róka koma, de Na-san nem várakozott a postaládáknál, nem támasztott a ház oldalában. Előzékenységből és tömör áludvariasságból gyúrták a mozdulatot, ahogy ez a féreg a kocsiba segített, a már bent terpeszkedő gorillabácsi No.02 mellé. Jobbról Hústorony, balról Izomagy, anyósülésen ez a gennygombóc, kormánynál egy tényleg bizalomgerjesztő harcsabajuszos ipse... és zsarukám sehol. Amíg a motor hangja fel nem dorombolt, egészen addig bíztam benne, hogy megjelenik az a morcos feje, hogy szigorú pillantása egyszer csak átdárdázza ezt a Nishimurát. Szilánkokra szakítja a szélvédőt, kikanalazza rajta és múlt idővé teszi. De ahogy elhagytuk a házat, ahogy távolodott az utca, és szép lassan a következő, és a következő, hirtelen nem tehettem mást, mint elhittem a jelent. 

Ha majd délután hazaér, megtalálja a szobáját, a kikutatott titkait, az elolvasott leveleit. Meglátja, hogy könyékig másztam az életébe, hogy odatoltam a pofám a legféltettebb pillanatai közé. Aztán nem talál. Megnézi a fürdőt, a szobámat és nem marad több ajtó. Nem leli a cipőm, kabátomat még úgyse, és meg lesz róla győződve, hogy szabad akaratomból szaladtam világgá. És lehet, ha lehetőségem lett volna rá, megteszem.

Kezdtem elhinni, hogy az enyém. Hogy életemben először valaki az enyém. Csak az enyém. Lehet, hogy morcos, műanyagevő, koffeinfüggő, és fukarkodik a szavakkal, összezavar, csomót köt rám, majd kiold, hogy még jobban megtekerje az amúgy sem egyszerű történetet, de az enyém. És éppen mikor rádöbbentem, hogy ráleltem valamire, amikor ki tudtam nyitni a szemem, hogy lássam, amit látnom kellett, amire talán egész nem túl hosszú életem alatt kutattam, akkor rá kellett jönnöm, az valaki másé.

A táj rohant. Már város sem volt, csak fák, ameddig a szem ellát, erdő, végtelen lombok. A visszapillantó tükörben engem kémlelt egy üres pillantás. Azt hiszem, ennyi volt. Itt a vége.